Népszava, 1954. június (82. évfolyam, 128-153. sz.)

1954-06-10 / 136. szám

Népszava A fiatalság és a szépség művészete Üzemi balettcsoportok bemutatója a Vasas Szákházban A vasas együttesek zenei fesztiválja keretében három nagyüzemünk balett csoportja lépett fel vasárnap délelőtt. Az előadás felettébb tanulságos volt. Megmutatta az üzemi balettoktatás eredményeit, de figyelmeztet a fogyatékosságokra is. Mindenképpen örülhetünk annak, hogy az üzemek, elsősorban a nagyüzemek dolgozóinak művészeti életében helyet kapott a balettképzés is. A balett egyike azoknak a művészeti ágaknak, amelyek nagy népszerűségre tettek szert a dolgozók körében. Példa nélkül áll Operaházunk történetében, hogy egy balettmű 175 előadást érjen meg rövid négy esztendő alatt, mint Csajkovszkij—Vajnonnen »Diótörő«-je. Szintén örvendetes eredmény, hogy ez a művészet nemcsak közönséget vonz, hanem szélesíti művelői táborát is. A dolgozók gyermekei mind nagyobb számban tanulják ezt a szép művészetet az üzemi balettkarokban. A helyes irányú és megfelelő módszerű balettképzés az ifjúság nevelésének, esztétikai felfogása fejlesztésének felettébb hatásos eszköze. Bizonyos előfeltételek mellett pedig betöltheti azt a feladatát is, hogy művészi élményt nyújtson a közönségnek. Az üzemi balettoktatás tehát elsősorban önképzés s csak másodsorban színpadi produkció. Nézzük meg röviden, hogy az előadáson látottak mennyiben feleltek meg ezeknek az általános elveknek. A MÁVAG balettkara a »Diótörő« virágkeringőjét mutatta be Suba Gyulának, az Állami Operaház magántáncosának betanításában. Az előadás megérdemelt sikert aratott, ami a jó témaválasztásnak, a kompozíció kidolgozottságának és nem utolsósorban annak köszönhető, hogy a lányok — érezve a táncjátékos derűjét — megfelelő hangulattal tudták telíteni a formákat. A kompozíció egyetlen gyengéje, hogy a zenei és táncritémus nem mindig vágott össze. Suba másik témaválasztása — a néger gyerekek tánca a »Pária lángjai« című balett II. felvonásából (a MÁVAG gyermekcsoportjának az előadásában) — szintén megfelelő volt. Kár, hogy az előadás módja — kellő begyakorlás híján — rontotta az előadás értékét. A Vörös Csillag Traktorgyár gyermekbalett-csoportjából Solymosi Györgyi és Dévényi Cecilia magánszámait kell megemlítenünk. Mindkét táncot Sallay Zoltán, az Állami Operaház magántáncosa tanította be. De míg Solymosi Györgyi »Madártánc«-a megfelelt a gyermek igényeinek és képességeinek, addig Dévényi Cecilia élmény híján semmit sem nyújtott a »Virágkeringő« tartalmából. A helytelen témaválasztás rontotta le az Ikarus Karosszériagyár gyermekcsoportjának előadását is: Strauss »Mesék a bécsi erdőből« című művével szerepeltek, művészeti vezető Király Lászlóné, úgyszintén Schubert »Hárem a kislány” című operettjének táncszámát (Suba, MÁVAG gyermekcsoportja). Ezek mondanivalója nem alkalmas a gyermekek művészeti nevelésére A legdrágább jelmez sem takarhatja el azt, ha a gyermek az előtte teljesen idegen érzések »megjátszására« kényszerül Nincs szomorúbb látvány a felnőttet majmoló gyermeknél, ezt az izlésrombolást nem szabad megengedni az üzemi balett-oktatásban sem. A SZOT és a szakszervezetek kulturális osztályának legyen gondja az effajta jelenségek felszámolására. Ez annál is fontosabb, mert a balett-tanulást mindenképpen a gyermekkorban kell elkezdeni. Állami Balettintézetünkben kilenc esztendőre beosztott tananyag alapján nevelik a növendékeket. A műkedvelő balett-oktatásban pedig feltétlenül hasznosítani kell az állami intézet tapasztalatait. A kisebb gyermekeknek játékos feladatokat kell adni. Nagy jelentősége van ebben a korban a különféle népi játékoknak. A későbbi időkben a balett tanulása mellett a fiataloknak el kell sajátítaniok népi táncainkat is. Csak az