Népszabadság, 1999. június (57. évfolyam, 125-150. szám)
1999-06-05 / 129. szám
8 NÉPSZABADSÁG MAGYAR TÜKÖR 1999. JÚNIUS 5., SZOMBAT Szektavita az őrület határán Botrányba fulladt a Szent László Akadémia budapesti rendezvénye A keresztényi szeretet másfelé járt azon az estén. A Magyarok Házában tartott vitafórumot hisztéria és lincshangulat jellemezte, meg antiszemita gyűlölködés. A néhány év szünet után újjáélesztett szektaellenes kampány célpontja ezúttal a Hit Gyülekezete volt. „Szektaveszély Magyarországon, avagy százezer szülő az őrület határán.” A Szent László Akadémia ezzel a sokat sejtető, bár kissé elfogult címmel szervezett vitaestet a Magyarok Házában. A fővárosi fórumot Franka Tibor újságíró vezette, aki pár nappal korábban a közszolgálati rádió egyik reggeli műsorában, a kétes hírű Vasárnapi Újságban harangozta be a rendezvényt. A műsornak köszönhetően a Hit Gyülekezete is tekintélyes létszámban képviseltette magát a zsúfolásig telt teremben. Gyorsan világossá vált, hogy a fórumon kevés babér terem a szakértőknek. Kamarás Istvánt például több alkalommal fújolás szakította félbe, pedig a vallásszociológus csak arra próbálta felhívni a figyelmet, hogy nem árt kicsit tájékozódni, mielőtt valaki szidalmazni kezd egy vallási közösséget. Tiltakozást váltott ki az a megállapítása is, hogy sok szülő hálát ad Istennek, amiért gyermeke belépett egy „szektába”. Hiszen százával akadnak fiatalok, akik megtérésük után szabadultak meg a kábítószertől. Kamarás kutatási eredményekre hivatkozva igyekezett eloszlatni a tévhiteket. Elmondta, hogy az újabb keletű vallási közösségek túlnyomó része kifejezetten egészséges életmódot vár el híveitől, tiltja a dohányzást, a drog- és alkoholfogyasztást. Az sem felel meg a valóságnak - jegyezte meg a vallásszociológus -, hogy a szektákban agymosás folyik. Veér András pszcihiáter csak addig volt népszerű, amíg arról beszélt, hogy némelyik szekta veszélyes lehet az államra, mert tagjai beférkőznek a gazdasági és kormányzati körökbe. Azt a véleményét, hogy az újabb keletű vallási mozgalmak térhódítása a történelmi egyházak bírálataként is felfogható, már jóval kisebb lelkesedés fogadta. Lugosi Győző, a Budapesti Ismeretterjesztő Társulat vezetője sem aratott különösebb tetszést azzal a kijelentésével, hogy a valóban káros szekták mellett olyan csoportok is gyökeret vertek Magyarországon, amelyek hasznosak a társadalom számára. A katolikus egyházat Lipp László, a László atyaként közismert pap képviselte. A legnagyobb csalódást talán ő okozta a hallgatóságnak. A szekták gyalázása helyett arra kérte a jelenlévőket, hogy alázattal, szeretettel és a másik ember iránti tisztelettel vegyenek részt a vitában. Sőt. Később még azt is elárulta, hogy mindennap imádkozik Német Sándorért, a Hit Gyülekezete vezető lelkészéért. Lipp László akkor lett végképp kegyvesztett, amikor kifejtette: a családokban nem csupán a szekták okoznak vallási feszültségeket, a szülők jelentős része attól is „hülyét kap”, ha a gyerek katolikus pap vagy szerzetes akar lenni. Franka Tibor a fórum során több ízben utalt rá, hogy mentes a részrehajlástól, számára a vélemények objektív ütköztetése, az igazság feltárása a fontos. Annyiszor elmondta, hogy kénytelenek vagyunk azt hinni, így is gondolta. Ez esetben nehéz megmagyarázni, miért csak olyan szülőket hívott meg, akiknek gyermekét a Hit Gyülekezete „elszakította” a családtól. És ha azt vesszük, hogy a hiteseket gyakran a Szabad Demokraták Szövetségével hozzák kapcsolatba, akkor az embernek könnyen támadhat az a furcsa érzése, hogy a Magyarok Házában tartott rendezvény egy vallási-politikai rágalomhadjárat céljait szolgálta. A meghívott szülők igazán kitettek magukért. Az Ágnes asszonyként bemutatott hölgy kezdte, utána még két édesanya élménybeszámolója