Népszava, 1935. november (63. évfolyam, 250–273. sz.)
1935-11-03 / 250. szám
ini-L& Ma: Teljes heti rádióműsor Külön mesékiesen LXII1. évf. 250. szám Budapest, 1935 november 3. vasárnap Ára 16 fillér BHIHNBEIWF .n evosi kM JMI dl Bt fl wi'SHsIM Szerkesztőség és kiadóhivatal: VIII. Conti ucca 4 • M e g je enik hétfő kivételvel minden nap • Telefonszám: 30-3-30, 30-3-31 és 30-3-32 Az abesszíniai kérdés a francia és az angol politika tükrében (Párizs, október 31. — A Népszava tudósítójától.) A Népszövetség sorsát ma elsősorban a francia és az angol politika dönti el. A francia és az angol külpolitikát erős szálak fűzik a két nagy birodalom belpolitikájához. A Népszövetség francia barátai és ellenségei A francia politikában ma gyakran hallatja élesen rikácsoló hangját az a csoport, amelyik Genf ellen foglal állást. Ellenfeleirészéről gyakran éri az a vád, hogy olasz pénz mozgatja. Ennek a francia szélsőjobboldalnak egy része nemcsak olasz-, hanem németbarát is. Amint a francia baloldal egyik hetilapja, a „Marianne" írja, ezeknek a sovinisztáknak valósággal fasiszta internacionálé alapítás a céljuk. De vannak a szélsőjobboldalon olyanok is, akik az olaszoknak épp azért barátai, mert a németeknek ellenségei s a német veszedelem ellen keresik az olasz fasizmus segítségét. Mind a két csoport ellensége a francia külpolitika orosz tájékozódásának és a népszövetségi politika új irányának. Sutba kell vetni a genfi ideológiát, írja a „Liberté". A Népszövetség az angolszász gondolatvilág szomorú terméke, fejti ki a tűzkeresztesek fasiszta csoportjának vezére, La Rocque a „Flambeau”-ban. A baloldal békepolitikáját, amely az olasz-abeszszíniai háború ellen irányul, a szélsőjobboldal azzal vádolja, hogy Franciaországot háborúba kergeti. A népies front, írja Léon Bailley a „Le Jour"-ban, — a háború. Ez a szélsőjobb, bárha a sajtója nem jelentéktelen, a francia politikának számot nem tevő kisebbsége. A francia politikában sokkal nagyobb súlya van a mérsékelt jobboldalnak és a középnek. Ezek az olasz barátság fenntartása mellett vannak, de nem akarják a dolgukat Angliával és a Népszövetséggel sem elrontani. Az olasz fasizmus rokonszenvesebb nekik, mint valami baloldali irányzat, különösen azért, mert bukása a francia baloldal hatalmas megerősödésére vezetne. De a francia politikának ez a jobboldai csoportja világosan látja az erőviszonyokat. Tudja, hogy a francia-olasz katonai megállapodást nem követte az olasz-jugoszláv katonai megállapodás. Enélkül a francia-olasz katonai megállapodásnak értéke erősen csökken. Tudja, hogy Németországnak a Népszövetségből való végleges kiválásával aktuálissá vált a locarnói szerződés értelmezésének kérdése és ebben a kérdésben Franciaország angol támogatásra szorult. Tisztában van vele, hogy Franciaország katonai ereje csak az angol, orosz, belga és kisantant erőkkel egyetemben jelent világhatalmat. Nem kerülte el figyelmét, hogy Anglia Európa vezetőpénzügyihatalma és hogy ma a nemzetközi konfliktusoknál a belső tartalékok döntenek, mert a világháború tapasztalatai után fegyverkezési hitelt a bankárok nem nyújtanak. Ennek a mérsékelt iránynak, az Olaszország és Anglia közötti lavírozásnak képviselője Laval is. Laval azonban nemcsak Anglia erejével számol, hanem a francia belpolitikai erőkkel is. A belpolitikában nem boldogulhat a radikális párt nélkül s ez a radikális párt egyrészről a Laval-kormányt támogatja, másrészről, a közhangulatnak engedve, a munkáspártokhoz keres kapcsolatot. Bent ül a Laval-kormányban és ugyanakkor a népies frontban. A radikálisok kongresszusa A francia radikálisok, az országnak ez a nagy kispolgári pártja, nem szeretné a Lavalkormányt otthagyni, mert a népies front még nem állított fel olyan programot, amelyet a radikálisok elfogadhatónak tartanak. De ragaszkodik a népies fronthoz is, mert közelednek a választások és a népies front ma a kispolgárok és parasztok körében nagyon népszerű. Bárha a francia radikális pártban is vannak olyanok, akik szőrmentén szeretnének bánni az olasz fasizmussal, a párt túlnyomó többsége az angol orientációnak és a népszövetségi politikának a híve. Ezt az álláspontot képviseli Herriot a kormányban és képviselte legutóbb a párt kongresszusán is. Herriot-t nem riasztották vissza a szélsőjobboldal sajtójának revolvergolyákkal való fenyegetései. A radikálisok kongresszusán élesen szembefordult a jobboldali sajtó angolellenes kirohanásaival és hitet tett ama