Népszabadság, 2000. július (58. évfolyam, 152-177. szám)
2000-07-03 / 153. szám
NÉPSZABADSÁG FÓRUM 2000. JÚLIUS 3., HÉTFŐ 11 Mozdulatlan-e Magyarország ?M agyarország mozdulatlan — állítja cikkének címében Gyurcsány Ferenc (Népszabadság, május 20.). Én pedig vitatom ezt az állítást. Vitatom, noha a cikkben foglaltakkal csaknem maradéktalanul egyetértek, mindössze néhány kiegészítő, pontosító megjegyzésem lenne. A jóléti állam válsága nem 20- 25 évvel ezelőtt kezdődött, hanem jóval régebben. Ahhoz, hogy e válság mibenlétét megérthessük, először azzal kell szembenéznünk, mit is jelent a „jóléti állam” kifejezés a „Jólétet állampolgári jogon!” szlogenen túl. Nagyon leegyszerűsítve: a jóléti állam a XX. századi szociáldemokrácia által kidolgozott gyógymód a tőkés termelés okozta, korábban kezelhetetlennek látszó gazdaság- és társadalompolitikai nyavalyákra. Két korai előfutárát az eszmetörténet ebben az összefüggésben nemigen tartja számon. Egyikük, egy Nottingham környéki kisnemes, bizonyos Robin Hood, rezignáltan tudomásul vette, hogy a világ kizsákmányolókra és kizsákmányoltakra oszlik. A társadalmi igazságtalanságok elleni küzdelme során nem is ennek megváltoztatására törekedett, hanem egyszerűen fosztogatni kezdte a kizsákmányolókat, és a jövedelemből segített a kizsákmányoltakon. Hasonlóan gondolkodott a XX. századi szociáldemokrácia is, azzal a különbséggel, hogy a gyakorlati megvalósítást nem útonállással képzelte el, hanem - hatalomra jutván - a legitim erőszak monopóliumának felhasználásával. A nyugati szociáldemokrata pártok, noha elvi nyilatkozataikban sokáig - a kommunistákhoz hasonlóan - a „kisajátítók kisajátítását” hirdették, az államhatalom birtokában sem akarták szétzúzni az igazságtalan társadalmi berendezkedést; megelégedtek annyival, hogy a tőkejövedelmek megadóztatása és a szociális juttatások kiterjesztése révén mérsékeljék az igazságtalanságot. Ez a merőben társadalompolitikai fogantatású koncepció kísértetiesen összecsengett egy közgazdasági elmélettel, nevezetesen Keynesével, amely a nagy világgazdasági válság után látványos karriert futott be. Közhely, hogy a tőkés gazdaság ciklikus ingadozásai során a recessziós szakasz elmélyülésének oka nem más, mint a tőkések egyénileg (saját üzleti érdekeik szempontjából) racionális viselkedése, ami társadalmi méretű irracionalitássá öszszegződik. A csökkenő keresletre a tőkés logikus válasza a termelés csökkentése és az ezáltal fölöslegessé váló dolgozók elbocsátása. Ily módon kevesebb dolgozónak fizetnek munkabért, ráadásul azoknak is kevesebbet, mert a munkanélküliség következtében munkaerő-piaci túlkínálat keletkezik, ami leszorítja a munkaerő árát. Nemzetgazdasági szinten tehát csökken a kifizetett munkabérek tömege, ettől tovább csökken a fizetőképes kereslet, ez pedig a termelés további csökkentéséhez vezet: kialakul a „hibás kör”. A probléma megoldásának receptje ősrégi. Elsőként a jóléti állam másik korai előfutára, József alkalmazta, amikor államhatalmi eszközöket vett igénybe ahhoz, hogy a hét bő esztendő fölöslegéből fedezze a hét szűk esztendő szükségleteit. Keynes ezt korszerűsítette, amikor azt javasolta, hogy az állam vonja el a tőkejövedelmek egy részét, recesszió idején pedig fizesse ki a munkanélkülieknek és a túlzottan alacsony keresetűeknek segély formájában. Az állam így fizetőképes