Népszabadság, 2001. július (59. évfolyam, 152-177. szám)

2001-07-14 / 163. szám

10 NÉPSZABADSÁG KULTÚRA 2001. JÚLIUS 14., SZOMBAT Nem adásban kísérletezem Kepes András a televízióról, befejezésről és újrakezdésről Az én értékrendemben a szakmai kor­rektség, a hozzáértés, a tisztesség a leg­fontosabb. Viszont manapság az újság­író, a televíziós legfőbb erényének az ügyességet, az imázst tartják, és hogy hány nézőt tud a képernyő elé ültetni - mondja Kepes András, aki népszerű te­levíziós személyiségként, mondhatni, pályája csúcsán nemrégiben önszántá­ból abbahagyta a műsorkészítést. Inter­júnkban részletezi az okokat és­­beszél terveiről is. - Mivel tölti az időt mostanában ? - Lakásfelújítással. Úgy alakult a csa­ládi életem, hogy föl kellett újítani egy la­kást a volt feleségemnek és a gyerekeim­nek, egy másikat a volt anyósomnak, az­tán édesanyámnak és most én is sorra ke­rültem. Ennyi lakást felújítani komoly megpróbáltatás. - Csak nem lett „ ingatlanfejlesztő ” ? - Mifelénk ezt idegbajnak nevezik. Amíg be nem fejezem, és ki nem heve­rem, mással nem is tudok foglalkozni. -De nem ezért jött el a Magyar Televí­ziótól? - Nem, hanem azért, mert a tévé soro­zatosan megszegte a szerződésünket. Úgy láttam, ilyen körülmények között nem le­het professzionális műsort készíteni, és a produceremmel, Tóth Péterrel egyetértés­ben fölbontottuk a megállapodást. - Pedig a tévé vezetője, Mendreczky Károly azt mondta, aláírta a folytatást. - Akkor kezdjük az elején. Két évig tartó betegségem után valamennyi fontos csatorna hívott. Úgy gondoltam, ahhoz a tévéhez szeretnék menni, ahol jó körül­mények között olyan műsort készíthetek, amelyet nem szégyellek, mi több, nekem is, a nézőknek is örömet okoz. Persze, az anyagiak sem voltak mellékesek, de nagyjából hasonló ajánlatokat kaptam va­lamennyi csatornától. Részben azért dön­töttem a Magyar Televízió mellett, mert a lelkem mélyén közszolgálati alkat va­gyok, annak ellenére, hogy kereskedelmi csatornán is dolgoztam, és változatlanul — ahogy mostanában mondják - piacképes­nek számítok. - Mit jelent az, hogy közszolgálati al­kat? - Számomra azt a szemléletet jelenti, hogy nem a nézettség és az ezzel elérhető reklámbevétel az elsődleges, hanem a színvonal , noha a nézettség sem mellé­kes szempont. - Én másra gondoltam, mert mindig úgy éreztem, Kepes András közvetít vala­mifajta világszemléletet a képernyőn. Például azt, hogy ez a világ sokrétű és sokszínű, és ezt jobb tudomásul vennünk, mint harcolnunk ellene. Többször ült egy asztalhoz olyanokkal, akikkel nem tarto­zott azonos világnézeti táborba. - Ezt én inkább kíváncsiságnak nevez­ném. Nem hiszem, hogy csak az a jó, ahogyan én látom a világot. Biztosnak ér­zem ugyan az értékrendemet, de ha okos, tehetséges emberek másként látnak dol­gokat, úgy gondolom, azt is érdemes meghallgatni. Számomra a köztelevízió azt jelenti: együtt élünk ebben az ország­ban, mindannyian képviselünk értékeket, próbáljuk megismerni, megérteni ezeket, és segítsük, hogy a gyakran látszólag el­lentmondó értékek összecsiszolódjanak. - Csakhogy a két hazai üzleti tévé is fennen hirdeti, színvonalas műsorokat ad. - Nem gondolom, hogy ők ezt hinnék. Ha az ember leül a