Népszabadság, 2010. október (68. évfolyam, 229-253. szám)

2010-10-04 / 231. szám

www.nol.hu NÉPSZABADSÁG • 2010. OKTÓBER 4., HÉTFŐ Színház • Zene • Kiállítás • Film • Tánc • Építészet • Könyv • Televízió • Arcok MA: Busa, a Gyémántfater ZENE Ma este az Irie Maffia népszerű MC-je, Busa Pista lesz a ven­dége a Monday Session elnevezésű partisorozatnak a West Bal­kánban. A rímköpő gépnek is beillő Busa megjelenését mi sem in­dokolja jobban, mint hogy végre napvilágot látott első szólóleme­ze, a Gyémántfater. »West Balkán Csider István Zoltán Szombat este van, és az egykori szom­szédra, Andira gondolok. Pontosabban: Andi szobája jár a fejemben, a két és fél szobás, egykor önkormányzati, később megvásárolt panellakás félszobája. A testvérével meg az anyjával élt a pe­­cóban Andi, valamint körülbelül száz poszterrel és egy dühös kiskutyával. A posztereket roppant ügyesen appli­kálta a falra. Fogpasztát használt a mű­velethez, egyszer szemtanúja is voltam az aktusnak: késsel hordta fel az anya­got a felületre, nagyon vékonyan, majd szépen elsimította a posztert a falon, és akkor megcsodáltuk az eredményt. Boy George volt, talán a magyar Pop­­cornból, de ez nem biztos, mert mintha külföldi magazinjai is lettek volna An­­dinak, ki tudja, honnan. 1987 volt a dá­tum, azt hiszem. Andi szobájának hőseit fogom látni, gondolom nyolc után pár perccel, ami­kor Nesta ismerteti a Here and Now turné budapesti állomásának prog­ramját. Nem tudom, mire számítot­tam, talán több neonszínű sztreccs­­ruhára, több tupírra, több kockás za­kóra. Elvégre mégiscsak a nyolcva­nas évek popikonjait láthatja a (nézői becslés szerint úgy) tízezer érdeklődő, aki nem sajnálta a zsét egy ilyen esté­re. A nyolcvanas évek külsőségei azon­ban többnyire fájóan hiányoznak. Ami lehet, hogy mégsem olyan nagy baj. A negyvenes pár, amelyik huszonöt évvel ezelőtti tininek öltözik, sűrű kuncogás­uszályt húz maga után, és ez így is van rendjén: ami elmúlt, elmúlt. Dehogy múlt el, amúgy. Nik Kershaw kezdi az estét, akin egyáltalán nem látszik, hogy ötvenket­tő volna, márpedig annyi. Igaz, a bris­toli fiút csak messziről látjuk, ami nem kedvez a ráncfigyelésnek. A színpadi mozgáson mindenesetre nem látszik a fél évszázad, és a hangjának sem tettek rosszat az évek. Nagyjából fél óra jut mindenkire, az előadókra mármint, ez látszólag ad az egésznek némi vajszí­nű hakniárnyalatot, de csak látszólag. Mert nem lehet mondani, hogy Ker­shaw spórolna az energiával. És mi­vel szerencsére élő a zenekar, példá­ul az I Won’t Let the Sun Go Down on Me vagy a Wouldn’t It Be Good is úgy szól, ahogy egy dalnak manapság szól­nia kell. A koncert előtt kicsit elmerül­tem a korszak vonatkozó slágereinek videotengerében, a YouTube szeren­csére tele van velük - s az utóbbi, vagy­is a Wouldn’t It Be Good klipje még ma is tök rendben van, alighanem a dekád egyik legjobb zenei videójáról van szó. És alighanem a dekád egyik legjobb popdaláról. Mikor Kershaw gitárral a nyakában levonul, na akkor azért kicsit elkámpi­­csorodunk. Nem azért, mert hiányozni fog - azt azért nem­­, hanem mert Paul Young követi, akivel egyáltalán nem az a legnagyobb baj, hogy már csak ne­vében fiatal. Hanem hogy hangját, an­nak erejét is otthagyta valahol a nyolc­vanas években. A banda ugyan becsü­letesen teljesít, én azonban kissé elál­­mosodom úgy a második szám környé­kén, az ötödiknél meg már a kegyetlen generációs verdikt is megfogalmazó­dik: nem kéne ezt erőltetni, Paul. Menj szépen haza. Az addig többnyire