ilyen rendszeres és állandó képzés szolgálhat biztos alapul az öntevékeny művészeti munkának is. Nem kívánatos, hogy a műkedvelő balettcsoportok túl gyakran rendezzenek előadást, hiszen az állami intézet növendékei is csak a kilenc év letelte után tartanak nyilvános bemutatót. A legbélyesebb, ha a gyermekek félévente, évente nyilvános vizsgaelőadást tartanak szüleik előtt a tanult anyagból. Színpadra pedig csak olyan produkciót engedjenek, amely mindenben megfelel a műkedvelő csoportokkal szemben támasztható esztétikai és technikai követelményeknek. Ha rendszeresen és helyesen folyik a balett-tanítás, akkor nem okoz nagy gondot a művek megválasztása sem. A klasszikus balett-repertoárban bőven találhatnak megfelelő kompozíciókat a csoportok. Ismeretes, hogy a Szovjetunióban a műkedvelő balett-együttesek is kitűnő előadásokat tartanak. Ennek a feltételeit nálunk is meg lehet teremteni. Biztosítani kell az oktatók pedagógiai továbbképzését és meg kell értetni mindenkivel, a műkedvelő csoportok tagjaival s szüleikkel egyaránt, hogy csak az alapos és rendszeres tanulás járhat kellő eredménnyel. Ezeket a tanulságokat veti fel a vasárnap megtartott balettmatiné. Csizmadia György • A Vörös Csillag Traktorgyár gyermekbalett-csoportjának műsorából (Magyar Fotó — Tormai Andor felvétele) Egy francia tiszt (3. folytatás.) NOVEMBER 30. Ma nálunk reggelizett a szomszédos csapattest egyik tisztje. Arról panaszkodott, hogy teljesen elvesztette biztonságérzetét. Világosan látja, ha a vezetőségünk semmivel nem igazolható kétnorkságát. Egyszerűen nem akarják felismerni, hogy milyen helyzetben vagyunk. Ez a fonákság, valamint a vele párosuló ügyetlenség és vakság végzetes zsákutcába vezet, óriási és véres áldozatokat követel. Két zászlóalj teljesen felmorzsolódott. Pusztulnak az ütegek és a teherautók. A repülőtér sincs már biztonságban és nemigen valószínű, hogy repülőgépekkel megoldhatjuk majd a kiürítést. Hiszen néha napokig nem szállhatnak le a gépek. A delta-vidéket az egyik oldalon 15, a másik oldalon pedig 54 zászlóalj védi. Teljes pusztulás fenyegeti mind a 69 zászlóaljat. Közben virul a piaszter-spekuláció. Mi pedig itt ülünk ezekben az erődítményekben és egy szép napon majd csak azt látjuk, hogy a Vielmánd elvágta a Hanoiból Kationba vezető utat. Figyelembe véve a csak néhány napra elegendő élelmiszerkészleteket, szép kilátások!...« 1953. FEBRUÁR 2. Ma elhagytuk az erődítményeket és egy tipikus taokini faluban szálltunk meg. A falu a méltóságosan hömpölygő Vörös-folyó partján épült. Egy tüzéristeg működését kell itt biztosítanunk... A falu lakosai bezárkóztak házaikba. Megjelenésünk hírére olyan lett ez a kis község, mintha kihaltak volna belőle az emberek. A néptelen utcákon sétálunk. Úgy érzem, hogy a fasiszta SS-ekhez hasonlítunk. FEBRUÁR 8. Két zászlóalj vett részt a nemrég lezajlott, úgynevezett »Bretagne« vietnami naplója hadműveletben. Egy hónap alatt elpusztult a legénység egyötöde. Abból a századból, amely bennünket váltott le az erődítményben, negyvenheten elestek, illetve nyomuk veszett. A század legénységének rendkívül rossz morális állapotát bizonyítja a következő tény: ütközetközben a katonák kétharmada cserbenhagyta a századparancsnokot. A megfutamodott katonák eldobálták fegyvereiket, hogy gyorsabban menekülhessenek a rizsföldeiken. Úgy létszik, hogy a marokkói katonákra nagy hatást gyakorolnak a hazulról kapott hírek. Észrevehetően szaporodnak a lázadások. Egy marokkói altiszt egyetlen géppisztolysorozattal hat francia tisztet gyilkolt meg. A hadvezetőság persze mindent elkövet, hogy minél kevesebb katona szerezzen tudomást erről az esetről ÁPRILIS 22. Katonáink mindinkább elismerik és csodálják a Vietmind-harcosok katonai erényeit és mesteri politikáját. Mindannyian világosan látjuk, hogy az egész lakosság a Vietminh befolyása alatt áll. MÁJUS 1. Ma egy amerikai újságírót láttam. Nyakában fényképezőgép lógott. Bizonyára éppen most fényképezte le a repülőtérre érkezett szállítógépeket. Ezeket a gépeiket az ő országa küldte és csak néhány napja repdesnek fejünk felett. Szárnyukon még most is látható az amerikai felségjel. Ez is meggyőzhet bennünket arról, hogy kikért harcolunk JÚLIUS: Tűzszünet Koreában! Mindanynyiunkból visszafojthatatlanul robban ki a kérdés: »No és Itt? Mi lesz velünk? Miért késlekednek?