Népszabadság, 2000. január (58. évfolyam, 1-25. szám)
2000-01-08 / 6. szám
NÉPSZABADSÁG 2000. JANUÁR 8., SZOMBAT Könyvszemle Angyalokról, emberekről és kapukról Zarándoklat a brüsszeli Szépművészeti Múzeumba; idősebb Pieter Bruegel napja ez, akinek három képe látható itt: a Lázadó angyalok bukása, a Betlehemi népszámlálás és az Ikarosz bukása. Engem a Lázadó angyalok bukása érdekel. Valami homályos és nyugtalanító okból mindig úgy éreztem, a festményen ábrázolt híres égi ütközet számomra megfejthetetlen titkokat rejt. Volt benne valami, amit nem sikerült megértenem. Nem az volt a furcsa, hogy a lázadó angyaloknak nincs is fegyverük (mindössze egyikük kezében látható egy rövid szablya), szemben azokkal az öldöklő kardokkal, amelyeket Mihály arkangyal és a közvetlen közelében buzgólkodó angyalok forgatnak, nem beszélve a háttérben tevékenykedő, négy másik angyalról: ők éppen a kereszttel akarják fölnyársalni a szörnyállatokká átváltozott, pucér hasú lázadókat. Még azon sem akadtam fenn, hogy némelyik jó angyal görbe harsonát fúj, miközben a gonosz harsonások hangszere egyenes... Elámultam azonban, amikor fölfedeztem, hogy a föld, a levegő és a víz állatai mind a gonoszt ábrázolják, igaz, szinte egytől egyig torzak, némelyikük valósággal iszonytató. Mégis nyilvánvaló kapcsolatban állnak azokkal az igazi állatokkal, amelyeket saját kezével alkotott az Úr a Teremtés hatodik napján, sőt egyik-másik a megszólalásig hű mása egy-egy isteni teremtménynek. Azt hiszem, azóta sikerült megértenem. Mihály arkangyal úgy gubbaszt aranyozott armatúrájába zárva, akár egy imádkozó sáska, és igazából nincs más célja, mint leverni egy zendülést, kiűzni az égből a test, a hús első nyílt lázadását. Hiszen maguk az angyalok nem is rendelkeznek testtel, vagy ha mégis, akkor szégyenkezve rejtik el (a hosszú tunikák még a lábukat sem engedik megpillantani!). A lázadók éppen ellenkezőleg: az ő meztelenségük állati ártatlansággal tárul elő, mivel akárcsak az állatok, ők is bűntelenek, vagyis nem szükséges takargatniuk magukat. Lássuk tovább: a kép alján, középtájt, pontosan az arkangyal pillantásának vonalában - miközben az arkangyal éppen egy kecskeszerű állat torkát igyekszik elvágni (de ez úgysem fog sikerülni: kimutattam a Jézus Krisztus evangéliumában, hogy az ördögök nem tudnak meghalni...) -, tehát Mihály pillantása útjában egy lázadó angyal áll, talán éppen ő segít majd megfejteni a festmény titkát. Ne tekintsük most bárgyú, durva kifejezésű arcát, és karjait sem, amelyek leginkább állati végtagra hasonlítanak, hanem figyeljük csak meg, milyen kemény, kerek melle van, s hogy a mellbimbója szinte átdöfi a kelmét, amely még elfedi azt, ami a testéből még látszik. Ez a test pedig minden jel szerint egykor a maga emberi teljességében tündökölt. Tudjuk, hogy Bruegel festészetében nincs fölösleg. Ez a nő, az egyetlen nőként azonosítható alak a festmény többtucatnyi figurájának vonagló zűrzavarában, nem kerülhetett oda véletlenül, és bizonyára ugyancsak nem véletlenül helyezte el a festő úgy, hogy az arkangyal tekintete ne tudja kikerülni őt. Mihály arkangyal azonban megőrzi a tiszta szellem szenvtelenségét. A mélységbe zuhanó női angyal sikolya nem zavarja - nem is zavarhatja őt. Kirándultunk Bruges-be. Ugyanazt a várost láttam viszont, szépsége érintetlen maradt, csak éppen azt a megindító érzelmi többletet nem találtam, amely - sok-sok évvel korábbi - első felfedezésemet kísérte. Mindig így van. Még most is emlékszem, mit éreztem, amikor először álltam a firenzei Biblioteca Laurenziana kapuja előtt, s hogy micsoda szellemi földrengés rázott meg abban a pillanatban. Egyedül, döbbenettel némán néztem azt a szürke kőlépcsőt, azt a korlátot, azokat az üres kőfülkéket - soha, egyetlen műremek nem tudott ilyen megsemmisítően hatni rám, mintha abban a pillanatban az