Népszava, 1967. augusztus (95. évfolyam, 179–205. szám)

1967-08-03 / 181. szám

Kinek van igaza ? A visszautasított előléptetés — és a következmények Zák Lajos, a Fővárosi Vízművek gépésze — 30 év körüli fiatalember — a napokban meglehetősen feldúlt állapotban lépett a szerkesztőségi szobába: „Nem érzem magam alkalmasnak...“ — Norm Ferenc, a te­lep vezetője elő akart léptetni vezetőgépésszé és nem fogadtam el — kezdi panaszát. — Ezért a régi munkahelyemről, amely a lakásomtól öt perc gya­logjárásnyira volt, a dél­pesti telepre helyeztetett, ugyancsak gépésznek, a korábbi fizetésem meg­hagyásával. Az új mun­kahelyemre és vissza a lakásomra most naponta három órát kell utaznom. Panaszt tenni jött egy ember, akivel kilenc évig nem volt baj, sőt, lakást kapott a káposztásmegye­ri telepen. Főgépésszé akarják előléptetni, ha­vonta körülbelül 700 fo­rint többletjövedelemmel és ő ezt elutasítja. Érthe­tetlennek tűnő eset. — Azért nem fogadtam el az előléptetést, utasí­tottam vissza a csábító jövedelmet, mert félek a felelősségtől — magya­rázza. — Nem érzem ma­gam alkalmasnak arra, hogy az új beosztással járó kötelezettségeknek maradék nélkül eleget tu­dok tenni. Ha igaz az, hogy Zák Lajosnak van ereje be­vallani esetleges hiányos szakmai ismereteit, úgy miért kell őt büntetni az áthelyezéssel, napi három­órás utazásra kárhoztat­ni? Miért kell vállalni annak kockázatát, hogy el­helyezése után a helyére nálánál esetleg gyengébb képességű gépész lép ...? A fegyelmezett munka birodalma Káposztásmegyeren, a Fővárosi Vízművek főte­lepe egyik épületének homlokzatán négytagú számjegy áll: 1893. Ekkor épült ez a sajátságos bi­rodalom, ahol Zák Lajos dolgozik, s amely ma is olyan, mint egy szentély. Nem könnyű ide bejut­ni. Még kevésbé könnyű gyökeret verni. Szinte ön­magától érhető ez, hiszen innen elégítik ki Buda­pest vízszükségletének 70 százalékát. Aki tehát nem szereti a fegyelmet és ér­zéketlen a másodpercek iránt, az kevés sót fo­gyaszthat el a kerítésen belül. E helyen csak munka révén boldogulhat az ember. A felelősség mindenütt jelen van, szin­te a levegőben lóg. A leg­kisebb figyelmetlenség milliók kárát jelentheti. Ám itt minden zavarta­lan. Csak az utóbbi he­tekben bolydult meg ez a fegyelmezett nyugalom. „A jövő emberét láttam benne...“ E telep vezetője Nonn Ferenc, ő a történet el­lenpólusán áll. Negyven­­három éve eszi a vállalat kenyerét. Tizenhat éves kora óta minden munkát megtanult. Jól érti a dol­gát. Kemény és lelkiis­meretes embernek isme­rik. A fegyelmezetlensé­get gyűlöli és a munká­ban nem ismer tréfát. — Csalódtam Zák La­josban — mormolja szin­te önmagának, hangosan gondolkodva, amikor elő­hozakodom jövetelem cél­jával. — A jövő emberét láttam benne. Tanítot­tam, megkülönböztetett figyelmet fordítottam rá. Művezetővé, vezetőgé­pésszé akartam előléptet­ni és ő ezt visszautasítot­ta. Látni sem akarom többé. — De hiszen ... — Tudom —­ szakít fél­be. — A mesét már isme­rem. Nem merte vállalni a felelősséget... Nem, nem erről van szó — folytatja. — Én rájöttem az igazságra. A kényelmét féltette. Új munkakörében be­ugró vezetőgépész lett volna. — Ha rajtam múlt vol­na, a vállalatnál sem tűrném meg — háborog. — Legalábbis egy időre nem. • Nyitva hagyott kérdések? Zák Lajos így érvel: »... feleségem fél nyolc­tól délután ötig dolgozik és szabadszombatos. Is­merve a szóban forgó be­osztást, keveset tehet­nénk együtt.