Népszabadság, 2006. január (64. évfolyam, 1-26. szám)
2006-01-16 / 13. szám
Hat év alatt 54 egyház alakult Magyarországon Az egyházak mintegy három és fél milliárd forinthoz jutottak az egyszázalékos adófelajánlásokból. A valóságban - az állam jóvoltából - ennek a többszörösét kapják. Czene Gábor „Célunk azon ezoterikus, nyitott gondolkodású emberek összefogása egy tradicionális, pogány mozgalom keretein belül, akik szeretnék megismerni a világot, és keresik benne saját helyüket, útjukat” - így mutatkozik be a magát újraéledő természetkultusznak nevező Kelta-Wicca Hagyományőrzők Egyháza. Mindez csupán arra példa, hogy a magyarországi egyházak és vallási irányzatok meglehetősen sokfélék, némelyikük igen távol esik a mifelénk megszokott zsidó-keresztény kultúrkörtől. Az iszlám egyelőre nem igazán tudott gyökeret verni nálunk, viszont nagy népszerűségnek örvendenek az olyan - sokak szemében egzotikusnak számító - távoli vallások, mint a Krisna-hit vagy a buddhizmus. A bíróságon nyilvántartásba vett vallási közösségek száma jelentős növekedést mutat. Tavaly nyolc új egyházat jegyeztek be: 1999-ben még csak 73 egyház működött Magyarországon, 2002- ben 103, 2005-ben már 127. A kérdés az, hogy kizárólag a vallási sokszínűség megnyilvánulásáról van-e szó, netán anyagi érdekek is serkentik az egyházalapítási kedvet. Az a szervezet, amely eleget tesz a nem túl szigorú formai követelményeknek, és bejegyzik a bíróságon, jogosulttá válik arra, hogy egyszázalékos adófelajánlásokat gyűjtsön. Ha pedig sikerül adófelajánlásokat gyűjtenie, akkor az így kapott összeget az állam - részben a vatikáni szerződés alapján, részben saját vállalása miatt - bőkezűen kiegészíti. Az adatok sokatmondóak. Az egyházak tavaly közel 3,5 milliárd forintot kaptak az adófizetőktől, az állami kiegészítés mértéke ennek két és félszerese, mintegy 8,7 milliárd volt. Az egyházak így ebből a forrásból összesen 12,4 milliárd forint támogatásban részesültek. A kulturális tárca minapi közleménye hangsúlyozta: a pénzt az egyházak szabadon, minden megkötés nélkül használhatják fel. Az állami kiegészítést annak megfelelően osztják el, hogy az adott egyház számára hány adófelajánlás érkezett. Pillanatnyilag egy adófelajánlás csaknem 14 ezer - egész pontosan: 13 844 forintot ér. Néhány száz támogató már egész szép summával gyarapíthatja egy vallási közösség bevételét. A Fény Gyermekei Magyar Esszénus Egyház például 378 adózó egyszázalékos átutalása révén megközelítőleg kétmillió forinthoz jutott, és ehhez hozzájött még több mint 5,2 millió forint állami kiegészítés. Tovább tallózva a névsorban: az Ősmagyar Egyház összesen mintegy 7,8 millió, a szcientológia egyház 18,4 millió forintot kapott. Senki sem vitatja, hogy az egyházként bejegyzett szervezetek között vannak, lehetnek olyan formációk, amelyek lényegüket tekintve gazdasági társaságok, a vallást csak ürügyként használják. Ugyanakkor nincs esély arra, hogy a parlament szigorítsa az egyházakról szóló - jelenleg igen megengedő - jogszabályokat. Ehhez a képviselők kétharmadának támogatására, a kormány és az ellenzék egyetértésére lenne szükség. Az egyik ellenérv az, hogy a demokráciára sokkal kisebb veszélyt jelentenek az esetleges gazdasági visszaélések, mint az, ha korlátozzák a vallásszabadságot. Ebben van is valami. Amikor a jobboldali pártok