Népakarat, 1957. április (2. évfolyam, 77–99. sz.)
1957-04-02 / 77. szám
Asja. A hegyeshalmi határállomáson ! Helyszíni riport az amnesztia-rendelet utolsó napján hazatért magyarokról A csípős reggeli szél vidáman csattogtatja a Kossuthcímeres nemzeti lobogót a hegyeshalmi határállomáson. A piros-fehér-zöld színűre festett határsorompó, az országhatár jelképe még háborítatlanul nyugszik helyén. Ilyen korán reggel még nemigen jönnek át odaátról. Az időpont: 1957 március 31-e. Nevezetes nap. A kormány által biztosított amnesztia utolsó napja. — Vajon ma hányan jönnek haza? — találgatjuk a határőrség katonáival és időnként egy-egy kémlelő pillantást vetünk a sorompón túlra. Messziről már látható a hatalmas osztrák busz, amely néhány pillanat múlva nagyot szusszanva megáll a vámépület előtt. Az ajtó kivágódik és... és hirtelen vigyázzba vágják magukat a katonák, a civilek fejéről lekerül a kalap, mert a kocsiban 88 hazatért magyar a Himnuszt kezdi énekelni. Vigyázzban áll az autóbusz osztrák vezetője is. Láthatóan mélyen meghatva, összeszedik az iratokat, rövid névsorolvasás, átszállás az ott várakozó magyar autóbuszra és már robogunk is Győr, a Hazatelepítési Központ székháza felé. Alkalmam van beszélgetni az utasokkal. Nézem az arcokat, szeretnék a szívükbe látni. Vajon mit éreznek? Horváth Gyulát, a pécsi Holdfény eszpresszó volt vezetőjét kérdezem. Honnan jött haza? — Amerikából, Camp Khmerből. Hogy miért? — Azért, mert heteken át csak takarítási munkát kaptam és teljesen reménytelennek láttam a helyzetemet Ebben a táborban találkoztam ifjúkorom nagy filmsztárjával, Jávor Pállal, aki mint adminisztrátor dolgozik itt Ha ő ennyire vitte, gondoltam magamban, akkor mi várhat rám? És hazajöttem, G. J. Tolna megyei technikus valahogy röstelli magát. Azt kéri, hogy nevének csak a kezdőbetűit írják ki Londonból Jöttem... msterségem címere: mosogatórongy — Londonból jöttem haza. Mosogató voltam a Park Lane-n levő legelőkelőbb londoni szállóban, a Grosvenor House-ban. Heti hat fontot kerestem. Levonva az adókat, 5,10 fontom maradt. Ebből három fontot egy padlásszobáért fizettem. Képzelheti, hogy mi maradt meg a fizetésemből. › Állítom, hogy az Angliában levő magyarok 95 százaléka hazajönne, ha engednék 91-et.› Én úgy szöktem, saját költséggémen. ” Túrás Béláné budapesti fiatalasszony a férje után ment ki Hollandiába. A férj időköz- ben »pótfeleséget« szerzett, az « asszonyka pedig kiábrándultan » hazajött. Csala József arra a hírre rohant haza, hogy fele- sége, akit itthon hagyott, gyeremeket szül. Nincs annyi pénz a világon — mondotta —, hogy ottmaradtam volna. Gregorits Viktor peresznyei fiatalember »csak« rokonait látogatta meg Ausztriában. — Évekig hiába kértem útlevelet, hát most elmentem. Marasztalták erősen, de én nem vártam tovább és hazajöttem. Horváth Gizella és barátnője, Nix Júlia Vas megyei kislányok négy hónapig Bécsben éltek. Nem volt rossz soruk. Szépen is kerestek — mondják —, mint mosogatólányaik, egy eszpresszóban. Igaz viszont, hogy dolgoztak látástólvakulásig. A négy hónap alatt egyszer tudtak moziba menni. Ők