Népszava, 1908. április (36. évfolyam, 79–104. sz.)
1908-04-02 / 80. szám
10 Kossuth F. Lipót kereskedelmi miniszter úr őnagyméltósága Bécsben és Schönbrunnban járt szerdán. A függetlenségi „forradalmárok" praktikái, kényszerítő rábeszélései előzték meg őnagyméltósága bécsi útját. A függetlenségi kormányalakítás után való emésztő vágyakozás hajtotta leginkább a király elé, ahol jó koalíciós szimattal meg kellett éreznie, hogyan fogadná a király a legújabb paktumszegést. De meg kellett köszönnie Kossuthnak a Lipót-rend nagykeresztjét is, amelyet főképpen azért kapott, hogy hosszú időre sikerült lehetetlenné tenni a vámsorompók fölállítását. Nagyképű és óvatos félhivatalos jelentések szerint ugyan a kihallgatásnak nem volt más célja, mint az, hogy módot nyújtson Kossuthnak a küszöbön álló új országgyűlési ülésszak alkalmából a királynak előterjesztést tenni azokról a törvényhozási intézkedésekről, amelyeket a kereskedelmi minisztérium készít elő az új ülésszakra, de hát a félhivatalosok teljesen tisztában vannak a hivatásukkal és félhivatalos komolysággal tagadják a megtörtént dolgokat. Hogy a bécsi út titokzatossága még jobban imponáljon a tisztelt házának, kihallgatásáról a legújabb nagykeresztes a következőképpen nyilatkozott: — Miután — mondotta — már hosszabb ideje nem volt alkalmam a király előtt megjelenni, a kereskedelemügyi kormányzat teendői meglehetősen fölszaporodtak; ezekről tettem most jelentést. Azután a Felség először magyar, azután francia nyelven beszélgetésbe kezdett a politikai helyzetről és a fontosabb függő kérdésekről. Őfelsége igen barátságosan fogadott engemet és a szóvátett kérdések mindegyike iránt a legélénkebb érdeklődést tanusította. Oh, az teljesen érthető, hogy Kossuth F. Lipót őnagyméltósága barátságosan fogadtatott, sőt talán a vállait is megveregették és nyájas szavak kíséretében bocsátották útjára a tiszta függetlenségi kormány tölképlő elnökét- .. . intézze ? Az elvi jelentőségű kérdésben a képviselőház mentelmi bizottsága már tanácskozott is annak idején, azonban az akkori előadói jelentést a mai ülésben megváltoztatták. Meghagyták azokat az eseteket, amelyekben a közigazgatási hatóságok elé kihágási ügyekben és a bíróságok jogkörébe utalt jövedéki kihágási ügyekben a mentelmi jog fölfüggesztése iránti megkereséseket az illetékes hatóságok a királyi főügyész útján terjesszék a képviselőház elé, azonban megváltoztatták azt a pontját, amely nem a kihágási büntető törvénykönyv által, hanem más törvény, vagy rendelet által közigazgatási hatóságok elé utalt kihágási ügyekben való megkereséseket illeti. Ezekre vonatkozólag a bizottság oly értelmű indítványt fog a Ház elé terjeszteni, hogy ezekben a kérdésekben is a királyi főügyész tegyen a Háznak előterjesztést. A „más törvény vagy rendelet" majd később következik. De már jó előre gondoskodtak az ügyészi hatáskör kiterjesztéséről, mert a „magyar állameszmét", a nép érdekeit mi is védelmezhetné meg Magyarországon a legjobban, mint a szent ügyészi hatalom. A jövőről gondoskodott szerdán tartott ülésén a képviselőház mentelmi bizottsága. Arról a jövőről, amelyben az „extrém elemeket" is védeni fogja a képviselői mentelmi jog. A mentelmi bizottság ülésén a tanácskozás egyrészt akörül folyt, hogy a kihágási bűnügyekben a fölterjesztést a képviselőházhoz ki Balázs Elek éhes. Irta: Göndör Ferenc. Balázs Miklós egyszerű ember, józan ember. A sors, az kiforgatta egy kicsit a valójából, de melyik szegény ember az, akit a sors meg nem ráncigál? Azért szegény az ember, hogy a sors űzze, hajtsa, cibálja. Balázs Miklós megértette ezt, azért nem is igen bánkódott a sorsán. Meg azután ma már csak megjárja. Megél tisztességesen keserves munkája után. Ő is dolgozik, az asszony is dolgozik, meg a gyerekei is dolgoznak. Így aztán csak kikerül a" mindennapi. Az igaz, hogy tán ezért nem igen volt érdemes Amerikába jönni, otthon is meg lett volna az, ennyi munka árán. Érez is néha ott a szive táján Balázs Miklós valami fájót. Tán a hazai föld után való hajlandóságot. Máskülönben bele van nyugodva a sorsába. Bezzeg, hogy más az élete a testvérbátyjának, Eleknek. Iskolázott ember, gazdag ember, királyi, meg nem tudom én micsoda tanácsos. Azonkívül — ki tudja, hogy miért — főrendiházi tag. Mindig nagyfejűekkel vitázik. Mán hogyne, hiszen méltóságos úr! Az öregapja se viselt ilyen nagy titulust, de ő, az eszes, büszke Elek, jól fölmászott az ugorkafára. Hanem — sorsforgandó — utóbb rossz szél fújt Balázs Elek felől. Úgy mondta a fáma, hogy a szt.