Népszava, 1909. február (37. évfolyam, 27–50. sz.)

1909-02-26 / 48. szám

2 csökönyösen ragaszkodik a bankkérdésben elfoglalt álláspontjához, mint ragaszkodott annak előtte katonai követeléseihez." Hát ez az állítás kitűnő vicc, bár meglehet, hogy nem annak volt szánva. A függet­lenségi párt tudvalevőleg teljesen föladta katonai követeléseit. Azután a következőket állapítja meg Wekerle sajtóirodája: Az önálló magyar bank fölállítása ma csakis függetlenségi pártprogramm, de nem valóságos állami érdek. S a függetlenségi párt tisztán párt­érdekből erőszakolja a kérdést, hogy három éves koalíciós uralom után legalább az ő programm­­pontjai közül is megvalósuljon valami, mert végre is az övé a többség a parlamentben. Hogy az állami érdek követeli-e az ön­álló jegybank fölállítását, vagy nem, arról most kár volna vitatkozni. De azt meg lehet állapítani, hogy Batthyány, Holló, Justh és társaik nem állami érdekből kö­vetelik. Hiszen éppen úgy a hatalmuk­ban volt — vagy nem volt — az ön­álló vámterület keresztülvitele és joguk is éppen annyi volt hozzá. Hát megcsinálták-e? Pedig azt senki sem tagadhatja, hogy az önálló vámterület igazi gazdasági füg­getlenséget biztosított volna és azzal ter­mészetszerűen együtt járna az önálló jegy­bank is. A bank harcosai mégis lojális készséggel szavazták meg a réginél sokkal károsabb új gazdasági kiegyezést. Hát ha elárulták az ország gazdasági függetlensé­gét akkor, amikor azt biztosan meg lehe­tett volna alapítani: ki hiszi el nekik, hogy most igazán az állam érdeke vezeti őket? Senki. Sőt Wekerle sajtóirodájának még abban sincs igaza, hogy pártérdek vezeti őket. A volt függetlenségi párt már nem létezik. Megszűnt létezni, mihelyt bebizo­nyosodott, hogy midőn 30 éves küzdelem után többségre jutott, akkor többsége csak látszólagos volt, mert a 48-as programm pillanatnyi nagy népszerűségét fölhasználva, a 48-as lobogó alatt agráriusok és kleriká­lisok vonultak be a parlamentbe, akiknek érdekével ellenkezik az ország független­sége és iparosodása. A kegyelemdöfést pe­dig megadta a pártnak az a tény, hogy Ausztriával szemben még „nemzeti" vív­mányokat, sallangokat sem bírt kivívni; illetőleg, hogy annyira fél az ország demo­kratizálásától, hogy még a „nemzeti" vív­mányokról is lemondott, csak azért, hogy ne kelljen megalkotnia az általános, egyenlő és titkos választójogot. Így hát, nem lévén 48-as párt, — ha a név megvan is még — nincs 48-as párt­érdek sem, amely az önálló bank követe­lését szükségessé tenné. Mert hiszen, ha Hollóék megkapnák is a bankot, ezzel a kimúlt pártot új életre támasztani már nem lehetne, mert annak sokkal nagyobb, fon­tosabb követelései igen alaposan el vannak temetve. Hát akkor mi mozgatja az önálló bank „híveit" ? Tisztára csak az egyéni érdek. A győzedelmes koalícióban igen sok volt az ambiciózus vezér, akinek a zsákmány­ból nem jutott méltó rész. Holló, Justh, Batthyány és még vagy két tucat másod­osztályú nemzeti hős három év óta csak az üvegen át nyalhatja a hatalom mézét. Ha to­vább várnak, ha kiadják a kezükből az elzül­lött 48-as programm utolsó foszlányát is, akkor maradhatnak kis káplárok, éhes vezér­jelöltek a nagy mameluktáborban és egy esetleges Andrássy-féle képviselőválasztás végképpen elküldheti őket a politikai pen­zióba. Hát ezért küzdötték volna végig a „nemzeti" küzdelmet? Hát ezért szavazták volna meg a közös vámterületet, a fölemelt kvótát, a fölemelt hadügyi költségeket, a kancsukás házszabályokat ? Nem, ekkora önzetlenséget nem várhat