Népszabadság, 2002. szeptember (60. évfolyam, 204-228. szám)
2002-09-03 / 205. szám
10 NÉPSZABADSÁG FÓRUM 2002. SZEPTEMBER 3., KEDD Tiszta lappal - igen, végre talán eljutott ide hazánk is. Bő tizenkét éve egyszer már azt hittük, ütött az igazság órája. Talán még vagyunk néhányan, akik emlékezünk 1989—90 eufóriájára, a mosolygós tömegre, amelyben alig egy évvel azelőtt, a vízlépcső elleni ’ 88-as tüntetésen még csak óvatosan váltott velem néhány szót Rácz Sándor, az ’56-os Nagy-budapesti Munkástanács elnöke, nehogy bajt hozzon rám. Szinte varázsütésre megjelentek az előzékeny, udvarias és mosolygó pesti villamosutasok meg a tányérsapka alatt loboncos hajat viselő, szakállas, lógó ingű rendőr, aki vidáman csevegett velünk és hasonszőrű társával. Azt hittük, vége a múltnak, és nem kell félni többé. Szabadon beszélgethetünk kocsmában meg telefonon, szabadon utazhatunk, és egyáltalán: szabadon és büszkén élhetünk. Itthon, Magyarországon. Emlékszem, milyen érzés volt hazajönni (Nyugat)Németországon át úgy, hogy a magyar rendszám láttán szinte mindenki rám dudált, hisz számukra egyike voltam a vasfüggöny átszakítóinak. Emlékszem, a hegyeshalmi átkelőnél milyen laza mozdulattal intett nekem a magyar határőr, hogy ne álljak már meg a nyitott (!) sorompó előtt. Belém hasított, hazaérkeztem. Van végre hazám, mely velem kivételez, bennem bízik, mert én az ő állampolgára vagyok. Egy másik, sötétebb tizenkét esztendővel azelőtt, 1977 nyarán még elvették az útlevelemet, amikor pár nappal túl mertem lépni azt a rohadt harminc napot, amit háromévenként „adott” nekünk „az állam”. Kiszédelegtem a londoni magyar konzulátus épületéből, ahol hosszabbítást mertem kérni, zsebemben a New York-i New School for Social Research igazgatójának levelével, melyben azt írta, ha kijutok hozzájuk, felvesz. Hát nem jutottam ki hozzájuk. A kaliforniai egyetem politológiai tanszékének vezetője is hiába hívott többször a nyolcvanas években. „Nem szeretjük a név szerinti meghívásokat” — mondta a szemembe a minisztériumi alkalmazott. S amikor 1987-ben vízummentesen mehettünk Ausztriába, én is útra keltem Bécsbe, hónem alatt egy pályázati borítékkal. Útlevelem elvétele, rendőrségi kihallgatások, figyelmeztető jegyzőkönyv és ötéves utazási tilalom után jó egy évtizeddel így lehettem az első nem hivatalos magyar ösztöndíjas a holland akadémián, épp a nagy változás évében, egy boldog és eufórikus Magyarországgal a hátam mögött. Azt hittem, tiszta lappal kezdünk mindent újra. ’89 nyárelején megkezdődtek a tárgyalások. Amikor szóltak nekem is, mondtam, hogy a múlt legitimálásától tartok. Igen, akkor, de azelőtt és azóta is elsősorban a megtisztulást, az önmagunkkal való kíméletlen szembenézést tartottam és tartom szükségesnek. „A magyarság... nem nacionalista hódítás, nem agresszivitás, hanem mindenekelőtt erkölcsi példa” - idéztem 1986-os szakdolgozatom végén Németh Lászlót. Meg kellett ismételnem ezt az idézetet 2002. március 14-én este az MTV-ben is, amikor a Tragédia és a Nemzeti Színház másnapi, általam szégyenletesnek tartott show-műsorát vezette fel a közmédia. Mert olyan mélyre jutott néhány honfitársunk, hogy hajlandó volt az aktuálisan regnáló gátlástalan politikai hatalom szolgájává silányítani nemzeti szimbólumainkat, a magyar szabadság és tálentum eszméjét, mely több évszázados elnyomatásunk során kizárólagos kincsünk és összetartó erőnk volt. Hisz a Nemzeti Színház a szuverén magyar kultúra jelképe, Madách Tragédiája pedig a gondolat és az akarat szabadságának gigantikus műve. S e szimbólumok nem