Népszabadság, 2001. június (59. évfolyam, 127-151. szám)
2001-06-30 / 151. szám
30 NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2001. JÚNIUS 30., SZOMBAT A gázgyártól a magtárig Ráday Mihály Az Óbudai Múzeum által kiadott 2001. évi falinaptárban októberre jut majd az a légi felvétel, amely az Óbudai Gázgyárról készült. A víztornyon nem jár a nagy óra, maga a víztorony és a gázkészítő tornyok sem működnek. Az ipari víz és a kátrány tárolására a kőszén alapú gázgyártásnál volt szükség. A földgázhasznosítás bevezetése után az építmények funkciójukat vesztették. A fővárosnak és a gázműveknek nincs szüksége arra, hogy a gyárat eredeti céljának megfelelően működtesse. Viszont építészetileg csodálatos az együttes van, aki a fényképre pillantva kastélynak nézi. Egy ideig még az a hír is járta, hogy műszaki múzeummá lesz a 22 hektáron fekvő gyár, de aztán ez a megoldási javaslat is elenyészett. A főváros címere ékesíti azt az épületet, amelyet úgy hívnak: óruház. A gázfogyasztás mérése volt a feladata. A kétszintes remek gyárépület ma használatban van. Raktár: Itt őrzi a különböző helyekről összegyűjtött kőemlékeket a Budapesti Történeti Múzeum. Középkoriakat, ókoriakat, barokk koriakat, és mindenféle olyan követ, amelyet eredeti helyére nem lehet visszaépíteni, visszahelyezni, viszont történeti, kutatási szempontból fontos. Egy valaha volt templom boltozatának bordáit is felfedezhetjük a padlón kiterítve. A régi kövek között a gázgyártásra is emlékeztet néhány elem (gép, tartály), amit még elfelejtettek leszerelni, elvinni. Egy másik nagy csarnokban ma is folyik a gázórák javítása, összeszerelése. Remek a tetőszerkezet, még a daru is a helyén van, amelyet persze a kis gázórákhoz nem kell használni, de hozzátartozik magához az ipartörténeti hely jellegéhez. A megmaradt épületek, a volt igazgatósági épület, a kazánház, a volt laboratórium, az, ahol a kéntelenítést és a „száraztisztítást” végezték, nagyon csinosak, az ipartörténet igazán jeles és kitűnő emlékei. Kiválóan megépítettek és kiválóan hasznosíthatók lennének, ha... Ha lenne koncepció és pénz. És akkor ezek a házak a jövőben a magyar kultúra ügyét szolgálhatnák — ha már a gázgyártásét nem. A szomszédban folyamatosan épül és fejlődik a modern irodabirodalom, a Graphisoft-park. Az új házak lehetnek a jövő műemlékei akár. A régiek meg Budapest és az ország egyik turisztikailag is fontos nevezetessége. Az új és a régi egyetlen évszázad (pontosabban mindössze 90 év) lenyomata. Miért ne maradhatna meg egymás mellett mind a kettő? Mint ahogy ma is nagyon csinos és nagyon jól használható az óbudai gázgyári lakótelep. Mert természetesen a gázgyár - mint minden nagy gyárunk annak idején, a század első felében - lakótelepet is épített a munkásainak, tisztviselőinek. A hatalmasra nőtt platánfákkal gazdagon övezett park két oldalán elhelyezkedő lakóházak között kultúrház is volt. Ma ez is raktár: az Aquincumi Múzeum kőraktára. Korábban neves zenekarok koncerteztek és versengtek a fennmaradásáért, megszerzéséért - eredménytelenül. Működik még itt az élelmiszerbolt, de régen bezárt a trafik, a fodrász, a posta és az újságosbolt. Meleg ételt a vendéglőben már nem lehet kapni, de a kocsma még működik, s változatlanul kihasznált a gázművek futballstadionja, a kézilabda- és teniszpályák sora. A kaposvári téglagyár műemlék. A szigetvári út mellett romosodik. Bár ez túlzás azért. Az épületek