Népszabadság, 2002. szeptember (60. évfolyam, 204-228. szám)

2002-09-03 / 205. szám

10 NÉPSZABADSÁG FÓRUM 2002. SZEPTEMBER 3., KEDD T­iszta lappal - igen, végre talán elju­tott ide hazánk is. Bő tizenkét éve egyszer már azt hittük, ütött az igazság órája. Talán még vagyunk néhányan, akik emlékezünk 1989—90 eufóriájára, a mosolygós tömegre, amelyben alig egy évvel azelőtt, a vízlépcső elleni ’ 88-as tüntetésen még csak óvatosan váltott ve­lem néhány szót Rácz Sándor, az ’56-os Nagy-budapesti Munkástanács elnöke, nehogy bajt hozzon rám. Szinte varázsütésre megjelentek az előzékeny, udvarias és mosolygó pesti villamosutasok meg a tányérsapka alatt loboncos hajat viselő, szakállas, lógó in­gű rendőr, aki vidáman csevegett velünk és hasonszőrű társával. Azt hittük, vége a múltnak, és nem kell félni többé. Sza­badon beszélgethetünk kocsmában meg telefonon, szabadon utazhatunk, és egy­általán: szabadon és büszkén élhetünk. Itthon, Magyarországon. Emlékszem, milyen érzés volt hazajönni (Nyugat)­­Németországon át úgy, hogy a magyar rendszám láttán szinte mindenki rám du­dált, hisz számukra egyike voltam a vas­függöny átszakítóinak. Emlékszem, a hegyeshalmi átkelőnél milyen laza moz­dulattal intett nekem a magyar határőr, hogy ne álljak már meg a nyitott (!) so­rompó előtt. Belém hasított, hazaérkez­tem. Van végre hazám, mely velem kivé­telez, bennem bízik, mert én az ő állam­polgára vagyok. Egy másik, sötétebb tizenkét eszten­dővel azelőtt, 1977 nyarán még elvették az útlevelemet, amikor pár nappal túl mertem lépni azt a rohadt harminc na­pot, amit háromévenként „adott” ne­künk „az állam”. Kiszédelegtem a lon­doni magyar konzulátus épületéből, ahol hosszabbítást mertem kérni, zsebemben a New York-i New School for Social Research igazgatójának levelével, mely­ben azt írta, ha kijutok hozzájuk, fel­vesz. Hát nem jutottam ki hozzájuk. A kaliforniai egyetem politológiai tan­székének vezetője is hiába hívott több­ször a nyolcvanas években. „Nem sze­retjük a név szerinti meghívásokat” — mondta a szemembe a minisztériumi al­kalmazott. S amikor 1987-ben vízum­mentesen mehettünk Ausztriába, én is útra­ keltem Bécsbe, hónem alatt egy pá­lyázati borítékkal. Útlevelem elvétele, rendőrségi kihallgatások, figyelmeztető jegyzőkönyv és ötéves utazási tilalom után jó egy évtizeddel így lehettem az első nem hivatalos magyar ösztöndíjas a holland akadémián, épp a nagy változás évében, egy boldog és eufórikus Ma­gyarországgal a hátam mögött. Azt hittem, tiszta lappal kezdünk min­dent újra. ’89 nyárelején megkezdődtek a tárgyalások. Amikor szóltak nekem is, mondtam, hogy a múlt legitimálásától tartok. Igen, akkor, de azelőtt és azóta is elsősorban a megtisztulást, az önma­gunkkal való kíméletlen szembenézést tartottam és tartom szükségesnek. „A ma­gyarság... nem nacionalista hódítás, nem agresszivitás, hanem mindenekelőtt er­kölcsi példa” - idéztem 1986-os szakdol­gozatom végén Németh Lászlót. Meg kellett ismételnem ezt az idézetet 2002. március 14-én este az MTV-ben is, ami­kor a Tragédia és a Nemzeti Színház más­napi, általam szégyenletesnek tartott show-műsorát vezette fel a közmédia. Mert olyan mélyre jutott néhány honfitár­sunk, hogy hajlandó volt az aktuálisan regnáló gátlástalan politikai hatalom szolgájává silányítani nemzeti szimbólu­mainkat, a magyar szabadság és tálentum eszméjét, mely több évszázados elnyo­matásunk során kizárólagos kincsünk és összetartó erőnk volt. Hisz a Nemzeti Színház a szuverén magyar kultúra jelké­pe, Madách Tragédiája pedig a gondolat és az akarat szabadságának gigantikus műve. S e szimbólumok nem