megpróbálkoztak a törvények szigorításával, erősen úgy tűnt, hogy legfontosabbnak a nagy keresztény egyházak pozícióinak javítását tartják, a „vallási köntösbe bújt szervezetek” kiszűrése számukra másodlagos. Magyar Kelta-Wicca tagok stonehenge-i látogatásonFotó: wicca.hu Sztrájkhangulat a Magyar Rádióban „A Magyar Rádióban a műsorok készítésének dologi feltételei és körülményei szégyenletesek. Sztrájk készül.” Ezt jelzik a köztársasági elnöknek címzett levelükben a közrádió érdekvédelmi szervezetei. Az államfő segítségét kéri a közrádió négy szakszervezeti vezetője és üzemi tanácsának elnöke. Azt írják Sólyom Lászlónak: „A Magyar Rádió részben belső, másrészt külső okok miatt, eljutott működőképességének határához, sőt: időnként már csak a tehetetlenség lendíti előre, tartja - látszatra - életben.” Az intézménynek Kondor Katalin mandátumának lejárta, azaz augusztus óta nincs elnöke, így nincs, aki meghozza azokat a döntéseket, amelyek kizárólag elnöki hatáskörbe tartoznak. Például: nem lehet közbeszerzési pályázatokat kiírni, amelyek a rádió napi működéséhez elengedhetetlenek; a művészeti főszerkesztőségnek és a Petőfi rádiónak január elseje óta nincsenek vezetői, mivel szerződésük lejárta és újbóli kinevezésük kizárólag elnöki hatáskörű feladat. De elnök nincs, és egy darabig nem is lesz. A kuratórium elnöksége a negyedik sikertelen elnökválasztási kísérlet után decemberben úgy döntött: a kampányban esély sincs a megegyezésre, így a nyárra halasztják az újabb pályázatot. Az érdekvédők szerint a rádió gazdasági csőd előtt áll. „A munkavállalók, a műsorkészítésben részt vevők rendkívül alacsony jövedelme évek óta tovább csökken, viszont a rossz gazdasági helyzetre hivatkozva a menedzsment az idén nem tervez béremelést” - írják. A szakszervezeti vezetők emlékeztetnek a „szégyenletes dologi feltételekre”. Megállapítják, hogy mindezek miatt sztrájkveszély van. A levél azzal a kéréssel zárul, hogy Sólyom László éljen az alkotmány biztosította jogával, s tegye meg a szükséges lépéseket annak érdekében, hogy a közszolgálati Magyar Rádió visszanyerje működőképességét. Az államfőnek küldött levéllel kapcsolatban Gellért Kis Gábor, a rádiókuratórium elnöke lapunknak elmondta: örül a kezdeményezésnek. Fontos lenne, hogy - ha jogosítványai e téren korlátozottak is - Sólyom László véleményt nyilvánítana. (H. Z.) A kuratórium decemberben megvonta a rádió két alelnökétől a bizalmat. Elnököt viszont augusztus óta nem tudnak választani Fotó: Reviczky Zsolt Nem került még elő a korábbi kiátkozás a háborúpártiság miatt, a nemzet másik felének cserbenhagyása sem, szunnyad a Kulcsár-ügy, helyette felkínálnak egy játékot. Az a neve: hogyan élünk mi? A munkának egymást kizáró feltételei vannak tehát. A munkálkodó pedig gyötrő számítgatással tölti az életét: mennyit kell és mennyit lehet adni ahhoz, hogy a jóindulatból megszerezzen, a hitelességből pedig megtartson annyit, amennyivel dolgozni lehet. (Mit és miért) (Egy képviselő mínusz) NÉPSZABADSÁG • 2006. JANUÁR 16., HÉTFŐ Magyarország 3 Egy képviselő mínusz A szocialistáknak száz lépés után mintha nem is volna más dolguk, mint vigyázzba állni, s nézni, hogy pörög helyben a Fidesz, fúrja egyre lejjebb magát a homokban. Csakhogy tegnap például választási szezonnyitót kellett rendezniük. Ott mondani kell valamit. Igaz, eddig a