Népszava, 1943. április (71. évfolyam, 73–96. sz.)
1943-04-25 / 93. szám
TUDOMÁNY I KÓ DALOM® MŰVÉSZET régi dallamok A színházi közönség, drága estélyiruhákba öltözött, módos publikum, lelkesen, szinte átszellemülten tapsol, amikor a zenekarban fölcsendül a háromévtizedes és még régebbi könnyű muzsika. Amikor az 1011-ben kitört háborút megelőző korra jellemző sanszónokat énekli aprimadonna, jobban ünneplik, mint az egykori primadonnát, aki először dalolta ugyanezeket a melódiákat. És régi, sokévtizedes versikék, tréfák és mondások nemcsak a polgárság idősebb generációjában ébresztenek kellemes emlékeket, de rendkívüli módon és gyanúsait népszerű ennek a régi békevilágnak minden erőszakkal elővarázsolt hangulata, ifjabb polgárokban és polgári származású nőkben is, akiknek pedig nem is lehetnek személyes emlékeikarról a korról, amit apáik, nagyapáik „boldog békevilágként" oly gyakran emlegetnek. Miért, miért? Mert az még köny-tyen érthető, hogy az öregek keresik fiatalságuk korának emlékeit, de a fiatalok miért menekülnek egyolyan korszakhoz, ami sohasem volt az övék? De felfoghatjuk, úgy is, hogy a fiatalok álláspontja az érthetőbb: az élet ma nehéz, napjaink súlyos problémáktól terhesek , ők olyan időben kívánnának élni, amit idillikusnak, romantikusnak, könnyednek tüntettek fel előttük az apák és nagyapák, akik emlékezetükben megtartották fatalságuk idejéből mindazt, ami kellemes volt ,és kedves, de feledésbe küldték azokat a tényeket és igazságokat, amelyek valóban jellemezték azt a kort, de amelyekről tud a történelem és a társadalomtudomány és amelyekkel bizonyítani tudja, hogy az a bizonyos régi pesti világ, a fiákeres, orfeumos korszak sem volt egészséges, nem, adta meg a jólét örömét, az érvényesülés lehetőségeit dolgozó millióknak. Sőt, a polgárnak sem volt aranykora ez. A polgár ebben a korban nem azért hajszolta szinte beteges hévvel az élvezeteket és szórakozásokat, mert nem akadt más gondja. Inkább azért, amiért a halálát közeledni érző tüdőbeteg lázasan és túlhajtottan keresi az érzéki örömöket, mert ki akarja élvezni azokat, érezvén, hogy bealkonyult, már neki. A századforduló polgárságának túlnyomó része, ha nem is tudta, de érezte már, hogy a felelőtlen élet utolsó könnyed éjszakáiról van szó, az az életforma, amit kialakított, nem tartható már sokára, az ellentétek túlságosan elmélyültek. És az idillikus békemelódiákat rövidesen háborús dalok szorították ki helyükből, majd veszett tempójú tánczene következett, mámoros hangidatokat felidéző jazzmuzsika, aminek az volt a társadalmi hivatása, hogy egy időre feledtesse a polgársággal a szentimentális sanszónok korát, ami elmúlt visszahozhatatlanul. Az idők haladtak, a világ változott, újra háborús dalok jöttek divatba, most pedig a középosztály széles rétegei nem tudnak rátalálni életükhöz, jelenükhöz illő dallamokra s ezért visszamenekülnek a messze múltba, annak könnyű zenéje mellett ábrándoznak. Pedig már megérett az idő arra, hogy önmagukra találjanak. Hogyne a múltba merengjenek, hanem a KÖLTŐ: Kérdeztél volna csak magzatkoromban... tudtam, tudtam én! Üvöltöttem, nem kell a világ! goromba! tompán csap rára a sötét és vág engem a lény! És megmaradtam. A fejem rég kemény. S tüdőm erősödött csak, hogy annyit bőgtem én. A HANG: S a vörheny és a kanyaró vörös hullámai mind partradobtak. Egyszer el akart nyelni — aztán kiköpött a tó. Ilit gondolsz, mért vett mégis karjára az idő? S a szív, a máj, a szárnyas két tüdő, a lucskos és rejtelmes gépezet hogy szolgál... ó, miért? s a rettentő virág nem nyílik meg húsodban tán, a rák. KÖLTŐ: Születtem. Tiltakoztam. S mégis itt vagyok. Felnőttem. S kérdezed: miért? hát nem tudom. Szabad szerettem volna lenni mindig s őrök kísértek végig az úton. A HANG: Jártál szellőtől fényes csúcsokon, s láttál, ha este jött, a hegyre töppedt bokrok közt térdepelni egy jámbor csatát; láttál napfényben álló fatörzsön gyalkacsöppet, s mezítlen ifjú asszonyt folyóból partra lépni, s egyszer kezedre szállt egy nagy szarvasbogár... KÖLTŐ: Rabságból ezt se látni már. Hogy lettem volna, vagy növény, madár... vigasztaló, pillangó gondolat, tünő istenkedés. Segíts, szabadság, ó, hadd leljem meg végre Ilonomat! A csúcsot újra, erdőt, asszonyt és bokrokat, g: lélek szélben égő szárnyait!l és megszületni újra új világra, mikor aranygőzök közül vakít s új hajnalokra kél a nap világa. Még csönd van, csönd, de már a vihar lehelt, érett gyümölcsök ingnak az ágakon. A lepkét könnyű szél sodorja, száll. A fák között már fuvall a halál. És már tudom, halálra érek én is, emelt s leejt a hullámzó idő; láb voltam és magányom lassan növekszik, mint a hold karéja nő. Szabad leszek, a föld