Népszava, 1919. július (47. évfolyam, 154–180. sz.)
1919-07-01 / 154. szám
Sixics Kágháas gégűfia Soha gyönyörűbb", megindítóbb képet nem láttunk, mint az Országház téren vasárnap délután. A parlament lépcsőzetén, délszaki növények és a koszorúk százai között feküdt a tizennyolc érckoporsó, óriási fekete drapéria, fülűből lengő fekete lobogók adták a hátteret ehhez, az óriási ravatalhoz, amelyen tizennyolc hősét temette a proletárállam. A téren azok a díszszázadok állottak katonás rendben, amelyek soraiból estek el a hősök. Teljes némaság uralkodott az óriási téren, a sok ezer ember visszafojtott lélegzettel kisérte a gyászi ünnepély lefolyását. Két sorban álltak a hősök koporsói: ' Cser István 20 éves vörös katona, Blasek Lajos 20 éves vörös katona, Deutsch János 19 éves vörös katona, Hetting Mihály 20 éves vörös katona, , Melegh B. János 18 éves vörös katona, Gulási Gusztáv 18 éves vörös katona, Szabó L István 19 éves vörös katona, Korbély Ferenc 23 éves vörös katona, Kósa Miklós 23 éves vörös katona, Szentrali Ferenc 24 éves vörös őr, Pető Gyula 23 éves vörös őr, Gyenis Géza 18 éves vörös őr, Gosztonyi Gyula 23 éves vörös őr, Szokoli József 18éves vörös katona, Lajkó Ferenc 18 éves vörös cor, Pigécz István 21 éves vörös katona, Gives Mór 32-es vörös katona, Lőwy Béla 32-es politikai megbízott tetemével. A zenekarok, a katonai küldöttségek, a pártés a szakszervezetek küldöttségei már délután1 órakor kezdtek fölvonulni a Tanácsköztársaság háza elé. A ravatal körül a 32-es és az 1-es vörös gyalogezred, valamint az 1. vörös tüzérezred díszszázada vont kordont A katonák sapkájukra cserjelevelet vagy piros rózsát tűztek. Egyes osztagok fegyveresen, más osztagok pedig teljes harci felszereléssel vonultak ki a temetésre. ! Két óra körül megérkeztek a Forradalmi Kormányzótanács tagjai, akik Garbai Sándorés Kun Béla elvtársak vezetése alatt teljes lazámban résztvettek a gyászünnepségen és a s proletáráldozatok hozzátartozóit résztvevő hangon vigasztalták. Megjelent Baubrieh József elvtárs, katonai főparancsnok és Jancsik elvtárs, a Vörös Őrség főparancsnoka, Szikrd Gyula helyettes főparancsnok, továbbá Hachespacher, Schultz és Vajda elvtársak, a VörösŐrség országos parancsnoksága nevében, valamint Biermann és Bogár elvtársak a fővárosi munkástanács elnökségének képviseletében. Most a katonazenekar az Internacionálét, utána a fővárosi népzenészek zenekara a „Kitették a holttestet az udvarra" kezdetű dalt játszotta el Majd az Acélhang-dalárda gyászdalokat adott elő. Amikor az utolsó akkordok is elhangzottak, Hasfeafi Sándor elvtárs, a Forradalmi Kormányzótanács elnöke a koporsók közé helyezett, feketével bevont szónoki emelvényre lépett és a következő gyászbeszédet mondotta: — A Tanácsköztársaság kormányzótanácsa nevében búcsúzni jöttem hozzátok, mártírjai a nagy küzdelemnek, mártírjai egy világforradalomnak. Búcsúzni jöttem hozzátok és ez alkalommal egyet mást el kell mondanunk arról a küzdelemről, arról a harcról, amelynek minden elnyomott proletár ebben az országban és az országon kívül az egész világ harcosa. Új világ bontakozik ki és ennek az új világnak a megszületése csak nehéz küzdelmek árán érhető el. Ebben, a nehéz küzdelemben az elnyomott dolgozó milliók osztállyá kell, hogy szerveződjenek, kemény, hatalmas harcot kell vivniük, hogy elhárítsák az útból a régi világ romjait, lebontsák a régi vilás minden intézményét, föl kell építeniük helyére az ujat, az igazságosat és azok világát, akik dolgoznak, dolgozni akarnak, munkájukkal azonban