többletkeresletet teremt, amivel megakasztja a recesszió folyamatát. A jóléti állam koncepciójában József és Robin Hood receptje ötvöződik. A „tax and spend” (adóztass és költekezz) politikája jellegzetes szociáldemokrata kompromisszum, ha úgy tetszik, társadalmi szerződés: mindenki hoz valamilyen áldozatot, amivel saját hasznát éppúgy szolgálja, mint a közjót. A munkás tudomásul veszi kizsákmányolását, a tőkés eltűri profitja megcsapolását. Cserében a tőkés biztonságban tudhatja tulajdonát és profitja javát (mégpedig nemcsak a lázadóktól és géprombolóktól, de általában a sztrájkvezérektől is), a munkás viszont magasabb munkabért, a munkából való átmeneti vagy végleges kiválása esetére pedig szociális biztonságot remélhet. Végül a társadalom egésze megmenekül a mindenkit egyaránt (bár nem egyenlő mértékben) sújtó recessziótól, vagy legalábbis annak legsúlyosabb formájától. Az eredmény: a korábbinál sokkalta élhetőbb kapitalizmus. Konfrontáció helyett kooperáció. Osztályharc helyett osztálybéke. A kaotikusan egymásnak feszülő érdekek eredőjeként kialakuló, senki által sem kívánt irracionalitás helyett az államilag összerendezett, kompromisszumra kényszerített érdekekből racionálisan kimunkált közjó. A XX. század közepére úgy tűnt, a szociáldemokrácia megtalálta a bölcsek baloldali kövét, a jóléti államot, amely a tőkés társadalom igazságtalan berendezkedését az állampolgári jogon nyújtott jóléttel korrigálja. Mikor is kezdődött tehát a jóléti állam válsága? A tőke és a munka történelmi kompromiszszumának sírját elvileg a globalizáció ásta meg. Az egységessé váló pénzügyi világrendszer kialakulása, a tőke korlátok nélküli szabad áramlásának megvalósulása után ugyanis a tőkéseket látszólag semmi nem akadályozta meg abban, hogy a közjó érdekében viselendő teher alól egyenként kibújjanak, vagyis kivonják tőkéjüket az egyik országból, és egy másikban fektessék be, ahol a profitjukat kisebb adó terheli. A tőke menekülése nyomán csökken a megadóztatható profit, kevesebb munkahely lesz, ami a személyi jövedelemadó-bevétel jelentős részétől fosztja meg a költségvetést, vagyis rövid idő múlva nem lesz miből fedezni a szociális kiadásokat. A jóléti államok mindazonáltal egészen a hetvenes évek végéig töretlenül virágzottak. A látszólagos ellentmondás magyarázata az, hogy hiába menekült a tőke egy nagyvonalú szociálpolitikát folytató fejlett országból a harmadik világba, az ottani munkaerő képzettsége, felkészültsége nem volt elegendő még viszonylag egyszerű termelőmunka elvégzésére sem. A nyugati munkaerő minőségénél fogva monopolhelyzetben volt a világpiaci versenyben, és versenytárs hiányában bármilyen magasra föl lehetett srófolni az árát. A tényleges fordulat tehát csak 20-25 éve következett be, amikor a világpiacra berobbant a fejlett világbeli minőségtől alig elmaradó, de összehasonlíthatatlanul olcsóbb (mivel a jóléti rendszer fenntartásának költségeivel nem terhelt) távol-keleti munkaerő. A monopolhelyzet megszűntével pedig értelemszerűen megszűnt a monopoláris, a jóléti állam pénzügyi alapja. A baloldalnak ezzel az egyszerű ténnyel szembenézve meg kellett keresnie az igazságtalanság elleni küzdelem új útjait. Gyurcsánynak igaza van, amikor azt állítja, hogy az új helyzetre a jobboldal frissebben reagált, mint a szociáldemokrácia. A neokonzervatív terápia általa fölsorolt