tőlük senki sem. Ők tehát megragadják az elárult programm­nak utolsó — és nem éppen legértékesebb — foszlányát, kitűzik zászlónak és ostro­mot indítanak a maguk egyéni érvényesü­léséért, a maguk politikai egzisztenciájuk­nak megmentéséért. Ha sikerül az ostrom, ha megkapják a koncot, melyre számíta­nak, akkor jó éjszakát önálló bank! Ha nem sikerül? Akkor gondolkozhatnak azon, hogy ott maradjanak-e a húsos fazék kö­rül tárt alakoknak, várva-lesve az irigyelt vetélytársak kidőltét, vagy pedig a meg­mentett program­foszlánnyal mint ellenzék küzdjenek-e tovább a . . . hazáért. „A helyzet kulcsa" tehát most az : ki­elégítést nyernek-e bizonyos étvágyak, vagy nem. És mindig az lesz a helyzet kulcsa, emberiség képéhez, amelyet a társadalom olyanra fest, aminőnek neki tetszik. De mi szabályozza a külön életet élő, ön­álló akaratú társadalmat? Mi az a társadalmi, akarat? Van-e ilyesmi egyáltalán? A társa­dalmi élet nem véletlenek sorozata-e? Nem. Nincs véletlen. A statisztika még a leginkább véletlennek látszó balesetek törvény­szerű voltát is kétségtelenül igazolja. A leg­intimebb, legegyénibb érzések teljesedése, aminőnek például a házasságnak kellene len­nie, legridegebb szabályszerűséget mutatnak a statisztika világában. Vannak általános ér­vényű társadalmi törvények, ha nem is ismer­jük őket eléggé és nem is ismerjük mind. A természeti törvények ismeretére a válto­zások s a változások okainak megfigyelése révén jutottunk. Nagy segítségünkre volt a természettudomány sok ágában, hogy bizo­nyos változásokat tudatosan, kísérletképpen is elő lehet idéznünk. Ez a nagy segedelem hiányzik a társadalmi tudományokban. Itt nem lehet kísérletezni, lombikban főzni, villamos-vezetékbe kapcsolni a társadalom egy darabját lehetetlen. Sőt az akaratunkon kívül történő tünetek megfigye­lését is nehezíti, hogy nem vagyunk olyan függetlenek a társadalomtól, mint a termé­szettudós attól a darab ásványtól, ame­lyet porrá tör, vegyileg bont, savakkal marat, megmér, átalakít. Mi részei va­gyunk szociális megfigyelésünk anyagának s látásunkat politikai, egyéni fölfogásunk homályosítja. Agrárius és klerikális éppen A társadalom. — Az emberiség művelődésének és gazdasági fejlődésének története.*) — Ezerhatszáz millióan vagyunk a földön a legfejlettebb állatfajtából/ akik embernek mondjuk magunkat. Abban különbözünk a többi állattól, hogy a természet nem föltétlen urunk és parancsolónk. Tudatosan alkotunk magunknak­ egy új mindenhatót, aki da­lánk és sírásónk, aki voltaképpen mi magunk va­gyunk: a társadalmat. Nem vagyunk Robinsonok. Nem a termé­szet, a társadalom szabja meg: megszülethe­tünk-e, minő tulajdonságokkal születünk, minő tudású, gondolkodású, jellemű, milyen hosszú életű tagjává fejlődünk a társadalom­nak, amely belőlünk alakul, mégis fölöttünk áll, amelynek élete a mi egyéni életünk együt­tese s mégis különálló élet. Ha éhesek va­gyunk, annak nem a természet az oka, amely mindannyiunkat elegendő ennivalóval lát­hatna el; ha az útszélen fagyunk meg, akkor sem a természetet okolhatjuk, amely elég fűtőanyagot kínál; kora halálunk nem ter­mészetes — a társadalom a hibás, amely nem használja ki mindenki számára, amit a ter­mészet ad. A természet keretet nyújt csak az Az igazságügyminisztérium bijnokai február elején helyzetjavítást, pótlékot kértek a minisz­terüktől. A miniszter nem ígért semmit, nincs födözet, ez volt a válasz. Erre a dij­nokok az elnöki osztály vezetőjéhez fordultak, az már megígérte, hogy fog födözetet ke­resni. A tanácsos