nem akarnak mást szolgálni, mint önmagukat saját világukat, boldogságukat és kultúrájukat. — A harcnak kezdetén vagyunk. A világháború borzalmai indították a harcot erre az útra. Ennek a világháborúnak megismétlődését teszi lehetetlenné a proletáröntudat és hogy ezt elérhesse, a hatalmat kezébe kell vennie, ezt a hatalmat a proletárság javára, termelőrendjének megalapozására kell fordítania. Nem mondanak le a hatalom urai, a termelőeszközök birtokosai egyszerűen a kiváltságaikról. Pillanatról-pillanatra kísérletet tesznek anra, hogy hatalmukat, visszahódítsák, termelőeszközüket megszerezzék és milliók kizsákmányolását a maguk javára tovább folytathassák. — Ilyen kísérlet történt most is, amikor aljaseszközökkel, raffiaiást isitrikákkal, tömegeknek, NÉgunkásakknak, csoportoknak megtévesztéseivel, hazugságoknak elterjesztésével, elhiresztelésével megtévesztettek egy csomó embert és arra bírtak, hogy a proletárok állama, annak állami rendje és hatalma ellen fegyveres fölkelést szítsanak. Ebben a küzdelemben buktatok ti el, ifjú elvtársaink, proletárok, akik néma ajakkal e koporsókban feküőztek. Eljöttünk ide, mi proletárok, hogy szeretetünket, megemlékezésünket és annak minden virágát lerakjuk a ti koporsóitokra Eljöttünk ide abban a meggyőződésben, hogy a dolgozók államát ebben az országban megdönteni nem lehet. Minden forradalom, minden átalakulás megköveteli a npaga áldozatait, göröngyei sokszor megsebeznek olyanokat, akiknek életéért kár. A világátalakulás nagy munkájával vele jár az áldozat, de vele jár az a kötelesség is, hogy a proletároknak szeretetükbe és szívükbe kell zárniuk azoknak az emlékét, akik ezekben a koporsókban feküsznek és e koporsóknál azt a fogadalmat kell tennünk, hogy kitartunk annak a dolgozó államnak megalapozásánál, kitartunk abban a meggyőződésben, hogy ez az átalakulás csak a dolgozó vroletárság végső akaratával és végső győzelmével végződhetik. Ez a gondolatunk kísérjen titeket, ifjú bajtársaink, utolsó utatokra. Azzal a gondolattal búcsúzunk el tőletek, hogy a ti halálotok biztosítéka a Tanácsköztársaság fönnmaradásának. Nyugodjatok békében, emlékezetünkbe zárunk mindenkor mint mártírokat, hősei ennek a nagy, Világátalakító küzdelemnek. Mély megindultsággal hallgatta a tömeg. Garbai elvtárs hatalmas gyászbeszédet, amelyének elhangzása után elvtárs, hadtestparancsnok, a Vörös Hadsereg nevében búcsúztatta a hősöket. — A Vörös Hadsereg főparancsnoksága és az összes vörös katonák nevében — úgymond — búcsúztattak. Benneteket ifjún elesett bajtársaim és elvtársaira. Az ő nevükben teszem le a Vörös Hadsereg koszorúját. Amikor ezek mellett a koporsók mellett állunk és gondolkozunk eme tény jelentősége fölött, akkor ebből súlyos tanúságot, súlyos következtetéseket von le minden proletár, mindazok, akik sziklaszilárdan állanak a proletariátus küzdelme mellett, akik szívükben átérzik történeti hivatásukat. Nem bosszút esküszünk föl ezek mellett a koporsók mellett, nem bosszút kiáltozunk, hanem belenézvén a dolgokba, azt a következtetést kell, hogy levonjuk, hogy a proletárdiktatúra, hogy a proletariátus folyton fokozódó hatalma és a Vörös Hadsereg folyton fokozódó harckészsége lehet csak az egyetlen lehetőség, amely bennünket győzelemre visz és amely minél kevesebbé teszi azt a vért amely vért ki kell ontanunk a proletariátus, érdekében. A burzsoázia sír a munkásság erőszaka miatt A burzsoáziáról, a finom, a jószívű, a civilizált burzsoáziáról, amelynek civilizációját most érezzük a saját bőrünkön, már Marx