Népszava, 1927. november (55. évfolyam, 248–272. sz.)
1927-11-08 / 253. szám
.1927 november 6. NÉPSZAVA A SE, A hivatalos Magyarország ünnepe. - Habsburg főhercegek is ébredők a Kossuthszobor körül. - A ellenzéki polgári pártokat kiszorították az ünnepélyre. A rónaai katolikus egyház távolmaradásával tüntetett. Szürke plakátpapiroson és még szürkébb hivatali stílusban adta tudtul Budapest népének a kurzus jóvoltából való polgármester, hogy vasárnap leplezik le Kossuth Lajosnak, a szabadság, a jogegyenlőség, a haladás reprezentánsának szobrát. Már a „Hirdetmény" stílusának fahangjából is kiérezhető a folt, hogy milyen színes, milyen lelkesedéssel, milyen érzéssel mennek a mai Magyarország urai, az ellenforradalmi reakció urai erre az ünnepre, amelynek rendeltetése lenne, hogy világgá kiáltsa Magyarország elismerését a szabadság bajnoka iránt. Hivatalos ünnep lett a Kossuth-szobor leleplezése, gondoskodtak róla, hogy ne legyen több ennél. A külsőségek is jelezték, hogy a nép joga nagy hirdetőjének ünnepéhez ne jusson közel a nép. Sokszoros rendőrgyárű fegyveres készültsége tartotta vissza a népet a parlament előtti térről, nehogy ennek jelenléte zavaróan hasson annál a színjátéknál, amely Kossuth Lajos szobra körül lefolyt. Csak meghívóval lehetett ide bejutni, akinek nem volt a kezében a rózsaszínű, elegáns meghívó, amelynek tulajdonosától „erre az ünnepségre szíves megjelenését kérik", az nem jöhetett a közelébe sem a szobornak és annak az úri gyülekezetnek, amely ebből az alkalomból itt egybesereglett. És így történt, hogy díszszázad, kürtszó, katonazene, tisztelgés, vezényszavak, dalárdaének, zászlósokaság, aztán szónoklatok, mind, mind, amelyek hivatalos ünnepség járulékai, megvoltak ez alkalommal, de hiányzott onnan a lélek, a hevület, a lelkesedés, hiányzott onnan az, aki tudta volna Kossuth Lajost lelkesen, hevülettel ünnepelni, hiányzott onnan a nép. A szertartások hűvössége áramlott a szemlélő elé ebből az ünnepélyből. De a szertartás kereteit is áttörte az a szellem, amely most Magyarországon kormányoz, diktál és amely minden erejét arra összpontosítja, hogy lehetően semmi sem valósuljon meg az igazi, a hamisítatlan Kossuth Lajos eszményéből. Nem egy alkalommal volt észlelhető az ünnepségen, hogy az emberek összenéztek és valami fanyar mosoly kíséretében vonogatták vállukat. Habsburg főhercegek Kossuth Lajos szobránál. A legbrutálisabb reakció hirdetői és képviselői tesznek koszorút a márványszobor lábához. Volt olyan, aki keserű iróniával mutatott rá a téren fölsorakozott lovasrendőrökre: ott az az öreg rendőrló hogy ágaskodik, amikor a Kossuth-nótát hallja. Nem lehet máskép, minthogy ő még úgy emlékszik, hogy neki a Kossuth-nóta hallatára bele kell gázolnia a sokaságba. A habsburgi akarat és reakciós szolgái tisztelegtek Kossuth szobra előtt. Az emberben önkéntesen is fölmerül a kérdés, vájjon mit tennének ők most, ha nem a kőből való, hanem az élő Kossuthtal kerülnének szembe, ha ez most megjelenne és harcolna úgy, ahogy ő harcolt az eszmékért, amelyeket hirdetett és követett. Nem egy epizód játszódott le ennek a ceremóniának folyamán, ami a szimbólum erejével hatott. Amiután a kormánypárt elhelyezte koszorúját, megindult a roham a szobor talapzata felé és látni lehetett a feketeingesek, az ébredők csapatját, amint mindenen keresztülgázolva, mindenkit félrelökve törtetnek oda. Más politikai pártnak, mint a kormánypártnak nem volt meg a lehetősége, hogy a neki juttatott sorrendben tegye le koszorúját. De azért történt az ünnepség alkalmából őszinte megnyilatkozás is. Vétenénk a történelmi hűség ellen, ha ezt említés nélkül hagynók. Kossuth Lajos emlékének a hivatalos testületek sorában adóztak a különböző felekezetek papjai is és a római katolikus klérus volt az egyedüli, amely távol maradt, amely nem képviseltette magát, koszorút sem helyeztetett el Kossuth Lajos szobára. Még azok is, akik egyébként mindenkor kész védelmezői és szövetségesei a klérusnak, most röstelkedve emlegették ezt a távolmaradást, amelynek magyarázata