Népszabadság, 2000. január (58. évfolyam, 1-25. szám)

2000-01-08 / 6. szám

NÉPSZABADSÁG 2000. JANUÁR 8., SZOMBAT Könyvszemle Angyalokról, emberekről és kapukról Zarándoklat a brüsszeli Szépművészeti Múzeumba; idősebb Pieter Bruegel napja ez, akinek három képe látható itt: a Lázadó angyalok bukása, a Betlehemi népszámlálás és az Ikarosz bukása. Engem a Lázadó angyalok bukása ér­dekel. Valami homályos és nyugtalaní­tó okból mindig úgy éreztem, a festmé­nyen ábrázolt híres égi ütközet szá­momra megfejthetetlen titkokat rejt. Volt benne valami, amit nem sikerült megértenem. Nem az volt a furcsa, hogy a lázadó angyaloknak nincs is fegyverük (mindössze egyikük kezében látható egy rövid szablya), szemben azokkal az öldöklő kardokkal, amelye­ket Mihály arkangyal és a közvetlen közelében buzgólkodó angyalok for­gatnak, nem beszélve a háttérben tevé­kenykedő, négy másik angyalról: ők éppen a kereszttel akarják fölnyársalni a szörnyállatokká átváltozott, pucér ha­sú lázadókat. Még azon sem akadtam fenn, hogy némelyik jó angyal görbe harsonát fúj, miközben a gonosz harso­nások hangszere egyenes... Elámultam azonban, amikor fölfedeztem, hogy a föld, a levegő és a víz állatai mind a go­noszt ábrázolják, igaz, szinte egytől egyig torzak, némelyikük valósággal iszonytató. Mégis nyilvánvaló kapcso­latban állnak azokkal az igazi állatok­kal, amelyeket saját kezével alkotott az Úr a Teremtés hatodik napján, sőt egyik-másik a megszólalásig hű mása egy-egy isteni teremtménynek. Azt hiszem, azóta sikerült megérte­nem. Mihály arkangyal úgy gubbaszt aranyozott armatúrájába zárva, akár egy imádkozó sáska, és igazából nincs más célja, mint leverni egy zendülést, kiűzni az égből a test, a hús első nyílt lázadását. Hiszen maguk az angyalok nem is rendelkeznek testtel, vagy ha mégis, akkor szégyenkezve rejtik el (a hosszú tunikák még a lábukat sem en­gedik megpillantani!). A lázadók éppen ellenkezőleg: az ő meztelenségük állati ártatlansággal tárul elő, mivel akárcsak az állatok, ők is bűntelenek, vagyis nem szükséges takargatniuk magukat. Lássuk tovább: a kép alján, közép­tájt, pontosan az arkangyal pillantásá­nak vonalában - miközben az arkan­gyal éppen egy kecskeszerű állat torkát igyekszik elvágni (de ez úgysem fog si­kerülni: kimutattam a Jézus Krisztus evangéliumában, hogy az ördögök nem tudnak meghalni...) -, tehát Mihály pil­lantása útjában egy lázadó angyal áll, talán éppen ő segít majd megfejteni a festmény titkát. Ne tekintsük most bár­gyú, durva kifejezésű arcát, és karjait sem, amelyek leginkább állati végtagra hasonlítanak, hanem figyeljük csak meg, milyen kemény, kerek melle van, s hogy a mellbimbója szinte átdöfi a kelmét, amely még elfedi azt, ami a tes­téből még látszik.­­ Ez a test pedig min­den jel szerint egykor a maga emberi teljességében tündökölt. Tudjuk, hogy Bruegel festészetében nincs fölösleg. Ez a nő, az egyetlen nőként azonosítha­tó alak a festmény többtucatnyi figurá­jának vonagló zűrzavarában, nem ke­rülhetett oda véletlenül, és bizonyára ugyancsak nem véletlenül helyezte el a festő úgy, hogy az arkangyal tekintete ne tudja kikerülni őt. Mihály arkangyal azonban megőrzi a tiszta szellem szenvtelenségét. A mélységbe zuhanó női angyal sikolya nem zavarja - nem is zavarhatja őt. Kirándultunk Bruges-be. Ugyanazt a várost láttam viszont, szépsége érintet­len maradt, csak éppen azt a megindító érzelmi többletet nem találtam, amely - sok-sok évvel korábbi - első felfedezé­semet kísérte. Mindig így van. Még most is emlékszem, mit éreztem, ami­kor először álltam a firenzei Biblioteca Laurenziana kapuja előtt, s hogy mi­csoda szellemi földrengés rázott meg abban a pillanatban. Egyedül, döbbe­nettel némán néztem azt a szürke kő­lépcsőt, azt a korlátot, azokat az üres kőfülkéket - soha, egyetlen műremek nem tudott ilyen megsemmisítően hatni rám, mintha abban a pillanatban az egész