Népszava, 1964. január (92. évfolyam, 1-25. sz.)

1964-01-25 / 20. szám

Széntermelés gombnyomásra Kéziszerszám nélkül fejtik a szenet Bántapusztán Fénycső, higanygőzlámpa a bányában Mintha irdatlan ősállat hatalmas talpai tapodtak volna óriási gödröket a Bakony lábainál szerény­kedő Bántapuszta bada­csonyi dűlőjének földjébe. Külszíni fejtés nyomai ezek a sebek. A munka már a mélyben folyik. A tágas, meleg farétből indulunk, és két perc múlva egy lépcsőházszerű helyiségben feléb­k­ásít a bánya torka. Két és fél méter átmérőjű beton­­alagút, a fején kékesfehér fényben izzó fénycsövek, üde levegő, távolba nyúló keskeny sínpár a tizenhét fokos lejtőn. Nem messze balra mu­tató jel: »6-os pajzsos front felé«. Itt már hi­ganygőzlámpák fényében figyeljük az üresen érke­ző és a fronti vágatke­resztezések, valamint mo­torfülkék biztosításához deszkát, tűzőfát, támlát szállító csilléket ötven méter után az új 9-es pajzsos front három előkészítő vágatához érünk. Ezt már kézilámpa fényével pásztázzuk. A messzeségben fém­­pontok imbolyognak és a távol­ban szétválaszthatatlanul keveredik össze a légcső­­ventillátor zúgása, az F—4-es elővárosi fejtő­rakodógépek dübörgésé­vel. Most már nincs mesz­­sze az a munkahely, ahol kéziszerszámmal nem ér­nek a szénhez. Nagy do­log ez. Hiszen a bányászat hőskorában egy csille (540 kiló) szén jövesztéséhez másfél óra és 600 csákány­­sújtás kellett. Ezt a sze­net negyven »szívlapát« lendítésével rakták a bá­nyászkarok a csib­ébe. És ma? A szénfal előtt állunk. Itt kezdődik a bányászat jövője. A villanyégők sá­padt fényében Kubik La­jos frontmester vezény­szavára dübörögve harap 60 centiméter mélyen a 230 centiméter magas szénfalba a »Várpalota 2« bányakombájn 120 cen­timéter átmérőjű maró­hengere. Mintha valami rettenetes karmos óriás mancsa marcangolná a szénfalat. Amikor eléri az előírt mélységet, vízszin­tesen tovább hasít­ja az 50 méteres frontot. Záporozik a szén és a vágat fölött még megmaradó 110 centi­­méteres szénréteg, táma­szát vesztve, alázuhan. A gép megáll. Pillanatok alatt felkerül a torlasztó­lemez és azonos úton visz­­szadübörögve, megrakja a kaparót, amely a szenet tovább adja a szállo­tóvá­­gati gyűjtőkaparónak. A szén azonban nem akad el: gumiszalag ragadja to­vább ... A munka egy pillanatig sem szünetel, ötven pajzs a kimart szénréteg helyé­re »lép«, így a szállítósza­lagok folytonosan etethe­tik a csilléket. Az akna adhéziós kötélpályája pe­dig állandóan a külszínre viszi a megrakott vasko­csikat, ahol az automati­kus vezérlésű közbukta­tóba kerülnek. Innen is­mét a szalag veszi át az irányítást hogy újabb függőcsillék segítségével, a csehi osztályozón vago­nokba jusson a szén. Egy óra alatt 140 csille, fizikai erőkifejtés, kézi szerszá­mok használata nélkül. S hogy ez mit jelent forintban? A Bánta II. 6-os pajzsos frontja 1963. április 1-től december 31-ig a hagyományos jövesztési rendszerrel szemben 1 300 000 forint költség­megtakarítást ért el. S itt úgy tűnik, hogy ez még csak a kezdet. (Sz. Gy.) Egy apa naplója Az első bejegyzés 1954. április 26-án kelt: »Editke és Irénke meg­születtek, Egészségesek.« A második bejegyzés ti­zenegy hónappal később: »Márta elment, nem tu­dom, hová?