elemei azonban valójában két, egymástól független törekvést takartak. Csökkentették először is a munkaerő árát (pontosabban az azt terhelő költségeket), ami átmenetileg lendületet adhatott ugyan a gazdaságnak, de hosszú távra szóló, perspektivikus válasznak nem tekinthető, hiszen nyilvánvaló, hogy az amerikai vagy a német munkás soha többé nem fog annyiért dolgozni, mint a kínai. A neoliberális gazdaságpolitika igazán időtálló, a jobboldali modernizációs stratégia sikerét megalapozó intézkedése az volt, hogy visszahelyezte jogaiba a versenyt. A tőkés rendet erőszakkal megdönteni kívánó forradalmi baloldal kétségkívül helyesen látta, hogy a kapitalizmusban az egyenlőtlenségek és igazságtalanságok egy elvileg mindenkire érvényes szabályok szerint folyó gazdasági versenyben alakulnak ki. A magántulajdon kisajátításával, a piac fölszámolásával ezt a versenyt iktatta ki a gazdaságból. Az egyenlőtlenségek és igazságtalanságok ettől persze nem szűntek meg - legfeljebb más társadalmi folyamatok révén jöttek létre, a versennyel viszont a gazdasági fejlődés leghatékonyabb motorját is sikerült a rendszerből kiiktatni. A jóléti állam koncepcióját valló szociáldemokrácia már nem a versenyt kívánta felszámolni, csak a verseny kényszere alól akart mentesíteni az állampolgári jogon kínált jólét révén. Ez a modell egy darabig működött is, de törvényszerűen csődbe jutott. Az állam mentesítheti polgárait a hazai verseny kényszere alól, gazdasága egészét azonban nem vonhatja ki a nemzetközi piaci versenyből. Márpedig a verseny- és teljesítménykényszer nélkül, állampolgári jogon nyújtott jólét egyre több embert kényelmesített el, az állampolgárok tömeges „kiszállása” a versenyből pedig a nemzetgazdaság versenyképességét ásta alá. A neoliberális recept gazdasági értelemben azért bizonyult sikeresnek, mert ismét egyetemessé tette a társadalomban a versenykényszert, és ezzel a korábbinál hatékonyabban ösztönözte a gazdasági növekedést. Társadalmi értelemben azonban megbukott, mert nem törődött azzal, hogy a társadalom különféle rétegei képesek-e és milyen mértékben képesek megfelelni a kiéleződött verseny támasztotta követelményeknek. A versenyhelyzetből értelemszerűen ki-ki versenyképessége arányában tudott profitálni. A verseny szabadjára engedésével drámai módon növekedtek azok az egyenlőtlenségek, amelyek már a verseny mesterséges visszafogásának idején is kialakultak. Az egyenlőtlenségek kiéleződése előhívta az egyenlőség iránti társadalmi igényt, és visszajuttatta a hatalomba a baloldalt. Ez a baloldal azonban - fölismerve a jóléti állam csődjét - közben új útra tért. Egy szellemes megfogalmazás szerint a liberálisok és a szocialisták egyaránt egyenlőséget akarnak, csak ezt az egyenlőséget a liberálisok a verseny kezdetén akarják megteremteni, a szocialisták viszont a végén. Az új szociáldemokrata koncepció ebben az értelemben valóban „harmadik út” a liberalizmus és a szocializmus között. Egyenlőséget akar a verseny elején, és a versenyt sem akarja értelmetlenné tenni azáltal, hogy az eredményt utólag felülbírálja, de azért fontos számára, hogy igazságtalanul nagy különbségek ne alakulhassanak ki. E különbségek ellen azonban, szakítva a baloldal hagyományos módszereivel, nem a verseny kiiktatása vagy elkerülése, hanem a versenyképesség megteremtése révén küzd. A versenyfeltételek