Népszabadság, 2005. október (63. évfolyam, 230-255. szám)

2005-10-11 / 238. szám

NÉPSZABADSÁG A N MAGYARORSZÁG 2005. OKTÓBER 11., KEDD 5 Két Magyarország akkor lenne, ha elhinnénk Gombár Csaba: A kommunikációs stábok etetik a politikusokat, ők pedig minket Tanulmánykötet készül annak vizsgálatára, hogy a politikai megosztottság nyomán létezik-e a való­ságban is két Magyaror­szág. A szerkesztő, Gom­bár Csaba nem lát ilyen törésvonalat, szerinte a politikusok etetik a tár­sadalmat, rájátszva be­idegződésekre és félel­mekre. - Hogy foglalnak állást az ön által szerkesztetett kötet szer­zői: van-e két Magyarország? - Évek óta együtt élünk ez­zel a stigmával, ami mögött sok a felszínesség, a píár és a szélhámosság. S mivel folya­matosan halljuk ezt a végle­tességet sugalló és erősítő meghatározást, azt gondoltuk, utánanézünk: valóban így van-e? A XX. században há­romszor fordult elő, hogy az országot a kettészakadás ve­szélye fenyegette: 1919-ben, 1944-ben és 1956-ban tapasz­talhattuk meg, hogy a társada­lom végletekig megosztott. Ezekben az években a polgár­­háború szélére sodródott a társadalom, tehát kialakulni látszott a két Magyarország vi­lága. Ma ez nincs így. Még ak­kor sem, ha ez - az ettől való félelemmel együtt - szavakban néha felvetődik. - Akkor sem, ha sokan mond­ták ki és írták le, hogy 2002- ben utcára kell vagy kellett volna vonulni? - Mi történt 2002-ben? Tar­tottak néhány tömegdemonst­rációt több tízezer ember rész­vételével. Ehhez korábban nem voltunk hozzászokva, pe­dig hozzátartozik egy demok­ráciában a véleménynyilvání­tás szabadságához. A koráb­ban nem tapasztalt tömeg ugyanakkor nemcsak erőt de­monstrált, hanem a zajos fel­vonulás sok emberben rémüle­tet is keltett. Néhány tüntetés­nél komolyabb megrázkódta­tásra van azonban szükség ah­hoz, hogy a társadalom szerke­zete roncsolódjék, megváltoz­zék, de ilyenben szerencsére nem volt részünk. A kőzettan­ból vett hasonlat szerint, ha egy kristályra ráütnek, az a benne lévő törésvonalak men­tén fog megrepedni. A magyar társadalom a XX. század végé­re meglehetősen homogén lett, nemigen találhatók benne ezek az ütésre reagáló törésvo­nalak. Nincs már burzsoá és proletár, nincs nemesség és parasztság. Nők és férfiak van­nak, etnikumok... - Polgárok és kommunisták... - Ez csak jelszó, amit a tár­sadalom is annak tart, önma­ga felépítésében azonban nem vesz komolyan. A pártok a sza­vazatnyerés érdekében talál­nak ki ellenségképeket. A kor­mány és az ellenzék szemben áll egymással, a vita köztük zajlik. De azt mindkét fél tud­ja, hogy neki nem a fél Ma­gyarország kell, hanem az egész. Csak ezt százalékban méri.­­Akkor miért veszik sokan ko­molyan ezt a felosztást? - 1945 és 1948 között döntő változások történtek az ország­ban. Addigra, a XX. század kö­zepére, sok százezer embert fosztottak meg boltjától, birto­kától, lakásától azért, mert ma­gyar volt, vagy mert sváb, vagy zsidó, aztán azért, mert arisz­tokrata, kulák. Ezt a hatalmas tömeget kisemmizték, megszé­gyenítették. A rendszerváltozás idején ez az embercsoport azt gondolta, hogy most valamit jóvátesznek. Lesz kárpótlás, földosztás. Az ország másik ré­sze azonban attól ijedt meg, hogy a nagy restitúciós folya­mattal az a régi világ tér majd vissza, ahol kikötötték a kato­nákat, pofozták a cselédet, az