Népszabadság, 2002. január (60. évfolyam, 1-26. szám)
2002-01-05 / 4. szám
népszabadság KULTÚRA 2002. JANUÁR 5., SZOMBAT Posztszovjet, kelet-európai multiidill Gidon Kremer és a Kremerata Baltica koncertje Berlinben Hol van a Maestro? Most látom, a jobboldali művészbejárón settenkedik be szinte észrevétlenül, közben hangolja hegedűjét, A-t ad a Kremerata Baltica kéttucatnyi vonósának, akik már a helyükön ülnek, álluk alatt, lábuknál a hangszerek. De hát ez nem is hangolás, ez már a koncert kezdete! A zongora elkezd kalimpálni, valamilyen titkos elektromos erősítőszerkezet hatására a szép hangzású Steinwayből elcsúszott, kissé torz bimbamok bújnak elő, akár egy kis orosz falusi templom olcsó, apró harangjainak hangjai. Középen, ahol a karmesteri dobogó szokott állni, egy állványos ventilátor forog. Hogy minek van ott, nem tudni. A Konzerthaus nagyterme kitűnően kondicionált, nincs se hideg, se meleg. Az első hegedűs lány gerincborzoló üveghangokat csalogat elő hangszeréből, aztán, mintegy varázsütésre, minden visszatér a normális mederbe, felhangzanak Csajkovszkij Az évszakok lágy, dallamos vonósokra írt melódiái. Aztán közbeszól a Steinway, megint a kizökkentő, nyugtalanító kalimpálás, amitől Gidon Kremer néhány taktusnyi gyönyörű hegedűszólója ment meg. Kremer apró lépésekkel körbejárja muzsikusait. Vonósmelódiák áradnak, amelyeket Kremer boszorkányos pizzicatoja szakít meg. A zenekar hangosan dúdolni kezdi a vezérszólamot, az egyik hegedűs fiú egy ütött-kopott postástrombitába fúj, szilveszteresti hangokat csalogat elő, a másik bevodkázott orosz muzsikként olyan csibészes négy ujj a szájban fütytyentést ereszt meg, hogy csak úgy rezegnek a Konzerthaus kocsideréknyi kristálycsillárjai. Csajkovszkij biztosan kővé vált volna, hogy Évszakok-koncertjét holmi postáskürtök, füttyögetések törik meg, de hát ez is volt az átdolgozó, az orosz Alekszandr Raszkatov szándéka, és ezzel ért egyet korunk egyik legnagyobb hegedűse, Gidon Kremer is. Kremer és védencei, a Kremerata Baltica fiataljai teljesítményét sokféleképpen értékelik. A Csajkovszkij-feldolgozást udvarias taps honorálja. A Berlin szívében, a Zsandárpiacon (Gendarmenmarkt) lévő Konzerthaus közönségét igazán a teljesen hagyományosan, modernkedő elemek nélkül előadott Csajkovszkij-darab, a d-moll Firenzei emlék hozza lázba. A közönségnek elege lenne a formabontási, újítási kísérletekből, és ismét a szépre, a klasszikusra vágyik? A koncert a Der Tagesspiegel kissé fintorgó kritikusát az Uncle Ben’s Reisre, Ben bácsi rizsére emlékezteti. A Masterfoods, az amerikai élelmiszermulti rizse ugyanis a hirdetés szerint sosem lesz ragacsos, és mindig sikerül... A Berliner Morgenpost mértéktartóbb, szűkszavúbb, akkurátusan, friss szellemben előadott orosz-balti zenéről ír. - A magamfajta átlagos koncertlátogató már kissé fáradt az állandó újításoktól, a szinte nyomon követhetetlen iskoláktól, a polgárpukkasztó zeneszeres-teljesítmények túltengésétől. Vannak még feltáratlan, meg nem írt dallamok, ritmusok, stílusok? Lehet még erőfeszítés nélkül megérthető, élvezhető, gyönyörködtető melódiákban reménykedni? - kérdezem a hegedűművészt elutazása előtt a berlini repülőtéren. -A múltat és a jelent akarom valahogy összekötni - mondja, miközben baseballsapkáját a szemébe húzza, és