vezetőkkel egy kávé­ra, ez ki is derül. A cél a minél nagyobb bevétel. A kulturálisan fejlettebb orszá­gokban a kereskedelmi tévék produkciói általában szakmailag értékesebbek, mint nálunk ma még. Mostanában mindig a la­kásfelújítást hozom fel példának: Ma­gyarországon az építőanyagok és az árak már nyugati színvonalúak, de a szakma iránti tisztelet, amellyel a munkát elvég­zik még a harminc évvel ezelőtti. Ugyan­ez érvényes a televíziózásra is. Az én ér­tékrendemben a szakmai korrektség, a hozzáértés, a tisztesség a legfontosabb. Viszont manapság az újságíró, a televízi­ós legfőbb erényének az ügyességet, az imázst tartják és azt, hogy hány nézőt tud a képernyő elé ültetni. Természetesen az utóbbiak is fontos értékek, de nálam nem kerülhetnek a rangsor élére. - Azért dolgozott a TV 2-nél is. Nem kényszerült kompromisszumokra? - El kellett szerződnöm az MTV-től, mert nem fizették ki a műsoraimat, és nem tudtam tovább finanszírozni a pro­dukcióimat. Azért választottam a TV 2- őt, mert komolyan vettem, amit magáról hirdetett, hogy „a család csatornája”. Hozzá képest az RTL arculata túlságosan agresszívnek tűnt. A szerződés, amit alá­írtunk, pénzügyileg kedvező volt, de a szakmai érdekeim védelmében kevésbé voltam óvatos. Elhittem, hogy azt csinál­hatom, ami a saját értékrendemnek meg­felel. Mindjárt az elején feszültségek ke­letkezek, bár később oldódtak. - Mi volt az ok? - A TV 2 show-műsort várt tőlem, mi­re odaszerződtem meg is állapodtak a kör­nyezetről egy színházzal. Ehhez kellett alakítani a díszletet, és a műsor jellegét. - Az Apropó és a Desszert után kínos volt az új feladat? - Sokan utóbb sajnálkoztak: „szegény Kepest bedarálta a kereskedelmi tévé”. Pedig az igazság az, hogy ebbe a helyzet­be önként sétáltam bele. A nagyobb baj az volt, hogy nem volt idő próbaszámokra, mert akkor azonnal kiderült volna, hogy az a műfaj nem áll nekem jól. Kicsit önhitt is voltam, ha már úgy alakult, ki akartam próbálni magam képes vagyok-e arra a műfajra is. Mire a harmadik adásra sike­rült a „showt” visszaterelni a Desszert medrébe már elmérgesedett a viszony. Utólag már nem bánom. Ez a próbál­kozás a hazai kereskedelmi televíziózás csecsemőkorában történt. A kereskedel­mi tévék menedzsereinek meg kellett ta­nulniuk, hogyan kell bánni valakivel, aki a közszolgálati televízión nőtt fel, nekem pedig rá kellett jönnöm, hogy ha kereske­delmi tévéhez szerződöm, kötelességem figyelembe venni az ő érdekeiket is. Mire összecsiszolódtunk volna, én megbete­gedtem. -A betegség után jött a szerencsés föl­épülés és megint az MTV. Ahol a régi mű­sorokból próbált újra építkezni. - Azt szerettem volna kipróbálni, le­­het-e versenyképes közszolgálati televí­ziózást művelni. Abban állapodtam meg az MTV akkori vezetőjé­vel, hogy havonta egy­szer egy teljes, három és fél órás estét szerkeszt­hetek. A produkciós iro­da, amely a műsort ké­szítette, annyi pénzt kért, amennyit amúgy is el­­költene az MTV egy ha­sonló estére, cserébe azt ígértem, hogy színvona­lasabb, nézettebb műsort készítek a korábbinál, amelynek ráadásul a bevétele is nagyobb lesz. Volt ezen az estén egy Desszert-jel­­legű beszélgetés, egy Apropó-szerű do­kumentumfilm és egy nagyjátékfilm. Azt