« — A beugró csoportve­zetője időközben, sajnos, meghalt — így Nonn Fe­renc. — Zák. Lajosban láttam az utódot és ő ne­héz helyzetben, saját ké­nyelmét előtérbe helyez­ve, lényegében cserben hagyta a vállalatot. Rendhagyó eset. Le­het-e, szabad-e arra kény­szeríteni egy embert, hogy vezető beosztást vállaljon, ha ő maga nem akar ve­zető lenni? És szabad-e visszautasítani egy évekig dédelgetett szándékot, bi­zalmat, figyelmen kívül hagyni a vállalat érde­keit, nehéz helyzetbe hoz­va ezzel a Vízműveket? Nonn Ferenc igazsága erősebb volt. De vajon az eljárása is igazságos volt?... (zsidai) AZ EMBER úgy érzi, hogy a levegő teli van elektromossággal, vihart jósló, fülledt meleg nehe­zedik a rózsadombi étte­rem kerthelyiségének ven­dégeire. Ahány asztal, annyiféle társaság. A helyiség sarkában öreg gesztenyefa vet ár­nyékot egy félrehúzódott, de annál zajosabb társa­ságra. Félmeztelen, kreol­­bőrű valamennyi. »Futó« vendégek, csak azt a né­hány üveg sört fogyasz­tani jöttek, amely azért jár ebben a nyomasztó párás hőségben, hogy a szomszédos telek meg­bolygatott földjének po­rát leöblítsék és utána újult erővel ássák a ké­szülő társasház funda­mentumát. Többségük fia­tal, ők szívesen engedné­nek az árnyas kerthelyi­ség csábításának, de Zsit­­nyák János brigádvezető tekintete parancs és vala­mennyien indulnak. Eső lehet és végezetlen ma­rad az­­ünnepi­ munka, amit a 22-es számú Ál­lami Építőipari Vállalat néhány dolgozója, tehát saját társaik otthonának építéséből vállaltak. LIBASORBAN vonul a tizenegy munk­ás. Szótla­nul ballagnak a Fillér utcai portára, ahol már várja őket a vállalat két dömpere, amelyek a ki­ásott földet az állami építkezés helyének feltöl­tésére hordják. — Húsz esztendeje hú­zunk együtt — újságolja Varga János, az »egykú­­ron pen­dülő» kubikosbri­gád régi tagja—, de még so­ha nem bántuk meg, amit tettünk, gondokban, örö­mökben együtt osztozunk, nagy biztonságot kölcsö­nöz az összefogás ... — Érdekes ember a mi vezetőnk — teszi hozzá a brigád »legifjabbja­, Za­­chár Tamás, aki »csak« hét esztendeje dolgozik Zsitnyák János keze alatt. — Mindenben benne van és mindenhez ért — mutatja be a brigádveze­tőt és felsorolja tisztsé­geit. — Pártmunkás, szak­­szervezeti bizalmi és még munkásőr is a János, de mindenre van ideje, min­denkiről mindent tud és mindenben számíthatunk rá... Annyira megnyug­tató a modora, hogy jó érzés vele dolgozni, az utasításait végrehajtani... — SZOMBAT LÉVÉN, hazakészültünk — mond­ja Beres István kalocsai lakos —, de Jani bácsi valamennyiünk tervét ke­resztül húzta... Meg­mondta a dolgot: társa­dalmi munka a többiek javára... mi csak össze­néztünk és eldőlt a kér­dés __Az asszony távira­tot kapott... A gyere­keknek majd megmagya­rázza ... — Engem Rákóczif­alván vártak — említi Papp László ifjú kubikos —, de lemondtam a családi ran­devút ... A mieinket se­gítjük­ felhozni erre a szép dombra, ahol még dolgoz­ni is jó, hát még lakni... A cigándi fiatalok csak mosolyognak. Tudják, ér­zik, hogy jó ügy »jármá­ba« fogta őket a brigád­vezető, akitől egy kicsit jövőjük is függ — mert, hogy őket most avatták szakmunkásokká —, de mégsem ez a döntő, ami itt tartotta őket is. »Nekünk is sok gon­dunk, meg aztán tervünk is van... Mi is rá va­gyunk utalva a segítség­re... Ez a vasárnapi rá­adás tulajdonképpen köl­csön, kaláka... A KÖLCSÖN, a­­ ma­gyar népi hagyományok­ból táplálkozó kaláka, a segítségnyújtás legembe­ribb, a közösségi élet leg­­megejtőbb formája, amely