Népszabadság, 2010. június (68. évfolyam, 125-150. szám)
2010-06-15 / 137. szám
2010. JÚNIUS 15., KEDD • NÉPSZABADSÁG 8 • világ Mi tartja életben az oknyomozó újságírót? Bruce Shapiro, a Columbia University professzora szerint az interneten publikáló amatőrök is megtalálják a helyüket Kőműves Anita Pánikra semmi ok, az újságírás túléli a nehéz időket - mondja a Columbia University professzora. Bruce Shapiro akkor sem hajlandó aggódni, ha kollégái a szakma végét jósolják a csökkenő példányszámokat, az elbocsátásokat és az internetes sajtó előretörését látva. Az oknyomozó újságírás szakértője szerint a média jelenleg komoly átalakuláson megy át. Ez azonban újításokra is lehetőséget ad, és az új helyzetben szerinte az oknyomozó újságírás és az interneten publikáló „amatőrök” is megtalálják majd a helyüket. Az amerikai tényfeltáró újságírás súlyos kihívásokkal küzd. Kevesebb a pénz, kevesebb a riporter. Számos barátom veszítette el az állását. Akik maradtak, azoknak át kellett állniuk a 24 órás „hírkészenlétre”, így nem marad idejük oknyomozó cikkek írására - sorolta Shapiro lapunk kérdésére a problémákat. Mindeközben számos új jelenség optimizmusra ad okot. Megjelent a nonprofit tényfeltáró újságírás. Olyan civil szervezetek, mint a ProPublica vagy a Center for Public Integrity újságírókat fizetnek meg azért, hogy oknyomozó munkát végezzenek - említ két példát az újságíró. Előbbi a The New York Timesszal együttműködve 2010- ben Pulitzer-díjat nyert. Az is biztató, hogy a most húszas éveiben járó újságírógeneráció boszorkányosan jól bánik az internettel és a számítógépekkel, és új módszereket találnak ki egy-egy sztori felfedéséhez és elmagyarázásához - tette hozzá Shapiro, a 2003- ban megjelent Az oknyomozó újságírás 200 éve Amerikában című kötet szerkesztője. - A kollégáim az interneten publikáló bloggerek és „civil újságírók” miatt is aggódnak, szerintem azonban nem kellene így érezniük - nyilatkozta Shapiro. - Az amerikai sajtó történetében már korábban is volt olyan, hogy könnyen és olcsón lehetett valamit közzétenni. Kétszáz éve az amerikai lapok egyszemélyes projektek voltak. Dühösek és pártosak, pont, mint a mai blogok - mondta a The Nation című magazin egyik szerkesztője. Szerinte hamarosan letisztul a mezőny: aki nem ír jól és nem olvassák, vagy elfárad, úgyis abbahagyja az írást. A többiek pedig rájönnek, hogy jobb, ha megpróbálnak tárgyilagosak maradni. - A blogolás csak egy újabb út lesz, amely a profi újságíráshoz vezet - mondja. Siet hozzátenni: nem is szereti a megkülönböztetést a „civil” és a „profi” újságíró között. - Mi újságírók is csak civilek vagyunk, akik állampolgári jogaikat gyakorolják. Éppen azért lettünk újságírók, mert hiszünk abban, hogy a demokrácia javára válik, ha az emberek a szükséges információk birtokában adják le szavazatukat - fejtette ki. Shapiro szerint az sem baj, hogy sok blogger esetében az írás és az aktivizmus nem válik el egymástól. E két szféra között mindig is bonyolult kapcsolat állt fenn. A riporterek általában szenvedélyesek, és nagyon tudnak lelkesedni egyegy ügy iránt. Egy aktivistának pedig, ha meg akar valakit győzni az igazáról, szüksége lehet újságírói eszközökre, pontosnak, érthetőnek és hitelesnek kell lennie - magyarázta. Néha el is mosódik a határvonal: az eredetileg biológus Rachel Carson 1962-ben publikálta Néma tavasz című könyvét. Ebben oknyomozó munkájának eredményét tárta a nagyközönség elé, és felhívta figyelmüket a növényvédő szerek veszélyeire. - Ez a könyv indította el a zöldmozgalmat. Az igazán jó újságírás tehát arra is képes, hogy tömegeket mozgasson meg - közölte Shapiro, aki az Egyesült Államok budapesti nagykövetségének meghívására