Népszabadság, 2005. október (63. évfolyam, 230-255. szám)
2005-10-11 / 238. szám
NÉPSZABADSÁG A N MAGYARORSZÁG 2005. OKTÓBER 11., KEDD 5 Két Magyarország akkor lenne, ha elhinnénk Gombár Csaba: A kommunikációs stábok etetik a politikusokat, ők pedig minket Tanulmánykötet készül annak vizsgálatára, hogy a politikai megosztottság nyomán létezik-e a valóságban is két Magyarország. A szerkesztő, Gombár Csaba nem lát ilyen törésvonalat, szerinte a politikusok etetik a társadalmat, rájátszva beidegződésekre és félelmekre. - Hogy foglalnak állást az ön által szerkesztetett kötet szerzői: van-e két Magyarország? - Évek óta együtt élünk ezzel a stigmával, ami mögött sok a felszínesség, a píár és a szélhámosság. S mivel folyamatosan halljuk ezt a végletességet sugalló és erősítő meghatározást, azt gondoltuk, utánanézünk: valóban így van-e? A XX. században háromszor fordult elő, hogy az országot a kettészakadás veszélye fenyegette: 1919-ben, 1944-ben és 1956-ban tapasztalhattuk meg, hogy a társadalom végletekig megosztott. Ezekben az években a polgárháború szélére sodródott a társadalom, tehát kialakulni látszott a két Magyarország világa. Ma ez nincs így. Még akkor sem, ha ez - az ettől való félelemmel együtt - szavakban néha felvetődik. - Akkor sem, ha sokan mondták ki és írták le, hogy 2002- ben utcára kell vagy kellett volna vonulni? - Mi történt 2002-ben? Tartottak néhány tömegdemonstrációt több tízezer ember részvételével. Ehhez korábban nem voltunk hozzászokva, pedig hozzátartozik egy demokráciában a véleménynyilvánítás szabadságához. A korábban nem tapasztalt tömeg ugyanakkor nemcsak erőt demonstrált, hanem a zajos felvonulás sok emberben rémületet is keltett. Néhány tüntetésnél komolyabb megrázkódtatásra van azonban szükség ahhoz, hogy a társadalom szerkezete roncsolódjék, megváltozzék, de ilyenben szerencsére nem volt részünk. A kőzettanból vett hasonlat szerint, ha egy kristályra ráütnek, az a benne lévő törésvonalak mentén fog megrepedni. A magyar társadalom a XX. század végére meglehetősen homogén lett, nemigen találhatók benne ezek az ütésre reagáló törésvonalak. Nincs már burzsoá és proletár, nincs nemesség és parasztság. Nők és férfiak vannak, etnikumok... - Polgárok és kommunisták... - Ez csak jelszó, amit a társadalom is annak tart, önmaga felépítésében azonban nem vesz komolyan. A pártok a szavazatnyerés érdekében találnak ki ellenségképeket. A kormány és az ellenzék szemben áll egymással, a vita köztük zajlik. De azt mindkét fél tudja, hogy neki nem a fél Magyarország kell, hanem az egész. Csak ezt százalékban méri.Akkor miért veszik sokan komolyan ezt a felosztást? - 1945 és 1948 között döntő változások történtek az országban. Addigra, a XX. század közepére, sok százezer embert fosztottak meg boltjától, birtokától, lakásától azért, mert magyar volt, vagy mert sváb, vagy zsidó, aztán azért, mert arisztokrata, kulák. Ezt a hatalmas tömeget kisemmizték, megszégyenítették. A rendszerváltozás idején ez az embercsoport azt gondolta, hogy most valamit jóvátesznek. Lesz kárpótlás, földosztás. Az ország másik része azonban attól ijedt meg, hogy a nagy restitúciós folyamattal az a régi világ tér majd vissza, ahol kikötötték a katonákat, pofozták a cselédet, az inast. A