kértem, minden alkalommal készülhes­sen egy-egy kis tévéjáték is, mert ez a műfaj - a szappanoperákat leszámítva - hovatovább eltűnik a képernyőről. Ezzel a klasszikus köztévé szinte minden mű­soreleme megvalósult. Az első adás mi­nőségéről nem tisztem szólni, de tény, hogy a nézettség kétszerese volt az abban az időben szokásosnak, a reklámbevétel pedig a háromszorosa. -Akkor miért nem lehetett így folytatni az Oázist? - Az adás után a politikai műsorok ké­szítői közül többen tiltakoztak, hogy az adásaik későbbre kerülnek, és hivatkoz­tak felsőbb politikai kapcsolataikra. Meg­keresett az akkori ügyvezető elnök, hogy politikai nyomás nehezedik rá. Hiába ér­veltem, hogy havonta egyszer az amúgy is kis nézettségű politikai műsorok ké­sőbbre csúszhatnak, a játékfilmet el kel­lett hagynunk. Aztán a kis tévéjáték is „elszállt”, mert a pénzeket átcsoportosí­tották. Megpróbáltuk a saját keretünkből kiszorítani, de ez hosszú távon nem sike­rülhetett.­­Noha beszédtéma volt, hogy a Képes­­műsor milyen sokba kerül. Konkrétan mennyibe? - Ezt még az Európa Film produkciós iroda sem mondhatná meg, mert ezek a kérdések minden televíziónál üzleti titok­nak számítanak. Ők állapodtak meg az MTV-vel, nekem velük volt szerződé­sem. Mindenesetre normális költségvetés volt, magasabb induló összeggel, mert nagyon komoly díszletet kellett építeni, sokat költöttek főcímre, belső főcímekre, előzetesekre, reklámra, zenére. - A kezdetekhez képest a műsor jócs­kán átalakult. - Én eredetileg azt gondoltam, hogy megszerkesztek egy estét, és két hangsú­lyos helyen magam is szerepelek, a többit pedig — a játékfilm kivételével - legyárt­juk. Végül már ott tartottunk, hogy nekem kellett két órát „végigszteppelnem”, ami részint megterhelő volt, részint senki sem értette, hogy miért vagyok két órán át egyfolytában a képernyőn. - Miért változott az Oázis adásnapja is? - Eljutottunk odáig, hogy a műsorúj­ságból értesültünk: már adás sincs. Mondták, elfelejtettek szólni, hogy nem négy hét múlva, hanem hat hét múlva lesz a következő, aztán három hét múlva, aztán már nem is szerdán, hanem csütör­tökön. Ezek nem csupán szerződésszegé­sek voltak, hanem a szakmai tudatlanság­nak olyan jelei, amelyek megengedhetet­­lenek. A tévévezetők viszont nem értet­ték: ők kifizetik a kialkudott pénzt, mi­közben rengeteg tévés fizetést sem kap - miért sírunk? Azt is ajánlották, hosszab­bítsuk meg őszre és jövőre is az együtt­működést. Elkezdtem szervezni egy New York-i, egy zöldfoki-szigeteki interjút és egy harmadikat Mexikóvárosba. De ad­dig nem voltam hajlandó elindulni, amíg nem látom aláírva a hosszabbítást. Mikor már a sokadik határidőre sem írták alá, akkor feladtuk. — Furcsa, hogy ugyanon­nan indult, mint Frei Tamás és Friderikusz, hasonló utat járt be, de már egyikük sincs képernyőn. Van valami közös ezen kívül a három tévés sorsban ?