hajthatók semmiféle akarnok politikai vezetés igá­jába. A nemzetiszín szalagról már nem is beszélnék, hiszen máig őrzöm 1972-es kokárdámat, meg a felemelő és torokszo­rító tüntetésről készült, évtizedekig rejte­getett fényképeimet, melyeken társaimon kívül láthatók azok a kalapos-bőrkabátos titkosrendőrök is, akik nagy léptekkel ka­merákat kobozni sietnek, hogy azután le­szedjék a Batthyány-örökmécses lépcső­jéről az örökre emlékezetes beszédét ép­pen befejező srácot. A kokárdáért aznap verés járt, egy évre rá úgyszintén - de a hatalom kívánságára se fel, se le nem vet­tem sem akkor, sem azóta. Nem vagyok név szerint kíváncsi azokra a bőrkabátosokra. De mindvégig, s ma is azt akarom, hogy ők és társaik ne irányíthassák az életemet, az életünket. Ne vállalhassanak többé politikai vagy közhivatalt. Az igazi ügynökökről be­szélek. Mit tudtuk mi, melyik ügyosz­tálynak mi a száma. Személyes szabad­ságunkat, másként gondolkodásunkat nem a katonai vagy a kémelhárítás igye­kezett szűk pórázon tartani, mi a spiclis­­kedésnek szerettünk volna búcsút mon­dani, mert utáltuk a téglákat. 1990-ben azt hittem, hogy ez bekövetkezik, de hát, ha már akkor nem, legalább most nem halogatható az ügynöktörvény határo­zott módosítása. Az elmúlt kormánype­riódus bebizonyította, milyen erkölcsi romláshoz vezet, ha egy vezető párt megvonhatja a vállát, mondván: mit ké­­nyeskedtek, ti még nagyobb gengszterek voltatok. A többpártrendszer nem az át­láthatatlan és ellenőrizhetetlen egypárt­­rendszer matematikai többszöröse. Tiszta lapot kell nyitni. Diplomataként magam is erre tettem kísérletet London­ban, amikor az új magyar kulturális kép­viselet felállításakor Tabula Rasa címmel küldtem ki az első felhívást 1998 őszén a kinti magyar szervezetek képviselőinek és az emigráció jeles személyiségeinek, hogy együttműködésüket kérjem, s az immár demokratikus Magyarország tá­mogatását ajánljam fel nemzeti kulturá­lis értékeink szigetországbeli bemutatá­sához. Mert — joggal — bizalmatlanok voltak. A hazától ekkor­ akkor kapott se­bek a történelmi évtizedek során nem tudtak begyógyulni. Ezeket csakis az gyógyíthatja, „aki” ejtette őket egykor: Magyarország. Egy megtisztult, demok­ratikus és jogtisztelő haza. Éppen ezért éreztem diplomáciai kiküldetésem fél­idejében indok nélkül eldöntött és jog­sértő módon végrehajtott hazarendelése­met a jogállamiságot veszélyeztető in­tézkedésnek, s a tényt, hogy egyetlen po­litikai erő sem tiltakozott ellene, ijesztő meghunyászkodásnak a totális hatalomra törő, és számomra ezért elfogadhatatlan Fidesz vezette kormány előtt. Mi mást, ha nem a diktatúrában honos félelem szellemét idézte fel bennem, amikor egy ügyvéd a telefonban azonnal visszako­zott, amint megtudta, hogy a kormány el­len indított perben kellene védenie en­gem. Magam képviseltem hát magam, és meg is nyertem a pert, de keserű szájíz­zel. A múlt emlékei nem élhetnek tovább ilyen elevenen, sőt sehogy sem. A jobb­oldal és a baloldal ellentétpárja érvényét veszítheti, de a demokráciáé és a diktatú­ráé soha. Alkotmányos módon meg kell végre teremteni a tabula rasa jogi feltét­eleit, azután pedig be kell tartani a törvé­nyeinket. Közembernek, köztisztviselő­nek és politikusnak egyaránt. Striker Sándor irodalomtörténész, köztisztviselő Tabuk rasa Okok és következmények Az ENSZ AIDS-betegséggel foglalko­zó szervezete, az UNAIDS közelmúlt­ban véget ért barcelonai konferenciája az AIDS-probléma súlyához méltóan komoly nyilvánosságot kapott a világ­sajtóban. Nem volt ez másként hazánk­ban sem. A Népszabadság oldalain is többször olvashattunk a témáról, leg­utóbb a