Népszava, 1959. március (87. évfolyam, 51–75. sz.)
1959-03-01 / 51. szám
Nagy lakások — kevés lakóval »Két menyasszony ismerősöm is sírdogál, mert az esküvő, lakás hiányában, egyelőre elmaradt... Pedig ha a tanács kissé jobban körülnézne a lakáshiány megszüntetésének lehetőségei között — bizony sokan boldogok lennének. Sok lakást említhetnék, ahol három-négy szobát is csak ketten-hárman laknak ...« — írja levelében Balázs Gergely csepeli olvasónk. Szerkesztőségünk egyébként több hasonló levelet kapott, amely mind intézkedést javasol és sürget a nagy lakások A várbeli Úri utca egyik emeletes házának öt szoba összkomfortos lakásában lakik F. Lajosné volt többszörös háztulajdonos — a nővérével. Süppedő szőnyegeken járunk egyik szobából a másikba. Körös-körül ritkaszép faragott stílbútorok, vázák, kis szobrok, a falakon értékes festmények. A főúri berendezésű lakás bérlői — úgy mondják — rokoni támogatásból élnek. Amikor a nagy lakásra terelődik a szó, F.-né bizalmasan közli: — Múzeumot szeretnék itt berendezni, mert közérdek, hogy e műkincseket mások is megtekinthessék... — Ez szép és nemes szándék — jegyzi meg Kővágó osztályvezető —, csakhogy a műkincseket kellene múzeumba helyezni, nem pedig a múzeumot a lakásba... A Vérmezőnél, az Attila utcában négy szoba hallos összkomfortban lakik özv. H. Sán-Felkerestük több kerületi tanács lakásosztályának vezetőjét és megkérdeztük: mit válaszolnának Balázs Gergelynek s a többi olvasónknak? Valamennyien egyetértenek a levélírókkal és szükségesnek tartják, hogy a nagy lakások ésszerűbb felhasználásával is mielőbb enyhítsenek a lakáshelyzeten. Számos ténnyel, konkrét lakáscímmel bizonyítják, hogy erre komoly lehetőség volna. Az I. kerületben Kővágó Dezső osztályvezető mindjárt vállalkozik is rá, hogy személyesen elkísér egykét ilyen helyre. dómé, egy volt horthysta miniszteri tanácsos felesége. Itt csak az egyik albérlővel tudunk beszélni. Kiderül, hogy a magányosan élő H. Sándorné a hajdani nagy lakásból csak két szobát használhatna törvényesen. A másik lakrészben ugyanis már régóta egy rokona élt bérlőtársként. Ám az illető nemrégen elhunyt, és H. Sándorné minden előzetes bejelentés, törvényes hozzájárulás nélkül a másik lakrészt is birtokba vette. A tanács most megfelelő lépéseket tesz ellene. A nagy lakások bérlői egyébként gyakran a legkülönfélébb trükkökkel próbálják, igazolni igényjogosultságukat, • »•megtölteni« lakosztályukat. Regdán Imréné lakásosztályi előadóval felkerestük a VIII. kerületi Kisfaludy utca egyik nagy bérházának negyedik, emeleti négyszobás lakását, amelynek F. Artúr nyugdíjas és trafikos a főbérlője, és sokkal olcsóbb. Ám többen fellebbezést nyújtottak be az ügyészséghez, amely érvénytelenítette a tanácsi felszólítást. Az említett kormányrendelet végrehajtási utasítása ugyanis nem biztosított intézkedési jogot a tanácsoknak arra az esetre, ha az érdekeltek nem hajlandók önkéntes cserére vagy társbérletre. ♦ Az állam háza nem lehet uzsoraeszköz A levélírókkal együtt a tanácsok munkatársai is sürgetik, hogy a kormány rendezze a lakásgazdálkodással kapcsolatos ilyen kérdéseket. Érvényesíteni kell azt az elvet, hogy az államnak joga és kötelessége a többség érdekei szerint