Népszava, 1942. július (70. évfolyam, 145–171. sz.)
1942-07-09 / 152. szám
1942 július 9. csütörtök NÉPSZAVA , I. színházi világ munkásai A páholynyitogatóné * A páholyülést már a magyarszínészet kezdetén ismerték, így tehát természetes, hogy annak kezelőjére is szükség volt. Akkoriban, 1790-ben, még nem ismerték azonbana „páholy" szót, tehát franciásanúgy mondták, hogy „Józsi", majd később Kisfaludy Károly megformálta a magyaros szót és megszületett — a páholy, — némely vidéki színlapon: „páhol". Kezelésére sokszor megkopottállangú énekesnők is jelentkeztek, mert aránylag nem jár vele sok fáradság és mert kizárólag jobbhelyzetben lévő publikum jár páholyba, mindig van rá eshetőség, ahogy a kiszolgálást bőkezűen honorálják. Egyhangú és állandóan ugyanaz a teendője a páholynyitogatónak: tisztán és rendben tartja Solscheid birodalmát, mindig udvarias és szolgálatrakész a látogatóival szemben, előzékeny és figyelmes, pontosan megmondja, mikor van aprimadonna „nagy jelenete", a komikus jóízű „kiszólása", megfelel arra is, hogy a slágerszám körülbelül hány órakor következik, végül az előadás pontom végét is belmondja. Az ilyesmi már a mesterségével jár, úgyannyira, hogy neki is van kritikai érzéke, benne is kifejlődött a képesség összehasonlítani a kedvelt és kevésbé kedvelt darabok közötti különbséget. A trasty „praxis" eredménye ez... Nos, igen, a páholynyitogatás körüli tevékenység is bizonyos praxist igényel... furcsán hangzik ez talán, de hogy valóban igy is van, arra vonatkozóan legyen szabad egy százévesnél régibb keletű színházi dokumentumot ideiktatnom, amely mindennél ékesebben beszél: „folyó évi október hó 6-án tartott Nemzeti Színházi igazgatósági ülésünkben fölvétetett J. Bicskeyné,szül. Gorove Veronka táblabíróné asszonyságnak abbeli folyamodványa, hogy Nemzeti Színházunkban a baloldali páholynyitói díszes állomást az ő ügyességére bíznák, mint ki ebbeli teste madárkönnyűségével és rendkívüli soványságánál fogva is ajánlatos gyakorlottsággal bír. Fizetése és konvenciója leend havonkint 20 forint váltócédulára, ezenfelül egy szék, szalmából font, a földszinti és egy hevederszék az első emeleti páholyok folyosóján, két pár cipő posztószélből, — minden másodnapon féltányér lencse, — újév alkalmakor a bérlők nagylelkű ajándékát szabad lesz elfogadnia és alázatosan megköszönnie. Esténként 6 órától 11-ig talpon álland, vagy tetszése szerint a széken is ülhet, de télen át fáznia nem szabad!"... íme, 1846-ban így formulázták meg a páholynyitogatónő munkakörét. Azóta nagyot változott a világ, és a színház birodalmában is sok újítás adott it életerőt, — csak a páholynyitogató kenyere maradt a régi. A színház vlegénye" Régi színlapokat böngészgetve, így látjuk, hogy hajdanában még ismeretlen fogalom volt az „altiszt" kifejezés a színház szolgára, tehát amúgy jó magyarosan csak úgyhívták — akármi isem lett légyen előzőleg —, hogy a „színház legénye". "Vidéken ő a mindenes. Elsősorban az igazgató utasításait intézi el, azután pedig a társulat tagjai kívánságát teljesíti. Közben segédkezik kellékek és bútorok beszerzési munkája körül, ő is viszi széjjel a színlapokat. Jót-fut_ egész nap, aztán ha már befejezte munkáját, mint aki jól végezte dolgát, felmegy a színházhoz, valamelyikcsendes zugba leheveredik és átadjamagát az édes semmittevésnek: elalszik — és álmodik édesdeden... Ha aztán felébred, a valóságos élet sok mindenből kiábrándítja, mert Csak most, az esti órákban kezdőidik ám a kemény munka. Be kell rendeznie a színpadot, húzni kell a skortinát, kézbe kell adni a kellékeket a szereplőknek és Isten tudja, a mi minden szakad még a nyakába ... Aztán ha eltávozik a társaság, neki is le kell bontania a színpadot, segít a becsomagolás ezerféle munkájában, felvigyáz a színészek poggyászaira, majd pedig az új állomáson újra ezer munkája akad: felépíti a színpadot, a poggyászokat kibontogatja, minden kelléket, felszerelést megfelelő helyére rak stb. A vidéki romantikus vándorélet a színházi altisztet is átformálja, önállóbb lesz gondolkozásban és cselekvésben egyaránt. Elősegíti őt ebben a sokféle