Népszava, 1909. február (37. évfolyam, 27–50. sz.)
1909-02-26 / 48. szám
2 csökönyösen ragaszkodik a bankkérdésben elfoglalt álláspontjához, mint ragaszkodott annak előtte katonai követeléseihez." Hát ez az állítás kitűnő vicc, bár meglehet, hogy nem annak volt szánva. A függetlenségi párt tudvalevőleg teljesen föladta katonai követeléseit. Azután a következőket állapítja meg Wekerle sajtóirodája: Az önálló magyar bank fölállítása ma csakis függetlenségi pártprogramm, de nem valóságos állami érdek. S a függetlenségi párt tisztán pártérdekből erőszakolja a kérdést, hogy három éves koalíciós uralom után legalább az ő programmpontjai közül is megvalósuljon valami, mert végre is az övé a többség a parlamentben. Hogy az állami érdek követeli-e az önálló jegybank fölállítását, vagy nem, arról most kár volna vitatkozni. De azt meg lehet állapítani, hogy Batthyány, Holló, Justh és társaik nem állami érdekből követelik. Hiszen éppen úgy a hatalmukban volt — vagy nem volt — az önálló vámterület keresztülvitele és joguk is éppen annyi volt hozzá. Hát megcsinálták-e? Pedig azt senki sem tagadhatja, hogy az önálló vámterület igazi gazdasági függetlenséget biztosított volna és azzal természetszerűen együtt járna az önálló jegybank is. A bank harcosai mégis lojális készséggel szavazták meg a réginél sokkal károsabb új gazdasági kiegyezést. Hát ha elárulták az ország gazdasági függetlenségét akkor, amikor azt biztosan meg lehetett volna alapítani: ki hiszi el nekik, hogy most igazán az állam érdeke vezeti őket? Senki. Sőt Wekerle sajtóirodájának még abban sincs igaza, hogy pártérdek vezeti őket. A volt függetlenségi párt már nem létezik. Megszűnt létezni, mihelyt bebizonyosodott, hogy midőn 30 éves küzdelem után többségre jutott, akkor többsége csak látszólagos volt, mert a 48-as programm pillanatnyi nagy népszerűségét fölhasználva, a 48-as lobogó alatt agráriusok és klerikálisok vonultak be a parlamentbe, akiknek érdekével ellenkezik az ország függetlensége és iparosodása. A kegyelemdöfést pedig megadta a pártnak az a tény, hogy Ausztriával szemben még „nemzeti" vívmányokat, sallangokat sem bírt kivívni; illetőleg, hogy annyira fél az ország demokratizálásától, hogy még a „nemzeti" vívmányokról is lemondott, csak azért, hogy ne kelljen megalkotnia az általános, egyenlő és titkos választójogot. Így hát, nem lévén 48-as párt, — ha a név megvan is még — nincs 48-as pártérdek sem, amely az önálló bank követelését szükségessé tenné. Mert hiszen, ha Hollóék megkapnák is a bankot, ezzel a kimúlt pártot új életre támasztani már nem lehetne, mert annak sokkal nagyobb, fontosabb követelései igen alaposan el vannak temetve. Hát akkor mi mozgatja az önálló bank „híveit" ? Tisztára csak az egyéni érdek. A győzedelmes koalícióban igen sok volt az ambiciózus vezér, akinek a zsákmányból nem jutott méltó rész. Holló, Justh, Batthyány és még vagy két tucat másodosztályú nemzeti hős három év óta csak az üvegen át nyalhatja a hatalom mézét. Ha tovább várnak, ha kiadják a kezükből az elzüllött 48-as programm utolsó foszlányát is, akkor maradhatnak kis káplárok, éhes vezérjelöltek a nagy mameluktáborban és egy esetleges Andrássy-féle képviselőválasztás végképpen elküldheti őket a politikai penzióba. Hát ezért küzdötték volna végig a „nemzeti" küzdelmet? Hát ezért szavazták volna meg a közös vámterületet, a fölemelt kvótát, a fölemelt hadügyi költségeket, a kancsukás házszabályokat ? Nem, ekkora önzetlenséget nem várhat