következett. Aztán meg a spontán hozzászólások jöttek, egyszerű honpolgárok keresetlen szavai. Volt ott minden. Kiderült, hogy a Hit Gyülekezete kártékony, destruktív szekta, amely testileg, lelkileg és anyagilag romba dönti a fiatalokat, ráadásul még zsidó is. Elszabadultak az indulatok. Az addig csendes megjegyzések formáját öltő zsidózás a felszínre tört, vértolulásos arcok és fenyegető öklök adtak nyomatékot a szitkoknak. Némelyik magából kivetkőzött szülőt látva egész könnyű volt elképzelni, hogy gyermeke miért választotta inkább a Hit Gyülekezetét. Drámai történettel rukkolt elő egy közelebbről meg nem nevezett iskola igazgatónője. Elmesélte, hogy két pedagógus kirándulni vitt egy osztályt, ám természetjárás helyett rémisztő szertartást rendeztek az erdőben, a tanárok transzba estek és habzott a szájuk, a gyerekeket megfenyegették, hogy a pokol feneketlen mélyére jutnak, ha nem lépnek be a Hit Gyülekezetébe. Kérdésünkre, hogy tett-e feljelentést, az igazgatónő nemleges választ adott. További részletekkel sem szolgált, amit azzal indokolt, hogy mindez az iskola belügye, amúgy nyolc év telt el azóta, minek bolygatni a múltat. Egyéb meglepő információkkal is gazdagodhatott az érdeklődő. Megtudhatta például, hogy a kereszténységet kétezer éve folyton-folyvást üldözik, a spanyol polgárháború pedig a zsidók bosszúja volt. Az már csak természetes, hogy a szekták mögött a szabadkőművesek állnak, míg a Hit Gyülekezete tagjai Sátán gyermekei. A gyülekezetet hol azért káromolták, mert nemzetrontó eszméket terjeszt, hol azért, mert a fiatalok túlságosan sokat imádkoznak. Azokat a szülőket, akik bizonygatni próbálták, hogy gyermekeikkel együtt jól érzik magukat a gyülekezetben, kitapsolták vagy kifütyülték. Az egyik anyuka ragaszkodott ahhoz, hogy befejezze mondandóját. Görcsösen markolta a mikrofont, amelyet többen módszeres erőszakkal igyekeztek kitépni a kezéből. A jelenetből egyesek azt a következtetést szűrték le, hogy „no lám, milyen erőszakosak ezek a hitesek”. Ami azt illeti, időnként a Hit Gyülekezete képviselői sem takarékoskodtak a hangerővel. Néhányan elveszítették hidegvérüket, felháborodottan utasították vissza a vádakat. Ezzel csak olajat öntöttek a tűzre. A szektaellenes tábor egyik hölgytagja felpattant a helyéről, és imigyen szólt egyik felebarátjához: „leverem az utcán a fejedet, te barom”. Félő volt, hogy bármelyik pillanatban tömegverekedés törhet ki. A pankrációra végül nem kellett kihívni a mentőket. A közel három órán keresztül tartó rendezvénynek alighanem ez az egyetlen eredménye. Czene Gábor Vihar előtti csend, feszült várakozás teknős miklós felvétele Egy bukott?) politikus naplója Maczó Ágnes: Isten, haza, Torgyán család Kételkedj, olvasó! Az ember legyen mindig óvatos a memoárokkal. Főként oly esetekben, amikor a memoáríró csakhogy nem napjaink történetét rögzíti, épphogy megélt napokra emlékeztet. Leginkább pedig azokban az esetekben érdemes kételkedni, amikor bukott politikusok sírják tele a papírlapokat saját bukásuk történetéről. Ezért is fogtam előítéletek nélkül ugyan, de némi fenntartással G. Nagyné Maczó Ágnes Isten háza Torgyán család (a borítón így, vesszők nélkül) című kötetének olvasásához. Mert egy hatalomból kiszorult, kiszorított politikus hajlamos lehet arra, hogy érzelmekkel, indulatokkal helyettesítse a tényeket, jelzői túlzottak, elfogultak lehetnek. Az illőnél jobban előtérbe helyezheti saját személyiségét, tetteit, fel- és túlértékelve önmaga szerepét, nem csupán a mindennapi pártharcokban, hanem az ország történelmét illetően is. Ami ez utóbbiakat illeti, Maczó Ágnes írása mindezt igazolja. Ha a felületet nézzük, nem ismerünk meg e kötetből mást, mint egy sértett, meg nem értett, Kossuth óta az egyetlen érvényes alkotmányt kidolgozó, a nép érdekében mindent félretevő