« Ez a név — Márta — so­ha többé nem szerepel a kockás fedelű, vastag fü­zetben, amelybe kék tin­tával írták a bejegyzése­ket, piros ceruzával az év­számokat. Az évek króni­kája sovány, szűkszavú, száraz, néha semmitmon­dó szöveg, ilyen mondatok olvashatók benne: A tél és a tavasz hatá­rára esett az a nap, ami­kor T. Pálné magára hagy­ta három kislányát: a ti­zenegy hónapos ikreket, a hároméves Rózsikát és öt­éves kisfiát. Amikor a férj hazajött abból a Pest kör­nyéki üzemből, ahol akkor dolgozott, a ház hideg volt, a tűzhely üres, a gyerekek éhesek. A levegőben édes­kés kölniszag, az asszony egész üveggel magára lo­csolt, mielőtt elment vol­na. — Milyen volt? A deres férfifej megrez­­dül: — Már nem emlék­szem ... Akkor ezt hagyjuk. Van­nak férfisebek, amelyek kilenc év alatt sem heged­nek. Pipás hangja van — egyetlen szenvedélye egy kis gyökérfejű matróz­pipa — s ez a pipás hang egyszerre sűrű köd lesz. — A gyerekek úgy tud­ják, hogy az anyjuk sú­lyos beteg, akit nem sza­bad menüi tógat­ni. Asze­­rint beszéljen velük. — Úgyszólván, az egész év tele volt betegséggel. Az ikrek szamárköhögést kaptak, Pista és Rózsika vörhenyt, ami Pistánál a vesére húzódott. Itt már egy legendás apai vállalkozás fejezetei kezdődnek. Minden be­jegyzés mögött ott a törté­net. ■ »Kirándultam az ikrek­kel.« Ez a szamárköhögés ko­rában volt. Hajnali négy­kor felkelt, általában ma Anyuka nagybeteg... »Az ikreknek télikabá­tot vettem.« Vagy ez: »Pistát kihoztam a kór­házból.« Mindig egyes szám első személyben. Az apa — T. Pál géplakatos — a való­ságot jegyezte fel egyes szám első személyben. Mert mindent egymaga csinált, egyedül nevelte három lányát és egy fiát, több, mint kilenc éve, mi­óta az asszony otthagyta tizenegy hónapos ikreit és elment. Nem a gyerekekkel aka­rok beszélni, hanem az apával, aki majdnem tíz éve mos, vasal, főz, foltoz a gyerekeire, leül hozzájuk a lámpa fénykörébe, ami­kor a leckét írják, meglá­togatja Pistát a nyári tá­borban, mert »anyuka nagy beteg"... Még a tizen­öt éves Pista sem tudja, hogy anyuka nem nagy­beteg, anyuka egy párizsi börtönben ül, áruházi lo­pásért. Az élet néha ír ilyen ra­gacsos, keserű meséket s a mesék kellős közepébe rajzol egy ötvenhárom éves géplakatost, akinek­­ fáradt homlokán fény van. •A hangjában nincs fény, a hangjában nikotin van és idült hörghurut. A szemé­ben megint más van: vég­telen türelem... A kezé­ben ezerféle ügyesség van. Most éppen jégzoknit stop­pol, nagyon szép, egyenle­tes gyöngy­öltésekkel. Olyan szépen, mintha egy gép szőné be a lyukat. — Mikor volt a legne­hezebb? — Az első évben ... A legnehezebb év is hajnali négykor kel, bár ma már a nagyobbak segí­tenek. Megfőzött, kitaka­rított — a szomszédasz­­szony vállalta, hogy nap­közben megeteti a két gyereket —, aztán felkel­tette az ikreket, betette őket abba a kis kocsiba, amit maga barkácsolt ösz­­sze, s gyalogszerrel átvitte őket az Árpád-hídon, fel a budai hegyekbe, levegő­változásra. Ráment az évi szabadsága, de a két kis­lány kigyógyult a szamár­­köhögésből. — Azután jött e na­gyobbak vörhenye­s Pisti vesebaja. Két hónapig fe­küdt a Madarász utcai gyermekkórházban ... Az­alatt kevesebb dolgom volt, megtanultam varr­ni. .. A következő két évben a szabadságát egy kisipa­ros műhelyében töltötte: nőttek a gyerekek, kinőt­ték a gyerekágyakat... A negyedik év derekán egy bejegyzés kétszer alá­húzva: »Ma kinn voltak a ta­nácstól. Minden rendben volt.