Népszabadság, 1997. szeptember (55. évfolyam, 203-228. szám)
1997-09-13 / 214. szám
1997. szeptember 13., szombat TANDORI DEZSŐ Húgom Van azért a kultúrában humánum, a csúcs Shakespeare-drámát a színház egy munkanélkülivel fordíttatja! De ezt a végére hagyom. Addig, hát persze, maga Shakespeare is így volt ezzel, írta Gábor Miklós, kapkodott, mint kötélvég után viharban a tengerész, mi lesz a bevétellel, a baltával, a szereposztással, szerelmével, vérig sértett hiúságával, mellesleg az összefércelendő darabbal, például Hamlet stb. Könyvnap, Zugló. Olyan ráadásnap, mint a „kis” ascoti versenynap a 4 nagy Royal Ascot buli után. Imádom Zuglót, Cserepesház, minden. Ott van szeretett, neogéniuszi borítótervezőm és egyik fényképezőm - jobb tárgya nincs? -, V. Tibor, lelkes a hangulat, jön P. János vagy 37 könyvemmel etc., 1967 óta gyűjti. Na ja. Ott van F. Gyula barátom, a nyelv különös tréfája, hogy Hugó nevű kicsikéje, nem madár, de olyan lény, nemrég halt meg. És itt van, ő látón, X.Y. haver az I-XII., netán V. kerületi, „összkerületi” műintézetekből. Hú, örvendünk egymásnak, ő mer bort hozni nekem, a jelen levő Tandori Ágnes kicsit a fejét csóválja, mindegy, F. Gyuláékkal, Tiborékkal beszélget, én csak végeztem az aláírás-műveleteket, sivatagi dandártábornok, akinek mindenkije meghalt, s erre tér haza a háborúból. Szpéró nincs, Samu nincs etc., Aliz nincs, nagy a Szahara. De a szív felforrósodik. Mert azt kérdi a haver: „Hogy van a húgod?” Khm, kicsoda?? A Kati, kérdezném, a T. Kati német földön? Ő is csak unokahúgom, és nem fordít engem a disznófülű, na, mindegy, én is kirepültem tegnap a Musil-fordítás ösztöndíjból, nem vagyok szerencsés madár nyilván másnak se. Hanem hogy: a húgom? Mondom a Katit. Nem, nem, az Ágnes, így a haver. Atyaisten! Az a feleségem, felelem én, ott állni! Na, ebben maradunk, s még két dolgot: Musil, ahol Ulrich és Agathe, a testvérpár szerelme lett meg „a végén”. Mi meg, nevetünk Tandori Ágnessel, testvérpárrá lettünk avatva, sejtem, nem kérnél belőlem így. Hááát... Aztán, jobb hagyni ezt a Jennifer és Jonathan Hart édelgést, nem a mi formánk, mondom a húgomnak: te, a színház egy munkanélkülivel fordíttatja a csúcsdrámát Shakespeare-től. Veled, mi? Ezt kérdi Tandori Ágnes. Mert hogy különben megint nincs munkád? Nincs, felelem, ha ezt a cikket befejezem, Shakespeare-től a csúcsdrámát egy munkanélküli fordítja, nem tisztára jóléti kont élünk?! A szabadság kérdőjelei Kis János filozófus a társadalmi igazságosság liberális felfogásáról és az állam kötelességeiről A Beszélő augusztus-szeptemberi számában jelent meg Márkus György filozófiai tanulmánya a szabadságról, az ön vitacikke, Márkus válasza és az ön viszonválasza. Miért gondolták, hogy most jött el az ideje ennek a vitának? Talán azért, mert a posztkommunista országokban - Magyarországon is - egyre kevésbé becsülik a szabadságot az emberek? Mert egyre kevésbé tekintik igazi értéknek? Biztos benne, hogy így van? Ajánlok egy gondolatkísérletet. Képzelje el, hogy népszavazást írnak ki arról, visszatérjen-e az ország az egypártrendszerű diktatúrához. Újraállamosítsák-e a magántulajdont. Felszámolják-e a szólás, gyülekezés, egyesülés szabadságát. Megszüntessék-e az útlevélhez való jogot. Újjászervezzék-e a politikai rendőrséget. Ön szerint a többség igennel szavazna? Szerintem nem. Elég sokan hiszik, hogy az államszocializmussal visszajönne a teljes foglalkoztatás és a szociális biztonság viszonylag magas foka is. De csak egy kisebbség volna hajlandó lemondani megszerzett szabadságáról, cserében a remélt előnyökért. Véd és elősegít - Akkor újra megkérdem: miért érezték úgy, hogy ez a vita időszerű? - A filozófiának, a természettudományoktól eltérően, nincs saját tárgya: mindennapos erkölcsi és világnézeti meggyőződéseinkkel foglalkozik. Az első nagy európai filozófus, Szókratész nem is csinált mást: járt-kelt a piactéren, és kérdezgette az embereket, tisztában vannak-e azzal, hogy miben hisznek, igazolni tudják-e a vélekedéseiket. Ha a filozófia elveszítené ezt a szókratészi képességét, többé nem volna létjogosultsága. De a filozófus ma már mégsem Szókratész, nem a Nagyvásárcsarnokban bölcselkedik. A filozófia önálló diszciplínává lett, az élet által felvetett kérdések további, másod- és harmadfokú kérdéseket szültek, melyeket a filozófusok egymással vitatnak, nem a szélesebb közönséggel. Ezért a filozófiai problémák vitatásának ugyanúgy megvan a saját ritmusa, mint a szaktudományos vitáknak. A szabadság modern eszméjének nehézségei, melyekről Márkus György tanulmánya szól, legalább két évszázada foglalkoztatják a filozófusokat. Más kérdés, hogy újrafogalmazásuk és a megoldásukra tett új és új kísérletek mindig annak a kornak is szólnak, amelyben a filozófus előveszi őket. A mi vitánknak is van - bármennyire elvont kérdések körül forog - ilyen üzenete. Ennek a vitának az is különös jelentőséget ad, hogy itt az egykori mester és tanítványa cseréli ki az érveit. - Az én nemzedékem filozófusainak - a legtöbbjüknek - Márkus György volt a mestere. Mi a hatvanas évek első felében végeztük tanulmányainkat; az egyetemi filozófiaoktatás, talán a filozófiatörténet néhány fejezetét kivéve, akkor még a marxizmus-leninizmus sulykolásában állt. Márkus volt a nagy kivétel. Ő vezetett be minket a kortárs nyugati filozófiába. S ő mutatta meg nekünk, hogy Marx a felvilágosodás kritikus folytatói közé tartozott. Aprólékos szövegkritikai elemzéssel arra is felhívta a figyelmünket, hogy a marxi megoldások súlyos nehézségeket vetnek föl. Elindított egy úton, mely aztán túlvezetett a marxizmuson, és legtöbbünket a rendszerrel szembeni ellenzék felé vitt. Márkusz egyébként ugyanúgy, az úgynevezett filozófusper során távolították el 1973-ban a Filozófiai Intézetből, mint önt... - Igen. Ő azután rövidesen emigrációba kényszerült; idestova húsz éve Ausztráliában él. - Lehet, hogy az önök eltérő álláspontja a szabadságról eltérő helyzetükből is következik? Abból, hogy az egykét évtizede Ausztráliában élő filozófus nagyon-nagyon más tapasztalatokkal rendelkezik, mint az, aki - először a demokratikus ellenzék vezéralakjaként, majd a rendszerváltás aktív résztvevőjeként, egy ideig pártpolitikusként, sőt pártvezérként - az elméletet egy időre felcserélte a legsűrűbb gyakorlattal? - Nem gondolnám. Nem létezik a szabadságnak egy elmélete, mely magyar rendszerváltók számára érvényes, meg egy másik, mely Ausztrália legelőin volna igaz. A Márkus által újrafogalmazott nehézséggel mindenkinek ugyanúgy szembe kell néznie, aki szerint a szabadság a politika egyik központi értéke. - Miben áll ez a nehézség? - A korai liberalizmus azt a tételt állította föl, hogy az igazságos és jó társadalomban az egyik ember szabadságát csak a másik ember hasonló szabadsága korlátozhatja. Az államnak tehát nincs más dolga, mint hogy védje minden egyén lehető legnagyobb szabadságát a jogtalan beavatkozásokkal szemben. Mivel a védelem célja az, hogy az egyént mások ne akadályozzák céljainak kivitelezésében, ezért ezt negatív szabadságnak, valamitől való szabadságnak nevezik. No, de könnyen belátható: a negatív szabadság csak annak a számára jelent valamit, aki képes saját célokat