egész világ megszűnt volna létezni, és csak Michelangelo kapuja maradt volna, mint végső és legmagasztosabb nyoma annak, hogy itt jártunk, ezen a bolygón. Amikor később visszatértem, a kapu csupán egy kőből faragott kapu volt; igaz, kétségtelenül gyönyörű, de az az érzés, amely akkor elragadott és egészen átlényegített, nem ismétlődött meg: akkor jött a boldogság, amikor neki tetszett, és akkor sem azért, mert hívtam, később pedig hiába hívtam, nem jött el. Ő maga választotta ki a pillanatot, nekem csak az volt a dolgom, hogy ott legyek. Nem egy pillanattal előbb, nem is egy pillanattal később, hajszálpontosan akkor. (Fordította: Lukács Laura)José Saramago JOSÉ SARAMAGO portugál író 1922-ben született. Szinte mindegyik jelentős regénye magyarul is olvasható (az említetten kívül A kőtutaj; Ricardo Reis halálának éve; Lisszabon ostromának története; Vakság; Minden egyes név). 1998-ban irodalmi Nobel-díjat kapott. Következetesen materialistának, sőt kommunistának vallja magát. Jézus Krisztus evangéliuma című, keresztény érzelműek számára valóban istenkáromló művéért meggyűlt a baja a katolikus egyházzal. (Részben az otthoni negatív fogadtatás magyarázza, hogy Saramago azóta önkéntes száműzetésben, a Kanári-szigeteken él andalúz feleségével.) Mégis kevés alkotó foglalkozik annyit az emberi élet materiális dimenzióját meghaladó kérdésekkel, Istennel, a szellemi-lelki létezés megjelenési formáival, módozataival, a fantasztikummal, mint éppen ő. A szabadság tréningjei Martin Buber azt írja a „Haszid elbeszélések” bevezetőjében, hogy az elbeszélő szavának nagyobb súlya van, mint a beszéd szavainak, hiszen események történetét adja tovább a következő nemzedéknek, s így az elbeszélést a szent cselekedetek áldása kíséri. Buber valószínűleg az archaikus elbeszélésre gondol, a krónikára, amely a maga hallomásra alapozott elbeszélésmódjával a történetírás és a mese között helyezkedik el. Az archaikus elbeszélésre éhes ember nemcsak azt szeretné tudni, milyen helyzetben, miként viselkedtek elei, hanem a saját sorsának szempontjából kíváncsi erre. Valójában jövendölésre számít. A tudottból szeretne következtetni arra, amit nem tudhat, a múltból a jövőbe nézni. A kollektív képzeletben szeretné megmérni saját fantáziája határait. A krónika cselekvési mintákat ad azokra az esetekre, melyeket nem tud elképzelni, hiszen sorsát legfeljebb az istenek ismerik. Tömegtársadalomban élő ember ilyesmire nem kíváncsi, s ezért elbeszélését sok minden kíséri, de szent cselekvések áldása biztosan nem. Az elbeszélés elveszíti a krónikás funkciót, s mivel a személy élete a jogi, az ökonómiai és az egészségügyi önrendelkezéssel a halál utáni állapotig beláthatóvá és irányíthatóvá válik, a sors fogalma is elveszíti kivételes jelentőségét. A krónika szerepét átveszi a dokumentáció, a sorstörténet szerepét pedig átveszi a sztori, a szórakoztató fikció. Azok a nagy multinacionális cégek, amelyek a világ könyvkiadásának és könyvkereskedelmének jelentős részét a kezükben tartják, ennek megfelelően kétféle könyvet ismernek: fiction és non-fiction, s e könyvfajtáknak megvannak a maguk példányszámához igazított biztos standardjai. Ha valaki kézbe vesz egy ilyen könyvet, akkor eleve tudnia kell, hogy mit kap a pénzéért. Az alacsonyabb példányszámhoz igazított standardokat egyetlen ember úja, de igen gyakran egy gyakorlott lektor szerkeszti meg és írja át, a milliós példányszámban megjelenőket azonban összedolgozó embercsoportok csinálják. Az ilyen könyvnek egyszerre több szerzője van, mint minden más árunak; van piackutató szakembere, aki felmérte az érdeklődés aktuális irányát és témáit, van dokumentátora, aki adatokat és eseteket gyűjtött, van, aki a kettőt összegyúrta és elkészítette a mű pontos tervét, s aztán szakterületük szerint többen írója is, hiszen van, aki a dialógusban