Népszabadság, 2010. október (68. évfolyam, 229-253. szám)
2010-10-04 / 231. szám
www.nol.hu NÉPSZABADSÁG • 2010. OKTÓBER 4., HÉTFŐ Színház • Zene • Kiállítás • Film • Tánc • Építészet • Könyv • Televízió • Arcok MA: Busa, a Gyémántfater ZENE Ma este az Irie Maffia népszerű MC-je, Busa Pista lesz a vendége a Monday Session elnevezésű partisorozatnak a West Balkánban. A rímköpő gépnek is beillő Busa megjelenését mi sem indokolja jobban, mint hogy végre napvilágot látott első szólólemeze, a Gyémántfater. »West Balkán Csider István Zoltán Szombat este van, és az egykori szomszédra, Andira gondolok. Pontosabban: Andi szobája jár a fejemben, a két és fél szobás, egykor önkormányzati, később megvásárolt panellakás félszobája. A testvérével meg az anyjával élt a pecóban Andi, valamint körülbelül száz poszterrel és egy dühös kiskutyával. A posztereket roppant ügyesen applikálta a falra. Fogpasztát használt a művelethez, egyszer szemtanúja is voltam az aktusnak: késsel hordta fel az anyagot a felületre, nagyon vékonyan, majd szépen elsimította a posztert a falon, és akkor megcsodáltuk az eredményt. Boy George volt, talán a magyar Popcornból, de ez nem biztos, mert mintha külföldi magazinjai is lettek volna Andinak, ki tudja, honnan. 1987 volt a dátum, azt hiszem. Andi szobájának hőseit fogom látni, gondolom nyolc után pár perccel, amikor Nesta ismerteti a Here and Now turné budapesti állomásának programját. Nem tudom, mire számítottam, talán több neonszínű sztreccsruhára, több tupírra, több kockás zakóra. Elvégre mégiscsak a nyolcvanas évek popikonjait láthatja a (nézői becslés szerint úgy) tízezer érdeklődő, aki nem sajnálta a zsét egy ilyen estére. A nyolcvanas évek külsőségei azonban többnyire fájóan hiányoznak. Ami lehet, hogy mégsem olyan nagy baj. A negyvenes pár, amelyik huszonöt évvel ezelőtti tininek öltözik, sűrű kuncogásuszályt húz maga után, és ez így is van rendjén: ami elmúlt, elmúlt. Dehogy múlt el, amúgy. Nik Kershaw kezdi az estét, akin egyáltalán nem látszik, hogy ötvenkettő volna, márpedig annyi. Igaz, a bristoli fiút csak messziről látjuk, ami nem kedvez a ráncfigyelésnek. A színpadi mozgáson mindenesetre nem látszik a fél évszázad, és a hangjának sem tettek rosszat az évek. Nagyjából fél óra jut mindenkire, az előadókra mármint, ez látszólag ad az egésznek némi vajszínű hakniárnyalatot, de csak látszólag. Mert nem lehet mondani, hogy Kershaw spórolna az energiával. És mivel szerencsére élő a zenekar, például az I Won’t Let the Sun Go Down on Me vagy a Wouldn’t It Be Good is úgy szól, ahogy egy dalnak manapság szólnia kell. A koncert előtt kicsit elmerültem a korszak vonatkozó slágereinek videotengerében, a YouTube szerencsére tele van velük - s az utóbbi, vagyis a Wouldn’t It Be Good klipje még ma is tök rendben van, alighanem a dekád egyik legjobb zenei videójáról van szó. És alighanem a dekád egyik legjobb popdaláról. Mikor Kershaw gitárral a nyakában levonul, na akkor azért kicsit elkámpicsorodunk. Nem azért, mert hiányozni fog - azt azért nem, hanem mert Paul Young követi, akivel egyáltalán nem az a legnagyobb baj, hogy már csak nevében fiatal. Hanem hogy hangját, annak erejét is otthagyta valahol a nyolcvanas években. A banda ugyan becsületesen teljesít, én azonban kissé elálmosodom úgy a második szám környékén, az ötödiknél meg már a kegyetlen generációs verdikt is megfogalmazódik: nem kéne ezt erőltetni, Paul. Menj szépen haza. Az addig többnyire