Népszava, 1914. június (42. évfolyam, 128–152. sz.)
1914-06-30 / 152. szám
todox Balkánon teríteni akaró klerikálisok, keresztény-szociálisok, a ' Balkánon piacokért harcoló osztrák 'és magyar kapitalisták, a háború sikereiért, előléptetéseiért áhítozó hadsereg, a külpolitika zavarosában halászó magyar munkapárt: ez volt az a háborúpárt, amely, a délszlávok elnyomásátés a Szerbia ellen való háborút követelte. 1 A trónörökös hirdette legelőször az imperiális politika alapföltételének , a tengeri fegyverkezésnek a terjeszkedését. Ő indította meg azt a katonai politikát, amely nemcsak a szárazföldön, de a tengeren is nagyhatalommá akart lenni, amely a hajóhadat nemcsak a partvédésre, hanem a tengeri megütközésre is eléggé hatalmassá akarta növelni, amely a partvédő kisebb hajók mellett megindította a dreadnoughtóriások építését. Történelmi igazság tehát az, hogy az osztrák-magyar imperializmus legelső sorban álló harcosa a trónörökös volt és benne az imperializmust akarta halálra szánni a merénylő revolvergolyó.. És nem véletlen az sem, hogy éppen Boszniában történt ez a merénylet. Nemcsak azért, mert Bosznia volt az osztrákmagyar inperiális politikának a kiinduló pontja, hanem mindazokért is, amik az osztrák-magyar monarchia majd négy évtizedes uralma alatt Boszniában lejátszódtak. Felelet ez a merénylet annak a soksok ezer bosnyáknak a halálára, akiket azosztrák-magyar hadsereg golyói és szuronyai öltek meg az okkupáció idején. Felelet arra a politikára, amely évtizedek óta katonai abszolutizmussal kormányozza Boszniát, amely, nyerses ,kíméletlen szolda, lészka uralma alá vetette mindmáig az egész bosnyák nép életét.. Felelet arra a politikára, amely csak az idegen érdekeket istápolja Boszniában, amely idegenuralmát tetőzte az uzsorakapdaizmus minden szipolyozásával és a bürokrácia minden pedáns önkényével. Felelet ez arra a kormányzásra, amely harminchat évi uralom alatt nem talált időt arra, hogy eltöröljeBoszniában, a jobbágyságot. A szláv kniet még mindigjobbágya a mohamedán földesurnak, még mindig földje termésének egy harmadával adózik a mohamedán bégeknek és agáknak. Felelet arra a kormányzásra, amelynek egyetlen szociális reformja csak az volt, hogy a paraszt az államnak járó tizedeket immár nem természetbeli, hanem még súlyosabban nyomó pénzben köteles leróni. Felelet arra a politikára, amely nem fejlesztette az ország termelő erőit, amelynek uralma alatt minden vállalkozás hasznát idegen tőkések fölözték le, amely minden jövedelmező állást és hivatalt, idegenekkel töltött be és amely erőszakos klerikalizmussal próbált megfojtani minden szabad szellemi megmoccanást. Az okkupáció idején még alig volt Boszniában néhány katolikus templom, az annexió dicsőséges idején már L'Wie katolikus templom, 23 kolostor, 11 katolikus gimnázium, meg 800 szerzetes fogta lelki igájába Bosznia népét. Felelet ez a merénylet arra a politikára, amely a szerb háborúveszedelem idején kíméletlen brutalitással statárium alá vetette Boszniát, amely egyforma tiprással oszlatta föl a munkások szakszervezeteit és a nacionalista szerbek egyesületeit. Sts nem véletlen még ennek a merényletnek az időpontja sem. A trónörökös, mint az osztrák-magyar monarchia egész fegyveres erejének főparancsnoka, időzött Boszniában, hogy