Negyvenmillió AIDS-es él a vi­lágon című írás (július 23.) foglalko­zott a kérdéssel, számolt be nemzetközi és hazai epidemiológiai adatokról, va­lamint a HIV-vírussal megfertőződött emberek terápiás lehetőségeiről. Elfo­gadhatatlan ugyanakkor, bár nem telje­sen érthetetlen, hogy ebből az írásból ugyanúgy, mint a honi sajtóban megje­lent egyéb anyagokból teljes mértékben hiányzik az AIDS-probléma napjaink­ban és mindenekelőtt régiónkban egyik, ha nem legfontosabb tényezőjé­nek ismertetése. A HIV-vírus intravénás droghaszná­lattal való terjedéséről van szó - ez a kérdés egész egyszerűen megkerülhe­tetlen, ha az AIDS-probléma kelet-kö­­zép-európai helyzetét szeretnénk meg­ismerni vagy ismertetni. A közelmúlt­ban és napjainkban a HIV elsősorban ilyen módon terjed, nem tehetjük meg tehát, hogy nem szólunk róla. A hírek beszámolnak arról, hogy az elkövetkező években Oroszország és a volt Szovjetunió országai az egyik leg­veszélyeztetettebb területnek számíta­nak majd. Az új HIV-fertőzöttek száma hihetetlen sebességgel, a világon jelen­leg a leggyorsabban nő ezeken a terüle­teken, s e tényről a sajtó is rendszeresen beszámol. Arról azonban, hogy mi a legfőbb oka a vírus ilyen mértékű terjedésének a régióban, már kevés szó esik. Pedig a számok önmagukért beszélnek: Orosz­országban jelenleg kétszázezer HIV- fertőzött van regisztrálva, de becslések szerint az összes fertőzött száma elér­heti az egymilliót is - s a betegek 90 százaléka intravénás drogfogyasztó. Keleti szomszédunk sincs jobb helyzet­ben: Ukrajnában a lakosság közel egy százaléka lehet megfertőzve a vírussal, a betegek túlnyomó többsége szintén a drogfogyasztók közül kerül ki. Ma­gyarországon jelenleg az intravénás droghasználók között rendkívül ala­csony az ismert HIV-pozitívok aránya, azonban ez a kedvező adat egyrészt nem eredmény, hanem egy állapot, másrészt jó néhány szakember szerint a jelenlegi helyzet szinte egyik pillanat­ról a másikra fordulhat kritikussá. Mi­ként tehetnénk meg, hogy nem foglal­kozunk ezzel a kérdéssel, mely Európá­nak ezen a felén kisebb vagy nagyobb mértékben minden országot érint? Drogpolitikával foglalkozó emberi jogi szervezet munkatársaiként sűrűn találkozunk azzal a véleménnyel, hogy az AIDS a drogosok problémája, s mi­vel ők maguknak keresték a bajt, a tár­sadalomtól nem várható el, hogy gyó­gyítsa ezeket a betegeket, és komoly összegeket költsön a HIV/AIDS hely­zet kezelésére. Ez a felfogás azonban nemcsak té­ves, de rendkívül káros is. Egyfelől nem szabad elfelejteni, hogy az intravé­nás droghasználattal megfertőződött betegek szexuális kapcsolataikon ke­resztül könnyen továbbadhatják a ví­rust, mely így nagyon gyorsan fenyege­ti a társadalom nem droghasználó réte­geit is. Másfelől tudomásul kell ven­nünk, hogy a HIV-vírus intravénás droghasználattal való terjedésének OLVASÓI LEVELEK megakadályozására igenis vannak esz­közeink. Az eszközök olcsók, hatéko­nyak és széles körben elérhetők­­ len­nének, ha a hatalmon lévő kormányok felismernék végre az ártalomcsökkentő drogpolitika jelentőségét és kézzelfog­ható előnyeit. A tűcsereprogramokkal és a heroinfüggő betegeknek kínált fenntartó vagy helyettesítő kezelések­kel bizonyítottan jelentősen lehet csök­kenteni a HIV-vírus terjedésének mér­tékét. Az UNAIDS, a WHO, az Európai Unió illetékes szervezetei évek óta rendszeresen kijelentik, hogy a fenti ár­talomcsökkentő eszközökre igen nagy szükség van, mert képesek gátat szabni a fertőző betegségek terjedésének. Nem tévedünk, ha hazánkat a szeren­csés, AIDS-szempontból igen kevéssé fertőzött országok közé soroljuk, hi­szen a