tőlük senki sem. Ők tehát megragadják az elárult programmnak utolsó — és nem éppen legértékesebb — foszlányát, kitűzik zászlónak és ostromot indítanak a maguk egyéni érvényesüléséért, a maguk politikai egzisztenciájuknak megmentéséért. Ha sikerül az ostrom, ha megkapják a koncot, melyre számítanak, akkor jó éjszakát önálló bank! Ha nem sikerül? Akkor gondolkozhatnak azon, hogy ott maradjanak-e a húsos fazék körül tárt alakoknak, várva-lesve az irigyelt vetélytársak kidőltét, vagy pedig a megmentett programfoszlánnyal mint ellenzék küzdjenek-e tovább a . . . hazáért. „A helyzet kulcsa" tehát most az : kielégítést nyernek-e bizonyos étvágyak, vagy nem. És mindig az lesz a helyzet kulcsa, emberiség képéhez, amelyet a társadalom olyanra fest, aminőnek neki tetszik. De mi szabályozza a külön életet élő, önálló akaratú társadalmat? Mi az a társadalmi, akarat? Van-e ilyesmi egyáltalán? A társadalmi élet nem véletlenek sorozata-e? Nem. Nincs véletlen. A statisztika még a leginkább véletlennek látszó balesetek törvényszerű voltát is kétségtelenül igazolja. A legintimebb, legegyénibb érzések teljesedése, aminőnek például a házasságnak kellene lennie, legridegebb szabályszerűséget mutatnak a statisztika világában. Vannak általános érvényű társadalmi törvények, ha nem is ismerjük őket eléggé és nem is ismerjük mind. A természeti törvények ismeretére a változások s a változások okainak megfigyelése révén jutottunk. Nagy segítségünkre volt a természettudomány sok ágában, hogy bizonyos változásokat tudatosan, kísérletképpen is elő lehet idéznünk. Ez a nagy segedelem hiányzik a társadalmi tudományokban. Itt nem lehet kísérletezni, lombikban főzni, villamos-vezetékbe kapcsolni a társadalom egy darabját lehetetlen. Sőt az akaratunkon kívül történő tünetek megfigyelését is nehezíti, hogy nem vagyunk olyan függetlenek a társadalomtól, mint a természettudós attól a darab ásványtól, amelyet porrá tör, vegyileg bont, savakkal marat, megmér, átalakít. Mi részei vagyunk szociális megfigyelésünk anyagának s látásunkat politikai, egyéni fölfogásunk homályosítja. Agrárius és klerikális éppen A társadalom. — Az emberiség művelődésének és gazdasági fejlődésének története.*) — Ezerhatszáz millióan vagyunk a földön a legfejlettebb állatfajtából/ akik embernek mondjuk magunkat. Abban különbözünk a többi állattól, hogy a természet nem föltétlen urunk és parancsolónk. Tudatosan alkotunk magunknak egy új mindenhatót, aki dalánk és sírásónk, aki voltaképpen mi magunk vagyunk: a társadalmat. Nem vagyunk Robinsonok. Nem a természet, a társadalom szabja meg: megszülethetünk-e, minő tulajdonságokkal születünk, minő tudású, gondolkodású, jellemű, milyen hosszú életű tagjává fejlődünk a társadalomnak, amely belőlünk alakul, mégis fölöttünk áll, amelynek élete a mi egyéni életünk együttese s mégis különálló élet. Ha éhesek vagyunk, annak nem a természet az oka, amely mindannyiunkat elegendő ennivalóval láthatna el; ha az útszélen fagyunk meg, akkor sem a természetet okolhatjuk, amely elég fűtőanyagot kínál; kora halálunk nem természetes — a társadalom a hibás, amely nem használja ki mindenki számára, amit a természet ad. A természet keretet nyújt csak az Az igazságügyminisztérium bijnokai február elején helyzetjavítást, pótlékot kértek a miniszterüktől. A miniszter nem ígért semmit, nincs födözet, ez volt a válasz. Erre a dijnokok az elnöki osztály vezetőjéhez fordultak, az már megígérte, hogy fog födözetet keresni. A tanácsos