megmondotta: „A burzsoá-rend civilizációja és igazsága valódi cikázó fényében mutatkozik, mihelyt azok, akik a rendben rabszolgák, uraik ellen föllázadnak. Akkor kisül, hogy a civilizáció és igazságosság leplezetlen vadság és törvény nélküli bosszú. A gazdagság eltulajdonítói és előállítói között folyó osztályharc minden újabb válsága rikító "módon veti felszínre e tényt. A burzsoázia 1848. júniusi gaztettei eltörpülnek az 1871-iki kimondhatatlan aljasságok mellett". Ezt mondja Marx és mi azt mondjuk, hogy 1871 elhomályosodik azok mellett a gazságok, azok mellett az irtózatosságok mellett, amelyeket a nemzetközi és magyar burzsoázia produkált Mannerheim finn generálistól kezdve az akasztófabélyeggel megbélyegzett német Nosken át folytatva a magyarországi fehéreknél abban az irgalmatlan,harcban, amelyet a proletariátus fölszabadulása és a magyar proletárság ellen indított. A burzsoázia civilizációját a burzsoázia igazságosságát érezzük a Tiszántúl, ahol a munkásokat sorba korbácsolják, százezreiket éhenhalásra ítélik és a Tiszántúl minden gépét és minden élelmiszerét elhurcolják. A burzsoázia igazságosságát érezzük a napokban, akkor, amikor a finom pesti burzsoázia Mannlicherrel, gépfegyverrel, ágyukkal tört orvul a védtelen proletariátus ellen, amikor a burzsoázia fölbérelt csőcseléke nem a gazdagok városnegyede ellen, hanem a proletárok negyede ellen irányította a gyilkos ágyuk csövét. Éreztük a Ludovika Akadémia mellett, ahol a védtelen gyermekeket és védtelen asszonyokat gépfegyvereztek le a fehérek, láttuk a vidéken, ahol a fehérek a munkástanács elnökét lófarkra kötve hurcolták kilométereken keresztül, láttuk azoknál az akasztófáknál, amelyekre az elvtársainkat húzták föl a burzsoák. Ha ezt el akarjuk kerülni, ha minél kevesebbé akarjuk tenni a vért, melynek a diktatúra érdekében ki kell omlania, akkor minél jobban, minél erősebben, minél hatásosabban kell eltivorni a magyar burzsoáziát, minél erősebben ki kell kezéből venni a hatalmat mert minél erősebbek vagyunk és minél gyöngébbek ők, annál kevésbbé, kell tartani attól, hogy a fehérek ellenforradalmat mernek csinálni. De máskép mozdulni sem mernek, csak mikor azt vélik látni, hogy a munkásság soraiban egyenetlenség uralkodik. Ezekben a koporsókban csupa fiatalok, tizenhattól huszonnégy éves, drága fiatal elvtársaink feküsznek, némán mutatva meg a morgolódó öregeknek, hogy a fiatalság forradalmi tüze, elhatározása és áldozatkészsége egész a halálig szilárdan áll a munkásság ügye mellett Ezek mellett a koporsók mellett, amelyektől mi vidáman megyünk bármely percben a halálba a munkásság nagy és szent ügyéért minden munkásnak és minden vörös katonának újból és újból fogadalmat kell tennie a sziklaszilárd kitartása és olyan rendszer, olyan politika támogatására és megteremtésére, amely a burzsoáziát mozdulni nem engedi, amely a burzsoáziát végleg elnyomja és ezáltal az ellenforradalom lehetőségét kizárja. A magyarországi munkásság, a magyarországi Vörös Hadsereg, amely állandóan harcokban él, nehéz órák előtt áll. Állandó támadások és válságok hasogatják a magyarországi munkásság hofii és az egész világot megrendítő küzdelmét. Ezek mellett a koporsók mellett, amelyekből ezt kiáltják ki hozzánk megdicsőült elvtársaink: „Hogy ha kell, odaadjuk fiatal életünket!", ők megmutatták, hogyaz kell sziklaszilárdan állni és halálmegvetéssel harcolni és megmutatták, hogy a proletariátus jövője érdekében csak egy lehetőség van: a proletariátus legkinzvetlettebb diktatúrája, hogy a szocializmust ki