hajthatók semmiféle akarnok politikai vezetés igájába. A nemzetiszín szalagról már nem is beszélnék, hiszen máig őrzöm 1972-es kokárdámat, meg a felemelő és torokszorító tüntetésről készült, évtizedekig rejtegetett fényképeimet, melyeken társaimon kívül láthatók azok a kalapos-bőrkabátos titkosrendőrök is, akik nagy léptekkel kamerákat kobozni sietnek, hogy azután leszedjék a Batthyány-örökmécses lépcsőjéről az örökre emlékezetes beszédét éppen befejező srácot. A kokárdáért aznap verés járt, egy évre rá úgyszintén - de a hatalom kívánságára se fel, se le nem vettem sem akkor, sem azóta. Nem vagyok név szerint kíváncsi azokra a bőrkabátosokra. De mindvégig, s ma is azt akarom, hogy ők és társaik ne irányíthassák az életemet, az életünket. Ne vállalhassanak többé politikai vagy közhivatalt. Az igazi ügynökökről beszélek. Mit tudtuk mi, melyik ügyosztálynak mi a száma. Személyes szabadságunkat, másként gondolkodásunkat nem a katonai vagy a kémelhárítás igyekezett szűk pórázon tartani, mi a spicliskedésnek szerettünk volna búcsút mondani, mert utáltuk a téglákat. 1990-ben azt hittem, hogy ez bekövetkezik, de hát, ha már akkor nem, legalább most nem halogatható az ügynöktörvény határozott módosítása. Az elmúlt kormányperiódus bebizonyította, milyen erkölcsi romláshoz vezet, ha egy vezető párt megvonhatja a vállát, mondván: mit kényeskedtek, ti még nagyobb gengszterek voltatok. A többpártrendszer nem az átláthatatlan és ellenőrizhetetlen egypártrendszer matematikai többszöröse. Tiszta lapot kell nyitni. Diplomataként magam is erre tettem kísérletet Londonban, amikor az új magyar kulturális képviselet felállításakor Tabula Rasa címmel küldtem ki az első felhívást 1998 őszén a kinti magyar szervezetek képviselőinek és az emigráció jeles személyiségeinek, hogy együttműködésüket kérjem, s az immár demokratikus Magyarország támogatását ajánljam fel nemzeti kulturális értékeink szigetországbeli bemutatásához. Mert — joggal — bizalmatlanok voltak. A hazától ekkor akkor kapott sebek a történelmi évtizedek során nem tudtak begyógyulni. Ezeket csakis az gyógyíthatja, „aki” ejtette őket egykor: Magyarország. Egy megtisztult, demokratikus és jogtisztelő haza. Éppen ezért éreztem diplomáciai kiküldetésem félidejében indok nélkül eldöntött és jogsértő módon végrehajtott hazarendelésemet a jogállamiságot veszélyeztető intézkedésnek, s a tényt, hogy egyetlen politikai erő sem tiltakozott ellene, ijesztő meghunyászkodásnak a totális hatalomra törő, és számomra ezért elfogadhatatlan Fidesz vezette kormány előtt. Mi mást, ha nem a diktatúrában honos félelem szellemét idézte fel bennem, amikor egy ügyvéd a telefonban azonnal visszakozott, amint megtudta, hogy a kormány ellen indított perben kellene védenie engem. Magam képviseltem hát magam, és meg is nyertem a pert, de keserű szájízzel. A múlt emlékei nem élhetnek tovább ilyen elevenen, sőt sehogy sem. A jobboldal és a baloldal ellentétpárja érvényét veszítheti, de a demokráciáé és a diktatúráé soha. Alkotmányos módon meg kell végre teremteni a tabula rasa jogi feltételeit, azután pedig be kell tartani a törvényeinket. Közembernek, köztisztviselőnek és politikusnak egyaránt. Striker Sándor irodalomtörténész, köztisztviselő Tabuk rasa Okok és következmények Az ENSZ AIDS-betegséggel foglalkozó szervezete, az UNAIDS közelmúltban véget ért barcelonai konferenciája az AIDS-probléma súlyához méltóan komoly nyilvánosságot kapott a világsajtóban. Nem volt ez másként hazánkban sem. A Népszabadság oldalain is többször olvashattunk a témáról, legutóbb