feláldoz, s az összetört világ a föld felett lassan lobog. Az írótáblák elrepedtek. Szállj fel, te súlyosszárnyú képzelet! A HANG: Huny a gyümölcs, lehull, ha megérik, elnyugtat majd a mély, emlékkel teli föld. De haragod ,füstje még szálljon az égig, s az égre írj, ha minden összetört! Radnóti Miklós NEGYEDIK EK LOG A x ÉRZELMEK ZŰRZAVARA ÍRTA: SZAKASITS ÁRPÁD Ez a kölcsönvett cím talán nem is fejezi ki tökéletesen mindazt, amiről az alábbiakban szó lesz. Mert bizony nemcsak az érzelmek zűrzavarával állunk szemben, hanem az eszmék zűrzavarával is. Sőt: a jelszavak zűrzavara sem kisebb, mint a másik kettőé. De persze nemcsak ezért nem értjük meg egymást. Mélyebb oka is van ennek: tényleges és tévesen felfogott érdekek könyörtelen szembenállása. És mindezek tetejében: egy meghatározatlan és alaktalan félelemérzés. Nos, na tovább nem folytatjuk is, ennyi éppen elég, hogy felsóhajtson az ember, mivé lettél világ ... Kezdjük az érzelmeken, r rokonszenvek és ellenszenvek normális időkben körülbelül egyensúlyban állanak nemcsak mennyiségük, hanem minőségük szerint is. Eredetük is többé-kevésbé feltárható, amenynyiben szociálisan jelentkeznek. Márpedig csak ez a fajta ellentét pár érdekel bennünket. Zavaros időkben ez az egyensúly is felbomlik. Állásfoglalások keletkeznek és múlnak el anélkül, hogy mélyebb okára lelnénk vagy megmagyarázni képesek volnánk keletkezésüket, vagy elmúlásukat. Az indulatok apályát és dagályát ki tudja miféle erők szabályozzák ebben a feldúlt és sarkaiból kifordult világban? A propaganda fejlett technikája nem elégséges magyarázat arra, hogy az úgynevezett néphangulat ma felkap egy nevet és körülrajongja, hogy másnap utálattal és megvetéssel forduljon el tőle. Ma még lelkesen éljen ez ugyanaz a tömeg valamiféle jelmondatnak és telefirkálja vele a falakat és a palánkokat; holnap: kikacagja vagy leköpdösi. De akadnak állandóbb jellegű érzelmi állapotok, amelyeket éppen olyan kevéssé lehet megérteni. És nem kell, hogy ezek az érzelmek éppen hangot kapjanak, vagymint a Vezúv kitörjenek. Nem egyszer némaságukkal hatnak, de éppenséggel nem kevésbé félelmetesek. Szó sincs róla, mintha ezek az érzelmi hullámzások csupán az úgynevezett tömegben volnának észlelhetők. Sőt! Elég gyakran megfigyelhetők napjainkban a középrétegekben is. Egyszóval: valamiféle általános betegségtünetről van itt szó. Mindenesetre betegségről. Mert hiszen a baj nem is abban áll, hogy érzelmi hullámzások oly gyors változásait van módunkban megfigyelni, hanem abban, hogy ezek az érzelmek — zavarosak. Nem természetes forrásból erednek és ritkán fejezik ki a szóbavett töpség vagy réteg gazdasági, politikai vagy szociális helyzetéből eredő, indokolt magatartását. Ez iránytalanság és céltalan tapogatódzás néha már egészen megdöbbentő, mert a hisztéria elemeit hordozza. Hiszen éppen azért bélyegeztük betegségnek. Ebben a lelki talajban érik a zavaros eszmék buja tenyészete. Lassan-lassan ellepi a józanságnak talpalatnyi területét is. Az eszmék zűrzavara teljes. És jaj annak, aki, betéved ebbe a frissen nőtt őserdőbe: ember legyen a talpán, ha kitalál belőle. Annyi próféta még sohse termett a földön, mint éppen napjainkban és mind azzal az igénnyel lép föl, hogy ő váltja meg az emberiséget, tizeknek a zavaros, eszméknek, amelyek mindig beteg agynak a szüleményei, semmi, de semmi közük nincs a valósághoz, de még csak nem is lehet belőlük valóság sohasem. Legfeljebb jelszavak zavaros szökőkútja támad belőlük, amin a bárgyú és gondolkodni képtelen tömeg elámul vagy az elragadtatás extázisának mennyországában érzi magát. Amíg a valóság fejbe nem bólintja. Bizony nem könnyű most eligazodni az emberek között... De ifi, metéljük, bármilyen fájdalmas is az érzelmeknek, eszméknek és jelszavaknak ez a reménytelen zűrzavara, ez még nem minden és még kevesebb volna, ha egybeesnék bizonyos érdekszférák határaival. Ámde erről szó sincs. A gondolkodó és szemlélődő ember arra a megdöbbentő felfedezésre jut, hogy nem egyszer azonos érdekű és azonos elhelyezkedésű tömegek és rétegek egymással homlokegyenest ellenkező érzelmi szférákban keringenek s érdekeikkel szöges ellentétben álló eszmékfiok vagy jelszavak jelent vállalják. Mert a dolgozó polgárságnak van jelene, ha vállalja dolgozó voltát és nem süllyed terméketlen elmélkedésekbe, elmúló kiváltságokról. És feladatai is vannak a dolgozó polgárságnak, a szellemi ,munkásságnak, az értelmiségnek. Ha el tudja feledni, vagy kellő értékükre tudja leszállítani a múlt hangulatait, a múlt dallamait, akkor erősnek, egészségesnél, munkaképesnek érezheti magát ismét, megtakilhatja az új idők hangulata, és fölcsendülnek majd benne is az új idők dalai. (Posztok)