Népszava, 1964. január (92. évfolyam, 1-25. sz.)
1964-01-25 / 20. szám
Széntermelés gombnyomásra Kéziszerszám nélkül fejtik a szenet Bántapusztán Fénycső, higanygőzlámpa a bányában Mintha irdatlan ősállat hatalmas talpai tapodtak volna óriási gödröket a Bakony lábainál szerénykedő Bántapuszta badacsonyi dűlőjének földjébe. Külszíni fejtés nyomai ezek a sebek. A munka már a mélyben folyik. A tágas, meleg farétből indulunk, és két perc múlva egy lépcsőházszerű helyiségben felébkásít a bánya torka. Két és fél méter átmérőjű betonalagút, a fején kékesfehér fényben izzó fénycsövek, üde levegő, távolba nyúló keskeny sínpár a tizenhét fokos lejtőn. Nem messze balra mutató jel: »6-os pajzsos front felé«. Itt már higanygőzlámpák fényében figyeljük az üresen érkező és a fronti vágatkeresztezések, valamint motorfülkék biztosításához deszkát, tűzőfát, támlát szállító csilléket ötven méter után az új 9-es pajzsos front három előkészítő vágatához érünk. Ezt már kézilámpa fényével pásztázzuk. A messzeségben fémpontok imbolyognak és a távolban szétválaszthatatlanul keveredik össze a légcsőventillátor zúgása, az F—4-es elővárosi fejtőrakodógépek dübörgésével. Most már nincs meszsze az a munkahely, ahol kéziszerszámmal nem érnek a szénhez. Nagy dolog ez. Hiszen a bányászat hőskorában egy csille (540 kiló) szén jövesztéséhez másfél óra és 600 csákánysújtás kellett. Ezt a szenet negyven »szívlapát« lendítésével rakták a bányászkarok a csibébe. És ma? A szénfal előtt állunk. Itt kezdődik a bányászat jövője. A villanyégők sápadt fényében Kubik Lajos frontmester vezényszavára dübörögve harap 60 centiméter mélyen a 230 centiméter magas szénfalba a »Várpalota 2« bányakombájn 120 centiméter átmérőjű maróhengere. Mintha valami rettenetes karmos óriás mancsa marcangolná a szénfalat. Amikor eléri az előírt mélységet, vízszintesen tovább hasítja az 50 méteres frontot. Záporozik a szén és a vágat fölött még megmaradó 110 centiméteres szénréteg, támaszát vesztve, alázuhan. A gép megáll. Pillanatok alatt felkerül a torlasztólemez és azonos úton viszszadübörögve, megrakja a kaparót, amely a szenet tovább adja a szállotóvágati gyűjtőkaparónak. A szén azonban nem akad el: gumiszalag ragadja tovább ... A munka egy pillanatig sem szünetel, ötven pajzs a kimart szénréteg helyére »lép«, így a szállítószalagok folytonosan etethetik a csilléket. Az akna adhéziós kötélpályája pedig állandóan a külszínre viszi a megrakott vaskocsikat, ahol az automatikus vezérlésű közbuktatóba kerülnek. Innen ismét a szalag veszi át az irányítást hogy újabb függőcsillék segítségével, a csehi osztályozón vagonokba jusson a szén. Egy óra alatt 140 csille, fizikai erőkifejtés, kézi szerszámok használata nélkül. S hogy ez mit jelent forintban? A Bánta II. 6-os pajzsos frontja 1963. április 1-től december 31-ig a hagyományos jövesztési rendszerrel szemben 1 300 000 forint költségmegtakarítást ért el. S itt úgy tűnik, hogy ez még csak a kezdet. (Sz. Gy.) Egy apa naplója Az első bejegyzés 1954. április 26-án kelt: »Editke és Irénke megszülettek, Egészségesek.« A második bejegyzés tizenegy hónappal később: »Márta elment, nem tudom, hová?