a Negyvenmillió AIDS-es él a világon című írás (július 23.) foglalkozott a kérdéssel, számolt be nemzetközi és hazai epidemiológiai adatokról, valamint a HIV-vírussal megfertőződött emberek terápiás lehetőségeiről. Elfogadhatatlan ugyanakkor, bár nem teljesen érthetetlen, hogy ebből az írásból ugyanúgy, mint a honi sajtóban megjelent egyéb anyagokból teljes mértékben hiányzik az AIDS-probléma napjainkban és mindenekelőtt régiónkban egyik, ha nem legfontosabb tényezőjének ismertetése. A HIV-vírus intravénás droghasználattal való terjedéséről van szó - ez a kérdés egész egyszerűen megkerülhetetlen, ha az AIDS-probléma kelet-közép-európai helyzetét szeretnénk megismerni vagy ismertetni. A közelmúltban és napjainkban a HIV elsősorban ilyen módon terjed, nem tehetjük meg tehát, hogy nem szólunk róla. A hírek beszámolnak arról, hogy az elkövetkező években Oroszország és a volt Szovjetunió országai az egyik legveszélyeztetettebb területnek számítanak majd. Az új HIV-fertőzöttek száma hihetetlen sebességgel, a világon jelenleg a leggyorsabban nő ezeken a területeken, s e tényről a sajtó is rendszeresen beszámol. Arról azonban, hogy mi a legfőbb oka a vírus ilyen mértékű terjedésének a régióban, már kevés szó esik. Pedig a számok önmagukért beszélnek: Oroszországban jelenleg kétszázezer HIV- fertőzött van regisztrálva, de becslések szerint az összes fertőzött száma elérheti az egymilliót is - s a betegek 90 százaléka intravénás drogfogyasztó. Keleti szomszédunk sincs jobb helyzetben: Ukrajnában a lakosság közel egy százaléka lehet megfertőzve a vírussal, a betegek túlnyomó többsége szintén a drogfogyasztók közül kerül ki. Magyarországon jelenleg az intravénás droghasználók között rendkívül alacsony az ismert HIV-pozitívok aránya, azonban ez a kedvező adat egyrészt nem eredmény, hanem egy állapot, másrészt jó néhány szakember szerint a jelenlegi helyzet szinte egyik pillanatról a másikra fordulhat kritikussá. Miként tehetnénk meg, hogy nem foglalkozunk ezzel a kérdéssel, mely Európának ezen a felén kisebb vagy nagyobb mértékben minden országot érint? Drogpolitikával foglalkozó emberi jogi szervezet munkatársaiként sűrűn találkozunk azzal a véleménnyel, hogy az AIDS a drogosok problémája, s mivel ők maguknak keresték a bajt, a társadalomtól nem várható el, hogy gyógyítsa ezeket a betegeket, és komoly összegeket költsön a HIV/AIDS helyzet kezelésére. Ez a felfogás azonban nemcsak téves, de rendkívül káros is. Egyfelől nem szabad elfelejteni, hogy az intravénás droghasználattal megfertőződött betegek szexuális kapcsolataikon keresztül könnyen továbbadhatják a vírust, mely így nagyon gyorsan fenyegeti a társadalom nem droghasználó rétegeit is. Másfelől tudomásul kell vennünk, hogy a HIV-vírus intravénás droghasználattal való terjedésének OLVASÓI LEVELEK megakadályozására igenis vannak eszközeink. Az eszközök olcsók, hatékonyak és széles körben elérhetők lennének, ha a hatalmon lévő kormányok felismernék végre az ártalomcsökkentő drogpolitika jelentőségét és kézzelfogható előnyeit. A tűcsereprogramokkal és a heroinfüggő betegeknek kínált fenntartó vagy helyettesítő kezelésekkel bizonyítottan jelentősen lehet csökkenteni a HIV-vírus terjedésének mértékét. Az UNAIDS, a WHO, az Európai Unió illetékes szervezetei évek óta rendszeresen kijelentik, hogy a fenti ártalomcsökkentő eszközökre igen nagy szükség van, mert képesek gátat szabni a fertőző betegségek terjedésének. Nem tévedünk, ha hazánkat a szerencsés, AIDS-szempontból igen kevéssé fertőzött országok közé soroljuk, hiszen a