Népszabadság, 2012. július (70. évfolyam, 153-178. szám)
2012-07-21 / 170. szám
10 Népszabadság 2012. július 21., szombat Hétvége N. KÓSA JUDIT Gyerekkoromban apukám jó néhányszor elmondta, csöppnyi büszkeséggel a hangjában, hogy nekem aztán semmi okom az aggodalomra, ő idejekorán gondoskodott a jövőmről. Alighogy megszülettem, kötött a nevemre egy takarékbiztosítást, minden hónapban akkurátusan befizetett 100 forintot, és majd ha húszéves leszek, annyi pénz üti a markomat, amennyiből tetőtől talpig felöltözhetek, és a komplett, felnőttes ruhatár mellett a könyvtáramat is megalapozhatom. Az élet persze olyan, hogy a legtávolabbinak gondolt események is bekövetkeznek előbb-utóbb, így aztán mindketten némi csalódással tapasztaltuk, hogy a nyolcvanas évek inflációja közepette a húsz esztendőn át gyűjtögetett összeg épp egy európai ifjúsági vonatbérletre, a nevezetes Interrail Ticketre meg a kiváltható valuta megvásárlására volt elegendő. Mondhatni, szerencse, hogy az embert úgyis csak háromévente engedték ki Nyugatra. Apukám persze hagyományt követett, hiszen polgári családokban bevett szokás volt az ilyesfajta takarékosság. Habár nagyapám finánc lévén nyugdíjas állással bírt - nagyanyám mesélte is sokszor, hogy másként aligha vehette volna el őt, hiszen lényegében egy szál ruhában hagyta el Trianon után a Romániához került Máramarosszigetet, a jövőt ő is többféleképpen igyekezett bebiztosítani. Más kérdés, hogy mikor 1946 nyarán, negyvenhat éves korában elvitte az agyhártyagyulladás-járvány, a hiperinfláció következtében a pénz már semmit sem ért. Nagyanyám lehúzta a gyűrűt az ujjáról, azért temettette el. 1934-35-ben persze, amikor a Phönix Életbiztosító Társaság és az akkor már tulajdonában lévő Turul-Magyar Országos Biztosító Rt. prospektusok segedelmével takarékbiztosítás, temetkezési gyorssegély, illetve gyermeknevelési és kiházasítási biztosítás kötésére ösztönözte a polgárokat, még senki sem sejthette, mi lesz egy bő évtized múlva. Bízvást hihette, hogy ha gyermeke megszületésétől minden hónapban befizet hat pengőt, akkor leánya 18 éves kora után tisztes járadékot élvez, majd mondjuk két év múlva, férjhez menvén busás, 1276 pengős hozományt vihet magával a házasságba. De ugyanígy nyugodt lehetett a jövő felől akkor is, amikor legkorábban 20, legkésőbb 60 éves korában - úgy döntött, temetkezési gyorssegélyre köt biztosítást: legfeljebb 20 éven át kellett fizetnie havi egy pengőt, és leszármazottai garantáltan méltó, sőt pompás körülmények között vehettek tőle végső búcsút. A többség persze derűlátón a takarékoskodást a hátramaradottakról való gondoskodással ötvöző takarékbiztosítást választotta, melynek hasznos mivoltát a Phönix biztosító e szavakkal indokolta: „elvitathatatlan tény, hogy a modern társadalmi élet, sőt a nemzetek egészséges erkölcsi fejlődésének és családi boldogságának legkényesebb támasza és a legfontosabb tényezője az életbiztosítási intézmény”. Aki a kötvényt aláírta, három lehetőség közül választhatott. Tíz éven át fizet havi 15 pengőt, és végül visszakap 2000-t, tizenöt éven át 9-et 1850 ellenében, vagy húsz évig 6-ot, hogy a végén 1750 pengő üsse a markát - mindhárom konstrukció tartalmazott természetesen megoldást arra az esetre is, ha a biztosított esetleg nem érné meg az „elérést”. Mindez a „havi 200 pengő fixszel az ember könnyen viccel” korában nem kis áldozatvállalásnak, viszont igen vonzó célnak volt nevezhető. A korszellemtől egyébként egyáltalán nem volt idegen a jövő tudatos tervezése. Alig pár évvel korábban, 1928-ban született meg - Európában szinte utolsóként - a magyar nyugdíjtörvény, amely