jártasabb, s van, aki inkább a leírásban. Nekem mindebben nem az a furcsa, hogy nem egyetlen ember alkotja az ilyen nagy példányszámban készülő műveket. Ez majdnem természetes. Ezeknek a könyveknek a lehető legtöbb ember tetszését kell elnyerniük, ami kockázatos vállalkozás, s ha valaki csinálná, bárki, akkor igen nagy lenne a felelőssége. Inkább azt tartom furcsának, hogy egy ilyen kollektív művet még mindig egyetlen személy nevével jegyeznek, egy olyan személy nevével, aki aztán a tömegtájékoztatási eszközök szabad prédájaként, mintegy arcának és testének erejével hitelesíti a kollektív terméket. Amíg a személyiségnek ilyen nagy üzleti értéke van, nincsen veszve minden. Olykor erre gondolok.Nádas Péter A költő arca Ez a fényképalbum tagadhatatlanul az irodalmi kultusz terméke. De egy nemzet kultúrájának szüksége van az ilyen kultuszra: önképét kívánja tárgyiasítani azáltal, hogy rávetíti a választott költő életrajzi személyére. Radnóti alakja és életműve ebből a szempontból az egy évszázaddal korábbi nagy kultikus költő, Petőfi alakjára és életművére felel. Nemcsak arról van szó, hogy mindkét költő megjövendölte saját halálát. Jövendöltek? Inkább szokatlan élességgel látták, mi történik körülöttük. Petőfit, aki névváltoztatásával is jelezte, hogy miféle nemzet- és szabadságeszményre tette fel életét, a nemzet azonnal elfogadta, mint ezeknek az eszményeknek, egyáltalán, egész érzésvilágának leghívebb megszólaltatóját. Száz év sem telt el, és Petőfi progresszív eszméinek megcsúfolására azt a költőt, aki Nem tudhatom címmel megírta a huszadik századi magyar líra legszebb hazafias verseinek egyikét, hazájának törvényei munkatáborokba, majd az erőszakos halálba kényszerítették. Radnóti költészete és sorsa éppúgy emblematikus, mint Petőfié. Ezért kell látnunk a költő arcát. Bókay László, az album gondozója ezért írja a kötet végén: reméli, hogy az olvasók „a fotókban azok lényegét - az embert - látják meg”. Kétszáznál több fénykép kíséri végig Radnóti Miklós életét. Az első hároméves korából maradt fenn: egy kisfiú egy padon ül, és játékdobot ver; az utolsó halála előtt három évvel készült: a költő tar bokrok előtt áll nehéz, kigombolt télikabátban, kissé félrehajtott fejjel. A hároméves gyerek eltökélt, öntudatos pillantását valami mély fájdalom váltja fel. Egy ember iszonyatos útja a huszadik században. De a képek nem Radnóti passiójának stációit örökítik meg. Teniszezés közben, sítúrákon mutatják, jelmezbálon feleségével, Fannival, Liliom és Julika szerepében. Egy kép pedig, 1928-ból a velencei Lidón egy homokból épített csodaautó kormányánál. A költő, aki verseiben kezdettől fogva oly konokul szuggerálta az elkerülhetetlen és közeli véget, úgy élt, mint bárki más. Legfeljebb szemének szomorúsága árulkodik arról, hogy a sors ugyan megmásíthatatlan, de semmi nem indokolja, hogy a hétköznapok békés történéseinek ellenében miért annak a fényképeken túli, versekben megörökített áldozatnak kellett beteljesednie. (Osiris, 214 oldal, 1800 forint)Ferencz Győző Bókay László (szerk.): Radnóti Miklós-fényképek 1935. Evezőstúrán Visegrádnál VÁLOGATOTT KÖNYVJEGYZÉK November 25-től december 31-ig ÁLTALÁNOS MŰVEK Lexikon Fitz Péter (szerk.) Kortárs Magyar Művészeti Lexikon Enciklopédia, 774 oldal, 10000 forint Unterman, Alán Zsidó hagyományok lexikona Helikon, 256 oldal, 2980 forint FILOZÓFIA, PSZICHOLÓGIA Filozófia Acin, Jovica Sade Apokalipszise Kijárat, 96 oldal, 494 forint Feinberg, Joel Társadalomfilozófia Osiris, 188 oldal, 1280 forint Lengyel László, Várszegi Asztrik Beszélgetőkönyvecske Helikon, 1200 oldal, 1800 forint Okkultizmus Fogerthy, Láng Horoszkóp 2000. Anno, 344 oldal, 575 forint Pszichiátria, Pszichológia Crable, Lawrence Mélybenéző Harmat, 240 oldal, 990 forint Goul, Stephen Jay Az elméricskélt ember Typotex, 432 oldal, 2480 forint