tudjuk építeni. — Itt a nemzetközi forradalom, elvtársaim. A kapitalizmus összeomlása nyomán lét a nemzetközi forradalom, amely Európa nyugaton, keletén egyaránt hatalmas lángokkal csapkod jobbra és balra. Ezekben a percekban, a válság, állandó óráiban, ezek mellett a koporsók mellett fogadalmat kell tennünk, hogy soha, amíg élünk és egy csöpp vér van ereinkben, élve a diktatúra fegyverét, a munkásság hatalmát kezünkből kicsavarni nem engedjük. Elesett elvtársaink emlékét a munkásság, a magyar munkásság szivébe fogadta és ezzel a szentséggel lelkében megy küzdeni újra meg újra a munkásság hatalmáért a munkásság jövőjéért a szocializmusért! Vágó Béla elvtárs nagyhatású beszéde után Nambiuliger Jenő elvtárs lépett a szószékre és a Szocialista-Kommunista Munkások Magyarországi Pártja nevében búcsúztatta a proletárhősöket . A Szocialista-Kommunista Munkások Magyarországi Pártja koszorúját és megilletődött, hódoló tiszteletét hoztam el az ellenforradalom leverésében elesett proletárhősök ravatalához. Ti, akik itt tizennyolcan üveges szemmel, meredt, átlyukgatott testtel és puskatussal szétvert koponyával kiterítve feküsztek, a magyar proletárforradalom vértanúi vagytok! Ti, akik az első hivó szóra, avagy hivás nélkül lelkesen, mámorosan siettetek fegyverrel a kezetekben, a dolgozó milliók uralmának védelmére, glóriás mártírjai lesztek e dicsőséges magyar forradalomnak. És bár a ravatalok körül dübörgő ezrek szívében mélységes a fájdalom, fogcsikorgató az elkeseredés és bár a nemtelen ellenfél okozta korai, halálotok miatt ökölbe szorulnak százezernyi kérges proletárkezek, bennünket a nemtelen bosszúállás tűse nem hevít. De megfogadjuk e gyászos ravatalnál szent, nagy fogadással, hogy minden kísérletezés, minden próbálkozás ellenére sem engedjük, hogy ez ország még egyszer kasznérok, ingyenélő mágnások, bankárok, üreafejű, fönhéjázó, aranygalléros és sarkantyús tisztecskék országa legyen. Fogadjuk szent nagy fogadással e gyászos ravatalnál, hogy a ti hősi forradalmi elszántsági okhoz hasonlóak és méltók leszünk. Fogadjuk és megüzenjük a világ minden tája felé hogy nem pihenünk addig, amíg a világforradalom tüzes csóvájával a kezünkben, föl nem gyújtjuk a világot körülöttünk. A forradalmi düh kirobbanó keserűségével fogjuk folytatni a harcot életre-halálra és nem lesz annyi puskája, gépfegyvere, lángszórója és egyéb öldöklő eszköze, nem lesz annyi papja, mágnása, bankárja és katonatisztje ennek a kerek világnak, amennyi a nemzetközi testvériségben összeölelkezett proletárság kezéből újra ki tudná csavarni a hatalmat. Dicsőségesen elesett prokutártestvérek, békén pihenjetek! Ezután a Munkástanács nevében EterniaRR Ittván elvtárs a következő búcsúztatót mondottal : — A gyászpompa komor feketesége borítja fiatalon elesett proletártestvéreink ravatalát A gyász komor érzése tölti el szívünket de nem lehorgasztott fejjel, nem kétségbeeséstől zokogva, nem könybe lábadt szemmel, hanem fölemelt fejjel, szikrázó szemmel és ökölbe szorított kezekkel jöttünk ide, hogy a budapesti Munkástanács nevében elbúcsúztassuk elesett elvtársainkat és hogy uj erőt, uj bátorságot merítsünk koporsóik láttára. Nem érünk rá keseregni, mert benne vagyunk a harcban és oolférjuk tovább azt a harcot amelyben ezek a testvéreink elestek. Mi nem akartuk, hogy vér folyjon Budapest utcáin, mi vér nélkül békeőrségben akartuk megkezdtem a munkát és kétesen szerettük volna fölépíteni a boldog emberiség új társadalmát De a ők nem tudnak belenyugoditti abba, hogy kiragadták kejrökből a"