sötétségbe burkolózó küzdő- és nézőtér egyszer csak, a szpíker szavai nyomán sok száz szentjánosbogárral népesül be: Rick Astley a színpadon. Pislákolnak a kamerák, mobiltelefonok ezerrel. Idefelé jövet is arra gondoltam, ő lesz ma a legnagyobb sztár az Arénában, most pedig rendesen meg is dolgozik azért, hogy előzetes sejtésem beigazolódjék. Mindent bedob, amit fél órában be lehet dobni. Az ő hangján is nyomot hagyott az elmúlt pár évtized, de így is erőteljes és jó harminc percet szerez nekünk ezen a szombat éjszakán. Szól a Take Me To Your Heart, a Together Forever, szólnak a szerelmes dalok, a cél nyilván a lányok hevítése lenne, s amint egy - a szünetben a dohányzóban elkapott - párbeszédfragmentumból kiderül: a törekvést siker koronázza. Never Gonna Give You Up. A tényleg rövid szünet után a férfiak kapnak kellemes múltfröccsöt: Kim Wilde ma is szexi, a páholyból legalábbis úgy tűnik. Novemberben az ötvenet is betöltő londoni szőkeség fáradhatatlanul, teljesen frissen és kellemesen adja, mi lényege. Hogy nem nagyon tunyult el az elmúlt években, mutatja, hogy augusztusban jelent meg tizenegyedik szólólemeze, a Come Out and Play, vagyis van visszaút. És noha kissé egy kalapos Danny DeVitóra hajaz, azért Boy George sem lazsálni jött Budapestre. A szintén máig aktív artista is korrekten zavarja le a show-t. Persze szívesen merültünk volna el valami videodiszkós őrületben is, hogy a retrohatás még intenzívebb legyen. A szervezőknek azonban, úgy látszik, ez kevéssé volt fontos. Annyi mindenesetre kiderült szombat este, hogy az országonként más és más fellépőkkel megrendezett Here and Now sztárjainak többsége valóban nem egynyári zenét készített húsz, huszonöt, harminc évvel ezelőtt. Hangszerelés kérdése az egész. Ami jó, évtizedek múltán és neonszínű sztreccs nélkül is jó. És úgy ragad belénk, ahogy a fogpasztával rögzített poszterek a falra. Lehetetlen nyom nélkül eltüntetni. Kim Wilde ma is szexi A nyolcvanas évek sztárjai léptek fel az Arénában Boy George Rick Astley Paul Young Kim Wilde Fotók: Bocsi Krisztián Te voltál a nyúl? Aki ezt a kérdést, és az ehhez passzoló igen/ nem választ hallja ismerőseitől, ne hívja rögtön az elmeosztályt. Ez a párbeszéd azon beavatottak között zajlott, akik bejutottak a PLACCC fesztivál Hellolearth programjába. A nyolcadik kerületi kalandtúra híre ugyanis pillanatok alatt terjedt, így a jegyeket is rapid módon elkapkodták. Szemere Katalin Elképesztőn sok jó köztéri eseményt kaptunk az elmúlt időszakban: végre nem a politikáé, a szitkozódóké, a kődobálóké az utcatér. Hanem a miénk. Az Andrássy útra telepített zongorázástól az évadnyitó színházi fesztiválig, a Moszkva tér kiszínezésétől a fényfestésig álló napig sorolhatnánk. Vagy emlékezzünk a nyárelőre, és vele együtt a pécsi Szomszédünnepre. Sőt, a pécsi Uránváros PLACCC fesztiválos felfedezős túráján felsejlettek a gyerekkori akadályversenyek emlékei. De ez a mostani, Vera Maeder és Jacob Langa a Sennek Budapestre adaptált őszi PLACCC-sétája mindent vitt. Nem akartam lelőni a poént, így amint ígértem a múlt héten, most, a program lejárta után számolunk be arról, milyen volt a Hellolearth: Holnap minden más lesz című eseménye. Igazuk is lett a városi kalandtúrára invitáló dánoknak és a magyar fesztiválszervezőknek, nem úgy, mint a tavaszi választások idején szebb hétfőt, jobb keddet ígérő politikusoknak. Másnaptól tényleg minden más lett. Magányos városi sétánkhoz főként az