Népszabadság, 2012. július (70. évfolyam, 153-178. szám)

2012-07-21 / 170. szám

10 Népszabadság­­ 2012. július 21., szombat Hétvége N. KÓSA JUDIT G­yerekkoromban apukám jó néhányszor elmondta, csöpp­nyi büszkeséggel a hangjá­ban, hogy nekem aztán semmi okom az aggodalomra, ő ideje­korán gondoskodott a jövőm­­ről. Alighogy megszülettem, kötött a ne­vemre egy takarékbiztosítást, minden hó­napban akkurátusan befizetett 100 forin­tot, és majd ha húszéves leszek, annyi pénz üti a markomat, amennyiből tetőtől talpig felöltözhetek, és a komplett, felnőttes ru­határ mellett a könyvtáramat is megala­pozhatom. Az élet persze olyan, hogy a legtávolabbinak gondolt események is bekövetkeznek előbb-utóbb, így aztán mindketten némi csalódással tapasztal­tuk, hogy a nyolcvanas évek inflációja kö­zepette a húsz esztendőn át gyűjtögetett összeg épp egy európai ifjúsági vonatbér­letre, a nevezetes Interrail Ticketre meg a kiváltható valuta megvásárlására volt elegendő. Mondhatni, szerencse, hogy az embert úgyis csak háromévente engedték ki Nyugatra. Apukám persze hagyományt követett, hiszen polgári családokban bevett szo­kás volt az ilyesfajta takarékosság. Habár nagyapám finánc lévén nyugdíjas állással bírt - nagyanyám mesélte is sokszor, hogy másként aligha vehette volna el őt, hiszen lényegében egy szál ruhában hagyta el Trianon után a Romániához került Mára­­marosszigetet­­, a jövőt ő is többfélekép­pen igyekezett bebiztosítani. Más kérdés, hogy mikor 1946 nyarán, negyvenhat éves korában elvitte az agyhártyagyu­lladás-jár­vány, a hiperinfláció következtében a pénz már semmit sem ért. Nagyanyám lehúzta a gyűrűt az ujj­áról, azért temettette el. 1934-35-ben persze, amikor a Phönix Életbiztosító Társaság és az akkor már tu­lajdonában lévő Turul-Magyar Országos Biztosító Rt. prospektusok segedelmé­vel takarékbiztosítás, temetkezési gyors­segély, illetve gyermeknevelési és kiháza­­sítási biztosítás kötésére ösztönözte a pol­gárokat, még senki sem sejthette, mi lesz egy bő évtized múlva. Bízvást hihette, hogy ha gyermeke megszületésétől minden hó­napban befizet hat pengőt, akkor leánya 18 éves kora után tisztes járadékot élvez, majd mondjuk két év múlva, férjhez menvén bu­sás, 1276 pengős hozományt vihet magá­val a házasságba. De ugyanígy nyugodt le­hetett a jövő felől akkor is, amikor­­ legko­rábban 20, legkésőbb 60 éves korában - úgy döntött, temetkezési gyorssegélyre köt biztosítást: legfeljebb 20 éven át kellett fi­zetnie havi egy pengőt, és leszármazottai garantáltan méltó, sőt pompás körülmé­nyek között vehettek tőle végső búcsút. A többség persze derűlátón a takarékos­kodást a hátramaradottakról való gondos­kodással ötvöző takarékbiztosítást válasz­totta, melynek hasznos mivoltát a Phönix biztosító e szavakkal indokolta: „elvitatha­tatlan tény, hogy a modern társadalmi élet, sőt a nemzetek egészséges erkölcsi fejlődé­sének és családi boldogságának legkénye­sebb támasza és a legfontosabb tényező­je az életbiztosítási intézmény”. Aki a köt­vényt aláírta, három lehetőség közül vá­laszthatott. Tíz éven át fizet havi 15 pengőt, és végül visszakap 2000-t, tizenöt éven át 9-et 1850 ellenében, vagy húsz évig 6-ot, hogy a végén 1750 pengő üsse a markát - mindhárom konstrukció tartalmazott ter­mészetesen megoldást arra az esetre is, ha a biztosított esetleg nem érné meg az „el­érést”. Mindez a „havi 200 pengő fixszel az ember könnyen viccel” korában nem kis áldozatvállalásnak, viszont igen vonzó cél­nak volt nevezhető. A korszellemtől egyébként egyáltalán nem volt idegen a jövő tudatos tervezése. Alig pár évvel korábban, 1928-ban szüle­tett meg - Európában szinte utolsóként - a magyar nyugdíjtörvény, amely