Népszava, 1948. október (76. évfolyam, 226–252. sz.)
1948-10-26 / 247. szám
Leleplezték Karinthy Frigyes emléktábláját Vasárnap délben leplezték le a Móricz Zsigmond körtér és a Verpeléti út sarkán, Karinthy Frigyes egykori lakóházának falán a nagy író emléktábláját. Ebből az alkalomból a magyar szellemi élet képviselői elzarándokoltak Karinthy Frigyes lakóháza eléhogy tisztelegjenek Karinthy emléke előtt Bóka László államtitkár a közoktatásügyi miniszter megbízásából méltatta Karinthy írásművészetét, amely a magyar demokrácia nagy értékei közé tartozik. Gergely Sándor a Magyar Írók Szövetsége, Boross Elemér a Magyar Színpadi Szerzők Egyesülete, Vitéz Miklós a Fáklya Klub, Devecseri Gábor pedig a fiatal írónemzedék nevében beszélt. A főváros nevében Goda Gábor h. tanácsnok vette át az emléktáblát, hangoztatva, hogy a Nyugat-nemzedék tagjai között kevesen voltak olyan egyértelmű igenlői a radikális demokráciánakmint Karinthy Frigyes, aki életábrázolásában kíméletlenül lerántotta a leplet a bomlásban levő polgári osztály embertelenségeiről. Karinthy Frigyesről egyébként rövidesen uccát neveznek el a fővárosban. Klemperer nyilatkozik a vasárnapi operaházi tapsról és tüntetésről Az Operaház vasárnapi előadásán konfliktusra került a sor a vezénylő Klemperer Ottó és a közönség egy része között, amely az egyik rész megismétlését követelve, végül is tüntetett a világhírű karmester ellen. A kellemetlen incidenssel kapcsolatban dr Klemperer Ottó, a Népszava munkatársának a következő felvilágosítást adta: Az október 24-i operaelőadás során beállott incidensre a következő megjegyzésem van. Nem első ízben dirigáltam Lohengrin-előadást Budapesten, hisz az elmúlt idényben többször vezényeltem Wagnernek ezt a művét. A Grál-legenda után, amelyet Simándi nagyon szépen énekelt, szokás szerint felhangzott a tetszésnyilvánítás. A múlt esztendőben ez a taps röviddel utána elhallgatott, de nem ez történt tegnap. A taps perceken át tartott, annyira, hogy sem a kar, sem a zenekar egyetlen hangja sem volt hallható. Rigó Magda szólama, amely közvetlenül a kar után következett volna, teljesen elmaradt, mert a véget nem érő taps túldübörgött mindent. Az volt a benyomásom, hogy a közönség ki akarja kényszeríteni a Grál-legenda megismétlését. Meg kell említenem, hogy ismételten igyekeztem a közönség felé inteni azzal a kéréssel, hogy hagyják abba a tapsot, de eredménytelenül. Véleményem szerint lehetetlen Wagner-operának valamelyik számát ismételni, mert a zenekar azonnal tovább játszik és ezekben az operákban nem zárt számokról vagy áriákról van szó. Ezért intettem a zenekarnak, hogy játsszék tovább, majd végül a nagy taps miatt leintettem a zenekart. Megkértem a szolgálattevő Garai koncertmestert, vegye át a vezénylést, ezzel elhagytam a karmesteri emelvényt. A kijáratnál megkértek, hogy mégis fejezzem be a vezénylést, amit meg is tettem. Előadás után, szokásom ellenére, az énekesekkel együtt megjelentem a függöny előtt, amikor is pfájkiáltások, sziszegés és fütyülés fogadott a közönség egy részéről. A közönségnek az a része, amely így ellenem fordult, téved, ha azt hiszi, hogy én helytelenítem a tapsot. Egyáltalán nem helytelenítem a tetszésnyilvánítást, az áriákat hozható operáknál. Ezeknél el tudom képzelni az ismétlést is, ha magam részéről művészi szempontból ezt nem is tartom helyénvalónak. Wagner-operánál