« L. századost vitásreggen búcsúztattuk. Holnap reggel Bourgetbe repül. Főként légionárius tiszták vettek részt a búcsúzáson. Mindenki tudja, milyen a légionáriusok zsoldos-szelleme. Mégis, már rajtuk is észrevehető, hogy mennyit változtak az utóbbi hónapokban. R. százados magatartása különösen meglepő. Ismert zászlóaljparancsnok, ha súlyos harcokra kerül a sor, a vezérkar mindig az ő zászlóaljára támaszkodik. A villásreggelin több fiatal hadnagy vett részt rajtam kívül, így még inkább feltűnő volt, hogy éppen ez a tekintélyes főtiszt ad világosan hangot mindannak, amire valamenynyien gondolunk. R. százados kijelentette, hogy hadseregünk nem tud eleget tenni feladatának. Mindennek a konokság az oka. Ezt a megkötöttséget csak a tárgyalások oldhatják fel. A tárgyalásokat mindannyian türelmetlenül várjuk, feltétlen szükség van rá. Végül L. századoshoz fordult és a következőket mondotta: »Ön most hazatér. Mondja meg otthon, mondja el a francia népnek, hogy — ha valóban megértette végre, mit jelent ez a háború — vessen véget az egésznek.« DECEMBER 2. Tegnapelőtt hangzottak el Ho Si Minh javaslatai.* Azóta szörnyű a zűrzavar! Amikor a javaslatról szóló első híreket hallottuk, mindannyiunk szeme felcsillant. A rádió mellett visszafojtott lélekzettel figyeltünk minden szót. Azután máris özönlöttek az ellenvetések. Előszedtek minden lehetőt és lehetetlent. Ilyen érv volt a többi között az amerikai vétó és az, hogy figyelemmel kell lennünk Bao Daj biztonságára! DECEMBER 8. Ma délután egy tüzértiszt állított be hozzánk. Vendégünk mindenáron azt szerette volna, hogy megnyugtassuk. Rendkívül idegesíti ugyanis, hogy mind a mai napig semmiféle válasz sem hangzott el a túloldalon felvetett javaslatokra. * Az Expressen című svéd lapnak arról a Ho Si Minh Interjújáról van szó, amelyben a Vietnami Demokratikus Köztársaság elnöke az indokínai háború szabályozására tett javaslatot. DECEMBER 11. Mély csend és hallgatás. Ma sincs még válasz. DECEMBER 13. Ma kiürítjük Lai-Csaut. DECEMBER 16. Ami engem illet: véget ért indokínai tartózkodásom. Hat nap múlva már Bourgetban leszek. Itt azonban semmi sem változik. Semmi sem hallatszik a helyzet szabályozásáról. Átolvasom naplómat és visszaemlékszem az Indokínában eltöltött 27 hónapra. Igen, biztos vagyok benne, hogy ma sokkal világosabban és tisztábban látok mindent, mint 27 hónappal ezelőtt. Vájjon hová vezet ez az egész? Világos — sehová. A konokság következménye csak az lehet, hogy még nagyobb vereséget szenvedünk. Nem arathatunk itt mást — csak gyűlöletet. Az egész nép felkel ellenünk. Igen, az egész nép. Csodálnunk kell kifogyhatatlan tartalékaiért, hősiességéért, bátorságáért és bizakodásáért. A jognak és az igazságnak legkisebb morzsácskája sincs a mi oldalunkon. És közben hónapról hónapra pusztul a francia hadsereg, pusztulnak a tisztek és az altisztek. Ronggyá foszlik önbizalmunk, semmivé válik a tiszta lelkiismeretünkbe vetett hitünk. Az amerikaiak kihasználnak, felhasználnak és egyben megvetnek bennünket. Vájjon nem tervszerűen kergetik-e pusztulásba a francia hadsereget? Vájjon, mikor hagyunk fel ezzel a magunkra vállalt öngyilkossággal? Eljön majd a nap, amikor mindazoknak, akik erre a kényszerfeladatra küldtek és továbbra is otttartanak bennünket, felelniük kell majd mindezért. Várjon, milyen újabb katasztrófára várnak még, hogy elhatározzák magukat a tárgyalásokra? 