úr csakugyan talált is fedezetet: 12.000 koronát, amelyet a minisztérium tavaly megtakarított jórészt olyannak látja a szivárványos spektrumot, mint az anarchista Reclus. A chlor spektrum­színe Bernát István és Prohászka Ottokár szemében is sárga s a violán túli sugarak vegyi hatása minden fénykép­ lemezre hat, akárkié is az a lemez. De ugyanazt a társa­dalmi tényt másnak látják más gondolkozású emberek: a statisztika számai megmutatják, mennyi kenyeret fogyasztanak az emberek Magyarországon; nekem feketék ezek a szá­mok és éhínségről beszélnek. — Rubinek Gyula úr számára ellenben az agrárius kivitel fokozhatóságának reményét jelentik, az ő sze­mében viruló zöld, ami fekete az én számomra. Mindezeket a nehézségeket azonban kezdi legyőzni a szociológia látóköre folytonos szé­lesbítésével, megfigyelt anyagának folytonos halmozásával. Az a könyv, amelynek a címe ennek az írásnak élén van, a maga 800 olda­lán betekintést ad abba az óriás adattömegbe, amely a szociológiai kutatónak ma már ren­delkezésére áll. S ha annál több nem volt a célja, mint betekintést adni a szociológiai kutatás anyaghalmazába, összegyűjteni, amit térben és időben megfigyelésre kínál a múlt és jelen társadalma kialakulásától máig, kiinduló pontokat adni a gondolkodásra, föl­állítani a szociológia ma még megoldatlan egyenleteit, fejtse meg őket ki-ki, amennyire tudja,­­ akkor a rengeteg munkát és pénzt igénybevevő vakmerő könyv elérte a célját Hasonló természetű gyűjteményes szocioló­giai összefoglalás nincs még egy a világon. De nem hiszem, hogy sok száz között is meg *) Az „Athenaeum" kiadásában megjelenő „Mű­veltség Könyvtáráénak legújabb kötete. Stein Lajos, berni egyetemi tanár szerkesztette; Tegze Gyula, Heller Farkas, Máday Andor, Meszlényi Arthur, Ferenczy Árpád írták. Ára 25 korona. NÉPSZAVA 1909 február 26. amíg egy szűk választójog alapján, hiva­talos presszióval szerzett pénzen és pálin­kán vásárolt mandátumok tulajdonosai in­tézik az ország dolgát. SZEMLE, BELFÖLD. A honvédminisztert leszavazták a képviselőház ülésén. A leszavazás hatá­rozottan bizalmatlansági szavazatot jelent Jekelfalussyra és az egész kormányra nézve már csak azért is, mert a szavazás nem a véletlen műve, hiszen a parlament, a körül­ményekhez képest, meglehetősen látogatott volt. A szavazás az újoncvita alatt történt. A balpárt egy indítványát fogadta el a több­ség — kormánypárti negyvennyolcasok és balpártiak — Jekelfalussy ellenzése dacára. A miniszter fölöslegesnek, sőt károsnak tartotta az indítvány­ követelte részle­tes sorozási beszámolót, amelynek célja az, hogy ellenőrizze, várjon a kormány nem enged-e át a hadseregnek több újoncot, mint amennyit a parlament megszavazott. A többségnek kell ilyen ellenőrzés, aminek az oka csak az a meggyőződés lehet, hogy a kormány képes ilyen burkolt, tilos, törvényellenes létszámemelésre. Ezt föl­tenni a kormányról: bizalmatlanság iránta. S a leszavazásnak mégsem lesznek kö­vetkezményei. A kormánypárti lapok vagy egyszerűen elsikkasztják majd az esetet, vagy humoros véletlenségnek fogják föl­tüntetni. A bizalmatlanságot szavazók pe­dig le fogják tagadni, hogy ők is az indít­vány elfogadására szavaztak. A kormány kap valamilyen formában elégtételt s azzal vége. Jekelfalussy nem fog menni, társai nem mennek vele — Magyarországon csak koalició-ellenes kormánynak tilos a több­ség ellen kormányozni, a koalíciós kormány még a koalíció ellen is tehet, amit jólesik, minthogy nála van a nagy éléskamra kulcsa. koalíciós száj.

Next