HIV-fertőzöttek száma Magyar­­országon - összehasonlítva a környező és a nyugat-európai országok adataival - kifejezetten alacsony. De ha azt gon­doljuk, hogy az intravénás droghaszná­lat sosem fog hazánkban összekapcso­lódni a HIV-vírussal, nagyon nagyot té­vedhetünk. Jelenleg gyalázatosan alacsony az ártalomcsökkentő programok száma. A tűcsereprogramok kevés droghasználót érnek el, s a methadonprogramok az ópiátfüggők elenyészően kis részének nyújtanak terápiás lehetőséget. Meg kell értenünk, hogy muszáj ezeket a programokat fejleszteni, mégpedig azonnal. Nem csukhatjuk be a szemünket: a HIV terjedésének megelőzésére alkal­mas programokat egész egyszerűen nem mellőzhetjük tovább. Dénes Balázs-Nyizsnyánszki Anna Társaság a Szabadságjogokért Több volt, mint egy milliárdos Ki kell egészítenünk a 87 éves korában elhunyt Tauber Lász­lóról írt washingtoni tudósítást (Meghalt az adakozó kedvű milliárdos magyar, július 30.). A magyar olvasóknak ez a nyíltszívű, felvilágosult, kitűnő humorú, kulturált hazánkfia sokkal több kell hogy legyen, mint egy ügyeskedő milliárdos, akinek különcsége, hogy ro­mantikus adakozó. Az utóbbi években összeállított vissza­emlékezései remélhetőleg sajtó alá kerülnek, és ebből sok más is kiderül majd. Például, hogy ifjúkorában tornászbaj­nok, rajongásig szeretett családja, tanárai, barátai fáradhatat­lan támasza, kitűnő orvos és kórházalapító volt. Kitüntetet­ten érdeklődött mindennemű magyar esemény iránt. Az el­múlt évtizedekben magyarországi jótéteményei útján sok se­gítséget nyújtott. A sebészprofesszor a hazai oktatást, köztük a Scheiber Gimnázum felépítését, a Lauder Alapítványi Iskolát külön­böző alapítványaival támogatta. Különös gondot fordított az orvostudományok, ezen belül saját szakterülete, a sebészet fejlesztésére. Évekkel ezelőtt évi tízezer dolláros alapít­ványt tett abban a kórházban, ahol orvosi pályáját kezdte: a Szabolcs utcai volt Zsidó Kórház - jelenleg az Országos Gyógyintézeti Központ - sebészeti klinikájának támogatá­sára. Tauber az általa tisztelt és nagyra becsült négy magyar or­vos: Molnár Béla (Tauber tanítómestere), Kulka Frigyes, (Tauber tanítványa), valamint Földes Ferenc és Bársony Ti­vadar professzorok emlékének ápolására egy-egy, évenként meghirdetett, ezer-ezer dollárral jutalmazott pályadíjat ala­pított. Emléktábla őrzi Tauber László nevét, amit 1999-ben avattak fel régi iskolája, a volt Zsidó Gimnázium, a jelenlegi Radnóti Gimnázium előterében az 1944-ben a nyilasok által meggyilkolt zsidó diákok és tanárok emlékére. Prof. Dr. Kiss János a Magyar Sebészeti Társaság elnöke Dr. Vajda János az Idegsebészeti Társaság vezetőségi tagja Kína és „a gonosz tengelye” A lap augusztus 17-i számában Seres László tollából Irak ürügyén szenvedé­lyes hangú filippikat közöl­­ Kína ellen. (Támadás?) A szerző mondandójának lé­nyege, hogy hitelesebb lenne Washington terrorizmus elleni fellépése, ha nem mér­ne kettős mércével, ő ugyanis „a gonosz tengelyéhez” sorolja a távol-keleti nagy­hatalmat is, amelytől az Egyesült Álla­moknak a jelenleginél nagyobb távolsá­got kellene tartania. Kína megítélése esetében a magyar sajtóban sajnos gyakran találkozni a két ellentétes véglettel: a pozitív változások olyan bemutatásával, mintha már csak egyetlen lépésre állnánk a Kánaántól, s azzal a semmiféle eredményt el nem is­merő zord elutasítással, amelyet a Nép­­szabadság publicistájának említett cikke is képvisel. Nincs hely minden kérdés részletes taglalására, s nem is tagadom, hogy Pe­­king emberjogi politikája valóban bősé­gesen hagy még kívánnivalókat maga után, az inkriminált