főleg a kosztra panaszkodnak. Amit kaptak, »pocsék volt« és a sok konzervtől mindkettő vakbélgyulladást kapott. (A vakbél Ausztriában maradt.) Székelykáposzta dagadóval Egyéni tragédiák, szomorú emberi sorsok kerülnek napvilágra a beszélgetés során. Bodola Ferencné akkor disszidált, amikor januárban racizták. A 68 éves Simon Gézáné, aki Londonból jött, az angolokra »panaszkodik«. »Ridegek és velünk még csak szóba sem álltak« — mondja. »Az időjárás meg olyan, hogy mindnyájan búskomorak lettünk tőle.« Közben az autóbusz már Győr utcáin robog. A Haza- 3 telepítési Központban nagy szeretettel fogadják az úton- 3 nan érkezetteket. Mindenkit3 elhelyeznek, fürdő, orvosi vizs-gálat és utána jó magyaros ebéd várja a hazatérteket. Juci, néni, a szakácsnő, szívét-lelkét beleadta az ebédbe, székely- 3 káposztát főzött dagadóval. A központ vezetője érdekes* adatokról számol be. Az el-· múlt héten napomként átlago- * san 200-an jöttek haza Nyu- N gatról. A hazatérőkkel 15—20 percig elbeszélgetnek, átnézik › irataikat és azután... vissza- › kapják személyi igazolványu› kat, ingyenes vasúti jegyet« kapnak hazáig és szerencsés› utat kívánnak nekik. Érdemes* bepillantani néhány itt felvett › jegyzőkönyvbe. A hazatértek › elmondották, hogy a magyarok › hangulata, különösen Angliá › ban, Franciaországban, Nyu- › gat-Németországban és Ausztriában igen rossz. Sok helyen gátolják hazatérésüket. Pedig még sok ezren akarnak haza-j jönni. Az egyik ausztriai láger-ben, Krencz-ben a felbújtott fiatalok megverték Benedek Endrét, amikor megtudták, hogy haza akar jönni. Aki rozsdát pucolt és hét kilót fogyott Megszólal a telefon. Komárom jelentkezik. Csehszlovákián keresztül 23 hazatérő érkezett. Kocsit kérnek. Néhány perc múlva már Komárom felé robogunk. A tanácsházán találkozunk velük. Főleg Svédországból, Dániából és Angliából jöttek. — Jó volt, jó volt — mondják néhányan — de hát a legjobb mégis itthon. Halmos Jenő vájár a Pécs melletti Vasason dolgozott. — Hazajöttem, mert tudom, hogy itthon is szükség van bányászokra. Azt hittem, hogy itthon »agyon dolgoztatnak« bennünket, most rájöttem, hogy kint még többet kell dolgozni, ha az ember meg akar élni. Horváth József szombathelyi kalauz Angliából jött haza. Amikor megkérdeztem, mit csinált ott így válaszolt: — Rozsdát pucoltam és esténként Budapestet hallgattam, cigányzenét a rádióban. Hét kilót fogytam. Tessék mondani, visszavesznek a vasúthoz? ... most már itthon vannak. Hazajöttek és a haza visszafogadta őket. Vándor Pál Sürgősen FELVESZÜNK TETŐFEDŐ, FESTŐ ÉS MÁZOLÓ, KŐMŰVES szakmunkásokat jó kereseti lehetőséggel. O. V. I. T. TÁVVEZETÉK-ÉPÍTÉS Bp., V., Arany János u. 11. Telefon: 123—022. Lódenkabát, bakfiskabát, gyermekkabért és csecsemőkelengye varrásra bedolgozókat elveszi FŐVÁROSI VII. KÉZMŰIPARI V. Bp., VII., Thököly út 23. 