Mr.. érkezett Magyarországra, és tartott előadásokat, tréningeket. Shapiro szerint nem is kell hozzá több száz év, hogy valahol erőre kapjon az oknyomozó újságírás, és kialakuljanak a hagyományai. Sokáig nem volt tényfeltáró újságírás Nyugat-Európában. A német újságírás például nagyon sokáig erősen irodalmi volt. Az utóbbi 10-15 évben azonban itt teret hódított az oknyomozó újságírás, ma már egyetemeken is tanítják - mondta. S hogy ehhez mi kell? - Újságíróról újságíróra, cikkről cikkre haladva terjedhet el. Akkor, ha munka közben a riporter újra meg újra megkérdezi magától: van-e még kérdés, amelyet nem tettem fel? - vélte Shapiro. filmJ tmA zene^ kulti városé vidékV alts'. I a estillu ...mert szerintünk ez a legjobb! WWW.NOL.HU Seres Attila A történet jó másfél évtizedes. A francia televízió 1-es csatornája, a TF1 sztárja és esti híradós műsorvezetője, Patrick Poivre d’Arvor interjút készített a kubai forradalom - akkor még - teljhatalmú vezetőjével, Fidel Castróval. Már nem emlékszem, hogy a commandante miről mesélt, nem is érdekes, az viszont sokkal izgalmasabb, hogy másnap este a tévés újságíró pironkodva kért elnézést a nézőktől az „interjú” miatt. Amelyről kiderült - a kubaiak párizsi nagykövetsége segített a felfedezésben -, hogy valójában nem interjú volt, hanem sajtótájékoztató, amelyen a francia operatőr olyan ügyes beállításokban fényképezte a kubai pártvezetőt, mint ha a sztárriporterrel beszélgetett volna. Poivre d’Arvor még évekkel később, izgalmas karrierjéről szóló könyvében is szégyenkezve beszélt a kínos incidensről. Ám a francia tévés csínytevése szolid szalontánc ahhoz képest, amit Tommaso Debenedetti olasz újságíró produkált az álinterjúk műfajában. Mint a közelmúltban kiderült róla: nem kevesebb mint 79 olyan exkluzív interjút publikált a különböző olasz lapokban, amelyeknek beszélgetőpartnerei világszerte ismert személyiségek. A dalai lámától Lech Walesáig, Mihail Gorbacsovtól Elie Wieselig, Noam Chomszkytól Joseph Ratzingerig - utóbbival 2005-ben, még pápává választása előtt „találkozott” - sok mindenkit meginterjúvolt, persze csak a képzelet szintjén. Az álinterjúk azonban rendre megjelentek, és az olasz lapszerkesztők - többnyire kevésbé ismert, vidéki sajtótermékekről van szó - újabb és újabb skalpok megszerzésére biztatták az imposztort. Ő pedig örömmel belement a „játékba”. A spanyol El Paísnak nemrég adott interjújában Debenedetti felfedi, hogy kényszerűségből csúszott a csalásba. Pályája kezdetén komoly újságíró volt, és tisztességes eszközökkel próbálkozott, de ilyen módszerekkel - állítja - Itáliában képtelenség egyről a kettőre jutni. Külső szerzőtől csak olyan cikkeket vesznek meg, amelyek „nagyot szólnak”, így aztán mindenki ügyeskedik. Országos lapoknál persze nehezebb eladni a fals cikkeket, interjúkat, a kisebb vidéki lapok azonban kapnak rajtuk. Pedig nyilván tudják, hogy nem valóságos interjúkról van szó. De nekik csak az számít, hogy az interjúalany neves legyen; ha kiderül a turpisság, mossák kezeiket, és a balhét a szerzőnek kell elvinnie. Az imposztorrá lett Debenedetti most már élvezi a hazugság olasz bajnokának szerepét, sőt arra készül, hogy könyvben is kiadja hamis interjúinak gyűjteményét. Az előszót Philip Roth Pulitzer-díjas amerikai íróval, az Isten veled Columbus és az Amerikai pastoral neves szerzőjével íratná. Azzal, aki valójában lebuktatta őt. Debenedetti ugyanis az író szájába adta, hogy csalódott Obamában, pedig a választási kampányban még lelkes híve volt. A hír Philip Roth fülébe jutott, aki elhűlve kérdezte: ki az a Debenedetti? Sosem beszéltem ilyen nevű újságíróval. A hazugság bajnoka Könyvben is kiadja hamis interjúit az olasz zsurnaliszta