kitűzni és megvalósítani a céljait. Analfabéták számára az írott sajtó szabadsága nem érték: akkor sem tudnak újságot olvasni, ha nincs cenzúra, meg akkor sem, ha van. A negatív szabadság csak akkor értékes, ha megvannak a gyakorlásához szükséges erőforrásaink. Meglétüket nevezik pozitív szabadságnak, valamire való szabadságnak. És itt kezdődik a nehézség. Abból indultunk ki, hogy a negatív szabadság nagyon fontos jószág: az államnak mindenekfölött védenie kell. S azt találtuk, hogy a pozitív szabadság valamilyen minimuma nélkül a negatív szabadság semmire sem jó. Ha tehát az államnak kötelessége egyformán védeni minden polgár negatív szabadságát, akkor fölvetődik a kérdés: nem kell-e ugyanígy egyformán elősegítenie minden polgár pozitív szabadságát is? Ha jogunk van rá, hogy az állam ne engedje meg az illetéktelen beavatkozást életünkbe, nincs-e jogunk arra is, hogy bocsássa rendelkezésünkre az erőforrásokat, melyek nélkül képtelenek vagyunk élni a negatív szabadság adta lehetőségekkel? Jómódúak privilégiuma? - Ez a kérdés botránykő a liberálisok számára, nem gondolja? A liberalizmusról ugyan ellenfelei állítják, de talán nem teljesen alaptalanul, hogy álláspontja szerint „mindent szabad, például a híd alatt aludni vagy éhen halni”. A liberalizmus nagyjaira ez az állítás sohasem volt érvényes. Igaz, ők valóban úgy gondolták, hogy jogaink negatív természetűek. Mindenkinek joga van hozzá, hogy mások ne avatkozzanak be védett tevékenységeibe. De nincs hozzá jogunk, hogy mások a rendelkezésünkre bocsássanak javakat, melyeket nem az ő hibájukból nélkülözünk. Másfelől azonban a liberalizmus klasszikusai azt tartották, hogy az emberek többsége valamilyen mértékben altruista, együttérez nélkülöző társaival. A szenvedést látni is rossz; a többieknek jobb, ha a nélkülözők kevésbé nélkülöznek. Ámde a nélkülözés csökkentéséhez külön-külön mindenki csak elhanyagolható mértékben tud hozzájárulni. Ezért minden altruista azt gondolhatja: ha én alamizsnálkodom, a rászorulók helyzete nem javul, ha nem alamizsnálkodom, a helyzetük nem romlik. S ezért aztán az önkéntes alamizsnálkodás nem működik. Szükség van állami adóztatásra és újraelosztásra. Az állami kényszer teszi lehetővé, hogy mindenki megadja azt a segítséget a rászorulóknak, amit önként is megadna. Milton Friedman, a kapitalista szabadpiac egyik leghíresebb modern propagandistája is ezt mondja. Erre hivatkozva javasol „negatív jövedelemadót” (automatikus jövedelemkiegészítést) a létminimum határától lefelé. S ez volna akkor a liberális válasz a kritikára, mely szerint a liberálisok érzéketlenek a szenvedés és nélkülözés iránt? - Ez egy lehetséges válasz, én azonban nem hiszem, hogy kielégítő volna. Az egyik bökkenője az, hogy egy nehezen ellenőrizhető feltételezésen nyugszik: azon, hogy majdnem mindenki altruista valamennyire, és majdnem mindenki legalább annyit áldozna önként a nyomorúság enyhítésére, amennyit az állam adóként elvon és újraoszt. A másik baj pedig ezzel az elgondolással, hogy a jómódú emberek jóindulatától teszi függővé, hozzájutnak-e a rászorulók ahhoz a minimumhoz, amely nélkül nem lehetnek az állam egyenlő polgárai. Akkor hát mégis pozitív szociális jogokról kell beszélnünk? De akkor miben különbözik a liberalizmus a jóléti szocializmustól? - A jóléti szocializmus valóban azt állítja, hogy nincs morális különbség a szabadság negatív és pozitív feltételeinek megteremtése között. Ha az egyik jog, akkor a másik is az, és valamiféle szociális minimumra minden állampolgár alanyi jogon igényt tarthat. De ez a tézis nem tartható. Előfordul, hogy az