megigazítja a vállán a tokban hordott milliós értékű, féltett munkaeszközét, a Guarnerihegedűt. - Miért kellene mindig új? Ne gondolja, hogy a régieket nem lehet újraértelmezni. Én tavaly ismét felfedeztem Bachot, a legjobb ellenszert a magányosság ellen. Egy igazi zenét szerző komponistát, Sosztakovicsot hallgatva játszva pedig elfelejtem, hogy kimerült vagyok. Bonyolultabb feladatok - És Kurtág, Ligeti sem fárasztja ? - Ligetit hallgatni, játszani tényleg nem könnyű, de én kedvelem a nehézségeket, a kihívást. Ahogy öregszem, úgy fordulok a bonyolultabb, komoly intellektuális megértést, erőfeszítést megkövetelő feladatok felé. - De nem zárkózik el az emészthetőbb, kellemesebb kortárs zenétől sem. Szereti még Astor Piazzollát, a kilencvenes évek közepének nagy ideálját, az argentin tangókirályt? - Igaz, hogy már kevesebbet játszom, de ez nem jelenti azt, hogy kiszerettem belőle. -Mi az előadó-művészet jövője? Az integráló, a klasszikusokat, Bachot, Beethovent popzenekari háttérrel, basszusgitárral, dobokkal a hangversenypódiumon csaknem félmeztelenül hegedülő, ön által egyébként tehetségesnek tartott Vanessa Mae vagy Nigel Kennedy ? — Nem akarok neveket említeni, de a sok milliót kereső mai interpretátorok sokszor csak a publikum gyors kielégítésére törekszenek, nem a szellem, hanem a talmi ragyogás keresése hajtja őket. Ez nem más, mint a klasszikusokkal való visszaélés, színvonaluk lesüllyesztése, nivellálás, azt mondanám, kommerciális bűncselekmény. A zenének persze hogy van jövője! De csak annak, amely nem marad a felszínességnél, formakeresésnél, nem zárkózik be a kompozíció gettójába, hanem mélyebb, igényesebb üzenetet hordoz. Kremer igazi farmer. Nemcsak azért, mert figyelmes, a híres ember allűröktől teljesen mentes, kedves interjúpartner, aki megköszöni a kávét, amit a reptéri önkiszolgáló büféből hozok, aki előző este saját zenekara előtt mélyen meghajolva ismeri el teljesítményüket, hanem amint a koncert végén megkapja a csodálatos virágcsokrot, kiválasztja belőle a legszebb, leghosszabb szárú rózsát, és az első hegedűs mellett álló karcsú, magas lánynak adja. A lányt most is ott látom a csomagfelvevő pultnál. — Hogyan kommunikálnak a zenekar három nemzethez, az észthez, a letthez, a litvánhoz tartozó tagjai? — kérdem Krémert, aki gondos szülőként felügyeli fiai-lányai reptéri becsekkolását. A Berlin-Tegel repülőtéren a Kremerata Baltica többtucatnyi fiatal zenészével már a következő koncert színhelyére, Frankfurtba készül. — Tekintettel arra, hogy a három balti nyelv erősen különbözik egymástól, külföldön a legtöbbször angolul, amikor meg egymás között vagyunk, oroszul beszélünk. És nem idegenkednek a fiatalok, a Kremerata Baltica zenekar huszonéves tagjai az orosz nyelvtől, az oroszoktól, akikkel hazájukat nehéz történelmi múlt köti össze ? Emlékszem, egy évtizeddel ezelőtt Rigában, Tallinnban, Vilniusban az utcán tanácsosabb volt angolul vagy németül megszólalni, mint oroszul. — Nem, nálunk ez már nem téma. Hallotta, hogy a berlini koncerten a fiatal kortárs, a szentpétervári Gyeszjatynyikov Orosz évszakok című művét is játszottuk. Persze a fiaim-lányaim teljes joggal tiltakoznak, amikor a messzi távolban a kelet-közép-európai viszonyokkal nem teljesen tisztában lévők leoroszozzák őket. De