« Ez a név — Márta — soha többé nem szerepel a kockás fedelű, vastag füzetben, amelybe kék tintával írták a bejegyzéseket, piros ceruzával az évszámokat. Az évek krónikája sovány, szűkszavú, száraz, néha semmitmondó szöveg, ilyen mondatok olvashatók benne: A tél és a tavasz határára esett az a nap, amikor T. Pálné magára hagyta három kislányát: a tizenegy hónapos ikreket, a hároméves Rózsikát és ötéves kisfiát. Amikor a férj hazajött abból a Pest környéki üzemből, ahol akkor dolgozott, a ház hideg volt, a tűzhely üres, a gyerekek éhesek. A levegőben édeskés kölniszag, az asszony egész üveggel magára locsolt, mielőtt elment volna. — Milyen volt? A deres férfifej megrezdül: — Már nem emlékszem ... Akkor ezt hagyjuk. Vannak férfisebek, amelyek kilenc év alatt sem hegednek. Pipás hangja van — egyetlen szenvedélye egy kis gyökérfejű matrózpipa — s ez a pipás hang egyszerre sűrű köd lesz. — A gyerekek úgy tudják, hogy az anyjuk súlyos beteg, akit nem szabad menüi tógatni. Aszerint beszéljen velük. — Úgyszólván, az egész év tele volt betegséggel. Az ikrek szamárköhögést kaptak, Pista és Rózsika vörhenyt, ami Pistánál a vesére húzódott. Itt már egy legendás apai vállalkozás fejezetei kezdődnek. Minden bejegyzés mögött ott a történet. ■ »Kirándultam az ikrekkel.« Ez a szamárköhögés korában volt. Hajnali négykor felkelt, általában ma Anyuka nagybeteg... »Az ikreknek télikabátot vettem.« Vagy ez: »Pistát kihoztam a kórházból.« Mindig egyes szám első személyben. Az apa — T. Pál géplakatos — a valóságot jegyezte fel egyes szám első személyben. Mert mindent egymaga csinált, egyedül nevelte három lányát és egy fiát, több, mint kilenc éve, mióta az asszony otthagyta tizenegy hónapos ikreit és elment. Nem a gyerekekkel akarok beszélni, hanem az apával, aki majdnem tíz éve mos, vasal, főz, foltoz a gyerekeire, leül hozzájuk a lámpa fénykörébe, amikor a leckét írják, meglátogatja Pistát a nyári táborban, mert »anyuka nagy beteg"... Még a tizenöt éves Pista sem tudja, hogy anyuka nem nagybeteg, anyuka egy párizsi börtönben ül, áruházi lopásért. Az élet néha ír ilyen ragacsos, keserű meséket s a mesék kellős közepébe rajzol egy ötvenhárom éves géplakatost, akinek fáradt homlokán fény van. •A hangjában nincs fény, a hangjában nikotin van és idült hörghurut. A szemében megint más van: végtelen türelem... A kezében ezerféle ügyesség van. Most éppen jégzoknit stoppol, nagyon szép, egyenletes gyöngyöltésekkel. Olyan szépen, mintha egy gép szőné be a lyukat. — Mikor volt a legnehezebb? — Az első évben ... A legnehezebb év is hajnali négykor kel, bár ma már a nagyobbak segítenek. Megfőzött, kitakarított — a szomszédaszszony vállalta, hogy napközben megeteti a két gyereket —, aztán felkeltette az ikreket, betette őket abba a kis kocsiba, amit maga barkácsolt öszsze, s gyalogszerrel átvitte őket az Árpád-hídon, fel a budai hegyekbe, levegőváltozásra. Ráment az évi szabadsága, de a két kislány kigyógyult a szamárköhögésből. — Azután jött e nagyobbak vörhenyes Pisti vesebaja. Két hónapig feküdt a Madarász utcai gyermekkórházban ... Azalatt kevesebb dolgom volt, megtanultam varrni. .. A következő két évben a szabadságát egy kisiparos műhelyében töltötte: nőttek a gyerekek, kinőtték a gyerekágyakat... A negyedik év derekán egy bejegyzés kétszer aláhúzva: »Ma kinn voltak a tanácstól. Minden rendben volt.