széles ré­tegeket tanított meg hosszú távon gondol­kodni. Ez a rendelkezés szélesre tárta a ka­put olyan foglalkozási csoportok (elsősor­ban az ipari munkásság) előtt, amelyek korábban nem is álmodhattak nyugdíjról. Harminc-negyven ledolgozott munkaév után csak az állami alkalmazottak, illetve a nagyvállalatok nyugdíjpénztáraiba tömö­rült magas rangú hivatalnokok juthattak jövedelemhez, az utóbbiaknak viszont akár a korábbi fizetésükkel összemérhető össze­get is folyósítottak életük alkonyán. Az új nyugdíjtörvény viszont bevezette a kötele­ző járulékot (nagyjából egy időben a köte­lező betegség- és balesetbiztosítással), cse­rébe pedig kiszámítható járadékot ígért. Igaz, mindössze úgy a népesség nagyjából felének: a mezőgazdaságban dolgozók elől a lehetőség ugyanis el volt zárva. A korszellemtől egyáltalán nem volt idegen a jö­vő tudatos ter­vezése. Alig pár évvel koráb­ban, 1928-ban született meg - Európában szinte utolsóként - a magyar nyugdíjtörvény, amely széles rétegeket taní­tott meg hosszú távon gondol­kodni. Mesebeli madarak A munkaadók nyugdíjj­árulék címén a kifizetett bér mintegy öt százalékát vol­tak kötelesek befizetni az állami biztosí­tóknak, ennek felét vonhatták le a mun­kavállalóktól. A pénzt két nagy - az egész­ségbiztosítást is intéző - állami szerv ke­zelte: a vagyonosabb magánalkalmazot­takért a MABI, a kevésbé tehetősekért az OTI felelt. Többszörös biztosítást viszont nem ismert a rendszer, így nemcsak az ál­lami alkalmazottak, hanem az állam által megvizsgált és megbízhatónak talált „el­ismert” nyugdíjpénztárak tagjai is men­tesültek a kötelező járulékfizetés alól. Az arányokra jellemző, hogy 1941-ben az OTI-nak 860 ezer, a MABI-nak 87 ezer, a vállalati pénztáraknak pedig 22 ezer tag­juk volt. A pénztárak persze igyekeztek minél biztosabb helyet találni a rájuk bízott va­gyonnak, és a törvény is lehetővé tette, hogy az egyharmadát ingatlanba fektessék, így az OTI és a MABI amellett hogy rendelő­­ket-kórházakat létesített - az előbbi bázisa a Fiumei úti mai baleseti kórház, az utób­bié a Péterfy Sándor utcai kórháztömb volt más jelentős építkezésekbe is belefogott, így születtek meg a Tisza Kálmán (ma: II. János Pál pápa) téri, a Hungária körúti és Mogyoródi úti bérházak, a Hamzsabégi úti kislakásos és a Fiastyúk utca családi házas telep, vagy épp a Madách tér egyik legrep­rezentatívabb lakóháza, a Károly körút 13-15. (Eközben természetesen a vállalati nyugdíjpénztárak gondnokai sem ültek öl­be tett kézzel. Ferkai Andrásnak a két világ­háború közti építkezéseket összegző mun­káiban csaknem harminc, javarészt tekin­télyes méretű bérházat számolhatunk ös­­­sze, amelyeknek felépítését ezek az egyesü­letek finanszírozták.) A gondos gazdálkodásra szükség is volt, hiszen a törvény értelmében a rendszer fel­állása után négy évvel már kifizették az első rokkantellátásokat, a nyolcadik évben pe­dig az első öregségi nyugdíjakat. Az utób­bira a 65. életévüket betöltő munkavállalók voltak jogosultak, mégpedig két számítás szerint: nyolcévnyi járulékfizetés után min­denkinek járt évi (!) 120 pengő törzsnyug­díj, emellett pedig visszakapta a lerótt já­rulékok 19-24 százalékát. Ne szorozgassa­­nak, Igazné Prónai Borbála vonatkozó ta­nulmányában szerencsére feketén-fehéren le van írva, mennyi járadékot kapott egy ál­lami nyugdíjat élvező biztosított. 