gazdálkodni a lakásokkal, joga megakadályozni, hogy néhányan uzsorajövedelemhez jussanak nagy lakásuk révén. Valamennyi kerület lakásosztályán helytállónak tartják azt, amit Kővágó Dezső így fejezett ki: . . Ha hasznosíthatnánk a nagy lakásokat, negyedéven belül megoldhatnánk a legsúlyosabb lakásproblémákat kerületünkben ... Szenes Imre Magánmúzeum az 5 szobás lakásban ♦ Egy magányos öregúr és három háztartási alkalmazott — 4 szobában A házfelügyelő nyilvántartó könyve szerint F. Artúr — különös módon — három vele lakó háztartási alkalmazottat tart és egy albérlőt. Amikor becsengetünk, középkorú aszszony nyit ajtót. — Kérem, én nem vagyok sem háztartási alkalmazott, sem albérlő — cáfolja meg feltevésünket. — Alkalmi könyvelő vagyok, aki időnként adminisztrálom a trafik ügyeit. Kívüle senki sincs otthon. ^ A nagy szobák ajtajai zárva. J így hát a könyvelőnő taná- csára felkeressük a Práter utcai trafikot, hogy beszéljünk F. Artúrral. Itt azonban csak X az alkalmazásában levő negyedik nővel, a trafikvezetővel tudunk néhány szót váltani, X mert a 75 éves öregúr az egyik háztartásbelije kíséretében valamelyik kávéházban tartózkodik... 1950. március 1 Aki szívesen cserélne. Akadnak azonban a nagylakás-tulajdonosok között is megértők. A Klauzál utca egyik bérházának kétszobás lakásában egyedül él a nyugdíjas G. Janka, a Május 1 Ruhagyár volt dolgozója. Azzal fogad bennünket: — Szívesen elcserélném egyszobásra, de még nem tudtam. Idős asszony vagyok, nincs módom megfelelő cserepartner után járni. És hirdetésre sincs pénzem. Talán a tanács segíthetne... Igen, a tanács segíthetne, mert e Klauzál utcai lakásban például elhelyezhetnének egy többgyermekes családot. Az ilyen magános asszonynak pedig talán megfelelő garzonlakást is találhatnának. Primózics Elemér osztályvezető egyébként elmondotta, hogy a VIII. kerületi tanács a kormány 1957. március 7-i lakásrendelete alapján felszólította 400 nagy lakás bérlőjét, hogy hat hónapon belül önként cseréljék el kisebbre lakásukat, vagy önként válasszanak társbérlőt. Néhányan eleget tettek a felszólításnak s utólag még hálálkodtak is a tanácsnak, mert bár a lakásuk kisebb, de igényeiket kielégíti MŰTEREMLÁTOGATÁS Kiss István szobrászművésznél, aki a tanácsköztársasági emlékmű pályázatára beküldött szobortervével és a Tanácsköztársaság 40. évfordulójára készített Lenin-szobrával I. díjat nyert. A Lenin-szobrot május 1-én leplezik majd le a diósgyőri Lenin Kohászati Művek főbejárata előtt (MTI Fotó : Molnár Edit felvétele) NÉPSZAVA A bőség kulcsa A GAZDASÁGI ÉLET olyan, ** mint az emberi organizmus. Az előbbiben is, az utóbbiban is minden résznek sajátos funkciója van s ha valamelyik nem teljesíti a reá háruló feladatot, a részekből összetevődő egész — az emberi szervezet, vagy a gazdaság — szenvedi kárát. A gazdaság éppúgy nem nélkülözheti sem az ipar, sem a mezőgazdaság egészséges, életteli tevékenységét, miként a szervezetben sem pótolhatja semmi a szív, a tüdő, vagy az agy mindennapos munkáját. A legkisebb szervi elváltozás is gátolja az élet egészséges folyamatát. A magyar népgazdaság hoszszú idő óta szenved abban a betegségben, hogy egyik legfontosabb ágazata, a mezőgazdaság elmaradott, képtelen tartósan