4 1954. JÚNIUS 10. CSÜTÖRTÖK A HÁROM TESTŐR A BÁBSZÍNHÁZBAN Tapssal jutalmazza a közönség esténként a Bábszínházban a »Három testőr« előadását. A taps sikert jelent, tehát nyugodtan levonhatjuk azt a következtetést, hogy az előadásnak sikere van. Ha azonban kicsit a mélyére nézünk ennek a sikernek, óhatatlanul negatívumokba ütközünk. Egy darab sikerét — legyen az tragédia, bohózat vagy operett — nemcsak a tapeck hangosságán és időtartamán kell lemérni, hanem azon a benyomáson is, amit nézőire tett. A jó darab, a jó előadás tovább él a nézőben, esetleg neveli, formálja is a közönséget. Nos, a »Három teatőr« előadásával kapcsolatban aligha beszélhetünk ilyen benyomásokról. A közönség, amely féltizenegykor még elismeréssel tapsolt, tizenegykor zömében már nyilván el is felejtette az előadást. »Briliáns!«, »Boszorkányos!«, »Néha azt hiszi , az ember, hogy élő szereplők mozognak a színpadon.« Ilyen megjegyzések hangzanak el a felvonások közti szünetekben. A megjegyzéseknek igazuk van: technikailag valóban elsőrendű produkciót látunk. De a kiváló produkción túl mást nem is kapunk. És itt szembe kell néznünk a kérdéssel, az lenne-e a bábjáték feladata, hogy kitűnő technikával utánozza az élő színházat majdnem olyan jól adva, mint az élő színház, vagy pedig az, hogy más eszközökkel mást, bizonyos szempontokból többet adjon annál? Nem hiszem, hogy ez a kérdés hosszas vitát kívánna. Miben különböznek a bábszínház lehetőségei az élő színházétól. Nézzük először, mit nem adhat a bábszínház. Nem adhat sokrétű, a darab folyamán szinte árnyalatonként alakuló jellemábrázolást. Hamlet, Sear, Oedipus, vagy akár Ránk nem való bábszínpadra. A mozgás, cselekmény és hang semmiképpen sem pótolhatja az élő és érző, szenvedő, gondolkodó és harcoló embert. Még a legtökéletesebb bábszereplő is csak egy-két tulajdonság ábrázolására lehet alkalmas. A bábszereplő lehet bátor és hűséges, lehet ötletes, de meggondolatlan, lehet gonosz és mégis merész, de nem küzdhetnek benne az ellentétes tulajdonságok, hogy előttünk alakítsák jellemét. Nem adhat továbbá a bábszínház bonyolult, több sínen futó cselekményt. A bábszereplők sohasem kerülhetnek olyan lelki közelségbe velünk, hogy sorsukat egy széles áradatú dráma minden mozzanatában követni tudjuk. A bábdarab cselekményének egy alapvető, határozott fonala kell hogy legyen — a kitérők, mellékcselekmények itt nem alátámasztják, hanem elmossák a fő mondanivalót. Ha a bábszínház jellemábrázolásban és cselekményben áthágja ezeket a korlátait, legjobb esetben is csak az élő színház gyenge és erőtlen utánzatává válik. Ibilben adhat többet a bábszínház az élő színháznál? Mindenekelőtt és elsősorban: átlépheti a valószerűség korlátait, anélkül, hogy a valóság korlátait lépné át ezzel. Az élő színházat — mégha oly becsületesen távol is tartja magától az olcsó naturalizmust — bizonyos kereteken belül mégis köti a valósághű megjelenés. Azokon a kereteken belül, melyeket a színész élő, hús-vér volta szab meg. És itt nemcsak a gyerekelőadások sárkányairól és sárkányölőiről, varázslóiról és csodatevő tündéreiről és nemcsak a bábszínház közismert szatirikus lehetőségéről van szó. Találhatunk példát erre magában a drámairodalomban is. Rostand elmondja, hogy Cyrano száz bérgyilkost vert szét egyetlen szál kardjával. Ha nem elmondaná, hanem színpadra vinné, súlyos hibát követne el. Cyrano győzelme nem ütközik valóságérzékünkbe — hiszen Cyrano rettenthetetlen és győzhetetlen (s ezt el is hisszük a költőnek) —, de színpadon megjátszva egyszeriben hihetetlenné válna. Nem úgy a