SMS-ek adták az eligazítást. Automata küldte a parancsokat, az egyértelmű. De ezek a szövegek jóval szívélyesebbek és személyesebbek voltak, mint mondjuk a bankomé. „Üdv, barátom!... most már együtt vagyunk. Alig várom, hogy kísérhesselek utadon.” Az üzenetek nemcsak jobbra-balra navigáltak, hanem pofonegyszerűen ráébresztettek arra, hogy mennyire elrévedve, befelé fordulva járunk-kelünk az utcán. „Hány ember néz meg téged? Hány embert nézel meg te?” - írták, és ilyen kérdésekre, ki ne kezdene rögtön körbebámulni? De nemcsak az embereket pásztáztuk, hanem valami fura okból önkéntelenül kandikamerát kerestünk a Blaha közepén. Szokatlan helyzet, nehezen adta át magát az ember a váratlan, ismeretlen pillanatoknak. Például annak, hogy rózsaszín karszalagot ragasztottak rá jelzésként, ő is szereplő a játékban. Vagy hogy nem nagyon kommunikálhatott azokkal, akik a semmiből előtoppanva irányították az ismeretlen útvonalon. Az út kulcsszava: a felfedezés. Ehhez minden érzékszervre szükség volt, néhányra az átlagosnál is jobban. Hiszen esetenként az egyiket „kikapcsolták”, ezért nem ártott a még használhatók megerősítése. Hol némaságba taszítottak, és szó nélkül kellett végigülni egy teázást, megfigyelni a szertartást, és ugyanazt A-tól Z-ig megismételni a következő „utazónak”. Hol meg csukott szemmel kellett hagyni, hogy végigvezessenek a Rákóczi tér környékén. Néha megálltunk, elidőztünk egy korlátnál, ráléptünk egy billenő, bolti szellőzőre, de leginkább „vakvezetve” sétáltunk. Hallgattam a város zajait, a szirénát és a dudát, a Combinó suhanását és a járókelők üvöltözését. Majd az út végén lefektettek egy szivacsra, hadd lógjon a fejem lefelé. Ahogy az ember magához tért, már egyáltalán nem zavarta, hogy döbbent járókelők bámulják, amint a Guttenberg Művelődési Ház előtti, mini-járdakiszögelésen fekszik. És már azon is szívből tudott nevetni, amikor felbukkant egy tandembicikli: elől a vezérbiciklista, hátul meg a nyúljelmezben tekerő, leszegett fejű, csukott szemű játékostárs. „így nézhettem ki én is, mínusz nyuszijelmez” - röhögök magamban, mert a „te leszel a nyúl, vagy legyek én?” felvetést gondolkodás nélkül elhárítottam. Saját bőrömben, bőrkabátomban szeltem végig az ismeretlen terepet vakon, a vezérbiciklis mögött. Fotós kollégám mesélte, hogy majdnem belénk rohant egy agyatlanul vezető taxis. Ezért is jó, hogy csukva volt a szemem, ellenkező esetben ugyanis biztos bepánikolok. Igazi erőpróbának számított bemenni teázni egy ismeretlen lakásába, más holmijai között otthonosan főzőcskézni a konyhában. S bizony kellett cseppnyi vagányság is ahhoz, hogy az ember legyőzze a remegését a tandemen, és ne azzal törődjön, hogy éppen hol is járhat, és meddig tart még vajon a vegzatúra. Átadta magát a szabadság érzésének, és „lesz, ami lesz” alapon a Blahán hagyta az időérzékét, a félelmét és a bizalmatlanságát. A nemrég újranézett Amelie csodás élete című film emléke úszott be az út végén, a szivacson heverve. Eszembe jutottak az összevágott személyigazolvány-fotómontázsok, üzenetek, titkos levelek, miközben kinyitottam a kezembe nyomott, barna borítékot. Belül egy szem szilva, kívül a záró üzenet: „Te alkotod a világot, vagy a világot alkották Neked? Ez a tied. Mikor a gyümölcs íze elmúlt, az előadás számodra véget ért.” Nyulambátor, a köztéri játék Nyócker-élménytára „a művészet máshogy, máshol” jelszavú PLACCC fesztiválon Igazi játék: vakon a nyúl mögött Fotó: Teknős Miklós