HIV-fertőzöttek száma Magyarországon - összehasonlítva a környező és a nyugat-európai országok adataival - kifejezetten alacsony. De ha azt gondoljuk, hogy az intravénás droghasználat sosem fog hazánkban összekapcsolódni a HIV-vírussal, nagyon nagyot tévedhetünk. Jelenleg gyalázatosan alacsony az ártalomcsökkentő programok száma. A tűcsereprogramok kevés droghasználót érnek el, s a methadonprogramok az ópiátfüggők elenyészően kis részének nyújtanak terápiás lehetőséget. Meg kell értenünk, hogy muszáj ezeket a programokat fejleszteni, mégpedig azonnal. Nem csukhatjuk be a szemünket: a HIV terjedésének megelőzésére alkalmas programokat egész egyszerűen nem mellőzhetjük tovább. Dénes Balázs-Nyizsnyánszki Anna Társaság a Szabadságjogokért Több volt, mint egy milliárdos Ki kell egészítenünk a 87 éves korában elhunyt Tauber Lászlóról írt washingtoni tudósítást (Meghalt az adakozó kedvű milliárdos magyar, július 30.). A magyar olvasóknak ez a nyíltszívű, felvilágosult, kitűnő humorú, kulturált hazánkfia sokkal több kell hogy legyen, mint egy ügyeskedő milliárdos, akinek különcsége, hogy romantikus adakozó. Az utóbbi években összeállított visszaemlékezései remélhetőleg sajtó alá kerülnek, és ebből sok más is kiderül majd. Például, hogy ifjúkorában tornászbajnok, rajongásig szeretett családja, tanárai, barátai fáradhatatlan támasza, kitűnő orvos és kórházalapító volt. Kitüntetetten érdeklődött mindennemű magyar esemény iránt. Az elmúlt évtizedekben magyarországi jótéteményei útján sok segítséget nyújtott. A sebészprofesszor a hazai oktatást, köztük a Scheiber Gimnázum felépítését, a Lauder Alapítványi Iskolát különböző alapítványaival támogatta. Különös gondot fordított az orvostudományok, ezen belül saját szakterülete, a sebészet fejlesztésére. Évekkel ezelőtt évi tízezer dolláros alapítványt tett abban a kórházban, ahol orvosi pályáját kezdte: a Szabolcs utcai volt Zsidó Kórház - jelenleg az Országos Gyógyintézeti Központ - sebészeti klinikájának támogatására. Tauber az általa tisztelt és nagyra becsült négy magyar orvos: Molnár Béla (Tauber tanítómestere), Kulka Frigyes, (Tauber tanítványa), valamint Földes Ferenc és Bársony Tivadar professzorok emlékének ápolására egy-egy, évenként meghirdetett, ezer-ezer dollárral jutalmazott pályadíjat alapított. Emléktábla őrzi Tauber László nevét, amit 1999-ben avattak fel régi iskolája, a volt Zsidó Gimnázium, a jelenlegi Radnóti Gimnázium előterében az 1944-ben a nyilasok által meggyilkolt zsidó diákok és tanárok emlékére. Prof. Dr. Kiss János a Magyar Sebészeti Társaság elnöke Dr. Vajda János az Idegsebészeti Társaság vezetőségi tagja Kína és „a gonosz tengelye” A lap augusztus 17-i számában Seres László tollából Irak ürügyén szenvedélyes hangú filippikat közöl Kína ellen. (Támadás?) A szerző mondandójának lényege, hogy hitelesebb lenne Washington terrorizmus elleni fellépése, ha nem mérne kettős mércével, ő ugyanis „a gonosz tengelyéhez” sorolja a távol-keleti nagyhatalmat is, amelytől az Egyesült Államoknak a jelenleginél nagyobb távolságot kellene tartania. Kína megítélése esetében a magyar sajtóban sajnos gyakran találkozni a két ellentétes véglettel: a pozitív változások olyan bemutatásával, mintha már csak egyetlen lépésre állnánk a Kánaántól, s azzal a semmiféle eredményt el nem ismerő zord elutasítással, amelyet a Népszabadság publicistájának említett cikke is képvisel. Nincs hely minden kérdés részletes taglalására, s nem is tagadom, hogy Peking emberjogi politikája valóban bőségesen hagy még kívánnivalókat maga után, az inkriminált