világ megszűnt volna létezni, és csak Michelangelo kapuja maradt vol­na, mint végső és legmagasztosabb nyoma annak, hogy itt jártunk, ezen a bolygón. Amikor később visszatértem, a kapu csupán egy kőből faragott kapu volt; igaz, kétségtelenül gyönyörű, de az az érzés, amely akkor elragadott és egészen átlényegített, nem ismétlődött meg: akkor jött a boldogság, amikor neki tetszett, és akkor sem azért, mert hívtam, később pedig hiába hívtam, nem jött el. Ő maga választotta ki a pil­lanatot, nekem csak az volt a dolgom, hogy ott legyek. Nem egy pillanattal előbb, nem is egy pillanattal később, hajszálpontosan akkor. (Fordította: Lukács Laura)José Saramago JOSÉ SARAMAGO portugál író 1922-ben született. Szinte mindegyik jelentős regénye ma­gyarul is olvasható (az említet­ten kívül A kőtutaj; Ricardo Reis halálának éve; Lisszabon ostromának története; Vakság; Minden egyes név). 1998-ban irodalmi Nobel-díjat kapott. Következetesen materialistá­nak, sőt kommunistának vallja magát. Jézus Krisztus evangéli­uma című, keresztény érzelmű­­ek számára valóban istenká­romló művéért meggyűlt a baja a katolikus egyházzal. (Részben az otthoni negatív fogadtatás magyarázza, hogy Saramago azóta önkéntes száműzetésben, a Kanári-szigeteken él andalúz feleségével.) Mégis kevés alko­tó foglalkozik annyit az emberi élet materiális dimenzióját meghaladó kérdésekkel, Isten­nel, a szellemi-lelki létezés megjelenési formáival, módo­zataival, a fantasztikummal, mint éppen ő. A szabadság tréningjei Martin Buber azt írja a „Haszid elbeszé­lések” bevezetőjében, hogy az elbeszélő szavának nagyobb súlya van, mint a be­széd szavainak, hiszen események törté­netét adja tovább a következő nemzedék­nek, s így az elbeszélést a szent cseleke­detek áldása kíséri. Buber valószínűleg az archaikus elbe­szélésre gondol, a krónikára, amely a maga hallomásra alapozott elbeszélés­módjával a történetírás és a mese között helyezkedik el. Az archaikus elbeszélés­re éhes ember nemcsak azt szeretné tud­ni, milyen helyzetben, miként viselked­tek elei, hanem a saját sorsának szem­pontjából kíváncsi erre. Valójában jöven­dölésre számít. A tudottból szeretne kö­vetkeztetni arra, amit nem tudhat, a múlt­ból a jövőbe nézni. A kollektív képzelet­ben szeretné megmérni saját fantáziája határait. A krónika cselekvési mintákat ad azokra az esetekre, melyeket nem tud elképzelni, hiszen sorsát legfeljebb az is­tenek ismerik. Tömegtársadalomban élő ember ilyes­mire nem kíváncsi, s ezért elbeszélését sok minden kíséri, de szent cselekvések áldása biztosan nem. Az elbeszélés elve­szíti a krónikás funkciót, s mivel a sze­mély élete a jogi, az ökonómiai és az egészségügyi önrendelkezéssel a halál utáni állapotig beláthatóvá és irányítha­­tóvá válik, a sors fogalma is elveszíti ki­vételes jelentőségét. A krónika szerepét átveszi a dokumentáció, a sorstörténet szerepét pedig átveszi a sztori, a szóra­koztató fikció. Azok a nagy multinacionális cégek, amelyek a világ könyvkiadásának és könyvkereskedelmének jelentős részét a kezükben tartják, ennek megfelelően két­féle könyvet ismernek: fiction és non-fic­­tion, s e könyvfajtáknak megvannak a maguk példányszámához igazított biztos standardjai. Ha valaki kézbe vesz egy ilyen könyvet, akkor eleve tudnia kell, hogy mit kap a pénzéért. Az alacsonyabb példányszámhoz igazított standardokat egyetlen ember úja, de igen gyakran egy gyakorlott lektor szerkeszti meg és írja át, a milliós példányszámban megjelenőket azonban összedolgozó embercsoportok csinálják. Az ilyen könyvnek egyszerre több szerzője van, mint minden más áru­nak; van piackutató szakembere, aki fel­mérte az érdeklődés aktuális irányát és té­máit, van dokumentátora, aki adatokat és eseteket gyűjtött, van, aki a kettőt össze­gyúrta és elkészítette a mű pontos tervét, s aztán szakterületük szerint többen írója is, hiszen van, aki a dialógusban