­­ Szerintem nincs. Mi há­rom nemzedéket képvise­lünk, Fridi tíz évvel, Frei majdnem hússzal fiatalabb nálam. Szemléletben is kü­lönbözünk. Friderikusszal kezdődött nálunk az amerikai típusú tele­víziózás, Frei pedig már eleve ezen nőtt fel. Ahogy én kisodródtam a szakmából, nagyjából törvényszerű, így jár az ember, ha tartja magát a klasszikus értékszem­pontokhoz, amelyeket sem a közszolgá­lati, sem a kereskedelmi tévék nem tud­nak befogadni. De optimista vagyok, ez változni fog. Zuhan a kereskedelmi tévék nézettsége is, rá fognak jönni, hogy ez így nem folytatható. A közszolgálati televí­zióban sem lehet örökké csak az a fontos, hogy az aktuális hatalom mennyire tudja viszontlátni saját képét a képernyőn. - Mihez fog most kezdeni? Mondjuk, a lakásfelújítás után. - Nehogy félreértés legyen, csak egy kétszobás lakásról van szó. Ha sikerül ezen túljutni, elkezdek újra keményen dolgozni. Kaptam néhány rokonszenves felkérést könyvírásra és szerkesztésre, előadásokra. Az üzleti életből is kaptam ajánlatokat. És van néhány tervem, ami­ről még nem akarok beszélni. - Megjelent két kötete, a Kepes-kró­­nikák. Mindkettő elérte a százezres pél­dányszámot, ami manapság példátlan. - Különösen a másodikra vagyok büsz­ke, amelyben a riportjaimat írtam meg. A kötet végén szereplő írás életrajzi jellegű, és elkezdtek kapacitálni, miért nem írok hosszabban a saját életemről, családom­ról, mert az nemcsak rólam szól. - Családregényre gondol? - Kedvem volna hozzá, de nem tudom, elégedett lennék-e az eredménnyel. Ezen kívül is van még egy-két ötletem, de most már óvatosabb vagyok, nem adásban kí­sérletezem. Varsányi Gyula Az építőanyagok és az árak már nyugati színvonalúak, de a szakma iránti tisztelet még a harminc évvel ezelőtti. Rá fognak jönni, hogy ez így nem folytatható fotó: gárdi balázs ______Televízió______ Árnyékvilág Végefelé közeledik a Viasat3 televízió nézőszámnövelő, sajtókampánnyal meg­segített televíziós vérátömlesztése, a Bár című produkció. A Bár nem okozott nagy meglepetéseket. A világ számtalan he­lyén kipróbált valóságshow, az ilyen­olyan megkötésekkel összeeresztett em­berek kamerás megfigyelése viszonylag sok nézőt terelt a Viasatra, az előre meg­jósolható fordulatok is rendre bekövet­keztek, működött a szociometriai auto­matizmus, így aztán a Bár valószínűleg nem okozott csalódást a televízió tulajdo­nosainak sem. Minden bizonnyal vannak odaadó hívek, akik esküsznek a reality show-k szociológiai pontosságára és le­csupaszított igazságára, mint ahogy van­nak harcos ellenzői is az effajta ötletek­nek. A legsivárabb az egészben ezen me­chanizmusok menetrendszerű működés­be lépése. Ennek ellenére csaknem biz­tos, hogy fogunk még a mostaninál gi­gantikusabb, vadabb, még több nézőt és még több pénzt vonzó valóságshow-kat látni a hazai televíziókban. Nagy dimenziók nyílnak. Képzeljük el magunkat egy kettészakadt országban: ötmillióan kamerák előtt mérik a kávét és mossák a fogukat, ötmillióan meg­tartják a kamerákat és iktatják a felgyülemlő ka­zettákat. A Föld istenei meg nyilván az egekből nézik a színfalak mögött és előtt zajló adást és röhögnek rajtunk. A szépen felhizlalt hülyeség, a pénznyelő és pénz­köpő csodagépezet meg működik rendü­letlenül. Mindezek ellenére és mindeze­kért ez a valóságshow-szerű már teljes mértékben nézhető, hiszen éppen zavaro­dottságunkra és mindenekfölötti szét­­esettségünkre épít. Ülünk és nézzük feke­te pólókba bújtatott, egyre inkább sztár­ként létező embertársainkat, amint nem csinálnak semmit. Hízásnak indult fiúcs­kák