írás alaptézisét azonban határozottan cáfolnom kell. Kíváncsi lennék, a cikkíró mivel tudja alátámasztani azt a kijelentését, hogy „Peking alig leplezett örömét fejezte ki a szeptember 11-i Amerika-ellenes támadások miatt”. Internetes levelező rovatokban - többnyire éretlen fiatalok - hangot adtak ugyan ilyen érzelmeiknek, de a hivatalos pekingi politika határozottan elítélte a terrortámadást, amelynek egyébként kínai áldozatai is voltak. S Kínának éppen ez a hozzáállása lett a kiindulópontja Afganisztán kérdésében a két nagyhatalom között kibontakozott együttműködésnek. Az Egyesült Államok szerencsére a Népszabadság cikkírójánál jobban ismeri saját érdekeit, s jól tudja, hogy a kínai belpolitikát a Kínai Népköztársaságnak a nemzetközi életbe történő bevonásával hatékonyabban képes befolyásolni, mint a távol-keleti óriás eleve reménytelen „feltartóztatásával”, a szüntelen konfrontáció politikájával. Seres és az írását a többnyire szerkesztőségi álláspontot tükröző rovatban közlő Népszabadság elsősorban a magyar-kínai kapcsolatoknak és hazánk érdekeinek árt tehát, amikor végül a Pekingben 2008- ban rendezendő olimpiát Magyarország nevében támogató Schmitt Pált is elmarasztalja. Felelőtlen lépés a kívánatosnál amúgy is lényegesen rosszabb államközi kapcsolatainkat ilyen állásfoglalásokkal terhelni, amikor az új magyar kormánynak éppen nyitnia kellene Kína irányában. Polonyi Péter Kína-kutató „A hivatalos pekingi politika határozottan elítélte a terrortámadást” - írja Polonyi Péter, és majdnem igaza van. Jegyzetemben is említettem, hogy Kína csatlakozott Amerika terrorizmusellenes harcához. A „határozottan” szó azonban sajnos nem áll meg, sőt. A NewsMax amerikai konzervatív hírportál a londoni Telegraphra hivatkozva 2001. november 5-én számolt be arról, hogy „A kínai propagandagépezet ünnepli az ikertornyok elleni támadást”, mégpedig pártutasításra született kárörvendő, gúnyos filmek, könyvek, videók tucatjaiban. Ugyanitt idén április 25-én arról olvashattunk („A kínai kormányfőt szórakoztatja szeptember 11-e”), hogy Zsu Rongdzsi kínai miniszterelnök egy jelentős üzleti konferencián viccesnek szánt megjegyzést fűzött a terrorista merénylethez, amelyet a közönség hálás kacajjal fogadott. Amerikai szemtanúk beszámolója szerint egyébként a kínai újságírók örömujjongásban törtek ki, amikor a két gép becsapódott a World Trade Centerbe. Ezek után Peking csatlakozott a terrorizmusellenes harchoz, nagyon helyesen egyébként. Seres László Gesztus és gusztus Olvasva az augusztus 20-a alkalmából kitüntetésben részesültek listáját, kénytelen vagyok megállapítani, hogy néhány esetben nem az egyébként arra érdemes személynek joggal járó társadalmi elismerés volt a cél, hanem annak a honorálása, hogy a kitüntetett szemben állt az előző kormány politikájával. Egy íróbarátom jegyezte meg a minap, hogy ha jobboldali a kormány, akkor a népiesek, ha baloldali, akkor az urbánusok kapnak kitüntetést. Én azt hiszem, hogy a kormány jobban tette volna, ha nem uralma kezdetén tünteti ki az elődjének kormányzása idején éles kritikát gyakorló közéleti személyiségeket — tudósokat, művészeket, köztisztviselőket -, hanem akkor teszi azt, amikor már bebizonyosodott, hogy azok nem egy adott kormány intézkedéseit kritizálják, hanem a mindenkori közérdeket szem előtt tartva a mindenkori kormányt. Az pedig ezzel az elegáns gesztussal ismeri el tisztességüket és jó szándékukat. Olyan precedenst teremtve így, amit a társadalom minden következő kormánytól is elvár a jövőben. Dr. Del Medico Imre Budapest