azonban ezt semmiesetre sem tartom megengedhetőnek, sőt, azt sem helyeslem, ha felvonás alatt tetszésnyilvánítással megszakítják a folyamatos előadást. Ha ez ennek ellenére megtörtént és ma is megtörténik, az még távolról sem jelenti azt, hogy rendben van és úgy vélem, hogy ez inkább helytelen és nem ízléses szokás. Dirigáltam Wagner-operát Berlinben és Bécsben, Londonban és New Yorkban, Milánóban és Moszkvában, de mindenütt azt tapasztaltam, hogy a közönség óvakodik attól, hogy a Wagner-zene folyamatosságát megszakítsa. A vasárnap esti közönség egy része, a jelek szerint, ragaszkodik ehhez a rossz szokáshoz. Miután a közönség előtt ismeretes, hogy a Wagner-operáknál soha nincs vezénylésemkor ismétlés, úgy érzem, meg kellene vizsgálni, hogy az ismétlés erőszakolása a közönség egy csoportja részéről vájjon nem művészi és zenei szempontoktól független, más intenciókat szolgált-e. A magam részéről igyekeztem a muzsikában kerülni az ízléstelenséget. Sajnálom, hogy a véleményem szerint provokatív tüntetés hatása alatt megszakadt az előadás, de igyekeztem ezt a hibámat jóvátenni azzal, hogy azonnal visszatértem az emelvényre, végigdirigáltam az előadást és a függöny előtt való megjelenésemmel is az incidens kiegyenlítését kerestem. Sajnálom, hogy ez így sikerült. NÉPSZAVA , 1948 október 33 Beethoven-matiné Beethoven hegedűre és zongorára írott három nagy szonátáját — közöttük a »Kreutzer«-it — játszotta el vasárnap délelőtt Kentner Lajos, a Londonban élő és a Bartókversenyekkel kapcsolatosan most Budapesten időző kitűnő zongoraművész Zathureczky Edével, az ugyancsak kiváló hegedűművésszel. Bár e két művésznek ritkán nyílik alkalma az együtmuzsikálásra, a hangversenyen mindvégig azt a benyomást keltették, hogy a művek értelmezését illetően teljes a megértés közöttük. KÖNYVESPOLC Tersánszky Józsi Jenő: Sziget a Dunán Tersánszky Józsi Jenő legújabb könyvében hiába keressük azokat a jellegzetességeket, amelyekért Kakuk Maréit annyira szeretjük: a történet majdnem pitoreszk gördülését, a meglepő fordulatokat, a tárgyak ízének, a dolgok frissességének felejthetetlen és egyéni zamatát. A »Sziget a Dunán« tulajdonképpen hosszabb novella, egy faluról jött szegényfiú ügyvédi irodába kerül és végül, szorgalmas vadevezés és számos csónakkirándulás után, elveszi a lecsúszott méltóságosok ott írógépelő leányát. Az ügyvédi iroda tulajdonosának fia autójával asszisztál mindehhez és egy keveset intrikál is bele. Ha a novella szimbolikus és a parasztfiút akarja bemutatni, aki végül diadalmaskodik versenytársán, evezésben csak úgy, mint szerelemben, úgy a jelkép elég világos, az alakok osztályellentéte nem elég éles. A társadalom ábrázolása különben is elmosódó és a történeten némi bágyadtság húzódik keresztül: a téma vékonyka, legfeljebb az evezősökről tudunk meg egyet, mást. A szerkezet azonban így is mesterien összetartja az egészet — bár a történet izgalma, nem a rutin tartaná! Mind a kifogásaink ellenére Tereánszky könyve, éppen Tersánszky legjobb tulajdonságai nélkül — könnyű és élvezetes olvasmány, egy-egy futó mosoly derűjével. (Révai-kiadás.) g. y- Sós Endre: Európai fasizmus és antiszemitizmus Erről a témáról, az európai fasizmus keletkezéséről és a világnak még mindig elég nagy betegségéről, az antiszemitizmusról írt tekintélyes terjedelmű könyvet Sós Endre. Antiszemitizmus