mai Magyarországnak nem kell az úri Magyarország, de nem kell a kádári, megalkuváson nyugvó, a kitörésre komoly esélyt nem kínáló Magyarország sem. Ez nem pártállás vagy valamilyen ideológia kérdése. Ez társadalmunk habitusa, érzelmi kötődése, ellensúlyt képező averziója. A pártok ezekre az érzelmekre játszanak rá - mert ezekben az érzelmekben tovább él bennünk a XX. század. A kommunikációs stábok etetik a politikusokat, azok pedig etetnek minket, miközben a szavazatszerzés szándéka régi, csak a módszerek tűnnek újnak. - Tehát a politika megosztana minket, de mi bölcsebbek vagyunk annál, hogy bedőljünk neki? - Nálunk nincsenek jelentős etnikai, nyelvi, kulturális vagy vallási különbségek, aggasztó ugyanakkor a nagyarányú szegénység. Nyugaton vagy Ázsiában azonban ezek a differenciák sokkal jelentősebbek. Gondoljunk továbbá a bevándorlók választásokat eldöntő létszámára és a vallási megosztottságra az Európai Unió több államában! Alig vannak nemzetiségeink. A magyar társadalom homogén. Persze lehet hiszterizálni az embereket, különösen választások idején, amikor újraéled a már korábban megtapasztalt kiszorítósdik félelme. Mégis hányszor halljuk, hogy nem áll szóba egymással apa és fia, barátságok, házasságok mennek tönkre amiatt, ki kire szavaz. Azért ez nem normális dolog. Én is hallok ilyenről, de ebben én nem hiszek. Nincs olyan kimutatás, amely a családok széthullásában a politikai szimpátia különbözőségét jelezte volna. Számos, 2002 óta készült vizsgálatot néztünk át, de ennek semmi jele. Különben is, a két nagy, lökdösődő, erőlködő politikai tömb sok esetben ugyanazt mondja. És nem a stabilitás vagy az egy Magyarország bizonyítéka, hogy mindkettejük programjában találunk jobb- és baloldali elemeket, hogy egymás szlogenjeit veszik át? Az emberek negyven százalékához el sem jut ez a verbális öldöklés, pedig minden nap és mindenhonnan ezt hallják. Majd az utolsó pillanatban eldöntik, kit támogatnak, egyébként pedig a megélhetésükkel, a családjukkal foglalkoznak. És nem fogadják el a két Magyarország vízióját. Ők ebben az országban, és nyugodtan szeretnének élni. Két Magyarország csak akkor lenne, ha elhinnénk. - Mi lesz, ha 2006-ban az ország egyik fele zokogni fog? - A fele biztosan nem. Csak a politika iránt rendkívüli módon érdeklődők, a rajongók, az erősen kötődők örülnek vagy sírnak majd. Ők pedig nem teszik ki az ország felét. Ilyen értelemben nincs tehát két Magyarország. GRÉCZY ZSOLT „A mai Magyarországnak nem kell az úri Magyarország, de nem kell a kádári, megalkuváson nyugvó, a kitörésre komoly esélyt nem kínáló sem” Uniós állam folytatódó történelemmel A tanulmánykötet szerzői - Gombár Csaba, Romsics Ignác, Kende Péter, Enyedi Zsolt, Vásárhelyi Mária, Szilágyi Ákos - arra keresik a választ, hogy a konfliktusképzésben önellátó pártok borzolják-e a kedélyeket, vagy valóban megosztott az ország. Olyan uniós államot mutatnak be, amelyik egyúttal folytatója is saját történelmének. A kuruc-labanc, a népi-úri, a zsidó-keresztény, a keleti-nyugati minősítések helyét átvette-e valamilyen új terminológia? A szerzők válaszai nem egységesek erre a kérdésre. A Gombár Csaba és Valcsin Hédi által szerkesztett kötet novemberben jelenik meg az Osiris Kiadónál. HIRDETÉS