-louisi kiállításon sokat vesztett. Mindig is spekulált. Amerikába Szt.-Louis városába kellett neki a pénzének egy nagy részét elveszítenie, holott ezt közelebb, mindjárt Pesten is megtehette volna. Balázs Miklós úgy tudta, hogy ott él azóta a bátyja a zavaros, piszkos nagy Newyorkban. Este a munkából jövet, minden emberben a testvérbátyját vélte fölismerni. Máskülönben — úgy mondta — nem törődik vele. Felőle a széllel is versenyt futhat. Nagy foka van Balázs Miklósnak a neheztelésre. Évekkel előbb, még az óhazában történt. Egy nap nagy, forró vágyakozást érzett Balázs Miklós az ő okos nagybátyja után. Felöltözik tisztességesen, hogy szégyent ne hozzon a fejére. Enni is alig volt mit, mégis összecsinálta az útiköltséget. Vett egy harmadosztályú vasúti jegyet és fölutazott Pestre. Nagy üggyel-bajjal eljutott a bátyja házáig. Amikor meglátta, szinte megijedt. Olyan nagy, olyan szép volt. Ott nem akarták bebocsátani. Holmi bejelentésfélét emlegettek és névjegykártyát kértek. Balázs Miklós zavarba jött. Erről egészen megfeledkezett. Tudta ő, hogy olyan emberhez nem lehet névjegykártya nélkül bemenni, de nem gondolta, hogy a bátyja — tulajdon testvérbátyja — házánál neki is muszáj. Hát persze. Ezek az emberek nem tudják, hogy a Balázs Elek testvéröccsével állanak szemben. Sokatmondó mosollyal vette ki Balázs Miklós a ceruzáját és — más papír hiányában — leszakította egy címezetlen levélborítéknak (maga sem tudta, hogy került hozzá) a felső lapját és reszkető kezekkel írta rá a nevét. Látta, hogy a furcsán öltözött ember, akinek a megírt papírdarabot odaadta, különösen mosolyog, de mit törődött ő most azzzal ! Egész valóját elöntötte a mámoros büszkeség és ujjongó öröm érzése. Az ő nagy testvérbátyjára hulló napsugarak százszoros erővel, ezernyi színnel-fénnyel csillogtak az ő lelkében. És Balázs Miklós soha nem érzett gyönyörűséggel hempergett, fürdött, lubickolt a színes, meleg napsugarakban. A komor, nagy oszlopok melegséget, szeretetet árasztottak felé; ez a csudás melegség folyt, reszketett körülötte, besugározta az egész valóját és úgy érezte, hogy elmerül, belesüpped a meleg szeretetbe ... Boldogsággal, büszkeséggel volt tele a szíve. Egy csodálatosan forró, gyönyörűen zavaros hangulat szállotta meg. Az ő nagybátyjának kiváltságos egyénisége egész varázsosságával hatalmába kerítette. A nagynagy vágyakozás, amit utána érzett, most megdöbbentő erővel támadt föl benne és úgy érezte, hogy nembír magával, nem bir a maga ujjongó, határtalan nagy boldogságával . . . Reszketve várta, hogy nyíljék meg az ajtó, hadd ölelje végre meg azt az édes nagy embert, az ő testvérét. .. Kinyílt az ajtó. Az inas vigyorogva adta vissza neki a névjegykártyát és halkan, gúnyosan, de udvariasan szólt: — A méltóságos úr nem fogad. Hogy mi volt azután, arról Balázs Miklós nem szeret beszélni. Nem is igen emlékszik. Semmi se volt. Azt biztosan tudta, hogy az inast nem vágta pofon. Hanem az oszlopok gipszfigurái megelevenedtek, gúnyosan vihogtak rá, csúfolták, nevették, kacagták. A komor, nagy oszlopok hidegséget, gúnyt, lenézést ontottak felé és ez a fagyos hideg fütyült, süvöltött, zajlott körülötte. És ez a csúnya hidegség űzte, kigörgette. A szive, az összefacsarodott. Nagyon sietve ment ki a házból, a nagy, fényes utcából. És vett egy harmadik osztályos vasútjegyet és szépen, csöndesen hazament és kínlódott, dolgozott tovább . . . Azután nemsokára Amerikába vándoroltak. A zavaros, lármás Newyorkban kínlódnak tovább. Balázs Miklós elhozta magával ide is a testvére iránti mélységes gyűlöletét. A