bábszínpadon! Egy báb-Cyranónak még a győzelem látványát is eltűnnénk. Vagy: nincs az az Irodalomtól elrugaszkodott fűzfa-dramatizáló, aki színpadra merészelné vinni Don Quijote harcát a szélmalommal. Ostoba, giccses látvány lenne. Bábszínpadon? Szinte kedvet kap az ember a megíráshoz! A bábszereplőnek kisebbek a lehetőségei az emóciók ábrázolásában, de határtalanok, ha cselekvésről, meséről, karikatúráról van szó. Folytathatnám persze tovább is ezt a »mit adhat, mit nem adhat a bábszínház« játékot, de az adott példa — a »Három testőr« — szempontjából elég ennyi is. Betartja-e a Bábszínház a »Három testőr«-ben a lehetőség szabta korlátait? Úgy vélem, nem tartja be. Mindenekelőtt, a darabot — egykét, a cselekményhez alig tartozó, semmit sem mondó jelenetétől eltekintve (a macska a spanyolfal mögött, a játék a lóval) — élő színészek is éppen úgy (sőt nyilván jobban is) eljátszhatnék. Nem él a bábszín srvázadta lehetőségekkel. Pedig a téma sok ilyet kínál! A lóháton történő menekülések, a négy jóbarát vakmerő, csodálatos tettei alig kapnak teret a hosszú párbeszédek, mozgást alig nyújtó jelenetek keretében lejátszódó cselszövések, udvari ármánykodások mellett. Ezzel a bábszínház már le is tette fegyverét és — mint fentebb mondottam — az igazi színház árnyékává lett csupán. Túl sokat markol a darab és ezért kicsúszik a kezéből a lényeg: a három testőr és d’Artagnan. Ők bábszínpadra valók: héroszok, regényhősök. És ráadásul: köznemesek — szemben a királlyal, herceggel, bíborossal, egyéb nagy urakkal. Nekik a bábszínház nézője (aki a naivitás határozott igényével ül be a nézőtérre) hajlandó mindent elhinni, ők azonban aránylag keveset jutnak szóhoz — az állásfoglalás nem rajtuk keresztül történik. A szereplők jelleméről is néhány szót még. A túlsok — az egymástól csak árnyalatokban eltérő — jellem nehéz helyzetbe hozza a nézőt, aki hajlamos egyenlőségjelet tenni a »rossz« különféle megjelenítési formái (Rohan, Milady, a főétekmester stb.) közé. De nem is ez a legnagyobb baj (bár ez sem szerencsés). Sokkal nagyobb hiba, hogy változtatás és egyszerűsítés nélkül veszi át a regényből például Richelieu alakját is. Ez a figura pedig túlbonyolult bábszínpadra. Richelieu nem egyértelműen negatív — nemes tulajdonságait a darab is megpróbálja bemutatni. És mégis: majdnem az egész darabon keresztül a Jó (a négy jóbarát) Richelieu gárdistái ellen harcol. A regény elég magyarázatot ad erre s nem vitás, hogy élő színészek is érzékeltetni tudnák ennek a konfliktusnak a rugóit. A bábszínpad azonban szűk ehhez. Hiba lenne persze teljes egészében elmarasztalni a »Három testőr« előadását. Nem is ez volt cikkemnek célja. Az előadásnak sikere — sok szempontból megérdemelt sikere — van. Ha bírálatot írnék a darabról, részletesen ki kellene térnem néhány kitűnő színészi teljesítményre, a kitűnő technikai megoldásokra, sőt magának a darabnak néhány igazán szép és költői részletére is. E cikkben azonban csupán azzal kívántam foglalkozni, hogy helyes utakon jár-e bábjátszásunk, amikor csupán minőségben és nem műfajban tér el az élő színháztól. Helyes-e, ha technikai bravúrokkal utánozza az élőt és nem mondanivalójában, sajátos eszközeivel érzékelteti azt. Emlékezzünk csak vissza Obrazcovra, s a nemrég itt járt Skupaegyüttesre, akiknek bábui nem utánozzák az élő színészt, mégis életet, valóságot adnak. Technikailag elsőrendű megoldásai ellenére sem él vissza a technikával, csupán segédeszközül használja azt emberi mondanivalójának tolmácsolására. Bábjátszásunk elvi kérdéseivel igen keveset foglalkoznak a nyilvánosság előtt. Valószínű, hogy több elvi vita előbbre vinné ezt a kérdést, megmutatná, hogy milyen is az a darab, mely a bábszínpadról nemcsak elkápráztatni tud, de mondanivalója is van. Hajdú Ferenc