és biztosan betölteni népgazdaságon belüli hivatását. Az elmaradottság a háború előtt kevésbé volt érzékelhető, hiszen tudott dolog, hogy átlag 400 000—500 000 tonna búzát, tetemes mennyiségű vágós állatot, tengerit, tojást, vajat, gyümölcsöt és bort exportáltunk s az ország kivitelből * származó bevételeinek mint*egy kétharmadát a mezőgazdaság szolgáltatta. * Csakhogy a »kánaáni bőség«, amelyből még exportra is tesett, a nyomorból fakadt, a »terményfelesleg«-et a falu s általában a dolgozó lakosság nagy részének alacsony életszínvonala, vásárlóképtelensége »termelte«. ABBAN A PILLANATBAN, amint megváltoztak hazánkban a társadalmi viszonyok, egycsapásra eltűnt a »felesleg« s nyilvánvalóvá vált a csupasz valóság, a mezőgazdaság fejletlensége. Az elmúlt tíz év — 1949— 1958 — átlagában a magyar mezőgazdaság össztermelése néhány százalékkal felülmúlta az 1938. évi kiemelkedően jó eredményt. Bárki utána nézhet — mert a Statisztikai Hivatal kiadványai az utcán is vásárolhatók —, miből és mennyit exportált a mezőgazdaság e tíz év alatt. Nos, a behozatalt levonva, búzából összesen 600 000 tonnát exportáltunk, alig többet, mint a háború előtti nyomorúságos életszínvonal idején ,egy-egy esztendőben. Emellett mezőgazdasági kivitelünk egyéb cikkekben is elmaradt a régi szinttől. Ez a tény — a külkereskededelem egykor legfontosabb bevételi forrása összezsugorodott — önmagában is veszteséget okoz az országnak. De ne álljunk meg e féligazságnál. .Az, amit a mezőgazdaság napjainkban adni tud, a belső fogyasztás fedezésére sem mindig elegendő. Az életszínvonalat növelni csupán iparcikkekkel — nem lehet. Vitathatatlan ugyan, hogy táplálkozásunk, kalóriafogyasztásunk nemzetközi viszonylatban is magas, s az igények folyvást növekednek a nagyobb tápértékű élelmiszercikkek iránt. A belső piac már ma is felvenne több húst — főleg sertést, borjút és szárnyast —, több tojást, primőrárut és gyümölcsöt is. Sőt, az is jó lenne, ha a legfontosabb élelmiszerek ára alacsonyabb, az életszínvonal pedig annak következtében magasabb lehetne.E HONNAN ÉS HOGYAN? ** Az iparosítás eredményeként az elmúlt évek során oda jutottunk, hogy — miként a fejlett ipari országokban — vannak hűtőszekrényeink, televíziós készülékeink, motorkerékpárt — vagy hatfélét — pedig annyit gyártunk, mint a háború előtt egy évtized alatt. Közszükségleti iparcikkekben a kínálat és a választék nemcsak kielégítő, sok területen már a fogyasztók igénye előtt jár. Az ipar manapság árgus szemekkel figyeli a fogyasztót, s ha úgy tűnik, hogy a hazai és a külföldi szövetek választéka sem elégíti ki, gyűrhetetlen textíliát gyárt, újfajta műanyagokat hoz forgalomba. Kisebb-nagyobb panaszra ugyan mindig lesz ok, ám egyre nyilvánvalóbb, hogy a hazai ipar szinte mindent rendelkezésünkre bocsát, ami a kulturáltabb és magasabb életszínvonal feltétele. Korántsem ilyen megnyugtató a helyzet a mezőgazdaságban. Ne áltassuk egy percre sem önmagunkat: nem azért táplálkozunk jól, mert mindenből bőven van, hanem elsősorban azért, mert az életszínvonal növelése alapvető programja népi demokratikus rendszerünknek s ezt áldozatokkal is biztosítja. Azokban az esztendőkben, amikor gyenge volt a termés, import útján teremtettük