meggyőződése mellett, hogy Franciaország és Anglia elválaszthatatlanok. Nagy nyomatékkal mutatott rá arra a tényre, hogy a francia polgár földjét, házát és gyermekeit a Népszövetséghez csatlakozott demokráciák védik elsősorban. A radikális kongresszus az abesszíniai kérdésben, a népszövetségi kérdésben egészen egységes volt. Ellentétek a párt két vezére, a két Edouard között, a jobboldali szárnyat vezető Edouard Herriot és a baloldal élén álló Edouard Daladier közt csak a fasiszta ligák kérdében merült fel. A radikális párt balszárnya, az úgynevezett „ifjú törökök elégületlenek Lavalnak a fasiszta ligák ellen kibocsátott rendeletével, ők a ligáknak nemcsak utcákon és tereken, hanem magánterületeken rendezett katonai jellegű tüntetéseinek betiltását és végső fokon a ligáik feloszlatását követelik. Ez az álláspont győzött a kongresszuson is. A közhangulat nemcsak a fasiszta ligák, hanem a francia fasizmus népszövetségellenes politikája ellen is fordul. A népies front nyomása alatt Laval kénytelen volt, mint a „Giornale d'Italia" megállapítja, egységfrontra lépni Angolországgal. Ennek a külpolitikának a megváltoztatására nincs módja. Miért vette át Anglia Franciaország népszövetségi szerepét? A Népszövetség legelszántabb védőjének és a népszövetségi gondolat ellen támadó vádlójának szerepét a múltban Franciaország játszotta. A Népszövetség legutóbbi ülésén Anglia képviselője, Eden volt a közvádló. Az olasz sajtó gyűlölete Anglia ellen fordul. Edent „szalonkabátos ras"nak nevezik. Edennek a vezető népszövetségi szerepe nyilván összefüggésben van az angol néphangulattal. A nép többsége Franciaországban is a népszövetségi politika mellett van. De míg Franciaországban a népszövetségi politika ellenségei és a haborok együttesen komoly kisebbséget alkotnak, addig Angliában elenyésző a népszövetségi politika ellenségeinek a tábora. Az angol közönség a mozikban igen nyugodtan szokott viselkedni. Most minden abesszíniai vonatkozású filmnél hangos tüntetés zajlik le Abesszínia mellett és az olasz fasizmus ellen. A kis fasiszta csoport Angliában is népszövetségellenes. De ez a csoport olyan jelentéktelen, hogy a választásokon fel sem mert lépni. Az angol konzervatív, pártnak néhány embere, Amery, Galvin és társai jórészt belpolitikai szimpátiából a fasizmus ellen irányuló népszövetségi politika ellen vannak. De annyira az ár ellen úsznak, hogy sajtójukkal egyetemben a választási harcokra való tekintettel kénytelenek voltak elhallgatni. Angliában az osztrák kérdés nemigen izgatja az embereket, a német kérdésnek és az olasz fasizmus segítségének a németek ellen nincs olyan jelentősége, mint Franciaországban. Olaszországtól Anglia olyan meszszire esik, hogy az olasz fasizmus bukása az angol belpolitikát közelről nem érinti. Hogy a fiatal, mohó imperializmusnak étvágya evés közben nő, ezt az angolok látták Japán példáján. S a japán tapasztalatokat értékesítik az olasz fasizmussal szemben. Angliában egybeesik a reálpolitikának érdeke a munkáspárt békeszeretetével és idealizmusával. A Népszövetség hídja nemcsak az európai szárazfölddel köti össze Angliát, hanem a széles angol tömegekkel az angol pártokat. Már nem lehet Angliában a nemzetközi békeszervezet ellen politikát csinálni. Abesszínia az angol választások tüzében S miután a békepolitika, a nemzetközi szervezet kiélesítésének gondolata elsősorban a Labour politikája, a Labour határozza meg az angol politika irányát. Programjának egyik fontos pontja a nemzeti légifegyverkezés eltörlése és a Népszövetségnek nemzetközi légi flottával való ellátása. A párt választási programjához simul a többi pártoké is. Nem mennek olyan messzire, mint a Labour, de a liberálisok, sőt a konzervatívok is, kénytelenek a Népszövetség megerősítését követelni. A liberális vezér, Sir Herbert Samuel Rochdale-ben magáévá tette a Labour külpolitikai elvét: • a diktatúrák felfegyverkezése teszi lehetetlenné a lefegyverzést. Genfnek győzedelmeskednie kell, s ez ma valamennyi angol pártnak választási jelszava. S a Labour kritikája nemcsak a múlt hibáira, az angol konzervativizmusnak a lefegyverzés, a nemzeti szocializmus támogatása körüli bűneire vonatkozik, hanem minden olyan kompromisszum ellen is irányul, amely az olasz kormányt a népszövetségi alapokmányt sértő magatartása után győzelmet jelentő előnyökhöz juttatná. A Labour nyomása alatt ma Anglia elégtételt követel a megsértett népszövetségi gondolat számára. (vzf