Népszava, 1943. április (71. évfolyam, 73–96. sz.)

1943-04-25 / 93. szám

TUDOMÁNY I KÓ DALOM® MŰVÉSZET r­égi dallam­ok A színházi közönség, drága esté­lyiruhákba öltözött, módos publi­kum, lelkesen, szinte átszellemül­ten tapsol, amikor a zenekarban fölcsendül a háromévtizedes és még régebbi könnyű muzsika. Amikor az 1011-ben kitört háborút megelőző korra jellemző sanszónokat énekli a­­primadonna, jobban ünneplik, mint az egykori primadonnát, aki elő­ször dalolta ugyanezeket a meló­diákat. És régi, sokévtizedes versi­kék, tréfák és mondások nemcsak a­ polgárság idősebb generációjában ébresztenek kellemes emlékeket, de rendkívüli módon és gyanúsait népszerű ennek a régi békevilág­nak minden erőszakkal elővarázsolt hangulata, ifjabb polgárokban és polgári származású nőkben is, akiknek pedig nem is lehetnek sze­mélyes em­lékeik­­arról a korról, amit apáik, nagyapáik „boldog békevilágként" oly gyakran emle­getnek. Miért, miért? Mert az még köny-t­yen­ érthető, hogy az öregek kere­sik fiatalságuk korának emlékeit, de a fiatalok miért menekülnek egy­­olyan korszakhoz, ami sohasem volt az övék? De felfoghatjuk, úgy is, hogy a fiatalok álláspontja az érthetőbb: az élet ma nehéz, nap­jaink súlyos problémáktól terhesek , ők olyan időben kívánnának élni, amit idillikusnak, romantikusnak, könnyednek tüntettek fel előttük az apák és nagyapák, akik emlékeze­tükben megtartották f­atalságuk idejéből mindazt, ami kellemes volt ,és kedves, de feledésbe küldték azokat a tényeket és igazságokat, amelyek valóban jellemezték azt a­ kort, de amelyekről tud a történe­lem és a társadalomtudomány és amelyekkel bizonyítani tudja, hogy az a bizonyos régi pesti világ, a fiákeres, orfeumos korszak sem volt egészséges, nem, adta meg a jólét örömét, az érvényesülés lehetőségeit dolgozó millióknak. Sőt, a polgár­nak sem volt aranykora ez. A pol­gár ebben a korban nem azért haj­szolta szinte beteges hévvel az élvezeteket és szórakozásokat, mert nem akadt más gondja. Inkább azért, amiért a halálát közeledni érző tüdőbeteg lázasan és túlhaj­tottan keresi az érzéki örömöket, mert ki akarja élvezni azokat, érezvén, hogy bealkonyult, már neki. A századforduló polgárságá­nak túlnyomó része, ha nem is tudta, de érezte már, hogy a felelőt­len élet­ utolsó könnyed éjszakáiról van szó, az az életforma, amit ki­alakított, nem tartható már sokára, az ellentétek túlságosan elmélyül­tek. És az idillikus békemelódiákat rö­videsen háborús dalok szorították ki helyükből, majd veszett tempójú tánczene következett, mámoros han­gidatokat felidéző jazzmuzsika, ami­nek az volt a társadalmi hivatása, hogy egy időre feledtesse a polgár­sággal a szentimentális sanszónok korát, ami elmúlt visszahozhatatla­nul. Az idők haladtak, a világ vál­tozott, újra­ háborús dalok jöttek divatba, most pedig a középosztály széles rétegei nem tudnak rátalálni életükhöz, jelenükhöz illő dalla­mokra s ezért visszamenekülnek a messze múltba, annak könnyű ze­néje mellett ábrándoznak. Pedig már megérett az idő arra, hogy önmagukra találjanak. Hogy­­ne­ a múltba merengjenek, hanem a KÖLTŐ: Kérdeztél volna csak m­agzatkoromban... tudtam, tudtam én! Üvöltöttem, nem kell a világ! goromba! tompán csap rára a sötét és vág engem a lény! És megmaradtam. A fejem rég kemény. S tüdőm erősödött csak, hogy annyit bőgtem én. A HANG: S a vörheny és a kanyaró vörös hullámai mind partradobtak. Egyszer el akart nyelni — aztán kiköpött a tó. Ilit gondolsz, mért vett mégis karjára az idő? S a szív, a máj, a szárnyas két tüdő, a lucskos és rejtelmes gépezet h­ogy szolgál... ó, miért? s a rettentő virág nem nyílik meg húsodban tán, a rák.