egyenlőségébe tehát nemcsak a rajtvonal és a pályák egyenlőségét érti bele, hanem a kondícióét, a felkészülését és az edzéstervét is. A „jólétet állampolgári jogon!” jelszó helyébe a „versenyképességet állampolgári jogon!” jelszavát állítja azzal, hogy a versenyképesség birtokában az állampolgárok majd megszerzik maguknak a jólétet. Az adóterhek mérséklésével olcsóbbá, tehát versenyképesebbé teszi a munkaerőt. A szerényebb adóbevételekből nem a szociális juttatások, hanem a versenyképességet megteremtő oktatás, képzés, élethosszig tartó tanulás kiterjesztésére törekszik. Nem gondoskodik, hanem esélyt kínál. Nem halat ad, hanem hálót. Magyarországon több nyugateurópai országhoz (Spanyolországhoz, Franciaországhoz, Hollandiához) hasonlóan balközép kormány hajtotta végre a neoliberális fordulatot, helyezte vissza jogaiba a versenyt. Az 1995. március 12-én bejelentett intézkedéscsomag ugyanakkor már a fentebb vázolt modern baloldali gondolkodásmód nyomait mutatta. Fölismerve az oktatás fontosságát a versenyképesség megteremtésében, a nagyobb költségvetési fejezetek közül egyedül a közoktatás előirányzatait nem csökkentette. Számolt a kiéleződő verseny differenciáló hatásával csakúgy, mint az állampolgári jogon járó szociális-jóléti juttatások Gyurcsány által is elemzett igazságtalanságával, ezért az intézkedések közvetlen pénzügyi kihatásait igyekezett nagyobbrészt a várható verseny valószínű nyerteseire terhelni. Megvonta a családi pótlékot a legmagasabb jövedelmű tíz százaléktól; megszüntette a gyermekek után járó, elsősorban a magas keresetűeknek előnyös adókedvezményt; bevezette a felsőoktatásban a tandíjat, amely alól szociális okokból lehetett kedvezményt vagy mentességet kapni. Megtette tehát az első lépést abba az irányba, hogy a (kényszerűen szűkösebb) jóléti újraelosztásban nagyobb mértékben „vegye figyelembe, hogy ki van fent, és ki van lent”. A Fidesz választási kampányában a korábbi helyzet visszaállítását ígérte. Hatalomra jutva azonban ennél sokkalta többet tett. Nem egyszerűen visszatért „a korábbi időszak nagy szociális vívmányának tekintett eredményéhez, a szociális-jóléti juttatások állampolgári jogon való biztosításához”, hanem ellenkező előjelűre fordította a szociálliberális kormány által bevezetett differenciálást. Eltörölte a - felsőoktatási tanulmányok költségei között elenyésző - tandíjat, de a hallgatók ezt jelentősen meghaladó lakhatási, megélhetési és tanszerköltségeihez nem járul hozzá, vagyis a rászorulóknak nem teszi elérhetőbbé a versenyképes tudást, csak azok számára teszi könnyebbé a megszerzését, akik ennek költségeit elő tudják teremteni. Visszaadta a családi pótlékot a leggazdagabbaknak, de még csak az infláció mértékében sem emeli, hanem hagyja egységesen elértéktelenedni; a nagy többségnek tehát ezen a címen még annyi sem jut, mint az előző kormány idején. A gyermekek után járó adókedvezményt nemcsak visszaállította, hanem képtelenül meg is emelte; jövőre akár hárommillió forintos jövedelmet is adómentessé tehet ez a kedvezmény, amit persze csak az tud majd maradéktalanul kihasználni, aki ennyit keres. „Ahhoz - tanítja Murphy -, hogy segélyt kaphass, előbb be kell bizonyítanod, hogy nincs rá szükséged.” A Fidesz vezette kormány szó szerint követi ezt a filozófiát. A rászorultsági elv helyett bevezette „a rá nem szorultságit”, fordított