elő az életszínvonal fenntartásához és emeléséhez hiányzó mezőgazdasági termékeket. S cserébe adtunk iparcikkeket, olyanokat, amelyekért nyersanyagokat és iparcikkeket kaphattunk volna, olyanokat, amelyekre az iparnak, a közlekedésnek, vagy épp a mezőgazdaságnak is égető szüksége lett volna. Az elmúlt tíz esztendő, saját keserves tapasztalataink bizonyítják újólag, hogy a mezőgazdasági termelés fejletlensége aláássa a holnapot. Olyan tehertétele ez az országnak, amely esztendők óta viszszahúzza, fékezi a népgazdaság egészének fejlődését. AZ IDŐ — úgy tartják — ** bizonyos esetekben gyógyszer. Való, hogy alkalmas apró problémák feledtetésére, ám ha alapvetőkről van szó, az idő távlata élesen, kirajzolja megoldatlanságukat s szinte követeli napirendre tűzésüket. A párt és a kormány programja mellett a történelem is elénk állítja a mezőgazdaság szocialista átszervezésének feladatát. Tízegynéhány éves történelmünk bebizonyította, a kisárutermelés képtelen fogyasztási szükségleteinket, az ipar mezőgazdasági nyersanyagait kellő mennyiségben biztosítani. Csak egy út van a mezőgazdaság korszerűsítésére, termelésének szükséges mérvű növelésére: a szocialista átszervezés, a nagyüzemi gazdálkodás. FÉLÚTÁN NINCS MEG-*■ ÁLLÁS. Az iparosítás legalapvetőbb feladatai már mögöttünk állnak s eredményei — gondoljunk arra, hogy a gépek, termelőeszközök és közszükségleti cikkek széles változatát egyre jobb minőségben állítjuk elő, — most érlelődnek. Ám az iparosítás gyümölcseit, amelyekért szintén áldozatot hoztunk, csak akkor élvezhetjük, ha a fejlődés gátját, a mezőgazdaság elmaradottságát is felszámoljuk. Ez most a magyar népgazdaság fejlődésének alapvető érdeke, amelytől az egész dolgozó nép jobb élete és jövője függ. Garamvölgyi István Az ördög, állítólag, ötvenéves — gondolta szívére tett kézzel a liftes. A második emeleten mostanában mindig valami ilyesmi jutott az eszébe, különösen, ha a napfény hajú Kovács Margitra nézett. Ez a leány a munkaterem végében, közvetlenül az elevátor szélén dolgozott, a huzalok esetleges görbületeit vizsgálta valami röntgengépszerű masinán. És arról volt nevezetes, hogy kétféle keze van. A dal olyan, mint egy zongoraművésznőé, kecses, nyúlánk, mintha oktávok mámorához szokott volna. A jobb viszont széles, erős, mint kislányoké. A liftest a két kéznek ez a különbözősége különösen izgatta, belepirult, ha csak rágondolt. Bizonyára azért, mivel neki magának csak fél keze volt, a bal csuklóból hiányzott. Azelőtt légtornász volt, egyszer, egy díszelőadás után vigyázatlanul haladt el a manézsban az oroszlán ketrece mellett, a feldühödött vadállat elkapta a keze fejét. Minden hiába volt, amputálni kellett. Azóta liftes. — Kovács — szólt a lányhoz —, odakint köd van. De itt, ahol maga van, süt a nap. A lány mosolyogva nézett fel munkájából, megrázta a haját, mint valami szőke sörényt. — Ne mondja hangosan — nevetett —, mert még eloltják a lámpákat. Merő takarékosságból. A liftes a lány kezét nézte, előbb a balt, aztán a jobbat. Már százszor is megnézte, de nem tudott kiokosodni ebben. Miért volna szebb amaz, mint emez? És egyáltalán, mi az, hogy szép? Mert neki Kovács Margit mindkét keze tetszett. A bal, a vékony azért, mert