rendszerváltás óta senkinek nem sikerült jól megoldani azt a helyzetet, hogy kormányról kell a hatalomért harcba indulni. A Fidesz négy éve azzal nyitott egy, az utolsó pillanatok döbbenetes fordulatáig álmatag kampányt, hogy a jövő elkezdődött. Most szerintük a múlt folytatódik az MSZP-vel, ami nem egy nagy fordulat. (Vagy ahogy tegnap mondta Orbán: Róma vagy Bizánc, ez a kérdés, de ennek csak akkor van értelme, ha Berlusconi Rómájára gondol, akkor is csak az őt illető részben.) Közben a Fidesz jelenetről jelenetre forog el maguktól. Az elnök Vizslával a pórázon, Kerényivel a karján vonul a budai fellegvillába, miközben a többiek a városi irodákból faxolják, mailezik és nyilatkozzék a balesetelhárító fordulatokat. Egyelőre különös a helyzet. Ilyenkor, a választás előtt néhány hónappal ugyanis a kormányok azoknak a milliárdoknak az erejében szoktak bízni, amelyeket az emberek lába elé terítenek a négyéves kemény közös munka jutalmaként, az ellenfél meg leleplez. Eddig nem jött be, mégis erős a kísértés. Most például kinn az áfacsökkentés, a nyugdíjemelés és -korrekció, a babakötvény, az új családi pótlék, futnak az autópályák (bár nem olyan hosszan, mint ígérték), az uniós konvergencia-mérgelődés miatt pedig egyetlen magyar patikában sem fogy több nyugtató, még akkor sem, ha azért lenne ok az idegességre. A miniszterelnök azt tette, amit ilyenkor kell: mindezt sorra vette. A Fidesz válaszként egyelőre elrontott ügyek sokaságát produkálja, továbbá a pártelnök jókívánságait arról, hogy legyen biztonság, kevesebb adó, kisebb, mégis erősebb állam, tegyünk pénzt az egészségügybe és az oktatásba, sportba és kultúrába, de ne vegyünk el sehonnan, mintha a luxusbaloldal gatyájának felfelé fordításával kirázható volna minden hiányzó milliárd. Nem került még elő a korábbi kiátkozás a háborúpártiság miatt, a nemzet másik felének cserbenhagyása sem, szunnyad a Kulcsár-ügy, helyette felkínálnak egy játékot. Az a neve: hogyan élünk mi? A Fidesz elnöke szerint rosszabbul, mint négy éve. Számok nem érdeklik. Látja, tudja. A válasz rá látszólag egyszerű: harmincszázalékos reálbér-növekedés négy év alatt. Nem a profitráta nőtt ennyivel, hanem a bérek. Erre lehet mondani, hogy nem egyenletesen, és azt is, hogy a kormányzás nemesebb ügy annál, mintsem hogy a béremelkedés döntsön a minőségéről. De ilyen szempontoknak egyelőre nyomuk sincs. A másik oldal azt gondolja, a támadás gyenge, számokkal visszaverhető. Kampányszinten igaza is van. Egyébként viszont a kérdés jó volna. Jobban élünk-e? Tisztességes válaszhoz mondani kell valamit arról, mitől jobb az élet. Ha a Financial Times azt írja, hogy a magyarok jobban élnek, mint eddig bármikor, a Fidesz szerint le van fizetve. De legalább mérik valahogy. Addig is itt olyan kérdések jönnek elő, mint hogy hány képviselő legyen. Orbán szerint feleannyi, mint most. A kérdés horderejét jelzi, hogy már a rendszerváltáskor is foglalkoztak vele. Addig 387 népképviselő volt. Ezt csökkentették eggyel. Nagy N. Péter Mit és miért „Tegyük fel, hogy ezúttal a szabotőrök nem lesznek olyan sikeresek, mint eddig, és megtudjuk, kik voltak besúgók.” Ezt írtam egy évvel ezelőtt (Múltunk tükre, a besúgó, 2005. február 11.). A szabotőrök sikeresek voltak, nem tudtuk meg. Az ügynökök nevei továbbra is egyenként és véletlenszerűen bukkannak fel. Egy nagy ügyből