tapasztalat, új és új emberekkel való érintkezés. Most már unja a sok utazást, unja a vidéki élet egyformaságát és mint a legtöbb színész, helyet cserél. — felmegy Pestre, szerencsét próbálni, így tett valamikor az öreg Vajek János is. Nincs a fővárosban színházi benfentes, aki ne ismerte volna. Hadd mondjunk el róla egy pár érdemes szót. Vajek János Nagytapolcsányban született, ha élne, ma 68 éves lenne. Apja kötelesmesterségre tanította. Csakhogy a János fiú nembzen állt a kötélnek, megszökött a vándorszínészek után. Elment Veszprémi Jenő színtársulatához mindenesnek,majd Bokody Antalhoz került hasonló minőségben, aztán a megnyíló Vígszínház műszaki személyzete között találjuk, ahol már avanasált, miután itt bútorkezelő volt. Hűséges, megbízható és jóravalómunkaerő lévén, megbecsülték. Nyugdíjaztatásáig itt működött Azután a Belvárosi Színház tótumfaktuma lett. Takarékos ember volt az öreg Vajek, ennek híre futott és ugyancsak sűrűn megpumnálták a színészek — jókora kamat fejében... De nemcsak bankár volt ő, hanem jós is! Színházi jós: Nagyszerű érzéke volt annak a megállapításában, hogy valamely új darabnak milyen lesz a sikere. Ilyenkor mindig fogadott a szerzővel, vagy a primadonnával. Előre megmondta, hogy ez vagy amaz a darab megbukik, esetleg százszor is meg ii. Ita véletlenül beütött a kedvező jóslat, akkor az öreg Vajek boldog volt, mert a jóslatért a primadonna vagy a főszínész, busásan honorálta... így „gazdagodott" meg az öreg altiszt, ilyenformán lett népszerű Vajek János. A színházi altiszt sokoldalúlag elfoglalt. Már jókor reggel bent van a színházi irodában, rendbehozza az igazgatósági szobákat, szétosztja a postát és ha elég figyelmes, még ő figyelmezteti az irodavezetőt, hogy mikor milyen ügyet kell elintézni. Szó sincs róla, a titkár is tudja ezt, de mégis jó, ha van valaki a háta mögött, aki erre figyelmezteti. Viszont az is igaz, hogy ezért a pontosságért az elismerés szavait a titkár könyveli el — ámjóakaratúlag mégis az érdem egy bizonyos hányada — az altiszté! A Vígszínház egykori Czeglédy Sándor nevű altisztjének jó írása volt és ezért az a megbízatása is volt, hogy ő írta ki naponta a színház úgynevezett „próbatáblájára" a másnapi próbát. Roppant büszke lehetett erre a hivatalára a jó öreg, — hosty is ne, hiszen a színészek aszerint igazodtak, amikép azt az altiszt — előírta!... fjSpluu„tr.v P„T-SZ0r az történt, hogy a krétaírást valaki huncutságból letörölte. •• a próba pedig — elmaradt... Ettől fogva a jelentést panírra írják és kis üvegszekrénykébe helyezik el. (Most már onnan lesik a másnapi próba lezajlásának programját.) Az altiszt igazi munkája este zajlik le. Ilyenkor ott tartózkodik az igazgatósági folyosón, ott fogadja a bejelentésre váró feleket. Ezektől előbb elkéri a névjegyet, illetve blokkot ad át, melyre a látogató felírja nevét, jövetele célját. Mindez udvarias formában történik, mert az altiszt is kitanult diplomata, jól tudja, hogy szép szóval és figyelmes, udvarias magatartással többre megy, mintha rideg eti kett alapján kezelné a várakozókat. És ebben a feltevésükben legtöbb esetben nem is csalatkoznak, mert bizony vajmi gyakran megtörténik, hogy ha valaki kedvezően intézheti el az ügyét az igazgatósággal, akkor az illető az altiszttől nem vonja meg a kijáró borravalót... Amikor Petőfi szolgálatot tett a Nemzeti Színház színészeinek Régi igazság, hogy a színháznak varázsereje van, de hogy ez miből áll, azt nehéz megmagyarázni. Minden rajongó rabja lesz ennek a bűvös érzésnek, innen van az, hogy némelyik ember vagy távolabb szemléli a dolgok lefolyását és megelégszik, ha a publikum vesz részt egy színielőadás élvezetében, vagy pedig közelebbi kapcsolatba akar jutni a forró deszkák világával és odavágyik a színpad közvetlen közelségébe , akár szolgai viszonyban is... így tett hajdanában Petőfi is, a lírai költészet fejedelmi nagysága. Még csak 15 éves múlt és meg akart ismerkedni a színpad romantikus világjával és hogy ezt megtehesse, beállt mindenesnek — és amint híres „Úti rajz"-ában olvassuk —, a színészek apró szolgálatokra használták fel, elküldözgették