egy részét hasznosítja, bérbe adja a tulajdonos, a terület egy részét rendbe téve, elplanírozva. Amit a nagy gyárak sokcélú „hasznosításánál” láthatunk - mondjuk - Csepelen, az játszódik le itt kicsiben. A telep legértékesebb és ipartörténetileg legérdekesebb építménye, az égetőkemence tetején fogy a cserép... Az Érden átvezető vasútvonalak egyikét vázában vezették, s keresztezi ezt egy másik sínpár, mely az előbbi vasútvonal fölött halad át az 1913-ban épített vasúti hídon. Ez az úgynevezett háromcsuklós vasbeton híd a maga nemében újdonságnak számított megépítésekor. Ma pedig, remélem, (vasúti) ipartörténeti emléknek számít. A csinos híddal az a gond, hogyha szomszédjában már megépült az új. És ilyenkor jó ok van feltételezni, hogy a régi megtartására senki sem gondol. Ha az új hídon már mehet a vasúti forgalom, akkor kézenfekvőnek látszik, hogy mellette a régi híd a gyalogos- és bicikliforgalmat szolgálhatná. Vagy akár autó is átjárhatna rajta, amíg még a híd karbantartható. A hazai műszaki tervezés és építés fontos emléke. És ha nem vasúti hídként, de Zlidként mindenképpen fennmaradhat, mert szép, mert praktikus, és fontos is lehet a saját múltját már egyre inkább becsülő, óvó magyar vasúttársaság számára. Nem tudom pontosan elmagyarázni, hogy mit jelent a „fatelítés”. A lényege az, hogy a faanyagot olyan anyaggal telítik, amitől az aztán sokáig eláll, akárcsak a talpfa vagy a tetőzsindely például, bírván időjárást, bogarak támadását és sok minden viszontagságot ahhoz, hogy a fából is tartós építőanyag legyen. Összesen két telepen végeznek ilyen munkát az országban: Dombóváron és Püspökladányban. Ez utóbbi telepen westernekre is emlékeztető víztorony áll. Az üzem mint műszaki érdekesség igen figyelemreméltó, és építészetileg is értékes. A MÁV-nak erre a telepre nincs szüksége, megszüntetését, eladását megkezdték. A gőzgépek túlhevített szárazgőzzel működnek, akár a mozdonyok. Az egyik most is használható, a másik éppen javításra szorul. A gépeken 1924-es évszámokat, és a Láng Gépgyár Részvénytársaság nevét olvashatjuk. Vagyis ebből a szempontból is érték, mármint hogy a hazai ipar termékeit telepítették erre az illusztris helyszínre. A gyár neve és az évszám ugyanaz a kazánokon. Lehet, hogy korszerűtlen az ilyen gőzkazán, de őrzi annak emlékét, hogy mit tudott egykor a magyar ipar. Az ipari terület műemléki szempontú és műszaki emlékként való védelmét egyaránt szükségesnek tartom. Azt gondolom továbbá, hogy az ésszerű üzleti gondolkodás is azt kívánná, hogy a telep nagy része megmaradjon és folytassa a fatelítést. A védőanyaggal telített fára manapság is szükség van mind a tetőszerkezeteknél, mind a divatos, fát is felhasználó modern, úgynevezett organikus építészetnél, a megújított templomok tetőzsindelyénél, sok mindennél akkor is, hogyha a vasúti talpfákat már a talpbeton váltotta fel. Püspökladányba, a MÁV fatelítő telepe felé haladva, az Alföldön autózva átmentem Doboz községen, és fantasztikus épületet láttam. Földbe gyökerezett a lábam. Pontosabban azonnal megálltam az autómmal, mert azt gondoltam, hogy mindenképpen meg kell örökítenem az országút szélén magasodó építményt. Arról tudtam, hogy Ybl Miklós tervezett zabostornyot, silót, magtárat, de hogy ilyen nagyot, ilyen szépet, azt nem. A Wenckheimek egykori birtokán áll, s ma bútorraktárnak használják. Egyébként ettől néhány lépésre van a Wenckheimék sírkápolnája