széles rétegeket tanított meg hosszú távon gondolkodni. Ez a rendelkezés szélesre tárta a kaput olyan foglalkozási csoportok (elsősorban az ipari munkásság) előtt, amelyek korábban nem is álmodhattak nyugdíjról. Harminc-negyven ledolgozott munkaév után csak az állami alkalmazottak, illetve a nagyvállalatok nyugdíjpénztáraiba tömörült magas rangú hivatalnokok juthattak jövedelemhez, az utóbbiaknak viszont akár a korábbi fizetésükkel összemérhető összeget is folyósítottak életük alkonyán. Az új nyugdíjtörvény viszont bevezette a kötelező járulékot (nagyjából egy időben a kötelező betegség- és balesetbiztosítással), cserébe pedig kiszámítható járadékot ígért. Igaz, mindössze úgy a népesség nagyjából felének: a mezőgazdaságban dolgozók elől a lehetőség ugyanis el volt zárva. A korszellemtől egyáltalán nem volt idegen a jövő tudatos tervezése. Alig pár évvel korábban, 1928-ban született meg - Európában szinte utolsóként - a magyar nyugdíjtörvény, amely széles rétegeket tanított meg hosszú távon gondolkodni. Mesebeli madarak A munkaadók nyugdíjjárulék címén a kifizetett bér mintegy öt százalékát voltak kötelesek befizetni az állami biztosítóknak, ennek felét vonhatták le a munkavállalóktól. A pénzt két nagy - az egészségbiztosítást is intéző - állami szerv kezelte: a vagyonosabb magánalkalmazottakért a MABI, a kevésbé tehetősekért az OTI felelt. Többszörös biztosítást viszont nem ismert a rendszer, így nemcsak az állami alkalmazottak, hanem az állam által megvizsgált és megbízhatónak talált „elismert” nyugdíjpénztárak tagjai is mentesültek a kötelező járulékfizetés alól. Az arányokra jellemző, hogy 1941-ben az OTI-nak 860 ezer, a MABI-nak 87 ezer, a vállalati pénztáraknak pedig 22 ezer tagjuk volt. A pénztárak persze igyekeztek minél biztosabb helyet találni a rájuk bízott vagyonnak, és a törvény is lehetővé tette, hogy az egyharmadát ingatlanba fektessék, így az OTI és a MABI amellett hogy rendelőket-kórházakat létesített - az előbbi bázisa a Fiumei úti mai baleseti kórház, az utóbbié a Péterfy Sándor utcai kórháztömb volt más jelentős építkezésekbe is belefogott, így születtek meg a Tisza Kálmán (ma: II. János Pál pápa) téri, a Hungária körúti és Mogyoródi úti bérházak, a Hamzsabégi úti kislakásos és a Fiastyúk utca családi házas telep, vagy épp a Madách tér egyik legreprezentatívabb lakóháza, a Károly körút 13-15. (Eközben természetesen a vállalati nyugdíjpénztárak gondnokai sem ültek ölbe tett kézzel. Ferkai Andrásnak a két világháború közti építkezéseket összegző munkáiban csaknem harminc, javarészt tekintélyes méretű bérházat számolhatunk össze, amelyeknek felépítését ezek az egyesületek finanszírozták.) A gondos gazdálkodásra szükség is volt, hiszen a törvény értelmében a rendszer felállása után négy évvel már kifizették az első rokkantellátásokat, a nyolcadik évben pedig az első öregségi nyugdíjakat. Az utóbbira a 65. életévüket betöltő munkavállalók voltak jogosultak, mégpedig két számítás szerint: nyolcévnyi járulékfizetés után mindenkinek járt évi (!) 120 pengő törzsnyugdíj, emellett pedig visszakapta a lerótt járulékok 19-24 százalékát. Ne szorozgassanak, Igazné Prónai Borbála vonatkozó tanulmányában szerencsére feketén-fehéren le van írva, mennyi járadékot kapott egy állami nyugdíjat élvező biztosított. 