« Ez volt a támadás. A támadást egy asszony indította s néhány ráérő, foghíjas vénember és vénasszony vett benne részt. Az asszony feleség szeretett volna lenni a háznál s amikor nem si­került, bujtogatni kezdett. A jóság nevében, a jóság ellen. Ritkán, de akad em­ber, aki erre a sanda me­rényletre kapható. Vén, viszeres lábak vit­ték a hírt: — Megeszi a gyerekeit a tetű, a piszok... Csupa vénség volt az el­lenfele, meg »az« az asz­­szony. Csupa károgás volt a háza tája, csupa kehes prüszkölés. Amit az em­ber nem ért, azt meggyű­löli. Mivel nem értették meg ennek a csöndesen öregedő embernek az ál­dozatát , meggyűlölték. Kipletykálták, megrágal­mazták, feljelentették... A feljelentést — emlékez­tetőnek — bemásolta a naplóba. Ilyen mondato­kat írok ki belőle: »Gyermekeit éhezteti, üti-veri, dróttal az asztal lábához köti, nőket cipel a lakására és a gyerekei sze­me előtt...« Minek folytassam? Végre kijött egy négy­tagú vizsgáló bizottság. Egy orvos, egy gyámügyi előadó, egy oktatási ember és egy polgári ruhás nyo­mozó. Délelőtt jöttek, ő éppen mosott, mert azon a héten a második mű­szakban dolgozott. Egyen­ként behívták a gyereke­ket a tiszta szobába, ki­hallgatták és megvizsgál­ták őket. A pedagógus a szellemi fejlettségüket, az A szekrényből kiakaszt egy vállfát, azon egy kan­táros, pepita szoknya függ, piros blúzzal. Ezt Rózsiká­­nak, a nagyobbik lánynak varrta, aki hirtelen fel­nyurgult, mint a sarjúhaj­­tás. A konyhában van egy hokedli, annak a fiókjá­ban cipészszerszámok,s ő maga talpalja, sarkalja a gyerekcipőket. A támadás orvos a mellbőségüket. Mindkettőt a legteljesebb rendben találták, a gyám­ügyi előadó összetépte a végzést, amely a gyerme­keket állami gondozásba utalta volna. Ettől kezdve könnyebb volt, a társada­lom védelmébe vette. Ebben az évben az ikrek is betöltik a tizedik évü­ket. Az ikrek tömzsiek, életvidámak és fejenként nyolcféle ételt tudnak főz­ni, összesen tizenhatot. A tizenharmadik évében já­ró Rózsi a háztartás gazda­sági felelőse, ő intézi az egész havi bevásárlást, az ő gondja, hogy kinek, mi­kor, mi kell? Télikabát, vagy úszónadrág? Pista — jeles tanuló — tanítja a kisebbeket s elvégzi a ne­hezebb munkát. — Most már alig másfél műszakom van. Egy a gyárban, fél itthon. A töb­bit elvégzik a gyerekek. Kis köztársaság vagyunk. Az első bejegyzés óta majdnem tíz év telt el, az apa negyvenhárom éves­ből ötvenhárom éves lett. A férfikor dele, az acél évek. Egy könnyelmű asz­­szony felelőtlenül otthagy­ta a családját, egy apa be­áztatta a pelenkát, tejbe­­darát főzött és paprikás­­krumplit Ennek tíz éve. Azóta elfáradt, elszótlano­dott, megszürkült, de amint a kis gyökérfejű matrózpipa vékony füst­­szálai körülfonják, szemé­ből fiatalos fény kezd pe­regni ... Most látom, mennyire hasonlítanak rá a gyerme­kei. Búcsúzóul azt kérde­zem a gyerekektől: hová mennek, ha felnőnek?... Négy szempár mered rám nyugtalanul és csodálkoz­va, aztán az apára és me­gint vissza rám. Elmenni?... Innen?... Baróti Géza 1964. január 25 Szakszervezeteink az óévben és feladataik 1964-ben Egy percre sem feledkezhetünk meg az emberekről Beszélgetés Szabó Antallal, a V­asutasok Szakszervezetének főtitkárával Sokan nem is gondolnak arra, hogy a vasutasmun­­­­­ka, amelynek megvannak a maga szépségei, mily sok nehézséggel és olykor áldozatokkal jár. Ünnepnap és hétköznap, télen a csikorgó hideg­ben ugyanúgy működtetik az ország »vérkeringését«, mint nyáron a rekkenő hőségben. Hogy a vasutasok több mint 160 ezres népes családja miképpen áll helyt a napi munkában, s szakszervezetük a jövőben mit kíván tenni, hogy több fény ragyogja be és ke­vesebb gond árnyékolja be életüket: erről beszélget­tünk Szabó Antallal, a Vasutasok Szakszervezetének főtitkárával. Elismerés minden vasutasnak gálatába. Jelentős ered­mény még, hogy a meg­növekedett teherforgalom