írás alaptézisét azonban határozottan cáfolnom kell. Kí­váncsi lennék, a cikkíró mivel tudja alá­támasztani azt a kijelentését, hogy „Pe­­king alig leplezett örömét fejezte ki a szeptember 11-i Amerika-ellenes táma­dások miatt”. Internetes levelező rova­tokban - többnyire éretlen fiatalok - hangot adtak ugyan ilyen érzelmeiknek, de a hivatalos pekingi politika határo­zottan elítélte a terrortámadást, amely­nek egyébként kínai áldozatai is voltak. S Kínának éppen ez a hozzáállása lett a kiindulópontja Afganisztán kérdésében a két nagyhatalom között kibontakozott együttműködésnek. Az Egyesült Álla­mok szerencsére a Népszabadság cikk­írójánál jobban ismeri saját érdekeit, s jól tudja, hogy a kínai belpolitikát a Kí­nai Népköztársaságnak a nemzetközi életbe történő bevonásával hatékonyab­ban képes befolyásolni, mint a távol-ke­leti óriás eleve reménytelen „feltartózta­tásával”, a szüntelen konfrontáció politi­kájával. Seres és az írását a többnyire szerkesz­tőségi álláspontot tükröző rovatban közlő Népszabadság elsősorban a magyar-kí­nai kapcsolatoknak és hazánk érdekeinek árt tehát, amikor végül a Pekingben 2008- ban rendezendő olimpiát Magyarország nevében támogató Schmitt Pált is elma­rasztalja. Felelőtlen lépés a kívánatosnál amúgy is lényegesen rosszabb államközi kapcsolatainkat ilyen állásfoglalásokkal terhelni, amikor az új magyar kormány­nak éppen nyitnia kellene Kína irányá­ban. Polonyi Péter Kína-kutató „A hivatalos pekingi politika határozot­tan elítélte a terrortámadást” - írja Polonyi Péter, és majdnem igaza van. Jegyzetemben is említettem, hogy Kína csatlakozott Amerika terrorizmusellenes harcához. A „határozottan” szó azon­ban sajnos nem áll meg, sőt. A NewsMax amerikai konzervatív hírportál a londo­ni Telegraphra hivatkozva 2001. novem­ber 5-én számolt be arról, hogy „A kínai propagandagépezet ünnepli az ikertor­nyok elleni támadást”, mégpedig párt­utasításra született kárörvendő, gúnyos filmek, könyvek, videók tucatjaiban. Ugyanitt idén április 25-én arról olvas­hattunk („A kínai kormányfőt szórakoz­tatja szeptember 11-e”), hogy Zsu Rongdzsi kínai miniszterelnök egy jelen­tős üzleti konferencián viccesnek szánt megjegyzést fűzött a terrorista merény­lethez, amelyet a közönség hálás kacaj­jal fogadott. Amerikai szemtanúk beszá­molója szerint egyébként a kínai újság­írók örömujjongásban törtek ki, amikor a két gép becsapódott a World Trade Centerbe. Ezek után Peking csatlakozott a terrorizmusellenes harchoz, nagyon helyesen egyébként. Seres László Gesztus és gusztus Olvasva az augusztus 20-a alkalmából ki­tüntetésben részesültek listáját, kénytelen vagyok megállapítani, hogy néhány eset­ben nem az egyébként arra érdemes sze­mélynek joggal járó társadalmi elismerés volt a cél, hanem annak a honorálása, hogy a kitüntetett szemben állt az előző kormány politikájával. Egy íróbarátom jegyezte meg a minap, hogy ha jobbolda­li a kormány, akkor a népiesek, ha balol­dali, akkor az urbánusok kapnak kitünte­tést. Én azt hiszem, hogy a kormány job­ban tette volna, ha nem uralma kezdetén tünteti ki az elődjének kormányzása ide­jén éles kritikát gyakorló közéleti szemé­lyiségeket — tudósokat, művészeket, köz­­tisztviselőket -, hanem akkor teszi azt, amikor már bebizonyosodott, hogy azok nem egy adott kormány intézkedéseit kri­tizálják, hanem a mindenkori közérdeket szem előtt tartva a mindenkori kormányt. Az pedig ezzel az elegáns gesztussal is­meri el tisztességüket és jó szándékukat. Olyan precedenst teremtve így, amit a társadalom minden következő kormány­tól is elvár a jövőben. Dr. Del Medico Imre Budapest

Next