« Ez volt a támadás. A támadást egy asszony indította s néhány ráérő, foghíjas vénember és vénasszony vett benne részt. Az asszony feleség szeretett volna lenni a háznál s amikor nem sikerült, bujtogatni kezdett. A jóság nevében, a jóság ellen. Ritkán, de akad ember, aki erre a sanda merényletre kapható. Vén, viszeres lábak vitték a hírt: — Megeszi a gyerekeit a tetű, a piszok... Csupa vénség volt az ellenfele, meg »az« az aszszony. Csupa károgás volt a háza tája, csupa kehes prüszkölés. Amit az ember nem ért, azt meggyűlöli. Mivel nem értették meg ennek a csöndesen öregedő embernek az áldozatát , meggyűlölték. Kipletykálták, megrágalmazták, feljelentették... A feljelentést — emlékeztetőnek — bemásolta a naplóba. Ilyen mondatokat írok ki belőle: »Gyermekeit éhezteti, üti-veri, dróttal az asztal lábához köti, nőket cipel a lakására és a gyerekei szeme előtt...« Minek folytassam? Végre kijött egy négytagú vizsgáló bizottság. Egy orvos, egy gyámügyi előadó, egy oktatási ember és egy polgári ruhás nyomozó. Délelőtt jöttek, ő éppen mosott, mert azon a héten a második műszakban dolgozott. Egyenként behívták a gyerekeket a tiszta szobába, kihallgatták és megvizsgálták őket. A pedagógus a szellemi fejlettségüket, az A szekrényből kiakaszt egy vállfát, azon egy kantáros, pepita szoknya függ, piros blúzzal. Ezt Rózsikának, a nagyobbik lánynak varrta, aki hirtelen felnyurgult, mint a sarjúhajtás. A konyhában van egy hokedli, annak a fiókjában cipészszerszámok,s ő maga talpalja, sarkalja a gyerekcipőket. A támadás orvos a mellbőségüket. Mindkettőt a legteljesebb rendben találták, a gyámügyi előadó összetépte a végzést, amely a gyermekeket állami gondozásba utalta volna. Ettől kezdve könnyebb volt, a társadalom védelmébe vette. Ebben az évben az ikrek is betöltik a tizedik évüket. Az ikrek tömzsiek, életvidámak és fejenként nyolcféle ételt tudnak főzni, összesen tizenhatot. A tizenharmadik évében járó Rózsi a háztartás gazdasági felelőse, ő intézi az egész havi bevásárlást, az ő gondja, hogy kinek, mikor, mi kell? Télikabát, vagy úszónadrág? Pista — jeles tanuló — tanítja a kisebbeket s elvégzi a nehezebb munkát. — Most már alig másfél műszakom van. Egy a gyárban, fél itthon. A többit elvégzik a gyerekek. Kis köztársaság vagyunk. Az első bejegyzés óta majdnem tíz év telt el, az apa negyvenhárom évesből ötvenhárom éves lett. A férfikor dele, az acél évek. Egy könnyelmű aszszony felelőtlenül otthagyta a családját, egy apa beáztatta a pelenkát, tejbedarát főzött és paprikáskrumplit Ennek tíz éve. Azóta elfáradt, elszótlanodott, megszürkült, de amint a kis gyökérfejű matrózpipa vékony füstszálai körülfonják, szeméből fiatalos fény kezd peregni ... Most látom, mennyire hasonlítanak rá a gyermekei. Búcsúzóul azt kérdezem a gyerekektől: hová mennek, ha felnőnek?... Négy szempár mered rám nyugtalanul és csodálkozva, aztán az apára és megint vissza rám. Elmenni?... Innen?... Baróti Géza 1964. január 25 Szakszervezeteink az óévben és feladataik 1964-ben Egy percre sem feledkezhetünk meg az emberekről Beszélgetés Szabó Antallal, a Vasutasok Szakszervezetének főtitkárával Sokan nem is gondolnak arra, hogy a vasutasmunka, amelynek megvannak a maga szépségei, mily sok nehézséggel és olykor áldozatokkal jár. Ünnepnap és hétköznap, télen a csikorgó hidegben ugyanúgy működtetik az ország »vérkeringését«, mint nyáron a rekkenő hőségben. Hogy a vasutasok több mint 160 ezres népes családja miképpen áll helyt a napi munkában, s szakszervezetük a jövőben mit kíván tenni, hogy több fény ragyogja be és kevesebb gond árnyékolja be életüket: erről beszélgettünk Szabó Antallal, a Vasutasok Szakszervezetének főtitkárával. Elismerés minden vasutasnak gálatába. Jelentős eredmény még, hogy a megnövekedett teherforgalom