ezernyi szállal köti és kö­telezi a megsegítetteket. Ennek az ősi szokásnak és az erőt megsokszorozó összefogásnak a szelleme árad a húsz esztendeje együtt dolgozó és már ki tudja, hány szombatot és vasárnapot ráadott kubi­koscsaládnak tetteiből, fel­fogásából, mely nagy len­­dítője a Ganz utcai lakás és irodaház építésének is. —A fő dolgot,a nagyi mun­kát — így mondja Parlag László — a már magasba nyújtózkodó Ganz utcai irodaház és az ugyancsak ott készülő lakások határ­időre való elkészítése je­lenti, ahol Somogyi Lász­ló építésvezető diktálja a tempót. A kubikosok ál­landó 130—130 százalékos teljesítményén alapuló tisztes kereset, illetve az augusztus 20-ra és decem­ber 31-re szignált határ­idők ötvözője viszont a nagy tekintélynek örven­dő brigádvezető, akinek embersége minden jóra rábírja a népes kollektíva ifjú és idősebb tagjait. Pedig ő­­csak­ brigád­vezető. Fekete Béla Kaláka Az élet iróniája, hogy a forró Krímben olvastam Vosztrotyina visszaemlé­kezéseit Kun Béláról, aki könnyű köpenyben, öreg cipőben nézett a szibériai tél elé. Az idős moszkvai asszony, a tomszki bolse­vik bizottság 1917-es titká­ra ajánlotta Kun Bélát a lenini pártba, ő írta és ad­ta át neki párttagsági könyvét. És a városi bi­zottság pénzén ő vette ne­ki az első orosz nemezcsiz­mát. »■Ügy örült, mint egy gyerek...« Szimferopol városi mú­zeumában Kun Béla emlé­keit nézve arra az útra gondoltam, amit megtett: Szibériából a Krímbe. Ma nyolc óra az utazás. Akkor ez az út a forradalom vi­harain keresztül vezetett. A múzeumban Kun Bé­la viharvert bőrkabátját nézve még nem sejtettem, milyen érzéseket kavart a Kun család Budapestről közelmúltban küldött ajándéka. Ehhez el kellett mennem Szimferopol 34. számú középiskolájába. ... A tanári szobában rengeteg lány fogad. Vala­mennyien a történelmi szakkör tagjai. — Ez lányiskola? — Nem... — És hol vannak a fiúk? — Egy-kettő van a szak­körünkben ... A történelem azonban, úgy látszik, elsősorban a lányokat érdekli. Több mint egy éves munka előz­te meg, míg március 21-én Kazarjan vezérőrnagy, a Szovjetunió hőse megnyi­totta Kun Béla emlék­múzeumukat. — Miért Kun Béláról gyűjtöttek dokumentumo­kat? — Lenin életét tanul­tuk. Akkor találkoztunk először Kun Béla nevével. Aztán hallottuk, hogy a Lenin utcában leleplezték emléktábláját. Látta? Fel is jegyeztem a már­ványtáblára írt sorokat: »Ebben az épületben mű­ködött 1920-ban és 21-ben. Krím forradalmi bizottsá­ga, amelynek első elnöke Kun Béla volt — a nem­zetközi és kommunista mozgalom kiemelkedő alakja, egyike a Kommu­nisták Magyarországi Pártja alapítóinak és az 1919-es Magyar Tanács­­köztársaság vezetőinek. A déli front forradalmi kato­natanácsának tagjaként aktív részt vállalt Vrangel fehérgárdista bandáinak szétverésében.­« — Egy magyar ember a Krímben ... Érdekelt ben­nünket a sorsa, és ahogy gyűjtöttük a róla szóló dokumentumokat, egyre jobban érdekelt. Eleinte azt sem tudtuk, milyen. Ma pedig már negyven fényképünk van róla. A múzeum. Kun Béla portréja alatt virágok. — Mindig vörös szegfűt teszünk ide. Azt szerette — mondja a tizedik osztá­lyos Vera Szergejevna. — És okosan, szépen, szívvel mesél Kun Béla életéről. — Száznyolcvan doku­mentumunk van. Negyven újság, amelyben róla ír­nak. — Nehéz volt összegyűj­teni? — Nem volt könnyű — mondja Glacovszkaja tör­­ténelemtanárnő. —A gye­rekek sokat dolgoztak a krími archívumokban, még Moszkvában és Leningrád­­ban is Kún Béla nyomát kutatták. Sokat