inast. A mai Magyarországnak nem kell az úri Magyarország, de nem kell a kádári, megalku­váson nyugvó, a kitörésre ko­moly esélyt nem kínáló Ma­gyarország sem. Ez nem pártál­lás vagy valamilyen ideológia kérdése. Ez társadalmunk ha­bitusa, érzelmi kötődése, ellen­súlyt képező averziója. A pár­tok ezekre az érzelmekre ját­szanak rá - mert ezekben az ér­zelmekben tovább él bennünk a XX. század. A kommunikáci­ós stábok etetik a politikuso­kat, azok pedig etetnek minket, miközben a szavazatszerzés szándéka régi, csak a módsze­rek tűnnek újnak. - Tehát a politika megosztana minket, de mi bölcsebbek va­gyunk annál, hogy bedőljünk neki? - Nálunk nincsenek jelen­tős etnikai, nyelvi, kulturális vagy vallási különbségek, ag­gasztó ugyanakkor a nagyará­nyú szegénység. Nyugaton vagy Ázsiában azonban ezek a differenciák sokkal jelentő­sebbek. Gondoljunk továbbá a bevándorlók választásokat el­döntő létszámára és a vallási megosztottságra az Európai Unió több államában! Alig vannak nemzetiségeink. A magyar társadalom homogén. Persze lehet hiszterizálni az embereket, különösen válasz­tások idején, amikor újraéled a már korábban megtapasztalt kiszorítósdik félelme.­­ Mégis hányszor halljuk, hogy nem áll szóba egymással apa és fia, barátságok, házas­ságok mennek tönkre amiatt, ki kire szavaz. Azért ez nem normális dolog.­­ Én is hallok ilyenről, de ebben én nem hiszek. Nincs olyan kimutatás, amely a csa­ládok széthullásában a politi­kai szimpátia különbözőségét jelezte volna. Számos, 2002 óta készült vizsgálatot néz­tünk át, de ennek semmi jele. Különben is, a két nagy, lök­dösődő, erőlködő politikai tömb sok esetben ugyanazt mondja. És nem a stabilitás vagy az egy Magyarország bi­zonyítéka, hogy mindkettejük programjában találunk jobb- és baloldali elemeket, hogy egymás szlogenjeit veszik át? Az emberek negyven százalé­kához el sem jut ez a verbális öldöklés, pedig minden nap és mindenhonnan ezt hallják. Majd az utolsó pillanatban el­döntik, kit támogatnak, egyébként pedig a megélheté­sükkel, a családjukkal foglal­koznak. És nem fogadják el a két Magyarország vízióját. Ők ebben az országban, és nyu­godtan szeretnének élni. Két Magyarország csak akkor len­ne, ha elhinnénk. - Mi lesz, ha 2006-ban az or­szág egyik fele zokogni fog? - A fele biztosan nem. Csak a politika iránt rendkívüli mó­don érdeklődők, a rajongók, az erősen kötődők örülnek vagy sírnak majd. Ők pedig nem teszik ki az ország felét. Ilyen értelemben nincs tehát két Magyarország. GRÉCZY ZSOLT „A mai Magyarországnak nem kell az úri Magyarország, de nem kell a kádári, megalkuváson nyugvó, a kitörésre komoly esélyt nem kínáló sem” Uniós állam folytatódó történelemmel A tanulmánykötet szerzői - Gombár Csaba, Romsics Ignác, Kende Péter, Enyedi Zsolt, Vásárhelyi Mária, Szilágyi Ákos - arra kere­sik a választ, hogy a konfliktusképzésben önellátó pártok borzol­ják-e a kedélyeket, vagy valóban megosztott az ország. Olyan uni­ós államot mutatnak be, amelyik egyúttal folytatója is saját törté­nelmének. A kuruc-labanc, a népi-úri, a zsidó-keresztény, a kele­ti-nyugati minősítések helyét átvette-e valamilyen új terminoló­gia? A szerzők válaszai nem egységesek erre a kérdésre. A Gom­bár Csaba és Valcsin Hédi által szerkesztett kötet novemberben jelenik meg az Osiris Kiadónál. HIRDETÉS

Next