sötétségbe bur­kolózó küzdő- és nézőtér egyszer csak, a szpíker szavai nyomán sok száz szent­jánosbogárral népesül be: Rick Astley a színpadon. Pislákolnak a kamerák, mo­biltelefonok ezerrel. Idefelé jövet is ar­ra gondoltam, ő lesz ma a legnagyobb sztár az Arénában, most pedig rende­sen meg is dolgozik azért, hogy előze­tes sejtésem beigazolódjék. Mindent bedob, amit fél órában be lehet dobni. Az ő hangján is nyomot hagyott az el­múlt pár évtized, de így is erőteljes és jó harminc percet szerez nekünk ezen a szombat éjszakán. Szól a Take Me To Your Heart, a Together Forever, szól­nak a szerelmes dalok, a cél nyilván a lányok hevítése lenne, s amint egy - a szünetben a dohányzóban elkapott - párbeszédfragmentumból kiderül: a tö­rekvést siker koronázza. Never Gonna Give You Up. A tényleg rövid szünet után a férfi­ak kapnak kellemes múltfröccsöt: Kim Wilde ma is szexi, a páholyból legalább­is úgy tűnik. Novemberben az ötvenet is betöltő londoni szőkeség fáradhatatla­nul, teljesen frissen és kellemesen adja, mi lényege. Hogy nem nagyon tunyult el az elmúlt években, mutatja, hogy au­gusztusban jelent meg tizenegyedik szó­lólemeze, a Come Out and Play, vagyis van visszaút. És noha kissé egy kalapos Danny DeVitóra hajaz, azért Boy George sem lazsálni jött Budapestre. A szintén máig aktív artista is korrekten zavarja le a show-t. Persze szívesen merültünk volna el valami videodiszkós őrületben is, hogy a retrohatás még intenzívebb le­gyen. A szervezőknek azonban, úgy lát­szik, ez kevéssé volt fontos. Annyi min­denesetre kiderült szombat este, hogy az országonként más és más fellépők­kel megrendezett Here and Now sztár­jainak többsége valóban nem egynyári zenét készített húsz, huszonöt, harminc évvel ezelőtt. Hangszerelés kérdése az egész. Ami jó, évtizedek múltán és ne­onszínű sztreccs nélkül is jó. És úgy ra­gad belénk, ahogy a fogpasztával rögzí­tett poszterek a falra. Lehetetlen nyom nélkül eltüntetni. Kim Wilde ma is szexi A nyolcvanas évek sztárjai léptek fel az Arénában Boy George Rick Astley Paul Young Kim Wilde Fotók: Bocsi Krisztián Te voltál a nyúl? Aki ezt a kér­dést, és az ehhez passzoló igen/ nem választ hallja ismerőseitől, ne hívja rögtön az elmeosztályt. Ez a párbeszéd azon beavatottak között zajlott, akik bejutottak a PLACCC fesztivál Hellolearth programjába. A nyolcadik kerüle­ti kalandtúra híre ugyanis pilla­natok alatt terjedt, így a jegyeket is rapid módon elkapkodták. Szemere Katalin Elképesztőn sok jó köztéri eseményt kaptunk az elmúlt időszakban: végre nem a politikáé, a szitkozódóké, a kő­­dobálóké az utca­tér. Hanem a miénk. Az Andrássy útra telepített zongorá­zástól az évadnyitó színházi fesz­tiválig, a Moszkva tér kiszínezésé­től a fényfestésig­­ álló napig sorol­hatnánk. Vagy emlékezzünk a nyár­előre, és vele együtt a pécsi Szom­szédünnepre. Sőt, a pécsi Uránváros PLACCC fesztiválos felfedezős túrá­ján felsejlettek a gyerekkori akadály­­versenyek emlékei. De ez a mostani, Vera Maeder és Jacob Langa a Sennek Budapestre adaptált őszi PLACCC-sé­­tája mindent vitt. Nem akartam lelőni a poént, így amint ígértem a múlt héten, most, a program lejárta után számolunk be ar­ról, milyen volt a Hellolearth: Holnap minden más lesz című eseménye. Iga­zuk is lett a városi kalandtúrára invi­táló dánoknak és a magyar fesztivál­szervezőknek, nem úgy, mint a tavaszi választások idején szebb hétfőt, jobb keddet ígérő politikusoknak. Másnap­tól tényleg minden más lett. Magányos városi sétánkhoz­­ fő­ként az SMS-ek