vezesse azt a nagy hadgyakorlatot, amely a „föltétlen harcszerűség" jelszavával éppen Szerbia ellen szegeződött. A hadijáték célja az volt, hogy megmutassa, miként verik vissza az osztrákmagyar monarchia csapatai a Szerbia felől betörő ellenséget. Ezt a hadgyakorlatot a délszláv ésisittétől való félezést "rendezte"és íme, a délszláv eszme — véresen komolyra fordítva a hadijátékot — azzal felelt, hogy bombát és revolvergolyót küldött az osztrák-magyar hadsereg főparancsnokának a megölésére Végül és mindenekfölött pedig az osztrák-magyar és a másfajta imperializmusok teremtik meg az ilyesfajta merényletek legfőbb lelki föltételét: telítik meg a levegőt az emberölés vérpárájával. A szociáldemokrácia mindenütt a világon azt hirdeti, hogy az emberélet ,az emberiség legdrágább kincse és éppen ezért mindenütt a világon elítéli a gyilkosságot, akár alulról követik el a hatalmasok ellen, akár a hatalmasok követik el „törvényes" emberöléssel. De éppen a hatalmasok, a militarizmus szóvivői, a háborút kívánó imperiális politikusok azok, akik folytonos uszításaikkal, mozgósításaikkal, ultimátumaikkal, háborúveszedelem keltéseikkel hozzászoktatják az emberiséget az emberölés borzalmaihoz. A tömeges emberölést szolgáló militarizmus teremti meg azt a lelki talajt, amelyben kicsiázhat a hatalmasok ellen való merényletek gondolata. Az osztrák-magyar abszolutizmus urainak rettentő intőjel ez a sarajevói merénylet. Politikájuk az utolsó esztendőben az elnyomás, a militarizmus,a reakció és a háborúfasiszitás politikája volt, nyomában tehát mindenütt gyűlölség, ellettesíteny, keserűség és bosszúvágy támadt. Az osztrák-magyar abszolutizmus urai azonban eddig, úgy látszik, nem tudták, hogy immár nem a régi patriarchális viszony köti őket népeikhez. Az orosz cár tudja, hogy ő az orosz cár és ezért katonák, rendőrök, detektívek állandó páncélja veszi körül. Az osztrák-magyar abszolutizmus urai azonban eddig nem ismerték föl a való helyzetet, nem látták meg, hogy népeikszemében ők ma osztrák-magyar cárok és eddig nem vették körül magukat eleven védőpáncéllal. Most a sarajevoi pisztoly robbanása megvilágította előttük a valóságot és most nyíltan,,választaniok, kell, vagy rálépnekA demokratikus" erőket fölszabadító, a nemzetek elnyomását megszüntető politika útjára, vagy beletörődnek abba, hogy élik az orosz cárok detektívektől őrzött, rémülettől hisztériássá tett, bombavetések robbanásaitól hangossá tett életét. A történelmi mértékkel ítélkezés szemében ez a sarajevoi merénylet magyarázata és ez a történelem nagy tanulsága. A sarajevoi gyilkosságról a következő tudósítást közöljük : « # » Győzelem, írta névész Itfittfily. A karja a háta alatt volt, majdnem kicsavarodott, a dereka majdnem eltörött, a feje is diván karja mögött hátra esett, a kezereszketett az erőlködéstől, úgy érezte, hogy a csontjai, az izmai megrepedni készülnek, "minden tagja irtózatos fájdalommal fájt, könnyek szöknek a szemébe, — 110 most még egy nagy, egy utolsó, egy óriási, egy férfias, elszánt erőlködés... Sikerült. A fiatalember lezuhant a diván elé, a földre. A lány talpra ugrott. Reszketett még mindig. Könnycsöppek szántották az arcát és a haja a szeme elé kócolódot. Nem szó, fordítás tört ki belőle : — Nyomorult! Undok ! Undok ! Utálat,!... Toporzékolni akart a határtalan dühében és belerúgott a fiatalemberbe. — Undok ! Utálat!... Azután ledobta magát egy székre, lihegett, keservesen sírt még, azután megtörölte a szemét. "Fölállt. Mint egy királynő , karcsú, magas, — a haja, mint egy bronzfolyam susogott. Az arcán már nyoma sem volt a sírásnak. A fiatalember föltápászkodott, a diván sarkába ült és hallgatott, a halántékát törülgette. A lány parancsolt: — Kinyitni az ajtót! Mindegyiket! A szalonét is, az ebédlőét is, az előszobáét is kinyitni ! A fiatalember mozgott, a szeme a falakon révedezett, — azután lassan keresgélni kezdett a zsebében. Kivett három kulcsot, azután már elevenebb mozdulattal az asztalra tette azokat: — Itt van. Nyissa ki! A leánynak szikrázott a szeme: — Hohó, aki becsukta! Kinyitni! Most már nem olyan nagylegény, ugye, mint amikor becsukta? Nevetőre állt a szája; a mozdulatai gúnyolódtak; a szeme kajánul kacagott; a hajához — a susogó bronzfolyamhoz — hozzá sem nyúlt; a haja ingerkedett; szinte az egész leány kellette magát. Kiegyenesedett. A legény ránézett és rajta felejtette a szemét. A kulcsok csöndesen feküdtek az asztalon. — Azt akarom, hogy maga nyissa ki — mondta most megint a leány. Maga nyissa ki, aki becsukta. Most nem lehet parancsolni! Azt akarom, hogy maga nyissa ki. Ett ráérek. Én meg akarom mutatni, hogy nem félek magától. Majd meglátjuk, hogy ki fog dadogni, majd ha hazajönnek?! Majd meglátjuk, ki fogja kinyitni! A legény fölállt és kinyitotta a szalon ajtaját meg az ebédlő ajtaját. .. — Azt is! — mondta a leány és az előszobaajtó felé mutatott. A legény könyörögve nézett rá, a leány gőgösen mérte végig. — Hát könyörüljön — mondta most a fiú. — Hiszen könyörögtem! Miért csinálja ezt Velem? Miért éppen velem? — Mert magát utálom! Utálom! Undok és förtelmes! Mert meg kell valakinek tanítani az ilyen urakat! Mert valakinek egyszer meg kell mutatni, hogy az ilyen nagylegények kis legények! Mert nem lehet csak kinyújtani a kezét, mert nem lehet mindenkit csak úgy elérni! Mert megmondtam magának, hogy soha! — és ha a lelkét adná ki itt előttem, ebben a percben, akkor is... soha!... Nősüljön meg, menjen a szeretőihez, menjen az asszonyaihoz, kezdjen ki az unokatestvérével, menjen le az utcára, forgassa a fejét,, kacsintson egyet, füttyentsen egyet, csörgesse meg a pénzt a nadrágzsebében. •— én utálom ... és már azért is érdemes élni, hogy egy ilyen legénykének a szemébe kacaghassa az ember, hogy utálja, lenézi, kineveti, köphetnékje van. Kinyitni!... Szikrázott a szeme, a haja félelmetesen susogott. A legény fölvette az asztalról a harmadik kulcsot is, gyorsan végigmérte a szobát— a kulcs pattogott a zárban —, a kilincset megnyomta, fölrántotta az ajtót és kitárta. Azután ordított: — És most ki! Elég volt! Ki! Ki a konyhába! Ki a cselédszobába! Ki, ott a helye! A leány nem mozdult. A legényből ömlött a szó: — Ezerszer különbeket kaphatok egy szavammal! Minek kezdett velem? Minek ingerekedett velem? Miért maradt itthon velem? Miért jött be, amikor hívtam? A leány nyugodtan felelt. — Mert hívott. • — Hát akkor most hogy, mer velem igy beszélni? •— Hát maga hogy mer ..velem úgy csinálni? — Az ilyen leány azért van a világon! A szakácsnő elmondta az anyjámnak, hogy magának már gyereke volt lÉP SZÁVI!