1957. április 2. ÜSTIDŐBEN PÁRIZS UTCÁIN nyüzsög a nép. A tetők felett mint rakétafürtök lobbannak fel a színes — piros, kék, lila — reklámok. A gépkocsik hosszú sorai torlódnak össze az utcakereszteződéseknél. A párizsiak megrohamozzák a péküzleteket, a kávéházakban — ez az esti aperitif órája — a bárpult mellett állva, iszogatnak. Beszédfoszlányok, nevetgélés, az utcán fékevesztetten üvölt a hangos bemondó, moziba csalogatja a járókelőket. Más képet nyújtanak Párizs külvárosai: Saint-Denis, Aubervilliers. A város moraja tompán leszűrve jut el ide, s az utcák itt jóformán kihaltak. De ha jobban körülnéz az ember, a kapualjakban embercsoportokat vehet észre. Elfojtott hangon tárgyalnak valamiről, s egyikük olykor-olykor óvatosan kikémlel az utcára. Mindez a német megszállást juttatja eszünkbe, az ostromállapot idején. A párizsi algériaiak sztrájkolnak. Meglehet, hogy rövidesen felbukkannak a rendőrségi teherautók és elkezdik a városnegyed átfésülését: megcsikordulnak a futtában leállított gépkocsik fékjei, a ponyvatetők alól egyenruhás emberek ugrálnak ki tüzelésre készen tartott géppisztollyal. — Fel a kezeket! De egyelőre minden csendes. Az emberek álldogálnak, beszélgetnek, s szívják a közeli vegyészeti gyárak mérges kigőzölgéseit. Odalépek az egyik csoporthoz és megkérdeztem: — Hogyan jutok el innét az Igazságosság utcába? Egyszerre elhallgatnak. — Menjen itt balra, a csatorna mentén, aztán forduljon ismét balra . . S ott találja az Igazságosság utcát, uram... AZ IGAZSÁGOSSÁG UTCÁBAN nem találtam otthon az algériai elvtársat, aki felajánlotta, hogy vezetőm lesz. Tűzről pattant, fiatal francia felesége leültetett, megkínált borral. A szobában ragyogó tisztaság, a polcokon vagy száz kötet könyv. Egy kéthetes csecsemő aludt édesen a gyermekkocsiban, két pufók orcája közül kikandikáló orrocskája egyáltalán nem volt algériai szabású. — Alig három napja, hogy kijöttem a kórházból — kezdte a háziasszony. — A férjem egész családja Algériában van: anyja, húgai. Úgy szeretném megismerni őket! Most a hegyekbe húzódtak, a faluból elűzték őket... — Leveleznek? — Nem, ott szigorú cenzúra van. No meg úgy se írhatnának meg semmit. De mi is félünk innen írni, várunk ... A lépcső felől lépések zaja hangzott. A kisbaba apja lépett a szobába. — Jó estét, elvtárs! Megkínáltad a vendéget? — tette hozzá a felesége felé fordulva. Elindultunk. Vezetőm egy bezárt kávéház mellett elhaladva, hirtelen besurrant egy sötét kapualjba. Ott megyek nyomában a keskeny folyosón, befordulok, s megyek fel a sötét lépcsőkön. Egy ajtó előtt megáll és bekopog... Az ajtó lassan, kényszeredetten megnyílik. A helyiség a kávéház hátsó raktárféléje, vagy tizenöten gyűltek itt össze. Valamenynyien algériaiak. Egyikük, magas, szélesvállú, a legtisztább kiejtéssel beszéli a franciát. Ő a kávéház tulajdonosa. Itt van a két lánya is, egyetemi hallgatók. A többiek a munkások. Sztrájkolnak, akárcsak a többi Franciaországban élő algériai: ezekben a napokban tárgyalták az algériai kérdést az ENSZ-ben. A JELENLEVŐK többsége az algériai Michelet körzetből való. Ez a körzet immár egy hónapja el van vágva a külvilágtól. Franciaországból se csomag, se levél nem juthat el oda a hozzátartozókhoz. A lakosság éhezik. Aki megkísérli, hogy átlépje a tiltott övezet határát, azt minden előzetes figyelmeztetés nélkül lelövik. — Ha dolgoznánk, akkor