türelmesen megmagyarázzák, hogy mi nem oroszok, hanem lettek, litvánok, észtek vagyunk. A képlet amúgy sem egyszerű, a kép nem fehér-fekete. Politikailag elnyomtak bennünket az orosz megszállók, de a kultúrában tőlük, más kelet-európaiaktól sok jót átvettünk. Az első sikerek színhelye — Ön márciusban Magyarországra készül, és mint mondja, új programot hoz magával Budapestre, annak igényes közönségét megtisztelve. Szívesen jön ? — Szívesen. Szerettem-szeretek maguknál lenni, szép emlékeket őrzök a hetvenes évek Magyarországáról. Hiszen ez az ország volt nemzetközi sikereim első színhelye! Most is nagyon sok barátom van ott, odaköt emellett a zene, a magyar zeneszerzők világa is - meséli. Gidon Kremer 1970 és 1977 között tucatnyinál is több alkalommal koncertezett Magyarországon, nemcsak Budapesten, hanem Debrecenben, Győrben, Nyíregyházán is. Három évvel később, 1980-ban, a brezsnyevi Szovjetunió végvonaglása kezdetén Gidon Kremer meghozta élete egyik legfontosabb döntését, végleg Nyugaton maradt. Gyakorlatilag „persona non gratává” vált a Szovjetunióban, a szocialista táborban. Csak a Gorbacsovéra végén, 1990-ben tért vissza koncertezni Moszkvába. Budapest elvtársiasan tartotta a Moszkva által előírt embargót (amit 1987-ben a csehszlovákok és a lengyelek egy Kremer-koncert erejéig azért megszegnek). Kremer 1980 után többé nem jöhetett a szocialista Magyarországra. Legközelebb csak a kilencvenes évek közepén, jóval a rendszerváltás után hangzott fel a Liszt Ferenc téren, a Zeneakadémián, a Budapesti Zenei Fesztiválon a Prokofjev g-moll hegedűverseny és Kremer szívszerelme, a később CD-n is megjelentetett három Piazzolla-feldolgozás (a d-moll Milonga, a Vardarito és az Escualo), majd a Szofija Gubajdulinakoncert. Gidon Kremer Time - ez a címe a humoros, döccenő-billegő puzzle-keringőetűdnek, amit egy grúz zeneszerző írt barátjának, a svéd-német-zsidó-lett hegedűművésznek. Kremernek bizonyára tetszik, mert második ráadásában a berlini Konzerthausban ezt a Gija Kancseligyöngyszemet játssza. Igazi posztszovjet kelet-európai multikulti idill! Amit a német szocdemek, a NATO kínkeservesen most próbál megvalósítani, annyi évszázad meg hetven év kommunizmus után a Baltikumot végre az oroszokkal összebékíteni, Gidon Kremer már Gyeszjatynyikovval, Raszkatával, Korpacsevával, a Kremerata Balticával, tehetséges fiatal tanítványaival rég megcsinálta. És mennyivel szebben és elegánsabban! A szimbolikus gonosz ? Az idei karácsonyt az egész világon beárnyékolta szeptember 11. borzalma, a New York, Washington elleni szörnyű terrortámadás. Milyen gondolatokat ébreszt mindez önben, a zene emberében, az érzékeny művészben ? - Sok háborút, összecsapást váltott ki, hogy az emberek nem kommunikáltak az ellenféllel. A mai világ nagy szerencsétlensége, hogy mindkét oldal makacsul a saját igazát hajtogatja, a másik jogait, érdekeit, véleményét nem veszi figyelembe. Az egyetlen mód a szembenállók szempontjainak a mérlegelése, a megnyílás a másik problémái megértése irányába. A gonosz szimbolikus jelenség, létezett szeptember 11. előtt, létezik karácsony után, és létezni fog a jövőben is. Berlin, 2002. január Dunai Péter Szeret Magyarországon lenni fotó: reuters - gennady gasperin Gidon Kremer 1947-ben született Rigában, Lettország fővárosában. „Ellentmondásos a viszonyom Lettországhoz. Ugyan itt jöttem a világra, de inkább idegenként bánt velem. Anyám német, nagyapám svéd, apám balti zsidó, emiatt nem tekintettek igazi lettnek” - emlékezik vissza. Felnőttként, beérkezett, világhírű művészként mégis sok mindent megtesz, hogy a három kis balti állam kultúráját, zenei életét segítse. Moszkvában tanult, a világ egyik legnagyobbjánál, David Ojsztrahnál. 