és temetkezési helye, mármint az egyik ilyen az országban. Ezt őrzik, vigyázzák, rendben is van, sőt a helyi parókáin még ismertető füzetet is lehet róla kapni. Maga a kastély, a Wenckheimék jó nagy lakása ma iskola Doboz községben, átalakítva természetesen. Útközben megálltam Balmazújvárosban is. A kastély üres. Pontosabban bútorbolt, bútorraktár ez is. Az 1840-ben épült klasszicista stílusú Semsey-kastély műemlék természetesen. Mögé, a parkját levágva építettek egy elképesztően ronda gyárépületet. Az ettől balra álló „gyárépület” viszont védett volt. Ez ugyanis a kastély fedett lovardája, amit átalakítottak ugyan, de helyre lehetne állítani. Nem így történik. A telephelyet fölszámolják. A Műemlékvédelmi Hivatal megszüntette a védettséget annak érdekében, hogy éppen a műemlékvédelem egyik hazai vezetője megtervezhesse a helyére az új Penny Marketet. (Azt se hittem volna például, hogy a műemléki védettségű Bartók mozit ugyancsak a hazai műemlékvédelem egyik vezetője tervezi át majd bankká. Pedig ez a hír járja manapság. Furcsa világot élünk...) Tolnán is megvan még a lovarda. A laktanyában orosz katonaság volt 1989- ig. Erre utalnak a falakon még le nem mázolt feliratok. Az épület olyan, mint amilyen akkor volt, amikor elhagyták katonáék, és eredeti funkciójába visszavenni még nem jutott eszébe senkinek. Nem nagyon komplikált szerkezetű egy ilyen nagy belső terű építmény, de újra megépíteni költséges lenne. A tolnai lovarda tetőszerkezete az Eiffel-iroda szisztémája szerint készült. Közösségi épület céljára alakítaná át a város, s részben a gimnázium tornatermeként hasznosítanák. Azt hiszem, hogy a „védett korban” lévő régi lovardák megérdemlik, hogy most már - az elkövetett hibák után - különös figyelmet kapjanak, és megmentsük az országban azt a néhányat, ami még megvan. A szombathelyi laktanyát nemrégiben nyilvánították műemlékké a győri Frigyes laktanyával egyidejűleg. Ez utóbbiról többször volt már szó a Népszabadságban, az előbbiről kevesebbet tudnak az olvasók. Mindenképpen fontos, hogy az Apáczai Csere János Alapítvány vette birtokba Szombathelyen a terület nagy részét, s egy felsőoktatási intézmény (vagy annak tagozata, fakultása) számára meg is kezdődött a felújító munka, s ami a parancsnoki épületet illeti, már be is fejeződött. Az egykori ispotály (kórház) és az úristom (börtön) épülete a szombathelyi önkormányzaté lett, s ez a két épület gondozatlanul pusztul. Feltételezhető (nem is kell hozzá sok rosszindulat), hogy egy idő után kijelentik, nem lehet gazdaságosan felújítani a két házat, s a helyükre majd lakópark vagy bevásárlóközpont épül, ahogy az manapság szokás. Az egykori szombathelyi huszárlaktanya 43 épületéből mára csak 11 maradt. Eredetileg volt ott lovarda is, istálló is, ez utóbbiból kilenc! S ebből a kilencből mindössze egy maradt meg mára, és az is hőközponttá átalakítva. Ebből fűtötték (illetve fűtik ma is) a volt szovjet laktanya tisztjei és családtagjaik számára épített lakótömböket. Ezen a területen tehát a lovaskultúra csak akkor eleveníthető fel, ha e célra új épületeket emelnek. Gödön ma is megvan Kincsem istállója. Pontosabban a Blaskovichok istállói, ahol a világhírű mén „lakott”. Az épület állapota majdhogynem romos. Az ember nem érti, hogy az egykor oly jeles hazai lótartás számára emelt épületállomány miért nem alkalmas folyamatosan ugyanerre a célra, miközben a világ számos országában