adták az eligazítást. Automata küldte a parancsokat, az egyértelmű. De ezek a szövegek jó­val szívélyesebbek és személyeseb­bek voltak, mint mondjuk a bankomé. „Üdv, barátom!... most már együtt va­gyunk. Alig várom, hogy kísérhesse­lek utadon.” Az üzenetek nemcsak jobbra-balra navigáltak, hanem po­­fonegyszerűen ráébresztettek arra, hogy mennyire elrévedve, befelé for­dulva járunk-kelünk az utcán. „Hány ember néz meg téged? Hány embert nézel meg te?” - írták, és ilyen kér­désekre, ki ne kezdene rögtön körbe­­bámulni? De nemcsak az embereket pásztáztuk, hanem valami fura okból önkéntelenül kandikamerát keres­tünk a Blaha közepén. Szokatlan helyzet, nehezen adta át magát az ember a váratlan, ismeretlen pillanatoknak. Például annak, hogy ró­zsaszín karszalagot ragasztottak rá jel­zésként, ő is szereplő a játékban. Vagy hogy nem nagyon kommunikálhatott azokkal, akik a semmiből előtoppanva irányították az ismeretlen útvonalon. Az út kulcsszava: a felfedezés. Ehhez minden érzékszervre szükség volt, né­hányra az átlagosnál is jobban. Hiszen esetenként az egyiket „kikapcsolták”, ezért nem ártott a még használhatók megerősítése. Hol némaságba taszí­tottak, és szó nélkül kellett végigülni egy teázást, megfigyelni a szertartást, és ugyanazt A-tól Z-ig megismételni a következő „utazónak”. Hol meg csu­kott szemmel kellett hagyni, hogy vé­gigvezessenek a Rákóczi tér környé­kén. Néha megálltunk, elidőztünk egy korlátnál, ráléptünk egy billenő, bolti szellőzőre, de leginkább „vakvezetve” sétáltunk. Hallgattam a város zajait, a szirénát és a dudát, a Combinó suha­­nását és a járókelők üvöltözését. Majd az út végén lefektettek egy szivacsra, hadd lógjon a fejem lefelé. Ahogy az ember magához tért, már egyáltalán nem zavarta, hogy döbbent járókelők bámulják, amint a Gutten­­berg Művelődési Ház előtti, mini-jár­­dakiszögelésen fekszik. És már azon is szívből tudott nevetni, amikor fel­bukkant egy tandembicikli: elől a ve­zérbiciklista, hátul meg a nyúlj­elmez­­ben tekerő, leszegett fejű, csukott sze­mű játékostárs. „így nézhettem ki én is, mínusz nyuszijelmez” - röhögök magamban, mert a „te leszel a nyúl, vagy legyek én?” felvetést gondolko­dás nélkül elhárítottam. Saját bőröm­ben, bőrkabátomban szeltem végig az ismeretlen terepet­­ vakon, a vezérbi­ciklis mögött. Fotós kollégám mesél­te, hogy majdnem belénk rohant egy agyatlanul vezető taxis. Ezért is jó, hogy csukva volt a szemem, ellenkező esetben ugyanis biztos bepánikolok. Igazi erőpróbának számított be­menni teázni egy ismeretlen lakásába, más holmijai között otthonosan fő­­zőcskézni a konyhában. S bizony kel­lett cseppnyi vagányság is ahhoz, hogy az ember legyőzze a remegését a tan­demen, és ne azzal törődjön, hogy ép­pen hol is járhat, és meddig tart még vajon a vegzatúra. Átadta magát a sza­badság érzésének, és „lesz, ami lesz” alapon a Blahán hagyta az időérzékét, a félelmét és a bizalmatlanságát. A nemrég újranézett Amelie cso­dás élete című film emléke úszott be az út végén, a szivacson heverve. Eszembe jutottak az összevágott sze­­mélyigazolvány-fotómontázsok, üze­netek, titkos levelek, miközben kinyi­tottam a kezembe nyomott, barna bo­rítékot. Belül egy szem szilva, kívül a záró üzenet: „Te alkotod a világot, vagy a világot alkották Neked? Ez a tied. Mikor a gyümölcs íze elmúlt, az előadás számodra véget ért.” Nyulambátor, a köztéri játék Nyócker-élménytára „a művészet máshogy, máshol” jelszavú PLACCC fesztiválon Igazi játék: vakon a nyúl mögött Fotó: Teknős Miklós

Next