csiklandós a természete (egy liftesnek is szabad csiklandósnak lenni), a jobb, a vastag pedig azért... de ez már nem ilyen egyszerű. — Kovács — szólt a leányhoz komolyan. Csak így, Kovácsnak szólította, ezt érezte a legtiszteletteljesebbnek. Igaz, mondhatta volna azt is, hogy Margit (hiszen húsz évvel fiatalabb nála), mégpedig úgy, hogy ötödik Margit, ha éppen visszatekint ködbefúlt szerelmeire, trapézokonés dupla szaltókon át. De jobb így, hogy első Kovács, vagy egyszerűen csak Kovács. — No, mi kéne, ha vóna? — nézett rá a lány kedvesen. A szemében, a zöldes, kékes, szürkés szemében a jókedven kívül még valami fátyol is lebegett. Alig észrevehetően, de lebegett. — Mutassa a kezét — kérlelte a liftes. — Melyiket? — Mind a kettőt. — Azt már nem. Itt van magának a bak A másikkal dolgozom. — Szép bal kéz — gondolta a liftes —, hogy úszna ez a levegőben. Hogy siklana a kötélen, mint egy angolna. Nem, ez ostobaság. Ki látott angolnát kötélen? — Most a másikat — könyörgött —, csak egy pillanatra. Kovács tisztességes lány, nem tagadhatta meg a félkezű kérését. Odanyújtotta jobbját is. — Na itt van, de gyorsan. A liftes most egyszerre nézte a két kezet, a hódítót és a kenyérkeresőt, majd bódultan a fátyolos szemekbe pillantott. — Testvérek — mondta a kezekre —, édes testvérek. De gondolni mást gondolt a liftes. Azt gondolta, hogy az az acélszürke fátyol azokból a szemekből nem fog eltűnni soha. Mert egyszer elmondta neki Kovács, hogy az apját negyvennégyben agyonlőtték. Csak azért, mert ács volt, munkás volt, társaihoz hű. Hát annak a sortűznek a puskaporos füstje ez a fátyol, így képzelte most a liftes. De ezt nem mondta meg, hanem így szólt: — És mondja, Kovács, egy iskolába jártak ezek a kezek, vigyáztak egymásra, mint a jó testvérre? A leány szemei kerekre nyíltak, de a fátyol azért most is ott lebegett. — Meghiszem azt — nevetett — egy padban ültek az Üteg utcai polgáriban. Ha az egyik nem tudott, a másik súgott. — Na ez jó — nevetett a liftes is —■, aztán nem bukott meg egyik sem, soha? — Nem bizony, mert az nem úgy volt, hogy a jobb kéz nem tudta, hogy mit csinál a bal. Igenis tudta. A jobb dolgozott, hogy a bal szép maradjon, a bal viszont a jobb büszkeségét óvta. — Jó iskola lehetett az az Üteg utcai — gondolta a liftes — még talán jobb, mint a Sacré Coeur vagy a Baar- Madas, éppen az angyalföldi Kovácsoknak való. Tanítottak ott, úgy látszik, okos dolgot is, például azt, hogy mit nem szabad sohasem elfelejteni... — gondolta a liftes, de mondani azt akarta, hogy... S most megszólalt az az átkozott csengő. Hiába, a felvonó járni akar, le, föl, le föl. Furcsa egy állat ez. De mit is akart mondani? Valami olyat, hogy: szeretlek, Kovács s ha nekem is két kezem volna, örökké szeretnélek. Arra kérítélek, hogy három gyerekünk legyen. Két lány és egy fiú. Nem, a harmadik is lány legyen. Olyan lány, Kovács, amilyen te vagy ... fiúz volt a mondókája, de benne maradt. A liftben viszont ezt gondolta: Tényleg igaz lehet, hogy az ördög ötvenéves. Nekem mindenesetre pokoli melegem van. S milyen jó, hogy már nem kell felmásznom a kötélen, mert... mert ma, úgy érzem, lezuhannék a trapézról. általában a mun- Acsody Károly: KÉTFÉLE KÉZ (Küchler Vilmos rajzai)