nem lehetett más, mint az, hogy a római katolikus klérus még ebben a külsőleges megtiszteltetésben sem akarta részesíteni azt az embert, aki egyenlő jogért, szabadságért és minden felekezeti és faji különbségtétel ellen küzdött. Voltak olyanok, akik azzal kísérelték magyarázni a klérusnak ezt a magatartását, hogy Kossuth Lajos evangélikus volt, azonban azok, akik erről beszéltek, csakhamar elvetették ezt a magyarázatot, mondván, hogy a klérus sohasem tagadta meg a kijáró tiszteletadást az olyan nemkatolikus ünnepelttől, aki nem volt szabadsághős. Mindenki, aki valaha gondolt arra, hogy egyszer Kossuth szobrának leleplezését ünnepli Magyarország, bizony nagy csalódást érzett ennek az ünnepségnek láttára. És még nagyobb volt a csalódása annak, aki valaha is elképzelte Kossuth szobrát és most meglátta az Országház-tér egyik sarkában fölállított Kossuth-szobrot. A tettkészség, az akaraterő, a lelkesség, a forradalmi cselekvés harsogó és káprázatos megtestesülésének éreztük és tudtuk mindannyian Kossuth Lajost és mindezzel teljesen ellentétes, gyönge, megtört, hitvesztett alakot formált a szobrász Kossuth Lajosról, olyan alakot, amilyen sohasem lehetett. Hiszen Kossuth még a bukás tragikumában is harcos, cselekvő ember volt, aki kitartóan, elszántan és törhetetlenül tört célja felé. A szobormű nem ezt a Kossuthot hirdeti, sem 1848, sem 49 szellemét nem adja vissza, hanem hirdeti és képviseli a meghunyászkodás és a megalkuvás szellemét, annak a korszaknak a szellemét, amelyben ennek a szobornak elkészítését elhatározták és amelyben ennek a Kossuth-szobornak a tervét elfogadták. Ezt a Kossuthot, ezt a 48-as minisztériumot, ezt a szomorú, letört társaságot úgy vélték akkor, elfogadhatja a habsburgi császár is. Talán úgy képzelte, talán ilyennek szerette volna látni a „lázadókat" Habsburg Albrecht főherceg, a császári önkény képviselője 1851-ben. Ez is elfogadta volna ezt a szobortervezetet és legföljebb egyetlen változtatást rendelt volna el rajta, azt, hogy írják alá: „Így jár mindenki, aki császári ura akaratának ellene szegül." * A Kossuth-szobor leleplezéséről következő tudósításunk számol be: A Sölvonulás. Vasárnap a kora délelőtti órákban katonaság, cserkésze kárlátok, küldöttségek sorai vonultak föl az Országház térre. Legnagyobbrészt katonás sorokban zeneszó vagy dobpergés mellett meneteltek és helyezkedtek el a tágas téren. A hatalmas tér északi szegélyénél a villamossínek mellett hatalmas, szürke ponyvasátor emelkedett. A sátorban az immár kész Kossuth-szobor várta a leleplezést. A szobor talapzatán jobbról a szoborbizottság tagjai helyezkedtek el, míg a szobor baloldalát a sajtó számára tartották fönn. A szobor talapzatától baloldalt állt föl a díszszázad, jobboldalon pediglen emelkedett a díszsátor. A teret szegélyező középületek föl voltak lobogózva, a szobor mögött épülő bérházat, amely az egyik kőszénbánya részvénytársaság tulajdona, egész frontjában lepellel vonták be és zászlókkal díszítették föl. Fél 11 óra tájban jelen voltak már az összes meghívottak, megérkeztek a képviselőiház és a felsőház tagjai, élükön Apponyi Alberttel, a főváros küldöttsége a polgármesterekkel. A díszsátorban együtt voltak már a kormány tagjai is, majd pedig megérkeztek a többi előkelőségek is. A dalosok a honvédzenekar kísérete mellett elénekelték a Himnuszt, majd pedig a Szózatot, azután dr. Buzáth János alpolgármester, a szoborbizottság elnöke lépett az emelvényre, aki ismertette a szobor elkészítésének történetét. — Ennek a szobornak — mondotta — minden köve az ország népének filéreiből épült és minden fillére ennek a népnek szivedobogását jelenti. Itt áll a szobor. Kossuth Lajos alakja, az első felelős minisztérium márványalakjaiban, az eggyé forrott nemzet örök hálája, hódoló emlékezése emelte és az ettől ihletett művész zsenije alkotta meg. Sipőcz Jenő polgármester lépett ezután a szónoki emelvényre és átvette a főváros nevében a szoborművet. — Kossuth nemcsak egyetlen nemzeti gondolat kifejezője volt — mondotta —, hanem egyetemesen a