segített Kun Béla családja, a moszkvai magyar nagykö­vetség, a tomszki archí­vum ... A múzeumban színes fo­tók, könyveik a mai Ma­gyarországról, Budapestről és Szimferopol testvérvá­rosáról, Kecskemétről. »Magyarországról írnak nekünk« — olvasom a fel­iratot és alatta régi har­costársak emlékezéseit, Kun Béláné és Kun Ágnes meleg szavait. — Most már érdekel minket Magyarország Sze­retnénk magyarul tanulni, magyar iskolásokkal leve­lezni és ha egyszer sikerül ellátogatni Budapestre ... Ha volna egy magyar isko­la, amelyik segítene... — mondja Vera. — Történész szeretne lenni? — Nem. Az egyetemen fizikus-matematikus szak­ra jelentkeztem. — És a többiek? — Akik nem fejezik be az iskolát, folytatják a munkát. Zalka Mátéról, Szamuelyről is gyűjtünk dokumentumokat. Szeret­nénk, ha múzeumunk ki­nőné az iskola kereteit Talán alapja lehetne egy városi Kun Béla múzeum­nak. — Csak az a kár, hogy nem a miénk az a bőrka­bát... — Milyen bőrkabát? — Kun Béla bőrkabát­ja. A Kun család küldte nekünk Pestről. De a szim­­feropodi városi múzeumba került. Mert ott többen láthatják. Kár. Úgy sze­rettük volna... NÉPSZAVA És hogy mennyire sze­rették volna, az kiderül a lázas vitából, ami a bőr­kabát tulajdonjoga körül kerekedik. Farforovszkij igazgató mosolyogva nézi a lányo­kat, örül. A közelmúltban írt disszertációt az iskolá­sok forradalmi szellem­i neveléséről... — Tudja, most miért drukkolunk? Kértük, hogy az iskolánk az ötvenedik évfordulón felvehesse Kun Béla nevét. Novemberben talán majd úgy írhat ne­künk: »Szimferopol, Kun Béla iskola. « Barabás Péter Szimferopol, Kim Béla iskola !- M­URAtoni INNEN IS TŰZ Az iskola Kun Béla-kiállításán Öreg város a déli végeken Nagyvonalúság és nagy áldozatok nélkül Baja a déli végek öreg városa, történelmi idők tanúja. Túlélte az 1841-es tűzvészt, a háborúkat, la­kói mindig újra és újra talpra álltak, szorgalmuk­kal, munkájukkal fontos szerepet vívtak ki az or­szág életében. A város fejlődése az 50-es években megállt. Lakói a mellőzöttséget már elfelejtették, de min­den erővel azon vannak, hogy Baját széppé, nagg­­gyá tegyék. Be akarják hozni az elmaradást. Er­ről tanúskodott a leg­utóbbi bajai napokon megrendezett városfej­lesztési ankét is. Menekülés a bürok­ráciából — A bajaiak várossze­­retete sokféleképp meg­nyilvánult ezen az ankét­sorozaton is — mondja Sas Gyula, a városi ta­nács osztályvezető főmér­nöke. — Sok olyan sze­mélyt meghívtunk, akik­nek a véleményére váro­sunk fejlesztésével kap­csolatban kíváncsiak vol­tunk, de mivel nyilváno­sak voltak a viták, a ba­jaiak mindig tömegesen vettek részt. —Baja történelmi múlt­ja és a város szerkezete megköveteli, hogy tiszte­letben tartsák, és a fejlő­dés, a fejlesztés során is figyelembe vegyék. A vá­ros rendezésére készülő terv azonban már 1963 óta vita tárgya. Valóság­gal belefulladtunk a bü­rokráciába, az értekezle­tekbe és a levelezgetések­­be. Több nagy stílű terv­vel és tervezővel kellett szembeszállnunk, akik ugyan mindig szépet és jót akartak a városnak, de nagy áron. A legutóbbi terv szerint is legalább 700 lakást kellett volna lebontani. ... — Mi abból indultunk ki — mondja Karajkó Já­nos, a városi tanács el­nökhelyettese —, hogy a városban nagyon öreg házak nincsenek, mert a múlt századbeli tűzvész után újjáépült minden. Főterünkön szinte minden ház műemlék, a tér ma­ga is gyönyörű olasz stí­lusú. Ezt megbolygatni, úgy gondoljuk, nemcsak hogy nincs jogunk, de kár