és alávetett lánykák küzdenek a fi­gyelmünkért egy népes stáb segítségével. Közös, szerződésekkel szabályozott megállapodásuk az, hogy konstruálnak valamit, amit ők valóságnak neveznek. A valóság természetesen nem az, amit a Bár produkció mutat. A napi összefog­lalók és heti élő műsorok a legjobb szán­dékkal csak megpróbálják imitálni a va­lóságot. A Bár legnagyobb hibája készí­tőinek szűkös képzelete és fejletlen em­berismerete. A Bár által felépített világ ezért meglehetősen egysíkú, néhol ízlés­telen, néhol halálosan unalmas, soha nem igazán érdekes - ezért torz. Én például a valóságot harsánynak, durvának, léleg­zetelállítóan szépnek, elképesztően válto­zatosnak és titokzatosnak ismerem. Az én valóságomban viszonylag kevés a fehér­nemű-bemutató, a paprikaevő-verseny, a negyedrangú popzenekar és ellenszenve­sen pipiskedő bármenedzser, és ezzel nem vagyok egyedül. Számomra éppen ezért a Viasat3 valóságverziójának legna­gyobb rejtélye a következetesen alacso­nyan tartott színvonal. Vajon a Bár készítői miért ragaszkod­nak ahhoz, hogy nagy energiákkal, pénz­zel és technikával módszeresen egy ócs­ka világot építsenek fel, ahol szellemileg alultáplált fiatalok vergődve buliznak, isznak és műlázadoznak egymás és a pin­cérlét szabályai ellen? Miért van az, hogy ezeknek a szereplőknek nem látjuk a sze­mélyiségét? Alig halljuk azt, hogy mit gondolnak a világról és a Bár művilágá­ról. Hogy mindegyikük csak így képzeli el a bulizást, vagy közülük csak az osto­bábbak? Vajon miért herélődik ki a Bár­ban a valóság ilyen méltatlanul? Lehetne felelősségről papolni meg a televízió elképesztő modelladó lehető­ségeiről, de lehet egyszerűen csak egy valóságosabb valóságról, egy embersza­básúbb ötletről, egy jobb műsorról be­szélni. Krausz Barnabás Reklám Gyula vitéz A „kis ország vagyunk”-koncepciónak egyik érdekes megvalósítása, ami mosta­nában a hirdetésekben látható. Olyanok vagyunk, mint Pumpernickel német álla­­mocska, amelynek háromfős hadseregét halálosan kimerítette, hogy valakinek mindig őrséget kellett állnia a kaszárnya bejáratánál. Mi is kevesen vagyunk, és a kevésből szükségszerűen még kevesebb a szép és fotogén, ezért mániákusan és kampányszerűen használjuk ugyanazo­kat a modelleket. Újonnan például a köz­tereket és televízió-képernyőket elárasz­totta egy vézna, szőke hajú, lányos arcú fiatalember. Nevezzük őt Gyulának, illet­ve, ha valóban Gyula lenne a keresztne­ve, nevezzük bármi másnak. Hamarjában és a teljesség igénye nélkül: Gyula vitéz szerepel a Raiffeisen Bank hirdetésében, ahol mosolyognia kell, ő az, akinek rend­ben van a tartalék izzókészlete is, és ko­rábban alkoholmentes sört fogyasztott a közlekedési rendőrök őszinte sajnálatára, továbbá ő az, aki örök hűséget esküszik egy hölgynek, miközben csalárd módon Magyarországot rejti a szívébe. Nem is tudja az ember, hogy a modellügynökség rábeszélőképességét vagy az ügyfelek fantáziaszegénységét okolja, az ered­mény mindenesetre lehangoló. Bár az is lehet, hogy többről van szó, cégek és ügynökségek fogtak össze, hogy segítse­nek a reklámnak meghaladni önmagát: elég a szétaprózódottságból, rajzolódjon ki végre egy teljes életregény: Gyula vi­dám agglegényként besörözik (alkohol­­mentesen), majd ráébred, hogy ez az élet­forma nem vezet sehová, elmegy a bank­ba, hitelt vesz föl, és házasságra lép. Folyt. köv. Alapjában véve arról van szó, hogy az azonos szereplő gyöngíti a reklámok ha­tását, nem lehet a fikciót komolyan venni, és a gondolat óhatatlanul abba az irányba terelődik, hogy vajon mennyit kaphatott ez a fiú a filmekért. De ebben az össze­függésben külön teher a Magyarország­­reklám, mert ennek még az értelme és a célközönsége is homályos. Aki nincs itt, az nem látja, aki itt van, és külföldi, az nem érti, aki pedig itt van és érti, azt va­lószínűleg nem egy hármas esküvő látvá­nya fogja a hazaszeretetre ébreszteni. Vannak a plakátváltozattal egyéb bajok is, amelyeket az internet megfelelő vona­lain részletesen is kielemeztek. Tény, hogy ha a fényképen látható gólya való­ban úgy repül, és az árnyék ennek ellené­re mögötte látszik, akkor csöndben egy magyar specialitásra próbálják fölhívni a figyelmet: nálunk a gólyák a hátukon re­pülnek. Persze, ha a kampányt nem rek­lámként kell értelmezni, csak a rendelke­zésre álló pénzt kellett elkölteni vala­hogy, akkor egészen más a helyzet, csak ilyen esetben kéretik a plakát és tévéspot alsó sarkába kitenni egy apró X jelet, hogy mindenki lássa a szándékosságot. A „kis ország”-koncepció egy másik változatát a BAV egész hirdetőoszlopot beburkoló plakátja valósítja meg. Ez azt az utat járja, hogy kevesen vagyunk, te­hát kevés új dolog jut az eszünkbe. A ké­pen egy szép erdei út látható, mellette két tábla és az évszámok, 1773 és 2001. A fősor azt állítja, hogy nagy út áll mö­göttünk. Az első benyomás ugyan az, hogy ez a nagy út a kép tanúsága szerint inkább előttünk áll, mint mögöttünk, de ez semmi ahhoz képest, hogy már megint a lopott holmit lopják tovább. Valaha a Virginia Slims nevű cigaretta kezdte ezt a „nagy utat tettünk meg együtt” szlogent, Amerikában ma is szállóige a „You have come a long way, baby”, aztán megjelent a magyar válto­zat, ha emlékeim nem csalnak, egy kávé érdekében. Most a bizományi vállalat jutott arra a gondolatra, hogy vevőkörét nem azzal tudja kiterjeszteni, ha maga­sabb árat kínál a használt kacatért, ha­nem ha valamilyen vélt érdekközössé­get, véd- és dacszövetséget próbál meg létrehozni azok között, akiknek a dolog természetéből fakadóan éppen ellentéte­sek az érdekei. Ha erre sem indul be az üzlet, akkor semmire. Tengerlaki Krisztián AjmméL'* a Nemzeti Kulturális imm Alapprogram I 9 1 Igazgatóságának @ Jbr J közleménye 6­ XLIS­T A Nemzeti Kulturális Alapprogram Igazgatósága tájékoztatja az érdeklődő pályázókat, hogy megjelent az NKA Hírlevél 2001. évi 8. és 9. száma. A 8. szám a Fotóművészeti, Táncművészeti, Népművészeti, valamint az Irodalmi és Könyv Kollégium pályázati döntéseit teszi közzé, a 9. szám pedig a Közművelődési Kollégium döntéseiről tájékoztat.­­ A Hírlevél a Kulturális és az Oktatási Közlöny mellékleteként kerül forgalomba, de külön is előfizethető, illetve példányonként megvásárolható a Magyar Hivatalos Közlönykiadó boltjában (1085 Budapest, Somogyi Béla u. 6.) valamint az NKA Igazgatóságának ügyfél­­szolgálatánál (1062 Budapest, Bajza u. 32.), továbbá www.nka.hu címen az interneten is.

Next