nemzet legtitkosabb vágyainak, reményeinek és álmainak volt a megtestesítője. Ez az álom az ő életében a történelmi szakségszerűség folytán a szabadság kivívása volt, a nemzetnek a modern alkotmányos államok sorába való bevezetése, a nemzeti függetlenség és önrendelkezés biztosítása. Vágyaiból és reményeiből sok valóra vált, más csak álom maradt. Beszéde végén bejelentette, hogy megőrzés végett átveszi a szoborművet. Ezután a szoborról lehullott az óriási lepel és a jelenlevők előtti napossá vált időben fehér ragyogással emelkedett ki a nagy terjedelmű szobor. Gyér taps, szórványos éljenzés is hallatszott és Buzáth alpolgármester fölhívására gróf Apponyi Albert jelent meg az emelvényen. Ajelenlevők lelkesen ünnepelték, Apponyi pedig belefogott ünnepi szónoklatába. — Minden szobor — kezdte beszédét —, amely egyént örökít meg, azt jelképezi, ami abban az egyénben igazán örökkévaló, azt, ami túléli a múló élet múló vitáit és ellentéteit, azt, ami el nem enyésző erő, érték, dicsőség, értékes ereje, dicsősége nem csupán annak az egyénnek, hanem az egész közületnek, amelyhez tartozott, amelyet szolgált nagy arányokban: nemzetének, sőt az emberiségnek... Két nagy eszme és egy nagy energia forrt össze a köztudatban Kossuth Lajos nevével. Két eszme, amely elemi szükségszerűséggel uralkodik minden nemzet lelkében. A két eszme, két elv az, hogy a nemzeti lét csak akkor nyugszik biztos alapokon, ha joggyakorlásának körében, annak jótéteményében ben foglalja az egész népet és hogy csak akkor boldogulhat igazán, ha önállóan intézi saját sorsát, idegen hatalomtól függetlenül, a maga létérdekeinek, nem pedig idegen céloknak útmutatása szerint, röviden kifejezve, hogy a két gondolat, a magyar népszabadság és a magyar nemzeti függetlenség ikertestvér gondolata. Ezután fejtegette, hogy miben áll Kossuth Lajos különleges nagysága. A nép fölszabadításának és a nemzet függetlenségének eszméjének volt a képviselője — mondotta. — E nagy gondolatok terjesztésében övé volt a lángelmék legmerészebb szárnyalása és a keresztülvitelnél ő képviselte a leghajlíthatatlanabb akaratot. Erre a kivételes, szinte démoni akaraterőre szükség volt, hogy a korhadt viszonyokból kiváltsa azt az ellenálhatatlan lelkiáramlatot, amely a közjogunkban ismeretlen, de a valóban minden hatalmat, gyakorló bécsi udvari tanácsok fojtó öleléséből kibontakoztassa a független magyar felelős minisztériumot. Ezután vázolta Kossuth nagyságának, tehetségének munkáját, és hatását a külföldön. Rámutatott arra, hogy „a Kossuth szimbólumban megrögzített nemzeti erőre és annak átvitelére az idegen nemzetek tudatában ma nagyobb szükség van, mint valaha. Beszédét pedig így fejezte be: — Megrendülve állunk hazánk ama szülöttjének szobra előtt, akinek nagysága merész ívben áthidalt és összetört világrészeket és korszakokat, eszmeáramlatokat és értelmi hullámzásokat, vitákat és ellentéteket, fölfordulásokat és új alakulásokat, egy gondolatnak: a magyar szabadság, a magyar függetlenség benne megtestesült gondolatának kipusztíthatatlan erejével. Ezután következett a szobor megkoszorúzása. Bethlen miniszterelnök tette le a magyar kormány, Puky alelnök a képviselőház, báró Wlassics Gyula a felsőház koszorúját. A politikai pártok közül egyedül az egységes párt tehette le a megállapított sorrendben a koszorúját, az ellenzéki polgári pártok szá-mára ezt lehetetlenné tették. Buttler Wrisrht követtette le az Észak amerikai Egyesült Államok koszorúját és egy papirosról magyar nyelven olvasta le az aktushoz fűzött rövid beszédet. Az olasz kormány és Turin koszorúit Bodrero államtitkár beszéddel helyezte el. Minden hollandi kapitány, a Budapesten folyó Európa-birkózóbajnokság zsűritagja, a bajnokságban résztvevő atléták nevében tett le koszorút holland beszéd kíséretében. A lengyel kormány koszorúját Trzaska-Durski alezredes, a törlik kormányét Noureddin Ferouh bég követtette le, majd a honvédség koszorúját helyezték el, azután a különböző felekezetekét, amelyeknek sorából elmaradt a római katolikus egyház koszorúja. 7