ide-oda, sört és tormáskolbászt hordott, az asszonyságokat pedig előadás útján lámpással hazakísérte ... Hét hónapig tett ilyen és hasonló szolgálatokat a Nemzeti Színházban! Azóta bámulatosan sokan járták már meg ezt a furcsa, rögös utat, rajongók, lelkesek, áldozatrakész emberek, akik szerelmesek a színpad lenyűgöző világába és mindenre készek- csakhogy ott sütkérezhessenek Thália istenasszony oltára körül. A teljesség kedvéért még megemlékezünk arról, hogy a Nemzeti Színházban a háziszolgát röviden: ,,házi"-nak hívják. Nincs egyéb dolga, minthogy a próbákon és előadásokon a bútorokat és kellékeket a raktárakból felhozza a színpadra és azokat kijelölt helyére rakja. Egyebekben akkor tesz végtelenül fontos szolgálatot, ha valamely színészt keresi az iüryelő, de ha véletlenül nincs az illető a közelben, akkor a „bázit" szalasztják utána, az ő dolga előkeríteni a késedelmező színészt. (Mert hogy késedelmezni is szokott a színész, ez nem újkeletű jelenség a kulisszák világában, még ha történetesen a Nemzeti Színházról is van szó ... Ezekről a „házi" bővebb felvilágosítással szolgálhat régi időktől kezdődően.) 7. oldal FEÚJÍTÁS! DÉCSI Tamásy-film A PONYVA Tizenötéves. Tízfilléres regényt olvasott, ha tragacsot tolt, ha vizet húzott a kútból , elragadtatással beszélt a különböző „regényes" fogásokról, „kalandos utazásokról". Fantáziáját izgatta a repülőgép, az autó, a gyorsvonat, a motorkerékpár. Mert egy-egy sikerült „terv" után egyik vagy másik regényhős mindig a legmegfelelőbb eszközzel állt tovább ... És az, aminek be kellett következnie, rövidesen be is következett. A szülők nap-nap után összekaptak, mert egyik-másik szükséges tárgy eltünedezett. Egy alkalommal a szomszédban lakó vidéki diák állított be hozzájuk, félrehívta a családapát és halkan így szólt: — Ne haragudjék, hogy kérem, de a kedves fia bent járt a lakásomon és 25 pengőt kivett a kabátom zsebéből. Az apa, hogy kerülje a botrányt, visszafizette az eltűnt pénzt és kérte a károsultat, hogy vegye meg nem történtnek a dolgot, hiszen a fia még gyermek! * Búcsú volt a szomszéd faluban és az egész család odaindult. Még a nagyapja is elment, ő pedig valamire hivatkozva visszamaradt azzal, hogy utánuk megy... S most valóban „regényes" fogást csinált. A nagyapja 65 év körüli iparos. Hosszú munkáséletében öreg napjaira körülbelül 700 pengőt kuporgatott össze s erről a fiú is tudott. Tehát: beugrott a kapu tetején — ami nem is volt feltűnő, hiszen a családhoz tartozott — és ötszázvalahány pengőt „magához vett". Vitt még ruhaneműt, párnapi eleséget, egy külföldi diáktól pedig, aki a községükben végzi középfokú gazdasági tanulmányait, elvitte az igazolványát és más iratát... Aztán eltűnt. Háromheti körözés után találták meg Balatonfüreden. Hazahozták. Amint utólag kiderült, mint tolvajt tartóztatták le. A szülők sírnak, a nagyapja őrjöng, nem is a pénzét sajnálja, hanem az unokáját. — Én minden „regényt" a tűzbe dobnék! — mondja a csendőröknek, amikor helyszíni szemlére mentek a fiúval. A csendőrök kérdezősködnek és a fiú gyorsan, szinte büszkén válaszol: — Igen, itt mentem be, ott volt a pénz... Amikor a szülei kérdezték, miért tette, konokul hallgatott. — No — mondja az egyik csendőr —, most már búcsúzz el, mert soha nem látod szüleidet meg a nagyapádat... Furcsán viselkedett a fiú. A szüleinek egy szót sem szólt, a nagyapját megcsókolta és ment... * Az anyja most egész éjszakákon át sírdogál, az apja öngyilkos akar lenni, nagyapja őrjöng... Cserkényi Pál Magyar-szlovák magánjogi egyezménytervezet. A „M. T. I." jelenti: A magyar királyság és a szlovák köztársasság között kötendő magánjogi egyezmény előkészülete céljából a magyar és a szlovák kormány képviselői között Pozsonyban 1942 június 25-től július 6-ig szóbeli tárgyalások folytak. A tárgyalások eredményeként létrejött egyezménytervezetet a magyar részről Lupkovics György kúriai bíró, a magyar kormánybizottság elnöke, szlovák részről pedig Julius Polniczky igazságügyminiszteri tanácsos, a szlovák kormánybizottság elnöke kézjeggyel látta el. Olvasd a Népszavát és szerezz új előfizetőket