és fasizmus egymással közeli rokonságban álló nyavalyák, fertőző mikrobái ugyanazon forrásban tenyésznek és gyógyító -ellenszerük is körülbelül azonos: hol a felvilágosítás , hol a kard! Mert a legcélravezetőbb mégis az, hogy a tisztessége emberek közössége ezt a problémát ne megoldja, hanem irtsa ki gyökerestül! Sós Endre is úgy tárgyalja a kérdést, hogy ahol fasizmus van, ott antiszemitizmus is van még megfordítva. Lenin szerint az antiszemitizmus az ellenforradalom legélesebb eszköze, Sztálin meg egyenesen kimondja róla gondolatainkat: az antiszemitizmus a kannibalizmus maradványa. Ami nagy igazságot a szocializmusnak ez a két nagysága a kérdésről kimondott, azt demonstrálja Sós Endre tönyve a gondosan összeválogatott adatok és tények soraaságával, Európa utolsó harminc évének idevágó történetével és e történelem fasiszta vezérkolomposait ink találó portréival. Kezdve a nürnbergi nemzetközi katonai törvényszék tárgyalásaitól, mindama szörnyűségektől, amelyeket a szovjet és a többi fővádló beszédeiben felsorakoztatott, folytatva a fasizmus keletkezésének és az antiszemitizmus tömeges gyilkosságjainak történeti adataival, megtalálható a könyvben a lezajlott gyalázat teljes históriája, egészen az ellenforradalmi Magyarország lemoshatatlanvégyenéig, addig, hogy mindaz, ami európai viszonylatban a soron történt, visszavezethető a fehérterror szegedi szeleméig. Kiváló tehát töténetírásnak is Sós Endre új könyve, egyben az adatok gazdagságával felszerelt forrásmunka is majdani történetírók részére. Legfőbb erényét mégis elmenyitó és serkentő erejében látjuk. Aki ezt olvassa, azt harcra is buzdítja. A mindaddig el nem pihenő küzdelemre, amíg ez a két förtelmes méreg nyűg, az antiszemitizmus és a fasizmus végleg el nem tűnik a világ szervezetéből (Magyar Téka.) (v. d) KÉT KIÁLLÍTÁS. Koszta József, a szegényparasztság festője A magyar népi demokrácia művészeti ünnepnapjai közé tartoznak — ezt minden túlzás nélkül mondhatjuk — a 88 esztendős Koszta József gyűjteményes kiállításának napjai. Olyasvalaki művei kerülnek most a közoktatásügyi minisztérium és a Képzőművészeti Szabad Szakszervezete rendezésében a közönség elé, aki igen nagy művész és megalkuvás nélküli ember egyszemélyben. A Nemzeti Szalon retrospektív tárlata, amely hat évtizednél hosszabb idő termését tárja elénk, arról tanúskodik, hogy a nemrégiben Kossuthdíjjal kitüntetett Koszta József sem a millenáris korszak dinom-dánom hangulatában, sem a Slorthy-periódus neobarokk szellemiségében , nem hajtott fejet az uralkodó áramlatok előtt. Sosem feledte el paraszti származását. Sohasem feledte el a parasztok nyomorúsgát. Az egykori brassói fényképészinas, bár »beolvadhatott« volna az úri osztályba, mindvégig a szegényparasztság festője maradt. S a magyar népi demokrácia most nemcsak Koszta Józsefet tisztelte meg e hivatalos jellegű kiállítás megrendezésével, hanem önmagát is- A szegényparasztságnak ez a még mindig művészi ereje birtokában levő festője ugyanis a magyar népi demokrácia szellemi úttörői közé tartozott! Bár ismerte Bastien Lepage és Millet piktúráját s pályája elején a francia művészet egyes naturalista és impresszionista elemei hatottak festésmódjára, a tanulás és kísérletezési évei után az anyag gyorsan megtalálta igaz, »én«-jét. A paraszti sorsközösség állandó átérzése szinte kollektív »én«-né