se küldhetnénk pénzt a mieinknek — mondja az egyik munkás. — Ha a kutatásnál a rendőrség egynéhány sous-t talál az embernél, azonnal gyanús lesz: hátha a Nemzeti Felszabadulási Front alapjára szánt pénz az? S már viszik is a dutyiba, a pénznek meg bottal ütheti a nyomát... Kint egyre sötétebb lesz, sűrűsödik a homály. Közeleg a rendőrségi razziák órája. Az ajtómélyedésben beszélgető két fiatal munkás kezet fog a társammal, mikor kifelé indulunk. Az utcák már teljesen elnéptelenedtek: sehol egy járókelő, sehol egy gépkocsi. Vezetőm benyit egy ajtón — visszahőkölök a váratlan látványtól: ragyogó fény, soksok ember. Ez a kávéház egy franciáé, így hát éjjel is nyitva tarthat. De az asztalok körül csak algériaiak ülnek. Egy nagyobb csoport a rádió körül telepedett le. — A sztrájkfelhívás meleg fogadtatásra talált a párizsi kerületben — hallatszik a bemondó hangja. Bár nem minden gyárban... Lélekzetét visszafojtva HALLGATJÁK. Elnézegetem az asztal mellett ülő emberek arcát. Sok a fiatal, de akad öreg, meg középkorú is közöttük. Ócska, folt hátán főtt kiskabát van rajtuk. A durva, nehéz kezek félszegen fekszenek az asztal márványlapján. Ezek a kezek Sohasem ismertek pihenést, tűz égette, sav marta ujjak. Franciaországban az algériaiakat a legnehezebb és legrosszabbul fizetett munkákra alkalmazzák. — Nálunk mindenki letette a munkát — jegyezte meg az egyik a rádió mellett. — Nem tudom, mi történt a mi üzemünkben: tegnap óta nem voltam bent a műhelyben. De azt hiszem, valamenynyien sztrájkolnak. — Nálunk hét algériai dolgozik a kovácsműhelyben — elegyedik a beszélgetésbe egy harmadik. — Fogtuk magunkat és bejelentettük a gazdának: »Sztrájkolunk.« Erre azt kérdi: »Sok időre?« »Nem tudjuk — feleltük —, majd elválik. Az újság azt írja, hogy egy hétig.« Megkérdem: — S hogy viselkednek a franciák? De ekkor a rádióbemondó folytatja a beszámolót. Az algériaiak mind odafigyelnek. Megismételem a kérdést: — Hát a francia munkások? De még mielőtt választ kapnék, az ajtóban megjelenik két ember: fémmankóra támaszkodó öreg, meg egy fiatal, aki támogatja. — Salut, camarades! (Üdvözlet, elvtársak!) — szólal meg a fiatal. Ez francia. A VAK ALGÉRIAI az asztalok között botorkálva előremegy a rádióig. A kisbabára gondolok, akit ma ott láttam az Igazságosság utcában. Fekete hajú, barna bőrű lesz-e, ha felnő, mint az apja? Vagy gesztenyebarna és fehér bőrű, mint az anyja? Mi lesz, ha felnő, algériai, francia? Ezt majd eldönti ő maga. Most csak növekedik. Növekedik és nem kell majd négykézláb kúsznia, meg füvet ennie. Megkérdezem a vezetőidet: — Mi a neve a fiadnak? — Rasid. — S a feleségednek? — Jeanette. — Add át néki üdvözletemet — mondom. — Üdvözletemet és köszönetemet. — Majd átadod magad legszelebb ha nálunk ebédelsz ■ felelte. ALGÉRIAIAK PÁRIZSBAN Írta: Vladimir Posner A Gyermekvárosért – Az ismeretlen anya ötven forintta l Hétfőn délelőtt feketekabátos, szürke fejkendős, középkorú asszony jött fel a szerkesztőségbe. Lelkes Évát ke-reste. Amikor megtudta, hogy nincs bent, elmondta, hogy miért jött. — Olvastam a Népakarat- ban tegnap a