mellett több mint 350 millió utast szállítottunk. — Az eredmények isme­retében tehát állíthatjuk, hogy a vasutasok jó mun­kát végeztek? — Feltétlenül. Ugyan­akkor szólni kell arról is, hogy ebben tavaly sok segítséget jelentett a vas­út és a nagy szállító iparágak jó együttműkö­dése. A bányászok, az építők, az élelmezésiek és a vasasok szakszerve­zeteinek központi vezető­ségei ugyancsak közre­működtek, hogy időben és egyre kevesebb vesz­teségidővel történjék a munkahelyeken a vago­nok ki- és berakodása. — Ez évben milyen ten­nivalóik várnak a vasútra? — A népgazdaság fej­lődése megköveteli, hogy a vasút mind a teher-, mind az utasszállításban meghaladja a tavalyi szintet. Így a növekvő igények kielégítése érde­kében ez évben 361 millió utast és 108 millió tonna árut kell továbbítani. Ez bizony nagyon nehéz, de teljesíthető feladat. Eh­hez persze szükséges, hogy a dolgozók érezzék felelősségüket a népgaz­daság iránt. Az eredmé­nyek ellenére még mindig sok lehetőség van a von­tatott és vonójárművek — különösen a nagy tel­jesítményű villamos- és Diesel-mozdonyok — jobb kihasználására. — Az említetteken kívül milyen tényezők szüksége­sek még az ez évi munka sikeréhez? — Megítélésünk szerint nélkülözhetetlen a vasút, a szállíttatók és a közle­kedési vállalatok együtt­működésének további ja­vítása. A vasút szakveze­tőinek és mozgalmi szer­veinek közösen arra kell törekedniük, hogy bizto­sítsák a rendelkezésre ál­ló erők és eszközök leg­kedvezőbb kihasználását. Ez helyes üzemszervezés­sel, a forgalom jó szerve­zésével és átgondoltabb munkaerő-vezényléssel ér­hető el. Mindehhez elen­gedhetetlen, hogy a vasút vezetői fokozottabban ve­gyék figyelembe a dolgo­zók javaslatait, észrevéte­leit. Fontos szerepet töl­tenek be a rendszeres ter­melési tanácskozások, ahol a vasutasok, megismerve a problémákat, közvetle­nül is segítséget adhat­nak a vezetőknek az eset­leges bajok gyors orvos­lásához. Csakis így, a kö­zös gondokat megosztva, teljesíthetjük idei meg­szaporodott tennivalóin­kat. — Milyennek látja a szakszervezet a vasutasok élet- és munkakörülmé­nyeit? — Az egész társadalom­nak a vasutasok áldoza­tos munkája iránti elis­merését fejezte ki az a közel 280 millió forintos összeg, amelyet az állam­tól éppen nemrég bér­emelésre kaptak. Ezzel át­lagosan 10 százalékkal tudtuk javítani a vasuta­sok bérét, ami általános megelégedést váltott ki. Őszinte emberszeretetet követel minden vezetőtől . Minden vasutas dol­gozó külön-külön elisme­rést érdemel tavalyi ne­héz és fáradságos munká­jáért — kezdte Szabó An­tal. — Az év eleji rend­kívüli hideg okozta le­maradásokat jórészt pó­tolva, az év végére 103 millió tonna árut szállí­tottak, ami 4,5 százalék­kal meghaladta az 1962. évi teherszállítások meny­­nyiségét. Javult az egy teherkocsira és az egy tehervonatiba jutó átlagos terhelés is, amit jelentő­sen segített, hogy új, na­gyobb teljesítményű, kor­szerű mozdonyokat állí­tottunk a szállítások szel-E tény is bizonyította, hogy ha az anyagi lehető­ségek megteremtődnek, államunk nem feledkezik meg a vasút dolgozóiról sem. Maradt azonban né­hány munkaterület — például a kocsirendezőké, a váltókezelőké, az anyag­— Sajnos, ennek elle­nére sem tart lépést a munkakörülmények javí­tása a követelményekkel. A berendezések és fel­szerelések jelentős része több mint hatvanéves. Nem egy helyen — pél­dául a Ferencvárosban, a Nyugatiban, a Hámán Kató Fűtőházban stb. —, még a szociális normákat sem tudjuk biztosítani. Előfordul, hogy például