Robin Hoodként a szegényeket fosztogatja, hogy adhasson a jómódúbbaknak. Nyugaton tehát többnyire a neokonzervatív pártok szabadították rá a társadalomra ismét a versenyt, de megbuktak, mert bár látványos gazdasági eredményeket értek el, nem törődtek a verseny következtében kiéleződő társadalmi egyenlőtlenségekkel. A helyükbe lépő „újbaloldali” pártok megőrizték a verseny gazdaságösztönző szerepét, káros társadalmi hatásait pedig nem a jövedelmek újraelosztásával, hanem a hátrányos helyzetűeknek a versenyre való felkészítésével igyekeztek kivédeni. Magyarországon viszont a balközép kormány kényszerítette rá ismét a társadalomra a versenyt, az újraelosztás erősen differenciált mérséklésével igyekezvén tompítani annak igazságtalanságait, az őt fölváltó, baloldali jelszavakkal operáló jobboldal a keletkező egyenlőtlenségeket nemhogy figyelmen kívül hagyja, hanem az újraelosztás átszabásával még növeli is. A Fidesz, akárcsak a hozzá hasonló nyugat-európai pártok, tudja, hogy „nincs visszaút a jóléti államhoz vagy a neokonzervatív gazdaságpolitikához. Nem is hozzájuk tér vissza, hanem a nyílt, szemérmetlen osztályönzésen és részrehajláson alapuló kormányzáshoz. Nem elégszik meg (mint a nyugati konzervatívok) azzal, hogy a spontán gazdasági-társadalmi folyamatok automatikusan a fölül lévőket hozzák jobb helyzetbe, hanem célzatos jövedelempolitikájával még rá is játszik e folyamatokra, tovább növeli a különbségeket, tudatosan a szegények rovására kedvez a felső középosztálynak. Magyarország tehát korántsem mozdulatlan. Vannak itt változások, éppen csak az irányuk ellentétes homlokegyenest azzal, amit tőlünk nyugatra tapasztalhatunk. Megállíthatatlannak tűnő módon rohanunk a múltba, és távolodunk Európától. Csakugyan ideje volna ébresztőt fújni. Szabó Zoltán Erzsébetváros polgármestere (MSZP) - Nagyfater, te még értesz ehhez: az most baloldali liberális vagy neokonzervatív irányzat, hogy az első fizetésemből akarok venni egy videót, egy CD-lejátszót és egy montenbájkot?... marabu rajta A Népszabadság CD-ROM/1995 ára: 5 000 Ft A Népszabadság CD-ROM/1996 ára: 5 000 Ft A Népszabadság CD-ROM/1997 ára: 10 000 Ft A Népszabadság CD-ROM/1998 ára: 15 000 Ft A Népszabadság CD-ROM/1999 ára: 20 000 Ft A CD-ROM-okat megvásárolhatja és meg is rendelheti a Népszabadság, Sajtóinformatikai Szolgáltató Kft.-nél. Cím: 1034 Bp. Bécsi út 122-124., tel.: 436-4697, fax: 368-2004 Megvásárolható a Népszabadság közönségszolgálati irodájában: 1085 Budapest, József krt. 41. (tel.: 266-2978, fax: 266-3115, nyitva: HP 7-20 óráig) Lépünk 19 99* évi telje évfolyama CD-IOM-on! i | I 1 | 11 11 i § i ||. fi -1 0 ^ -© ! © ce ew : S . 1 1 Isii 1 I | I •g. -g. 'g. --cs -g .1. ; 1 , ^ £ £ £ £ | ; | | S 2 ° S ° I | Is [ ií s is ! j | 11 l CL -g.-g.-g.-g.-S. I i íl J2 éáééé .. I j ! s 12 | i i f f 1 #1’ i 2 f | | ff I Sí I ! Ú Mii : 1 11 m I i! i 11 i <D ooooo ^ -o : ©'S - * S ^ Ú Ú Ú Ú Si'Sw 1 1 I ooooo & M . az cc cc cc cc © • SS S s f1 ó ó ó á ci E I | p ! | ooooo1§ «j Sl-o 1 o> o> o> o> o) c: pb 55 I ■s-s -3 -s -3 a- f I ■§< I -O-O-O-OTJp O) co re cc cd co ■£ : > _Q _Q _Q _Q -Q E = .g | n in n (0 Q g © : jé j* > N NNNNW </> co </> tn v> \ ~o p .© : ; | 0-0. cl cl cl J= (n 1 Z Z Z Z Z *© JSwS I 5 3 !l® 1 sgsssi fi" g 1 2 - - - ff f f I sassal ss * c $, □□□□□ nl | NEPSZABADSAG CD-ROMA KORSZERŰ ARCHÍVUM !