gyermekvárosról. Egész délután erről beszéltünk az urammal. Már régen figyeljük, milyen szeretettel ír a Népakarat az elhagyott gyermekekről és hogy mennyire szeretnék, hogy otthonuk legyen, ahol gondoskodnak róluk és szeretettel nevelik őket. Hát mi is ezt szeretnénk az urammal együtt. Nekünk is van három. Nem, nincs velük ; semmi baj, szépek, egészségesek, vidámak, mindenük megvan. Igaz, hogy nincs nekünk , semmi másra gondunk, csak rájuk. Géplakatos az én uram, elég jól keres, én meg textil- gyárban dolgozom. Legnagyobb örömünk az életben, ha látjuk, hogy a gyerekeink szépen fejlődnek, csattan az arcuk az egészségtől. De mostanában, hogy azt a sok szörnyűséget olvastuk, nem tudunk szívből örülni a mieinknek, mindig arra kell gondolnunk, hogy más gyerekek, ugyanilyenek, mint ők, csavarognak, lopnak és még rosszabbat is tesznek ... Micsoda gyerekkoruk van és mi lesz belőlük? Már remeg a hangja, a szeme tele van könnyel. — Hát tegnap, hogy olvastuk az előkészületeket, nagyon izgatottak lettünk. Most biztosan meglesz! Nem tudjuk, ki az az Ádám Zsigmond, de nagyon szeretjük, mert annyira a szívén viseli ezeknek a szegény gyerekeknek a sorsát. ■— Hát én most azért jöttem, ahogy megbeszéltük az urammal, hogy megkérjem magukat: írjanak még többet a gyerekvárosról, segítsenek, ahogy lehet, hogy minél előbb meglegyen. — Nagyon tetszett nekünk az a levél, hogy ha minden szervezett dolgozó csak ötven fillért ad, már sok millió gyűlik össze. Igaz is, mi is kiszámítottuk. Hát mi is szervezett dolgozók vagyunk és én elhoztam ötven forintot. Tessék elindítani a gyűjtést, hadd legyek én az első... Szabadkozunk, megmagyarázzuk, hogy mi nem indíthatunk gyűjtést, ahhoz engedély kell Nem tágít. — Akkor tessék addig félretenni a pénzt, biztos, hogy jön utána a többi is. A tárgyalásokat az nem zavarja, talán segíti is, ha látják, hogy a dolgozók is segíteni akarnak a pénzt előteremteni. Kérjük, mondja meg a nevét, de nem akarja. — Nem fontos itt a név. — De mi csak úgy vehetünk át pénzt valamilyen célra, ha a lapban névvel nyugtázzuk. — Hát akkor tessék azt írni, hogy olyan valaki hozta, akinek neve nincs. Egy ismeretlen anya.* Felhívott bennünket a Teiszilmaradék Feldolgozó Vállalat igazgatója. — Kérem szépen — hangzott a vonal másik végéről —, ennek a bizonyos gyermekvárosnak nyilván textíliára is szüksége lesz. Ha nálunk vásárolják majd be, húsz —harminc százalékos kedvezményt tudunk számukra biztosítani. Sütő Dezsőné, a Vendéglátóipari Vállalat áruforgalmi osztályának vezetője, a volt hajdúhadházi gyermekváros egyik társadalmi munkása, segítségét ajánlotta fel. A Csengery utcai rendelőintézet egyik orvosnője, egyelőre névtelen akar maradni, orvosi segítségét ajánlotta fel. NÉPAKARAT Beszédes számvetés Az év második negyedébe léptünk. Ha ma még nem is áll rendelkezésre az első három hónap minden adata, elgondolkoztatóak már azok a számok is, amelyek január, február tényeit rögzítik. Bár márciusban javult a helyzet, az első negyedév mérlege mégsem mutat kedvező képet. A kormányzat közel hárommilliárd forintot fordított a bérek