a javítások a szabad ég alatt folynak, s ez nem­csak a végzett munka mennyiségére, hanem a minőségre is károsan hat. Az egész népgazdaság ér­dekében megfontolás tár­gyává kellene tenni, hogy az anyagi lehetőségekhez mérten, miképpen lehet­ne az eddiginél nagyobb összegeket biztosítani a vasút beruházásaira. Félő ugyanis, hogy a vasút ál­lapota bizonyos időn be­lül akadályává válik az ipar és a mezőgazdaság fejlődésének. — Az idei feladatok jobb munkát követelnek szerkezelésé­g, ahol az új bérezési szint sem je­lent teljes megoldást. Szakszervezetünk ezzel to­vábbra is foglalkozik, s ha megteremtődnek az anya­gi lehetőségek, elsősorban e helyeken javítjuk to­vább a béreket, meg minden szakszervezeti tisztségviselőtől is. Na­gyobb gondot kell minden vezetőnek és dolgozónak fordítania a fegyelmezet­tebb munkára — a rend és fegyelem a veszélyes vasútüzem elengedhetet­len követelménye — és a balesetek megelőzésére, a biztonságra. Szakszerve­zetünk nem a táppénzse­gélyeket és a rokkantsá­gi nyugdíj folyósítását kí­vánja intézni, hanem egészséges, megelégedett vasutas dolgozók tevé­kenységét segíteni, az or­szág javára. — Összefoglalva: az ed­diginél magasabb szinten kell foglalkoznunk a gaz­dasági kérdésekkel, de e közben egy percre sem feledkezhetünk meg az egyes emberek gondjai­nak megoldásáról, ami őszinte emberszeretetet követel meg minden ve­zetőtől — fejezte be a beszélgetést Szabó Antal főtitkár. Taray László Az emberi teljesítőképességgel nem szabad visszaélni — Az elmúlt években gyakran merült fel panasz a hosszú szolgálati időre. Jelenleg mi a helyzet eb­ben a tekintetben? — Talán a munkaidő problémája az, amellyel szakszervezetünk az el­múlt időszakban a leg­többet foglalkozott. Itt eredménynek mondhat­juk, hogy sokhelyütt si­került megszüntetnünk a 24 órázást. Ez azonban, még nem kielégítő. Hiszen még ma is előfordul, hogy például az utazószemély­zet 300 óránál több szol­gálatot teljesít havonta. Ezzel pedig a munkaerő­­hiányból fakadó nehézsé­gek ellenére sem lehet egyetérteni. Szerintünk ugyanis megvan­­ lehető­ség a túlzott szolgálati idő csökkentésére, még a jelenlegi körülmények kö­zött is, ha a vezénylést még egyenletesebbé tesz­­szük. Emellett még egyéb munkaterületek is van­nak, ahol feltétlenül szükségesnek találjuk a munkaidő csökkentését. — És ennek milyen le­hetőségei vannak? — Lényegében ezt kí­vánjuk elérni azzal is, hogy a vasút vezetőitől jobb munka- és­ üzem­­szervezést követelü­nk. Egyenletesebb leterhelés­sel csökkenteni lehet a szolgálati órák számát. Ezt nemcsak az emberek egészségének megvédése, hanem a jobb, biztonságo­sabb munka is megkíván­ja. Minden vezetőnek meg kell értenie, hogy nem lehet az emberi szervezet teljesítőképességével visz­­szaélni. •— a vasutasokkal beszél­getve, tapasztaltuk, hogy bizony sok a panasz a munkakörülményekre. — Államunk évente sok millió forintot biztosít a vasutasok munkakörülmé­nyeinek javítására. Hosz­­szan lehetne sorolni azo­kat a gépeket és berende­zéseket — ideértve az új villamos- és Diesel-moz­donyokat is —, amelyek­kel lényegesen könnyeb­bé vált a munka. Több új állomás épült az el­múlt években. Jelenleg is folyik például a miskolci pályaudvar rekonstruk­ciója s megkezdődött a szolnoki pályaudvar át­építése. Ugyancsak Szol­nokon új MÁV-kórház és rendelőintézet épül, Deb­recen korszerű fűtőházat kap. Számos helyen épül­tek öltözők, fürdők és vasutaslaktanyák. Szolgá­lati lakások építésére is 13 millió forintot költünk. Z­ÉP SZAVA.

Next