ma is gazdaságos, sőt sok pénzt hoz a lósport, illetve lónevelés? Nálunk miért nem tér magához még mindig? Fertődön a magyarországi turizmus egyik fellegvárává vált Esterházy-kastélyhoz is tartozott, tartozik istálló, lovarda. A homlokzaton romlanak a kődíszek, hiányos a szobor, az épületek kisebb-nagyobb átalakításokat is elszenvedtek, de megvannak. Legegyszerűbb megtalálni, ha követi az ember azt a nyilat, amely a „Fertődi Konzervgyár” irányába mutat. Ugyanis az Esterházyak lovardája, istállói ma konzervgyárként üzemelnek. Az ipar és mezőgazdaság céljait szolgáló építmények sokasága válik évtizedek alatt korszerűtlenné eredeti rendeltetéséhez képest. Mégis értékesek építészeti minőségük, hangulatuk révén, s akkor még a hozzájuk kötődő történeti, kultúrtörténeti, gazdaságtörténeti szempontokról nem is esett szó. Ugyanakkor közülük sok használható is lenne - átgondolt cselekvés után - eredeti funkciójához hasonlóan vagy „megőrizve, megújítva” új szerepben. Némelyik pedig kiállítási tárgyként, önmagáért megcsodálható muzeális értékként is megőrizendő. Néhol elég ezt előírni, néhol viszont „központi” támogatásra is szükség van ahhoz, hogy fennmaradjanak. Püspökladány: a fatelítő telep gépei Doboz: Ybl Miklós tervezte a magtárat Wenckheiméknek Kaposvár: a műemlék téglagyár égetőkemencéje A világ emlékei Magyarországon A főváros XXI kerületében, a róla elnevezett parkban áll a nagy latinamerikai szabadsághős, Simón Bolivár (1783-1830) bronz mellszobra. A távoli földrészen El Libertador (a felszabadító) állandó jelzővel illetett hadvezér és politikus nemcsak azonos korban élt Napóleonnal, de életpályája is néhány vonatkozásban emlékeztet a francia császáréra. 1804-ben Párizsban járva ismerkedett meg Bolivár a nagy európai gondolkodók, köztük Voltaire és Rousseau munkáival. Élményei és olvasmányai hatására Rómában tett esküt arra, hogy felszabadítja hazáját a spanyolok uralma alól. A függetlenségi háború, amely Dél-Amerika északi tájain 1810- ben kezdődött - Napóleon ekkor vonult be Spanyolországba -, hosszú évekig és változó szerencsével folyt. Bolivár írásaival (mindenekelőtt a híres Cartagenai kiáltvánnyal), de tetteivel is serkentette népét a harcra. Számos hadjáratot vezetett, szívós küzdelemben szabadította fel szülőföldjét, Venezuelát, majd sorra a mai Kolumbiát, Ecuadort, Perut és a tiszteletére róla Budapest/Csepel elnevezett Bolíviát. Dél-amerikai egységelképzeléseinek azonban csak a töredéke valósult meg, ráadásul korábbi hívei, hadvezérei is ellene fordultak, illetve egymásnak estek. Az elkeseredett felszabadítót egy spanyol barátjának otthonában érte utol a tuberkulózis okozta halál. Bolivár mellszobrát születésének kétszázadik évfordulóján adományozta Venezuela a magyar népnek, az alkotást ezt követően hozta Budapestre a caracasi kulturális miniszter , akit történetesen Luis Pásztorinak hívtak. A szobrot Csepel kapta, ebből az alkalomból a szomszédos iskolában az orosz mellett elkezdték a spanyol nyelvet is tanítani, s az úttörőcsapat felvette Bolivár nevét. Éveken át ide járt koszorúzni minden dél-amerikai delegáció, ám ez a szokás a kilencvenes évekre elkopott. A talapzat bronzbetűit lelopták, a szobor környéke elhanyagolt, jóllehet az itteni művelődési központ munkatársai időnként rendet raknak a forradalmár emlékműve körül. F. J. Gy. Simón Bolivár szobrát Venezuelából hozták Magyarországra FOTÓ: SZABÓ BERNADETT