járta­sabb, s van, aki inkább a leírásban. Nekem mindebben nem az a furcsa, hogy nem egyetlen ember alkotja az ilyen nagy példányszámban készülő műveket. Ez majdnem természetes. Ezeknek a könyveknek a lehető legtöbb ember tet­szését kell elnyerniük, ami kockázatos vállalkozás, s ha valaki csinálná, bárki, akkor igen nagy lenne a felelőssége. In­kább azt tartom furcsának, hogy egy ilyen kollektív művet még mindig egyet­len személy nevével jegyeznek, egy olyan személy nevével, aki aztán a tö­megtájékoztatási eszközök szabad prédá­jaként, mintegy arcának és testének erejé­vel hitelesíti a kollektív terméket. Amíg a személyiségnek ilyen nagy üz­leti értéke van, nincsen veszve minden. Olykor erre gondolok.Nádas Péter A költő arca Ez a fényképalbum tagadhatatlanul az iro­dalmi kultusz terméke. De egy nemzet kultúrájának szüksége van az ilyen kul­tuszra: önképét kívánja tárgyiasítani azál­tal, hogy rávetíti a választott költő életraj­zi személyére. Radnóti alakja és életműve ebből a szempontból az egy évszázaddal korábbi nagy kultikus költő, Petőfi alakjá­ra és életművére felel. Nemcsak arról van szó, hogy mindkét költő megjövendölte saját halálát. Jövendöltek? Inkább szokat­lan élességgel látták, mi történik körülöt­tük. Petőfit, aki névváltoztatásával is je­lezte, hogy miféle nemzet- és szabadság­eszményre tette fel életét, a nemzet azon­nal elfogadta, mint ezeknek az eszmé­nyeknek, egyáltalán, egész érzésvilágá­nak leghívebb megszólaltatóját. Száz év sem telt el, és Petőfi progresszív eszméi­nek megcsúfolására azt a költőt, aki Nem tudhatom címmel megírta a huszadik szá­zadi magyar líra legszebb hazafias versei­nek egyikét, hazájának törvényei munka­táborokba, majd az erőszakos halálba kényszerítették. Radnóti költészete és sor­sa éppúgy emblematikus, mint Petőfié. Ezért kell látnunk a költő arcát. Bókay László, az album gondozója ezért írja a kötet végén: reméli, hogy az olvasók „a fotókban azok lényegét - az embert - lát­ják meg”. Kétszáznál több fénykép kíséri végig Radnóti Miklós életét. Az első há­roméves korából maradt fenn: egy kisfiú egy padon ül, és játékdobot ver; az utolsó halála előtt három évvel készült: a költő tar bokrok előtt áll nehéz, kigombolt téli­kabátban, kissé félrehajtott fejjel. A há­roméves gyerek eltökélt, öntudatos pillan­tását valami mély fájdalom váltja fel. Egy ember iszonyatos útja a huszadik század­ban. De a képek nem Radnóti passiójának stációit örökítik meg. Teniszezés közben, sítúrákon mutatják, jelmezbálon feleségé­vel, Fannival, Liliom és Julika szerepé­ben. Egy kép pedig, 1928-ból a velencei Lidón egy homokból épített csodaautó kormányánál. A költő, aki verseiben kez­dettől fogva oly konokul szuggerálta az elkerülhetetlen és közeli véget, úgy élt, mint bárki más. Legfeljebb szemének szomorúsága árulkodik arról, hogy a sors ugyan megmásíthatatlan, de semmi nem indokolja, hogy a hétköznapok békés tör­ténéseinek ellenében miért annak a fény­képeken túli, versekben megörökített ál­dozatnak kellett beteljesednie. (Osiris, 214 oldal, 1800 forint)Ferencz Győző Bókay László (szerk.): Radnóti Miklós-fényképek 1935. Evezőstúrán Visegrádnál VÁLOGATOTT KÖNYVJEGYZÉK November 25-től december 31-ig ÁLTALÁNOS MŰVEK Lexikon Fitz Péter (szerk.) Kortárs Magyar Művészeti Lexikon Enciklopédia, 774 oldal, 10000 forint Unterman, Alán Zsidó hagyományok lexikona Helikon, 256 oldal, 2980 forint FILOZÓFIA, PSZICHOLÓGIA Filozófia Acin, Jovica Sade Apokalipszise Kijárat, 96 oldal, 494 forint Feinberg, Joel Társadalomfilozófia Osiris, 188 oldal, 1280 forint Lengyel László, Várszegi Asztrik Beszélgetőkönyvecske Helikon, 1200 oldal, 1800 forint Okkultizmus Fogerthy, Láng Horoszkóp 2000. Anno, 344 oldal, 575 forint Pszichiátria, Pszichológia Crable, Lawrence Mélybenéző Harmat, 240 oldal, 990 forint Goul, Stephen Jay Az elméricskélt ember Typotex, 432 oldal, 2480 forint

Next