politikust, akit mindenféle gaz erők - főként pedig önmagukat túlélő kommunista erők - fondorlatos módon kihasználtak saját céljaiknak, majd félredobtak. A kötet nem is ezért érdemel érdeklődést, hiszen aki figyelemmel kísérte az utóbbi tíz év politikai küzdelmeit, pontosan tudja, hogy a szerző nem tartozik azok közé, akik higgadtságukról, érzelmi kiegyensúlyozottságukról híresültek el. Egy időben ez az érzelmektől túlfűtött politizálás még tömegbázisra is lelt, ennek veszélye pedig még korántsem múlt el. Maczó Ágnes időrendben tárja elénk politikusi pályáját 1990-től, amikor is MDF-támogatással, de pártonkívüliként bekerült a parlamentbe. És az ő politikusi bajai alighanem azzal a nappal kezdődtek. Mert azt el kell ismerni a szerzőről, hogy szuverén alkat, képtelen pártelőírásokhoz alkalmazkodni. Bármennyire is próbálja igazolni széles „tűréshatárait”, alighanem alkalmazkodóképessége a leggyengébb tulajdonsága. Ha hatalomról van szó, Maczó sorra veszi mindazokat a viharokat, amelyek politikusi létét kísérték - nem volt kevés, az ukrán alapszerződéstől az 1997 őszi Metész-tüntetésig, amely miatt végül is mennie kellett a kisgazdapárt és a parlament alelnöki székéből. És e viharok - szerzőnk szerint - másról sem szólnak, csak az ő tisztességének meghurcolásáról, igazságainak semmibevételéről. Itt aztán olvashatunk mindenféle dehonesztáló intimitást az FKGP és egyéb pártok vezetőiről, főként pedig az ősellenséggé lett Torgyán Józsefről. Ám ez még mindig csak a fecsegő felszín. A mélyben azonban érdekes folyamatnak lehetünk szemtanúi. Annak a harcnak, amelyet Maczó Ágnes vívott, mindeddig hiába, a hatalomért. Ő - mint írja is - tudatosan kötött ki ugyanis a kisgazdák mellett. Itt látta meg azt a lehetőséget, hogy valóban erős karizmájával előbbutóbb ledöntse a diktatórikus módszerekkel kormányzó Torgyánt a kisgazda trónról, és kihasználva az elégedetlen mamelukok hőbörgését, trónra segítse önmagát, majd összefogva a kereszténydemokratákkal és a MIÉP-pel, végre eljöjjön álmainak megvalósulása: „a tisztességes, becsületes, istenes hatalom”. Aminek élén kimondvakimondatlanul - persze ő lenne legalábbis az egyik első számú vezető. A kötet címe nyugodtan lehetett volna a Harcom a kisgazdapártért, lehet, hogy ez is lett volna, ha Torgyán dr. nem ravaszabb. De Torgyán dr. ravaszabb volt, és valószínűleg még elszántabban akarta a hatalmat, és amikor látta, hogy alelnöke túlzottan népszerű lesz az ő kontójára, akkor bizony kíméletlenül kitaszította a pártból, és a hazai politikai paletta szélére száműzte. Maczó könyve ezért tanulságos. Bepillantást enged azokba a belső villongásokba, amelyek sejtése alapján fordul el a választópolgár a politikától, tekinti úri huncutságnak, kacag rajta vagy sír, ahogy anyagi körülményei megengedik. És ez az, amit nagyon komolyan illene venni. Mert a honi úri huncutságot ismerve korántsem biztos, hogy Maczó Ágnes végleg bukott politikus ebben a hazában. Mint ahogy - legutóbb éppen a kisgazdapárt környékén - feltűnt egy újabb fiók-Maczó - bár emiatt főjön a pártelnök feje. Végül: Maczó Ágnes könyve sem kerülte el, amit csaknem minden könyvről elmondhatunk manapság. A kiadók spórolva kézirat-előkészítőn, korrektoron, szerkesztőn, hihetetlen slendriánsággal adják ki kezükből a könyveket. Ez elmondható az Isten, haza, Torgyán család című munkáról is. Bár ismerve a szerző akkurátus ragaszkodását saját mondataihoz, a dolog érthetetlen. Az egyébként lendületesen megírt szöveg hemzseg a helyesírási hibáktól, ami azt jelzi: a szerző aligha olvasta a nyomdai levonatot. Vagy aki olvasta, arra nézve szégyen. Olyan stiláris apróságokra gondolok, mint: „csak két párt marad, akik...”. Ha valakinek, hát Maczó Ágnesnek illene figyelnie, még a nagy háborúk közepette is a stílusra. (Inter Leones Kiadó) Friss Róbert