mellett több mint 350 millió utast szállítottunk. — Az eredmények ismeretében tehát állíthatjuk, hogy a vasutasok jó munkát végeztek? — Feltétlenül. Ugyanakkor szólni kell arról is, hogy ebben tavaly sok segítséget jelentett a vasút és a nagy szállító iparágak jó együttműködése. A bányászok, az építők, az élelmezésiek és a vasasok szakszervezeteinek központi vezetőségei ugyancsak közreműködtek, hogy időben és egyre kevesebb veszteségidővel történjék a munkahelyeken a vagonok ki- és berakodása. — Ez évben milyen tennivalóik várnak a vasútra? — A népgazdaság fejlődése megköveteli, hogy a vasút mind a teher-, mind az utasszállításban meghaladja a tavalyi szintet. Így a növekvő igények kielégítése érdekében ez évben 361 millió utast és 108 millió tonna árut kell továbbítani. Ez bizony nagyon nehéz, de teljesíthető feladat. Ehhez persze szükséges, hogy a dolgozók érezzék felelősségüket a népgazdaság iránt. Az eredmények ellenére még mindig sok lehetőség van a vontatott és vonójárművek — különösen a nagy teljesítményű villamos- és Diesel-mozdonyok — jobb kihasználására. — Az említetteken kívül milyen tényezők szükségesek még az ez évi munka sikeréhez? — Megítélésünk szerint nélkülözhetetlen a vasút, a szállíttatók és a közlekedési vállalatok együttműködésének további javítása. A vasút szakvezetőinek és mozgalmi szerveinek közösen arra kell törekedniük, hogy biztosítsák a rendelkezésre álló erők és eszközök legkedvezőbb kihasználását. Ez helyes üzemszervezéssel, a forgalom jó szervezésével és átgondoltabb munkaerő-vezényléssel érhető el. Mindehhez elengedhetetlen, hogy a vasút vezetői fokozottabban vegyék figyelembe a dolgozók javaslatait, észrevételeit. Fontos szerepet töltenek be a rendszeres termelési tanácskozások, ahol a vasutasok, megismerve a problémákat, közvetlenül is segítséget adhatnak a vezetőknek az esetleges bajok gyors orvoslásához. Csakis így, a közös gondokat megosztva, teljesíthetjük idei megszaporodott tennivalóinkat. — Milyennek látja a szakszervezet a vasutasok élet- és munkakörülményeit? — Az egész társadalomnak a vasutasok áldozatos munkája iránti elismerését fejezte ki az a közel 280 millió forintos összeg, amelyet az államtól éppen nemrég béremelésre kaptak. Ezzel átlagosan 10 százalékkal tudtuk javítani a vasutasok bérét, ami általános megelégedést váltott ki. Őszinte emberszeretetet követel minden vezetőtől . Minden vasutas dolgozó külön-külön elismerést érdemel tavalyi nehéz és fáradságos munkájáért — kezdte Szabó Antal. — Az év eleji rendkívüli hideg okozta lemaradásokat jórészt pótolva, az év végére 103 millió tonna árut szállítottak, ami 4,5 százalékkal meghaladta az 1962. évi teherszállítások menynyiségét. Javult az egy teherkocsira és az egy tehervonatiba jutó átlagos terhelés is, amit jelentősen segített, hogy új, nagyobb teljesítményű, korszerű mozdonyokat állítottunk a szállítások szel-E tény is bizonyította, hogy ha az anyagi lehetőségek megteremtődnek, államunk nem feledkezik meg a vasút dolgozóiról sem. Maradt azonban néhány munkaterület — például a kocsirendezőké, a váltókezelőké, az anyag— Sajnos, ennek ellenére sem tart lépést a munkakörülmények javítása a követelményekkel. A berendezések és felszerelések jelentős része több mint hatvanéves. Nem egy helyen — például a Ferencvárosban, a Nyugatiban, a Hámán Kató Fűtőházban stb. —, még a szociális normákat sem tudjuk biztosítani. Előfordul, hogy