állam egyszerűen nem képes minden rászorulót ellátni a minimálisan szükséges javakkal. Nem tud annyi adót beszedni, amennyi ehhez kellene. Jogot sért-e, ha nem teszi meg, ami nem áll hatalmában? - De ha a szociális jogok túl erősek, a közösségi altruizmus pedig túlságosan gyenge, akkor mi marad? - Véleményem szerint a társadalomnak nem azért kell az állam útján támogatnia nélkülöző tagjait, mert így tudja koordinálni a többség segítő szándékát, hanem azért, mert a többségnek kollektív kötelessége a segítés. De ez a kötelesség nem egyéni jogon alapul. Az állam kötelessége abban áll, hogy minden körülmények között keresse a leghatékonyabb technikákat, melyekkel az elkerülhető hátrányt ki lehet küszöbölni, a csökkenthető egyenlőtlenséget mérsékelni lehet. - Megfogható dolog ez? Miben különbözik az ilyen kötelesség egyfelől a szociális jogoktól, másfelől a közösségi altruizmustól? - Az a kötelesség, amelyről én beszélek, nem kikényszeríthető, a költségvetés elosztható bevételeit nem lehet bírósági határozattal növelni. Másfelől a gyengék és elesettek iránti együttérzés hiánya erkölcsileg kifogásolható ugyan, de nem lehet intézményes úton számon kérni. Az a kötelesség, amelyről én beszélek, elvben számon kérhető. A Bokros-csomagról hozott alkotmánybírósági határozatokat jórészt hibásnak tartottam, mert az Alkotmánybíróság kívánta eldönteni, hogy szükségesek-e a költségvetési megszorítások. Azt viszont lehetségesnek, sőt kívánatosnak is tartanám, hogy kialakuljon egy eljárás, amelyben az Alkotmánybíróság állást foglal a kormány szorító intézkedéseiről, rámutatva aggályos pontjaikra, a parlament pedig mérlegeli a bírák megfontolásait, mielőtt a végső döntést meghozza. Hogy ez az eljárás hogyan működjék, azt végiggondolandó részletkérdésnek tartom. Taktikai eltérések - Amikor tavaly nyáron a parlamentben meghiúsult az alkotmánykoncepció elfogadása, a szocialisták úgy érveltek, hogy az alkotmánynak szerintük a szociális jogokat is magában kell foglalnia... Lehet, hogy éppen erről folyt akkor a vita? Ma is azt gondolom, hogy a szocialista vezetők ebben a kérdésben egyszerűen következetlenek voltak. 1995- ben tiszteletre méltó bátorsággal kiálltak a Bokros-csomag mellett. 1996- ban pedig ragaszkodtak hozzá, hogy olyan alkotmánya legyen az országnak, amely egyértelműen tiltaná azt, amit 1995-ben csináltak. Mindaz, amit a modern liberalizmus szociális tartalmáról leírt és most elmondott, fölfogható-e mint egyfajta ajánlat a magyar liberálisok számára? Hogy tisztán és egyértelműen tudják magukat megkülönböztetni egyfelől a szabadpiaci neokonzervativizmustól, másfelől a jóléti szocializmustól? Azt figyelembe véve, hogy a filozófiai érvelés ritkán fordítható le közvetlenül politikai programpontokra, a válaszom: igen, két megszorítással. Először: a társadalmi igazságosság nem az egyedüli kérdés, melyben a liberalizmus sajátos álláspontot képvisel. Ott vannak például az emberi jogi határesetek, a népszerűtlen kisebbségek (így ma a romák vagy a melegek) jogai. Másodszor: a rendszerváltástól napjainkig az igazságosság problémája megosztotta ugyan a magyar liberális főket, de ennek a nézeteltérésnek nem voltak politikai következményei. „Friedmanisták” és „keynesiánusok” mind egyetértettek abban, hogy az államot vissza kell szorítani, és hogy a stabilizáció minden fájdalmával együtt elkerülhetetlen. A liberális tábort elsősorban az különböztette meg a többiektől, hogy ebben a két kérdésben jóval következetesebb volt, mint mások. Most pedig elsősorban az különbözteti meg, hogy egyértelműbben vállalja a magyar társadalom és