­­ KÖLTŐ: Születtem. Tiltakoztam. S mégis itt vagyok. Felnőttem. S kérdezed: miért? hát nem tudom. Szabad szerettem volna lenni mindig s őrök kísértek végig az úton. A HANG: Jártál szellőtől fényes csúcsokon, s láttál, ha este jött, a hegyre töppedt bokrok közt térdepelni egy jámbor c­satát; láttál napfényben álló fatörzsön gyalk­acsöppet, s mezítlen ifjú asszonyt folyóból partra lépni, s egyszer kezedre szállt egy nagy szarvasbogár... KÖLTŐ: Rabságból ezt se látni már. Hogy lettem volna, vagy növény, madár... vigasztaló, pillangó gondolat, tünő istenkedés. Segíts, szabadság, ó, hadd leljem meg végre Ilonomat! A csúcsot újra, erdőt, asszonyt és bokrokat, g­: lélek szélben égő szárnyait!­l és megszületni újra új világra, mikor aranygőzök közül vakít s új hajnalokra kél a nap világa. Még csönd van, csönd, de már a vihar lehelt, érett gyümölcsök ingnak az ágakon. A lepkét könnyű szél sodorja, száll. A fák között már fuvall a halál. És már tudom, halálra érek én is, emelt s leejt a hullámzó idő; láb voltam és magányom lassan növekszik, mint a hold karéja nő. Szabad leszek, a föld feláldoz, s az összetört világ a föld felett lassan lobog. Az írótáblák elrepedtek. Szállj fel, te súlyosszárnyú képzelet! A HANG: Huny a gyümölcs, lehull, ha megérik, elnyugtat majd a mély, emlékkel teli föld. De haragod ,füstje még szálljon az égig, s az égre írj, ha minden összetört! Radnóti Miklós NEGYEDIK E­K L­OG A x ÉRZELMEK ZŰRZAVARA ÍRTA: SZAKASITS ÁRPÁD Ez a kölcsönvett cím talán nem is fejezi ki tökéletesen mindazt, amiről az alábbiakban szó lesz. Mert bizony nemcsak az érzelmek zűr­zavarával állunk szemben, hanem az eszmék zűrzavarával is. Sőt: a jelszavak zűrzavara sem kisebb, mint a másik kettőé. De persze nem­csak ezért nem értjük meg egymást. Mélyebb oka is van ennek: tényleges és tévesen felfogott érdekek­ könyör­telen szembenállása. És mindezek tetejében: egy meghatározatlan és alaktalan félelemérzés. Nos, n­a to­vább nem folytatjuk is, ennyi éppen elég, hogy felsóhajtson az ember, mivé lettél világ ... Kezdjük az érzelmeken, r rokon­szenvek és ellenszenvek normális időkben körülbelül egyensúlyban állanak nemcsak mennyiségük, ha­nem minőségük szerint is. Eredetük is többé-kevésbé feltárható, ameny­nyiben szociálisan jelentkeznek. Márpedig csak ez a fajta ellentét pár érdekel bennünket. Zavaros idők­ben ez az egyensúly is felbomlik. Állásfoglalások keletkeznek és múl­nak el anélkül, hogy mélyebb okára lelnénk vagy megmagyarázni képe­sek volnánk keletkezésüket, vagy elmúlásukat. Az indulatok apályát és dagályát ki tudja miféle erők szabályozzák ebben a feldúlt és sar­kaiból kifordult világban? A propaganda fejlett technikája nem