gyűlölete az idők során közönnyé fajult. Balázs Miklós — mint mondani szokta, föltűnően sokszor mondta — nem bánja, ha a széllel versenyt fut is a bátyja. Jól tudja, hogy ezt úgy sem fogja megtenni, ennél sokkal több esze van. NÉPSZAVA 1908 április 1. A szájkosár. A képviselőház szerdai ülésén a szájkosárindítvány első szakaszának részletes vitája véget ért. Maradt volna néhány szónok még a következő ülésre is, ám az elnöki székben a néppártról került második alelnök úr ült és kéjjel, gyönyörrel vonta meg a szót egymásután három nemzetiségi képviselőt. Ok volt a szómegvonásra egyebek között az is, hogy az egyik nemzetiségi az alelnök fölszólítására nem ment közelebb az elnöki emelvényhez. A házszabályoknak ilyen kezelésével aztán sikerült az alelnöknek rövidesen négy szónokot megemészteni, harsogott a hangja mindaddig, míg diadalmasan ki nem jelentette, hogy a vitának vége van. De a vita bezárása előtt történt valami... házszabályt kijátszó stikli jön majd a nyomában. Eitner Zsigmond, a vita utolsó szónoka ugyanis Mezey Lajosnak hat szakaszba foglalt módosítását egy szakaszba foglalva újra benyújtotta. Ez a kis fogás arra szolgál, hogy a szavazásnál a Mérey módosításaihoz a bal párt és a nemzetiségiek részéről beadott különféle módosító javaslatok elessenek, mert a Mérey módosításaival Eitner Zsigmond ma benyújtott módosító javaslatát fogja az elnök szembeállítani. A nagy obstrukciós komédia idején rendkívül nagy jártasságra tett szert a taktikázásban a mameluktábor, biztos szemmel jár a házszabályok labirintusában. Íme, a házszabályokat holnap vagy holnapután sikerül majd kijátszania, de eljárásának a törvényesség látszatát is megadja majd. A látszat tarka függönyét szövögették ők úgyis mindig . . . erős látás veheti csak észre a mögötte rejlő tisztátlan dolgokat. A jól sikerült fogás után rátértek az interpellációkra. Elsősorban Hoffmann Ottó balpárti interpellálta meg a belügyminisztert a községi orvosok fizetésének rendezése ügyében. A belügyminiszter válaszában kijelentette, hogy amidőn „helyreáll a parlament munkaképessége", az erre vonatkozó törvényjavaslatot be fogja nyújtani.Nagy György balpárti László Imre volt közös hadseregbeli főhadnagy ismeretes esetét hozta elő az interpellációk során. Lászlót, aki a minap halt meg egy budai kórházban, a Kossuth-nóta éneklése miatt megfosztották tiszti rangjától. Az interpelláló képviselő ma azt követelte, hogy terjesszék elő az ügyre vonatkozó becsületbírósági iratokat és a halottnak a katonaság utólag adja meg a katonatiszteket megillető végtisztességet. A honvédelmi miniszter azonnal válaszolt. Kijelentette, hogy a becsületbírósági iratokat nem hajlandó előterjeszteni, de kijelentette azt is, hogy László Imrét nem a Kossuth-nóta éneklése miatt, hanem azért fosztották meg a rangjától, mert ittas állapotban nyilvános helyen botrányt csinált. A Ház a választ tudomásul vette. Tudomásul vették a miniszteri választ a függetlenségiek is, akik pedig mindig nemzeti hőst láttak az ilyen áldozatában a szoldateszkának s kormányt tudtak volna buktatni ilyen eset miatt. Szkicsák Ferenc tót nemzetiségi interpellált még az árvamegyei közigazgatási hatóságok garázdálkodása ügyében. Választ nem kapott. Az ülés fél háromkor ért véget. * A nemzetiségi párt a szájkosár-indítvány ellen indított küzdelmében az obstrukció végső eszközeit is föl fogja használni. Erre vall a következő fölhívás is, amelyet a párt vidéken tartózkodó tagjaihoz intézett: „A nemzetiségi képviselők fölhívatnak, hogy mindannyian jöjjenek haladéktalanul Budapestre,. A. Nagy Emil-féle indítvány első pontja fölötti vita véget ért és a nemzetiségi pártnak az erélyes küzdelem után becsületbeli feladata, hogy név szerinti szavazást kérhessen. Azt hisszük, hogy nem túlságos az a kívánságunk, hogy a klub összes tagjai három-négy ülésen át itt tartózkodjanak, hogy a párt ezt a küzdelmet méltósággal fejezhesse be. Sikertelenség esetén a felelősséget azokra a tagokra hárítjuk, akik a kritikus pillanatban nem teljesítették kötelességüket."