1967-ben aratta első jelentős nemzetközi sikerét, megnyerte a Queen Elisabeth-versenyt, majd 1970-ben a Csajkovszkij-versenyt. 1980-ban úgy döntött, hogy végleg Nyugaton marad, kapcsolata a Szovjetunióval megszakadt. Nyugaton a legnagyobbakkal, olyan karmesterekkel, mint Leonard Bernstein, Lorin Maazel, Claudio Abbado, Herbert von Karajan dolgozott együtt. Repertoárja a klasszikusoktól, a romantikusoktól a modernekig, Bergig, Stockhausenig terjed. Igazi egyesítő, integráló, nyitott, az újat kereső személyiség. Az orosz-szovjet zeneszerzőktől az utódállamok komponistáiig, Alfred Schnittkéig, Gija Kancseliig, Valentyin Szilvesztrovig, Szofija Gubajdulináig, Peteris Vasksig, Arvo Paertig a kortárs zeneszerzés legeredetibbjeivel működik együtt, beleértve az olyan nemzetközileg elismert avantgárd szerzőket, mint Luigi Nonót vagy a tangó mesterét, Astor Piazzollát. Roppant termékeny, legendás munkabírású hegedűs, zenekarvezető. Csaknem háromszáz hanglemezen, CD-n szerepel, eddig több mint 2600 koncertet adott Tokiótól Damaszkuszig. Magyarországon különösen a hetvenes években gyakori előadó, 1977-től a kilencvenes évek közepéig nem jön (nem hívják) hozzánk, az utóbbi fél évtizedben ismét egyre gyakrabban szerepel nálunk. Az interneten a www.gidon-kremer.com honlapon sok más mellett megjelent lemezeiről, koncertjeiről, könyveiről lehet olvasni. Bolgár György képes verseskönyvét lapozgatom elképedve. Nem hittem volna, noha volt alkalmam látni a várost, hogy New Yorknak, pontosabban a szívének, Manhattannek ennyiféle arca, hangulata van. Hogy ennyiféleképpen érzékelheti valaki ezt az ismertnek hitt látványt — megannyi hollywoodi film szokásos nagytotálját, akinek ilyen jó „rálátása” van a felhőkarcoló-rengetegre. Szellemileg és a szó fizikai értelmében is jó rálátása egy, a Hudson folyó túlsó partján levő, New Jersey-i lakás tágas ablakából. Ahonnan a kötetben látható fotók és versek szerzője szemlélődött meg a nyolcvanas években a Magyar Rádió tudósítójaként. E furcsa kötet valójában a Történelem műve, A nagybetűsé. Elkészítését az ezredforduló legmegrázóbb eseménye váltotta ki: a manhattani Világkereskedelmi Központ hatalmas tornyainak elpusztítása, a világtörténelem legaljasabb terrortámadása. Ha eljött volna a korábban sokat emlegetett történelemvég, és kisebb zökkenőkkel beolvadunk a nemzetközi piacgazdaság mindenkit vagy majdnem mindenkit fölszippantó, megbékítő masszájába, ezek az (amatőr) képek talán sohasem jutnak nyilvánosság elé. Megmaradnak a családi albumban, legfeljebb ünnepkor kerülnek elő, megmutatni a fiataloknak ezt a különös New Yorkot, amivé a reggeli és az esti fények, a felhők kaméleonleplei varázsolják, ahogyan beburkolja az olykor áttetsző, máskor színváltó levegő, a vízből fölszálló pára, a köd. Igen, a köd is, amely az egyik képen és versben - lám - kiradírozta a két büszke tornyot. A