gazdaság nyitottá válását, betagozódását a nyugati világgazdaságba, mint bárki más. Amíg a magyar politika vízválasztó kérdése lehet, hogy vásárolhat-e külföldi állampolgár földet Magyarországon, addig a liberálisok között a döntő politikai ügyekben legföljebb taktikai nézeteltérések lesznek. Rádai Eszter A szociális minimum tézise nem tartható Rédei Ferenc felvétele IHiMMlWKffMflHMWWBiHnPWWP# ■anHtaitiiiiiHiiiaBaMBaBiMi zási sportágból, hát igen, de attól még nem baj, hogy 1947-ben nem mentem el megsegítendő háborús gyereknek Hollandiába, itt vagyunk. Sárga bringa Megy megint a Tour de France, fut az egyik legnagyszerűbb dolga e világnak, oly gyönyörűséges nevű helyek közt gurulnak, csorognak, szöknek kis csapatok vagy színes trikós egyének, mint hogy azt mondja Le Puy du Fou, Plumelec stb. Erről azonban nekem nem az a hongkongi vicc jut az eszembe, hogy: „Nekem kínai. Összetévesztem a Tu Fut a Pierrot le Foux-val”, na, szóval az egyik egy kínai költő, a másik a Bolond Pierrot, nem, hanem: nézd, mit látsz, mutatom Tandori Ágnesnak, a Cipollini, a tegnapi szakaszgyőztes, ugye, aki az összetettben aztán egy adott nap után vezet, sárga trikót kap, tegnap a Cipollini, magyarázom, még amerikai gatyában volt, egy az egyben a csillagos-sávos lobogó volt a nadrágja, ma már az is sárga, mint a trikó, sárga a napszemüvege, a kesztyűje, és a tévében a csudálatos közvetítő, Rudi Altig mondja: csak a haja nem, az túl feltűnő lett volna. De a bringája! Amerikából estéről reggelre kapott egy sárga bringát a Cipollini, tiszta ottani szeretetből. Ezek az igazi dolgok! Boldog is a második szakaszgyőzelmével a nagy mélák Szupermárió, Mario Cipollini, és nagyon szerény közben, tudja, a Champs Élysées-n aligha ő viseli majd a trikót, de sebaj, minden ily nap tiszta nyereség, tiszta büszkeség. Egy igazi világ, mutatom Tandori Ágnesnak, aki keserveset sóhajt, tudja, miért mondom ezt, hol és mely foglalko HÉTVÉGE Fogyó sáv Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál? Nem. Virág, titkos féreg fogától? Tegnap befejeztem a Gustav Adolf-novella fordítását, a múlt századi svájci Conrad Ferdinand Meyer gyönyörű műve, a körversenyen bezzeg nem megy a nagy svájciaknak, Reminger bukott, Zülle is feladta, készül inkább a spanyol hurokra. De a C. F. Meyer nyerő! Megsirattam a kis hölgyapródot, na, nem mondom el a poént. Ezek a régi romantikusok! Meg az egész szépség művészet. Dal, tánc, ének, ekhó. Villon, tavalyi hó. Szomorú ez a fogyó sáv, a kultúráé, már hát ha centrálisan nem „adogassák”, jobban nyugszik, kétségtelen, a sírvers szerint Kassák, ám jelen soraimat én inkább Nagy Lajos emlékének ajánlom, keserű a szám az Odol ellenére is. Fogyó sáv a kultúra, mesélem a XII. kerműintézetben szuperintelligens nyomdász barátomnak, ő is verebes, ő is vigaszra vár, kezes fiókára várunk mindketten. Majd. Mondom, jöhetne ily madár, mert épp a legújabb - külhoni - ösztöndíjból hajítottak ki engemet, na, mindegy, legalább szabad maradtam, kutyák és farkasok, ha már a múlt századnál tartunk. De a fogyó sáv, mondom, az nekem utoljára a bikininél volt szép, ahogy mondja Ottlik, az emberek, de főleg - kizárólag! - a lányok szép pucér hasát illetően, Lukács uszoda. Az szép fogyó sáv volt, az úgynevezett fürdőruháé. De különben? Ez a kulturálisan fogyó sáv? Szerencse, mondom, én már 59 éves leszek, nem kell sokat lehúznom itten. De akkor inkább hirtelen halni, mint Gustav Adolf! Rágyújtunk mindig más-az é íze rossz ciginkre. Esély a gyorsabb elmúlásra? Égsz, kérdi nyomdász barátom. Égünk, mondom. Mert azért hát, hát nem? , NÉPSZABADSÁG 97