1936-ban átlagosan havi 18,22 pengőt, 1941-ben pedig már 19,53 pengőt. Igaz persze, hogy az állam hosszabb távra tervezett; olyannyira, hogy a rendszerbe befizetendő állami pénz mennyiségét is egészen az 1983/84-es költségvetési évig precízen kiszámolták. Csemete állapotában busás jövedelmet éppenséggel nem hozott ez a - ma svéd típusúnak mondanánk - nyugdíjrendszer, de hát ott voltak a biztosítók, aki tehette, takarékoskodhatott az általuk kínált módokon is. A Phönix és a vele egy Turul- Magyar pedig különösen megbízhatónak látszhatott, hiszen biztosítótársaságtól ebben a korban már szokatlan módon ők is jeleskedtek az ingatlanépítésben. A már idézett, 1934-35-ös ajánlataikat tartalmazó szórólapok hátoldalán büszkén ismertetik „a társaság ingatlanait”: a Phönixet, a Pannónia-Katona József-Tátra utcai bérháztömböt, illetve a Mária Valéria utca 10. alatti Corso-palotát. Két jeles pesti ingatlan volt tehát a birtokukban. Az utóbbi nem saját mű, Thonet-udvar néven ismerte egész Pest a hatalmas, három utcára néző és fényűzőbbnél fényűzőbb lakásokat kínáló tömböt, amelynek egyik homlokzata a Vigadó térre, a másik a korzóra nyílt. A híres hajlítottbútor-gyártó família építtette 1869-ben, s bár 1898-ban szinte teljesen kiégett, luxusbérházként állították helyre. 1933-ban vásárolta meg a biztosító, hogy alaposan felújítsa - nem utolsósorban a kor nagy vívmányát, a gyorsan kötő bauxitcementet is alkalmazva. Ugyancsak egy esztendő alatt hozták tető alá az Újlipótváros háztömbnyi, lényegében nyolc lakóépületet és száznál több lakást magába foglaló bérházkomplexumát, hat emelet magasba nyúló szárnyai között ápolt díszkerttel, szobros kúttal. A tömb két főfrontján egy-egy diadalkapura hajazó, impozáns főbejáratot alakítottak ki, fölöttük a két biztosító névadói, a mondabeli madarak kaptak helyet: egy turul és egy főnix. A bécsi székhelyű Phönix ekkoriban már egész Európát igyekezett biztosítani minden elképzelhető baj ellen. Huszonegy országban voltak jelen, megszámlálhatatlan helyi céget vásárolva föl. És bár a baljós jeleket, a túl gyors terjeszkedést és a mind kockázatosabb ügyleteket sokan látták, mégis mindenki megdöbbent, amikor 1936 tavaszán a birodalom recsegveropogva összedőlt, biztosítások millióit temetve maga alá. A kitört pánik nagyságához mérten sikertörténetnek volt mondható, hogy a magyar állam pénzügyi felügyelete sok hónapos, szívós munkával végül jelentősen mérsékelni tudta a kárt: a végső veszteséget úgy ötmillió pengősnek számolták. A Turul-Magyart átadták a tőkeerős Anker biztosítónak „gondoskodás történt arról, hogy a racionálisan újjászervezett keretben - a vezető tisztségviselők kivételével - a régi alkalmazottak nagy része állását továbbra is fenntarthassa”, írta az MTI 1936. november 30-án, a Corso-palota pedig ismét Thonet-udvarrá lett, majd idővel olyan állami szervezetek is a falai közé költöztek, mint az Országos Magyar Idegenforgalmi Hivatal vagy a Horthy Miklós Nemzeti Repülő Alap. Pár évre rá aztán minden másként lett. A Turul-Magyar például, hasonlóan az összes többi, a világháborút túlélő társasághoz, beolvadt az egyetlen Állami Biztosítóba, vele együtt irdatlan bérházát is államosították. A felszabadulás után az állami nyugdíjrendszert is teljesen újraformálták: bevezették a felosztó-kirovó rendszert, a járulékkulcsot felemelték, és a befolyó pénzből fizették a mind szélesebb rétegekre kiterjesztett nyugdíjat. A háború az egykori pesti korzót is szinte eltörölte a föld színéről. Az egymás mellett sorakozó szállodák kiégett romjait menthetetlennek ítélte a városvezetés, így eltakarította a Duna partjáról. Egyetlen ház maradt csak meg mind közül: a Thonet-udvar. És ekkoriban már aligha jutott eszébe róla bárkinek is a Phönix. MESEBELI MADARAK www.nol.hu/lelohely A Phönix ház a túlsó főhomlokzaton Turul Ajánlat 1934-ből A Thonet-udvar a Corso-palota nevet kapta a Phönix keresztségében FOTÓK: M. SCHMIDT JÁNOS