fölvétel évtizeddel a szeptemberi borzalom előtt készült, csak pár nap eltéréssel szinte dátumra pontosan. Ma hátborzongató. Történt, ami történt, és e képek egyszerre megelevenedtek, emlékeket, érzéseket idéztek föl, amelyek simogató és érdes hangú, lelkes és rezignált versekké álltak össze. A korábban alanyi költeményeket is publikáló rádiós tudósító, szerkesztő-riporter sohasem gondolhatta, hogy a kötetnek valaha ezt a címet adja: New York, időszámítás előtt. „Mégis megtörtént, ami / nem történhet, akárhogy / festi az ördögöt is / falra egy isteni művész, / mégis megtörtént, pedig / azt hittük soha nem lesz / úgy, ahogy eddig nem volt...” - írja az újabb időszámítás kezdete után. A képek és a szöveg hangulata magával ragad, de hirtelen eszembe jut egy videokazetta is. Nemrégiben kollégám hívta föl rá a figyelmemet, a (közpénzből fönntartott) Magyar Televízió általam elmulasztott tavaly november 27-i Naprakész című műsorának házilagosan rögzített fölvétele látható rajta. Az adásban a rádiózás napja alkalmából a (közpénzből fönntartott) Magyar Rádió vezető munkatársai szólalnak meg, formabontó módon, némelyikük műkedvelő énjét mutatva a világnak. A nemrég kinevezett rádiós alelnök, Hollós János például duettet ad elő Takács Annamária zenei szerkesztővel, utóbbi énekel, az alelnök pedig zongorán kíséri saját szerzeményét: „Szállj, szállj ezüstmadár, és ne félj, veled van az ég, repülj még, repülj még...” - hangzik a dalocska. Ekkor a képernyőn megjelenik a World Trade Center két tornya és az „ezüstmadár”, amely egyetlen másodperc múlva ezrek irtózatos halálát okozza. A pillanat örökre beleégett az emberiség tudatába, akárcsak Auschwitz emléke. A két műkedvelő lélek azonban sötétlő toronyról dalol és a madárról, amelynek repülnie kell tovább, ne hagyjuk, hogy elérje az őrült lány. „Szép volt minden egy percig, azt hittük, álom...” csilingel a nóta, miközben omlik az épület, maga alá temetve mindazt, ami még remény lehetett azelőtt. Nem tudok többé szabadulni a magyar média e sajgon ízléstelen pillanatától Bolgár György képes verseskönyvének lapozgatása közben. A kontraszt túlságosan erős. Az egyik oldalon hiteles emberi reflexiók, a másikon a tévéműsor említett részlete, amely egyszerre mementó és jelkép, a Nagy Magyar Dilettantizmus szimbóluma. Mint hallom, a dalocska szerzője voltaképpen „emléket akart állítani” szeptember 11. áldozatainak, a tévések pedig anélkül készítették elő és játszották be produkciójához a „témába vágó” képeket, hogy a dalszöveget ismerték volna. Tegyük föl, bár ehhez igen nagy jóindulat kell, hogy a látszat ellenére mindenki jót akart. Ez még akkor is éppen elég, így is kiderül, hova vezet, ki tudja, milyen mélységekbe még, ha a közmédiát széplelkű dilettánsok irányítják. Olyanok, akik nemcsak tömeggyilkos ezüstmadarakról zengnek ódát, hanem a közszolgálati rádiózásról is. Amelybe, szerintük, a poétikus egykori New York-i tudósító mai műsorai már nem férnek bele. Pedig az emlékképek szerzője a tengerentúl ugyanúgy a Magyar Rádió jó hírnevét öregbítette, mint Budapesten. Azzal is, hogy egyik megújítója volt a közéleti rádiózásnak, amíg hagyták. Becsukom az „időszámítás előtti” könyvet. Már időszámítás után vagyunk, tehát minden megtörténhet. Varsányi Gyula New York, ezüstmadár 9