úr csakugyan talált is fedezetet: 12.000 koronát, amelyet a minisztérium tavaly megtakarított jórészt olyannak látja a szivárványos spektrumot, mint az anarchista Reclus. A chlor spektrumszíne Bernát István és Prohászka Ottokár szemében is sárga s a violán túli sugarak vegyi hatása minden fénykép lemezre hat, akárkié is az a lemez. De ugyanazt a társadalmi tényt másnak látják más gondolkozású emberek: a statisztika számai megmutatják, mennyi kenyeret fogyasztanak az emberek Magyarországon; nekem feketék ezek a számok és éhínségről beszélnek. — Rubinek Gyula úr számára ellenben az agrárius kivitel fokozhatóságának reményét jelentik, az ő szemében viruló zöld, ami fekete az én számomra. Mindezeket a nehézségeket azonban kezdi legyőzni a szociológia látóköre folytonos szélesbítésével, megfigyelt anyagának folytonos halmozásával. Az a könyv, amelynek a címe ennek az írásnak élén van, a maga 800 oldalán betekintést ad abba az óriás adattömegbe, amely a szociológiai kutatónak ma már rendelkezésére áll. S ha annál több nem volt a célja, mint betekintést adni a szociológiai kutatás anyaghalmazába, összegyűjteni, amit térben és időben megfigyelésre kínál a múlt és jelen társadalma kialakulásától máig, kiinduló pontokat adni a gondolkodásra, fölállítani a szociológia ma még megoldatlan egyenleteit, fejtse meg őket ki-ki, amennyire tudja, akkor a rengeteg munkát és pénzt igénybevevő vakmerő könyv elérte a célját Hasonló természetű gyűjteményes szociológiai összefoglalás nincs még egy a világon. De nem hiszem, hogy sok száz között is meg *) Az „Athenaeum" kiadásában megjelenő „Műveltség Könyvtáráénak legújabb kötete. Stein Lajos, berni egyetemi tanár szerkesztette; Tegze Gyula, Heller Farkas, Máday Andor, Meszlényi Arthur, Ferenczy Árpád írták. Ára 25 korona. NÉPSZAVA 1909 február 26. amíg egy szűk választójog alapján, hivatalos presszióval szerzett pénzen és pálinkán vásárolt mandátumok tulajdonosai intézik az ország dolgát. SZEMLE, BELFÖLD. A honvédminisztert leszavazták a képviselőház ülésén. A leszavazás határozottan bizalmatlansági szavazatot jelent Jekelfalussyra és az egész kormányra nézve már csak azért is, mert a szavazás nem a véletlen műve, hiszen a parlament, a körülményekhez képest, meglehetősen látogatott volt. A szavazás az újoncvita alatt történt. A balpárt egy indítványát fogadta el a többség — kormánypárti negyvennyolcasok és balpártiak — Jekelfalussy ellenzése dacára. A miniszter fölöslegesnek, sőt károsnak tartotta az indítvány követelte részletes sorozási beszámolót, amelynek célja az, hogy ellenőrizze, várjon a kormány nem enged-e át a hadseregnek több újoncot, mint amennyit a parlament megszavazott. A többségnek kell ilyen ellenőrzés, aminek az oka csak az a meggyőződés lehet, hogy a kormány képes ilyen burkolt, tilos, törvényellenes létszámemelésre. Ezt föltenni a kormányról: bizalmatlanság iránta. S a leszavazásnak mégsem lesznek következményei. A kormánypárti lapok vagy egyszerűen elsikkasztják majd az esetet, vagy humoros véletlenségnek fogják föltüntetni. A bizalmatlanságot szavazók pedig le fogják tagadni, hogy ők is az indítvány elfogadására szavaztak. A kormány kap valamilyen formában elégtételt s azzal vége. Jekelfalussy nem fog menni, társai nem mennek vele — Magyarországon csak koalició-ellenes kormánynak tilos a többség ellen kormányozni, a koalíciós kormány még a koalíció ellen is tehet, amit jólesik, minthogy nála van a nagy éléskamra kulcsa. koalíciós száj.