sok kis ügy lesz. Ez nagyon nem jó. De előnye is van. Jobban érvényesülnek az egyes történetek sajátosságai, többször és többféleképpen lehet elgondolkodni a dologról. Illetve a dolog kapcsán az élet nagy dilemmáiról. Lendvai Pálnak az Élet és Irodalom legutóbbi számában megjelent cikkéből kiderült, hogy Szepesi György is ügynök volt 1950 óta. Nem hiszem, hogy ennek a fölfedezésnek drámai hatása lenne, noha a magyar média egyik legnépszerűbb és immáron hat évtizede népszerű személyiségéről van szó. Ez a fölfedezés azonban nem áll ellentétben azzal, amit eddig is tudtunk róla, ezért nem lehet drámai. Akik szerették őt, eddig is vagy annak ellenére, vagy - sokkal inkább - attól függetlenül szerették, hogy a diktatúra megbízható embere volt. Élete különböző szakaszaiban nyilvánosan is vállalt nem különösebben dicsőséges (1956-ban kifejezetten dicstelen) politikai szerepeket, de ez nem sokat számított ahhoz képest, hogy ő volt a magyar sport, a magyar szurkoló, a magyar lelkesedés hangja. Ennek szereti, aki szereti. Ma már annak is egyre kevésbé van drámai hatása, ha olyasvalakiről derül ki, hogy besúgó volt, aki a pártállam ellenzékéhez tartozott régen, vagy/és azok táborához tartozik most, akik a pártállam egykori kádereinek és ügynökeinek kiirtását szorgalmazzák a magyar közéletből. Ugyan miért csodálkoznánk azon, ha a pártállam megbízható, nemzetközi színtéren is bevethető kádereiről kiderül, hogy ügynökként is szolgáltak? Miért ne szolgáltak volna, ha amúgy is szolgáltak? Lendvai Pál történetében nem a besúgók személye érdekes igazán, hanem a besúgott helyzete. Abban sokan fölismerhetik életük dilemmáját. Ahhoz, hogy Lendvai menekült politikai újságíróként és szakértőként azt csinálja, amiben a tudása és a helyzeti előnye leginkább érvényesül, kapcsolatok és utazási lehetőségek kellettek. Ezekhez pedig a szovjet blokk kádereinek és hatóságainak jóindulata. A jóindulatot ingyen nem adják, amivel pedig fizetni lehet érte, az a hitelesség számlájára megy. Márpedig a hitelesség is munkafeltétel. A munkának egymást kizáró feltételei vannak tehát. A munkálkodó pedig gyötrő számítgatással tölti az életét: mennyit kell és mennyit lehet adni ahhoz, hogy a jóindulatból megszerezzen, a hitelességből pedig megtartson annyit, amennyivel dolgozni lehet? Lendvai Pál mostani cikkéből inkább csak azt tudjuk meg, mi az, amit nem tett meg: nem lett ügynök, nem lehetett rajta keresztül cikkeket elhelyezni a nemzetközi sajtóban, nem tudtak meg tőle bizalmas információkat. Egy ideig nem is engedték be a szovjet blokk országaiba, csak Romániába, amelyről saját értékelése szerint „valószínűleg túl pozitív” cikkeket írt. A dilemmák nem akkor a legélesebbek, amikor a jóindulat ára morálisan nyilvánvalóan elfogadhatatlan, hanem akkor, amikor az árat leengedik annyira, hogy az elfogadhatósága már és még kétes legyen. Lendvai Pál számára 1970-ben eresztették le idáig az árat. Ahogy a Honnan - hová? című kötetében fogalmaz: „megkezdődött a mosolyoffenzíva, az ügyes, mellékes engedményes taktikája”. Lendvai az osztrák szociáldemokraták és a magyar pártállam közötti kivételesen jó kapcsolatok egyik kovácsa és kedvezményezettje lett. Aki nehéz és tanulságos feladatot keres magának, próbálkozzék Lendvai ekkori munkásságának és döntéseinek morális értékelésével. Révész Sándor Ш Jb —-f