1936-ban átlagosan havi 18,22 pengőt, 1941-ben pe­dig már 19,53 pengőt. Igaz persze, hogy az állam hosszabb távra tervezett; olyannyira, hogy a rendszerbe befizetendő állami pénz mennyiségét is egészen az 1983/84-es költ­ségvetési évig precízen kiszámolták. Csemete állapotában busás jövedelmet éppenséggel nem hozott ez a - ma svéd tí­pusúnak mondanánk - nyugdíjrendszer, de hát ott voltak a biztosítók, aki tehette, takarékoskodhatott az általuk kínált mó­dokon is. A Phönix és a vele egy Turul- Magyar pedig különösen megbízhatónak látszhatott, hiszen­­ biztosítótársaságtól ebben a korban már szokatlan módon­­ ők is jeleskedtek az ingatlanépítésben. A már idézett, 1934-35-ös ajánlataikat tartalma­zó szórólapok hátoldalán büszkén ismerte­tik „a társaság ingatlanait”: a Phönixet, a Pannónia-Katona József-Tátra utcai bér­háztömböt, illetve a Mária Valéria utca 10. alatti Corso-palotát. Két jeles pesti ingatlan volt tehát a bir­tokukban. Az utóbbi nem saját mű, Tho­net-udvar néven ismerte egész Pest a ha­talmas, három utcára néző és fényűzőbb­nél fényűzőbb lakásokat kínáló tömböt, amelynek egyik homlokzata a Vigadó tér­re, a másik a korzóra nyílt. A híres hajlított­­bútor-gyártó família építtette 1869-ben, s bár 1898-ban szinte teljesen kiégett, luxus­­bérházként állították helyre. 1933-ban vá­sárolta meg a biztosító, hogy alaposan fel­újítsa - nem utolsósorban a kor nagy vív­mányát, a gyorsan kötő bauxitcementet is alkalmazva. Ugyancsak egy esztendő alatt hozták tető alá az Újlipótváros háztömb­­nyi, lényegében nyolc lakóépületet és száz­nál több lakást magába foglaló bérház­­komplexumát, hat emelet magasba nyú­ló szárnyai között ápolt díszkerttel, szob­­ros kúttal. A tömb két főfrontján egy-egy diadalkapura hajazó, impozáns főbejára­tot alakítottak ki, fölöttük a két biztosító névadói, a mondabeli madarak kaptak he­lyet: egy turul és egy főnix. A bécsi székhelyű Phönix ekkoriban már egész Európát igyekezett biztosítani minden elképzelhető baj ellen. Huszon­egy országban voltak jelen, megszámlál­hatatlan helyi céget vásárolva föl. És bár a baljós jeleket, a túl gyors terjeszkedést és a mind kockázatosabb ügyleteket sokan lát­ták, mégis mindenki megdöbbent, ami­kor 1936 tavaszán a birodalom recsegve­­ropogva összedőlt, biztosítások millióit te­metve maga alá. A kitört pánik nagyságá­hoz mérten sikertörténetnek volt mond­ható, hogy a magyar állam pénzügyi fel­ügyelete sok hónapos, szívós munkával vé­gül jelentősen mérsékelni tudta a kárt: a végső veszteséget úgy ötmillió pengősnek számolták. A Turul-Magyart átadták a tő­keerős Anker biztosítónak­­ „gondosko­dás történt arról, hogy a racionálisan újjá­szervezett keretben - a vezető tisztségvise­lők kivételével - a régi alkalmazottak nagy része állását továbbra is fenntarthassa”, ír­ta az MTI 1936. november 30-án­­, a Cor­so-palota pedig ismét Thonet-udvarrá lett, majd idővel olyan állami szervezetek is a falai közé költöztek, mint az Országos Ma­gyar Idegenforgalmi Hivatal vagy a Horthy Miklós Nemzeti Repülő Alap. Pár évre rá aztán minden másként lett. A Turul-Magyar például, hasonlóan az összes többi, a világháborút túlélő társa­sághoz, beolvadt az egyetlen Állami Bizto­sítóba, vele együtt irdatlan bérházát is ál­lamosították. A felszabadulás után az ál­lami nyugdíjrendszert is teljesen újrafor­málták: bevezették a felosztó-kirovó rend­szert, a járulékkulcsot felemelték, és a be­folyó pénzből fizették a mind szélesebb ré­tegekre kiterjesztett nyugdíjat. A háború az egykori pesti korzót is szin­te eltörölte a föld színéről. Az egymás mel­lett sorakozó szállodák kiégett romjait menthetetlennek ítélte a városvezetés, így eltakarította a Duna partjáról. Egyetlen ház maradt csak meg mind közül: a Tho­net-udvar. És ekkoriban már aligha jutott eszébe róla bárkinek is a Phönix. MESEBELI MADARAK www.nol.hu/lelohely A Phönix ház a túlsó főhomlok­zaton Turul Ajánlat 1934-ből A Thonet-udvar a Corso-palota nevet kapta a Phönix keresztségében FOTÓK: M. SCHMIDT JÁNOS

Next