tágította egyéniségét és a közösségi szellem folytonos jelenléte megóvta attól, hogy exotikumok vagy kuriózumok felé haladjon. Sohasem tévedt a nyárspolgárokat, izgató falusi furcsaságok és a népviseleti különcségek közé. Ecsetével majdnem mindig szociográfiát írt.. Falvai és parasztjai, ha egyetlen falu és egyetlen paraszt volt is modellje, »a» falut és »a« parasztot ábrázolták. Igazi, őserejű, népi realizmust vetít elénk Koszta József festményeinek hosszú sorozata. Koszta József II. A Gázművek dolgozóinak képzőművészeti bemutatója Igaza volt Bóka László köz- oktatásügyi államtitkárnak, amikor a Gázművek dolgozóinak képzőművészeti kiállításán megnyitójában megállapította, hogy munkásság fokozatosan eltér a giccses és polgári látásmódtól, az olcsó és dekadens hatásoktól. A dolgozók — ez elsősorban az egyre fokozódó ideológiai nevelés eredménye — ma már javarészt helyesen látják problémáikat és megfelelően ábrázolják a világot A Gázművek képzőművészeti kiállításán szereplő festők, grafikusok és szobrászok — kisebb-nagyobb tehetséggel vagy ügyességgel — szinte egytől-egyig az ilyen egészséges szemléletű és ennek következtében megfelelő ábrázolásmódot választó művészek vagy művésznövendékek közé tartoznak. Nincs közöttük egy sem, akit figyelmeztetni kellene valami súlyosabb tévedésre. Elsősorban munkásokat és munkafolyamatokat ábrázolnak, ami szinte természetes, ha figyelembe vesszük, hogy a kiállítókjelentős része »civilben« maga is fizikai munkás. A nagyobb anyagból kiemeljük Haász Sándor: »Cséplés kora reggel«. Katona Ferenc: »Munkásfiú«, Kiss Ferenc: »A széncsata hősei«, Szőnii Ferenc: »Balatoni kikötőépítés«, Tamássy Iltína: »Munka közben«, Varga Hanna: »Hídroncsok kiemelése« és Zentai János: "Petőfi Sándor szülőszobája« című képeit. Említést érdemelnek Bartha, Gyula tanulmányfejei. Halmai György önarcképe, Hegedüs András tájképe, Marik István önarcképe, valamint Borvendég István és Szlifka József szobrai is. A kritikus a Gázművek dolgozóinak képzőművészeti kiállításán nemi kényszerül — ami ilyen esetekben sokszor indokolt lehet — jóindulatra, vagy átmeneti igénycsökkentésre. Akik itt a közönség elé álltak, megkövetelhetik, hogy műveiket mellékszempoontokra való tekintet nélkül, komoly művészi követelmények alapján bírálják el. Sós Endre A Székesfővárosi Vásárhelyi-Kórus sajtófogadása A most folyó Bartók-zeneünnepélyből a Dolgozók Énekkarainak Országos Szövetsége és vele együtt a Székesfővárosi Vásárhelyi-Kórus is kiveszi a maga jelentős részét. A Dalosszövetség 31-én a Városi Színházban a Bartók-ünnepségek záróhangversenyét tartja meg és ennek keretében a Székesfővárosi Vásárhelyi Kórus Vásárhelyi Zoltán országos karnagy vezényletével előadja Bartók Béla egyik rég nem hallott és talán legigényesebb énekkari alkotását az »Elmúlt időkből« című hatalmas férfikarművét. Ebből az alkalomból Goda Gábor tanácsnok, a polgármester képviseletében sajtófogadást adott a Fészek Művész Klubban, ahol beszámolt az angliai első díjnyertes Vásárhelyi-kórus jelenlegi működéséről és jövőbeni terveiről. A kórus a megjelentek előtt elénekelte sőt közkívánatra megismételte Bartók mesteri alkotását. Itt tudta meg a sajtó, hogy a főváros, amely előbb a Székesfővárosi Zenekart, majd a Vásárhelyi Kórust saját intézményévé tette, most a Tátrai-vonósnégyes együttessel kiépítette nagyszabású programját