is lenne. Most olyan tár­sadalmi megmozdulást si­került kialakítanunk a vá­ros fejlesztésével kapcso­latban, amely meggyőzte a tervezőt, és számos vo­natkozásban egy nevező­re kerültünk. A nyolcas nyaka -avltt van például a vá­rosközpont. Baja térképe nyolcas alakot mutat. S a nyak éppen a város köz­pontja, itt volna a legna­gyobb lehetőség a továb­bi építkezésekre, a város fejlesztésére. Most, hogy egy sor kérdésben közös megállapodás született a felsőbb szervekkel és a tervezőkkel, ennek a rész­nek, a Posványosnak a beépítésében is megegyez­tünk. Ez a város lakossá­gának régi és megalapo­zott óhaja. — A városfejlesztési ankét vitáin előrejutot­tunk abban is — veti köz­be Sas Gyula —, hogy ne csak a nagy horderejű ál­lásfoglalások kerüljenek napirendre. Apró dolgok­ban is sikerült közös vé­leményt kialakítani. Ez azért fontos — akár a vá­rosfejlesztésről, akár ipar­­telepítésről vagy másról van szó —, mert egy-egy nagy terv megvalósítása az apró dolgok láncolatá­tól függ és vannak, akik ezt szem elől tévesztik. Városunk életével szoro­san összefügg a tervezett új Duna-híd és az azzal kapcsolatos utak kijelölé­sének sorsa. Ebben még nincs, megegyezés, de re­méljük, hogy a felsőbb szervek megfontolás tár­gyává teszik a költséges, de nem mindenben prak­tikus hely kijelölését, és még egyszer felülvizsgál­ják a Duna-híddal kap­csolatos terveket A város fejlődéséről és továbbfejlesztésének szük­ségességéről tanúskodnak azok a tények is, ame­lyekről Albert József ke­reskedelmi felügyelő szá­mol be: — Baja régi kereske­delmi város, s nemcsak közvetlenül a saját lakos­ságát, hanem a környékét is ellátja iparcikkekkel. A megye kiskereskedelmi ruházati forgalmának 40 százaléka itt bonyolódik le. Egyre növekszik ide­genforgalmunk is. Az idén már több ezer jugo­szláv turista látogatott el hozzánk, és a szállodánk szűk kapacitása nehezíti idegenforgalmi szándé­kaink megvalósítását. A bajai napokon a vendég­látóipar »recsegve-ropog­­va« állta az ostromot.. A szálloda 149 férőhelye ke­vésnek bizonyult a kül­földiek számára is, s mél­tán érezhették mellőzve magukat a hazai vendé­gek, akiket kollégiumok­ban és tanyahajókon kel­lett elhelyezni. Az ilyen nagy társadalmi és kultu­rális eseménynél ez még magyarázható, de a hét­köznapok idegenforgal­mában már nem. Mi a sa­ját erőinkből mindent el­követünk majd a keres­kedelem és a vendéglátó­­ipar fejlesztésére, de eh­hez a felsőbb szervek tá­mogatása és biztatása is szükséges. Tanulságos kiállítás Polák Richard arra hív­ja fel a figyelmet, hogy a város megérdemli a foko­zott támogatást eddig megtett útja alapján is. — Gondoljunk csak ar­ra — szól közbe Bánáti Tibor, a művelődési ház igazgatója —, hogy mi­lyen tömegeket vonzott a város ipari üzemeinek ki­állítása és a mezőgazda­­sági termékek bemutató­ja, a szocialista nagyüze­mek sikerének számos példája. Sokan csak a ki­állítás kóstolóin tudták meg, milyen remek ké­szítmények kerülnek for­galomba az egyik bajai üzemből, a hűtőházbó. Maguk a bajaiak is meg­lepetten látták a kiállítá­son, hogy a textilgyárból hányféle termék kerül ki, s egyáltalán mennyi üzem települt az elmúlt évek­ben Bajára, hány ember­nek adnak ezek az új lé­tesítmények kenyeret. A város fejlődik, s amint a példa mutatja, a múltbeli mellőzöttséget nem könnyű leküzdeni, de a bajaiak büszkék váro­sukra s minden erőfeszí­tésükkel azon vannak, hogy behozzák elmaradá­sukat. Lendvai Vera 1967. augusztus 3

Next