például a javítások a szabad ég alatt folynak, s ez nemcsak a végzett munka mennyiségére, hanem a minőségre is károsan hat. Az egész népgazdaság érdekében megfontolás tárgyává kellene tenni, hogy az anyagi lehetőségekhez mérten, miképpen lehetne az eddiginél nagyobb összegeket biztosítani a vasút beruházásaira. Félő ugyanis, hogy a vasút állapota bizonyos időn belül akadályává válik az ipar és a mezőgazdaság fejlődésének. — Az idei feladatok jobb munkát követelnek szerkezeléség, ahol az új bérezési szint sem jelent teljes megoldást. Szakszervezetünk ezzel továbbra is foglalkozik, s ha megteremtődnek az anyagi lehetőségek, elsősorban e helyeken javítjuk tovább a béreket, meg minden szakszervezeti tisztségviselőtől is. Nagyobb gondot kell minden vezetőnek és dolgozónak fordítania a fegyelmezettebb munkára — a rend és fegyelem a veszélyes vasútüzem elengedhetetlen követelménye — és a balesetek megelőzésére, a biztonságra. Szakszervezetünk nem a táppénzsegélyeket és a rokkantsági nyugdíj folyósítását kívánja intézni, hanem egészséges, megelégedett vasutas dolgozók tevékenységét segíteni, az ország javára. — Összefoglalva: az eddiginél magasabb szinten kell foglalkoznunk a gazdasági kérdésekkel, de e közben egy percre sem feledkezhetünk meg az egyes emberek gondjainak megoldásáról, ami őszinte emberszeretetet követel meg minden vezetőtől — fejezte be a beszélgetést Szabó Antal főtitkár. Taray László Az emberi teljesítőképességgel nem szabad visszaélni — Az elmúlt években gyakran merült fel panasz a hosszú szolgálati időre. Jelenleg mi a helyzet ebben a tekintetben? — Talán a munkaidő problémája az, amellyel szakszervezetünk az elmúlt időszakban a legtöbbet foglalkozott. Itt eredménynek mondhatjuk, hogy sokhelyütt sikerült megszüntetnünk a 24 órázást. Ez azonban, még nem kielégítő. Hiszen még ma is előfordul, hogy például az utazószemélyzet 300 óránál több szolgálatot teljesít havonta. Ezzel pedig a munkaerőhiányból fakadó nehézségek ellenére sem lehet egyetérteni. Szerintünk ugyanis megvan lehetőség a túlzott szolgálati idő csökkentésére, még a jelenlegi körülmények között is, ha a vezénylést még egyenletesebbé teszszük. Emellett még egyéb munkaterületek is vannak, ahol feltétlenül szükségesnek találjuk a munkaidő csökkentését. — És ennek milyen lehetőségei vannak? — Lényegében ezt kívánjuk elérni azzal is, hogy a vasút vezetőitől jobb munka- és üzemszervezést követelünk. Egyenletesebb leterheléssel csökkenteni lehet a szolgálati órák számát. Ezt nemcsak az emberek egészségének megvédése, hanem a jobb, biztonságosabb munka is megkívánja. Minden vezetőnek meg kell értenie, hogy nem lehet az emberi szervezet teljesítőképességével viszszaélni. •— a vasutasokkal beszélgetve, tapasztaltuk, hogy bizony sok a panasz a munkakörülményekre. — Államunk évente sok millió forintot biztosít a vasutasok munkakörülményeinek javítására. Hoszszan lehetne sorolni azokat a gépeket és berendezéseket — ideértve az új villamos- és Diesel-mozdonyokat is —, amelyekkel lényegesen könnyebbé vált a munka. Több új állomás épült az elmúlt években. Jelenleg is folyik például a miskolci pályaudvar rekonstrukciója s megkezdődött a szolnoki pályaudvar átépítése. Ugyancsak Szolnokon új MÁV-kórház és rendelőintézet épül, Debrecen korszerű fűtőházat kap. Számos helyen épültek öltözők, fürdők és vasutaslaktanyák. Szolgálati lakások építésére is 13 millió forintot költünk. ZÉP SZAVA.