elégséges magyarázat arra, hogy az úgynevezett néphangulat ma felkap egy nevet és körül­rajongja, hogy másnap utálattal és megvetéssel forduljon el tőle. Ma még lelkesen éljen ez ugyanaz a tö­meg valamiféle jelmondatnak és telefirkálja vele a falakat és a pa­lánkokat; holnap: kikacagja vagy leköpdösi. De akadnak állandóbb jellegű érzelmi állapotok, amelyeket éppen olyan kevéssé lehet megérteni. És nem kell, hogy ezek az érzelmek éppen hangot kapjanak, vagy­­mint a Vezúv kitörjenek. Nem egyszer némaságukkal hatnak, de éppenség­gel nem kevésbé félelmetesek. Szó sincs róla, mintha ezek az érzelmi hullámzások csupán az úgy­nevezett tömegben volnának észlel­hetők. Sőt! Elég gyakran meg­figyelhetők napjainkban a közép­rétegekben is. Egyszóval: valami­féle általános betegségtünetről van itt szó. Mindenesetre betegségről. Mert hiszen a baj nem is abban áll, hogy érzelmi hullámzások oly gyors változásait van módunkban megfigyelni, hanem abban, hogy ezek az érzelmek — zavarosak. Nem természetes forrásból erednek és ritkán fejezik ki a szóbavett töpség vagy réteg gazdasági, politikai vagy szociális helyzetéből eredő, indokolt magatartását. Ez iránytalanság és céltalan tapogatódzás néha már egé­szen megdöbbentő, mert a hisztéria elemeit hordozza. Hiszen éppen azért bélyegeztük betegségnek. Ebben a lelki talajban érik a za­varos eszmék buja tenyészete. Las­san-lassan ellepi a józanságnak talpalatnyi területét is. Az eszmék zűrzavara teljes. És jaj annak, aki, betéved ebbe a frissen nőtt ős­erdőbe: ember legyen a talpán, ha kitalál belőle. Annyi próféta még sohse termett a földön, mint éppen napjainkban és mind azzal az igénnyel lép föl, hogy ő váltja meg az emberiséget, tizeknek a zavaros, eszméknek, amelyek mindig beteg agynak a szüleményei, semmi, de­ semmi közük nincs a valósághoz, de m­ég csak nem is lehet belőlük való­ság sohasem. Legfeljebb jelszavak zavaros szökőkútja támad belőlük, amin a bárgyú és gondolkodni kép­telen tömeg elámul vagy az elra­gadtatás extázisának mennyorszá­gában érzi magát. Amíg a valóság fejbe nem bólintja. Bizony nem könnyű most eliga­zodni az emberek között... De ifi­, metéljük, bármilyen fájdalmas is az érzelmeknek, eszméknek és jel­szavaknak ez a reménytelen zűr­zavara, ez még nem minden és még kevesebb volna, ha egybeesnék bi­zonyos érdekszférák határaival. Ámde erről szó sincs. A gondolkodó és szemlélődő ember arra a meg­döbbentő felfedezésre jut, hogy nem egyszer azonos érdekű és azo­nos elhelyezkedésű tömegek és ré­tegek egymással homlokegyenest ellenkező érzelmi szférákban kerin­genek s érdekeikkel szöges ellentét­ben álló eszmékfiok vagy jelszavak­ jelent vállalják. Mert a dolgozó polgárságnak van jelene, ha vál­lalja dolgozó voltát és n­em süllyed terméketlen elmélkedésekbe, elmúló kiváltságokról. És feladatai is van­nak a dolgozó polgárságnak, a szel­lemi ,munkásságnak, az értelmiség­nek. Ha el tudja feledni, vagy kellő értékükre tudja leszállítani a múlt hangulatait, a múlt dallamait, ak­kor erősnek, egészségesnél­, munka­képesnek érezheti magát ismét, megtakilhatja az új idők hangula­ta, és fölcsendülnek majd benne is az új idők dalai. (Posztok)

Next