emelésére. Sorrendben első helyen áll a béremeléseknél az ipar, mert hiszen ez teremti meg a feltételeket az egyéb területek, mint például az adminisztratív dolgozók magasabb bérezéséhez is. A béremeléssel szemben viszont iparunk számos területén — így a gépiparban is — még mindig sokkal kisebb termelési érték áll, mint az elmúlt év harmadik negyedében. Januárban és februárban a gépipar befejezett termelése mindössze 62,3 százaléka, a teljes termelési érték 68,8 százaléka volt az elmúlt év harmadik negyedének. Ugyanekkor 16,5 százalékkal több bért használt fel, mint az elmúlt év harmadik negyedében. Az ország többért kevesebbet kapott tehát a gépipartól. Kedvezőtlen a termelékenység alakulása is. Az egész gépipar az elmúlt év harmadik negyedéhez viszonyítva, január és február hónapokban 17 százalékkal alacsonyabb termelékenységi szintet ért el. Egyes vállalatoknál szinte ijesztő a kép, ha a termelékenység alakulását az elmúlt év harmadik negyedéhez viszonyítjuk. A Budapesti Szerszámgépgyárban 37, a Fémáru- és Szerszámgépgyárban 33, a Gördülőcsapágygyárban 28, a Magyar Acélárugyárban 31, a Lemezmegmunkálógépek Gyárában 21 százalékos csökkenés következett be a termelékenységnél. Ugyanakkor az elmúlt év harmadik negyedéhez viszonyítva a Budapesti Szerszámgépgyárban 63, a Fémáru- és Szerszámgépgyárban 46,7, a Gördülőcsapágygyárban 21,6, a Magyar Acélárugyárban 48,9 százalékkal több bért fizettek ki Elég egy pillantást vetni e számokra , és máris szembetűnő: negyedével-harmadával alacsonyabb termelékenységi szintek mellett felével, vagy esetleg kétharmadával több munkabért fizettünk ki. Nem árulunk el titkot, ha elmondjuk: amikor a kormány jóváhagyta a béremelések mértékét, az elmúlt év harmadik negyedéves termelési szintjét vette számításba, illetve ennek mielőbbi elérését. Így készült a számvetés népgazdasági méretekben. A valóságos kép viszont egészen mást mutat. Az előbbi számok a gépipar gazdasági helyzetének alakulásáról adnak képet, de hasonló a helyzet az építőiparban is, amely január és február hónapokban tíz százalékkal kevesebbet termelt, mint az elmúlt év azonos időszakában, viszont 40 millió forinttal többet használt fel. Sokat kibír az államkassza , elég nagy pénztárca az, mondhatják sokam. Ez igaz is, mert elég nagy veszteségeket hidaltunk át. De nincs, olyan nagy pénztárca, amely ki ne ürülne egyszer, ha mindig kevesebbet rakunk bele, mint amennyit kiveszünk. Nagyot fejlődött iparunk és egész gazdaságunk a januári mélyponthoz viszonyítva. Hónapról hónapra javul a helyzet, és például bányászatunk rövid negyedév alatt ért el olyan szintet, amilyet csak az év végére reméltünk. Most viszont, még az első feladat megoldása közben, a gazdaságosság szempontjából is rendbe kell hozni iparunkat. Tennivalónk bőven van. Az üzemek nagy részében időbéreket fizetnek, mégpedig minden meghatározott követelmény nélkül. Megoldatlan a teljesítmények mérése. A termelési színvonalhoz képest magas a létszám. Mindez az egész nemzetgazdaság fejlődését veti vissza. Jövőnket veszélyezteti, ha nem változtatunk a visszás helyzeten. Korner János