Népszava, 1967. augusztus (95. évfolyam, 179–205. szám)
1967-08-03 / 181. szám
Kinek van igaza ? A visszautasított előléptetés — és a következmények Zák Lajos, a Fővárosi Vízművek gépésze — 30 év körüli fiatalember — a napokban meglehetősen feldúlt állapotban lépett a szerkesztőségi szobába: „Nem érzem magam alkalmasnak...“ — Norm Ferenc, a telep vezetője elő akart léptetni vezetőgépésszé és nem fogadtam el — kezdi panaszát. — Ezért a régi munkahelyemről, amely a lakásomtól öt perc gyalogjárásnyira volt, a délpesti telepre helyeztetett, ugyancsak gépésznek, a korábbi fizetésem meghagyásával. Az új munkahelyemre és vissza a lakásomra most naponta három órát kell utaznom. Panaszt tenni jött egy ember, akivel kilenc évig nem volt baj, sőt, lakást kapott a káposztásmegyeri telepen. Főgépésszé akarják előléptetni, havonta körülbelül 700 forint többletjövedelemmel és ő ezt elutasítja. Érthetetlennek tűnő eset. — Azért nem fogadtam el az előléptetést, utasítottam vissza a csábító jövedelmet, mert félek a felelősségtől — magyarázza. — Nem érzem magam alkalmasnak arra, hogy az új beosztással járó kötelezettségeknek maradék nélkül eleget tudok tenni. Ha igaz az, hogy Zák Lajosnak van ereje bevallani esetleges hiányos szakmai ismereteit, úgy miért kell őt büntetni az áthelyezéssel, napi háromórás utazásra kárhoztatni? Miért kell vállalni annak kockázatát, hogy elhelyezése után a helyére nálánál esetleg gyengébb képességű gépész lép ...? A fegyelmezett munka birodalma Káposztásmegyeren, a Fővárosi Vízművek főtelepe egyik épületének homlokzatán négytagú számjegy áll: 1893. Ekkor épült ez a sajátságos birodalom, ahol Zák Lajos dolgozik, s amely ma is olyan, mint egy szentély. Nem könnyű ide bejutni. Még kevésbé könnyű gyökeret verni. Szinte önmagától érhető ez, hiszen innen elégítik ki Budapest vízszükségletének 70 százalékát. Aki tehát nem szereti a fegyelmet és érzéketlen a másodpercek iránt, az kevés sót fogyaszthat el a kerítésen belül. E helyen csak munka révén boldogulhat az ember. A felelősség mindenütt jelen van, szinte a levegőben lóg. A legkisebb figyelmetlenség milliók kárát jelentheti. Ám itt minden zavartalan. Csak az utóbbi hetekben bolydult meg ez a fegyelmezett nyugalom. „A jövő emberét láttam benne...“ E telep vezetője Nonn Ferenc, ő a történet ellenpólusán áll. Negyvenhárom éve eszi a vállalat kenyerét. Tizenhat éves kora óta minden munkát megtanult. Jól érti a dolgát. Kemény és lelkiismeretes embernek ismerik. A fegyelmezetlenséget gyűlöli és a munkában nem ismer tréfát. — Csalódtam Zák Lajosban — mormolja szinte önmagának, hangosan gondolkodva, amikor előhozakodom jövetelem céljával. — A jövő emberét láttam benne. Tanítottam, megkülönböztetett figyelmet fordítottam rá. Művezetővé, vezetőgépésszé akartam előléptetni és ő ezt visszautasította. Látni sem akarom többé. — De hiszen ... — Tudom — szakít félbe. — A mesét már ismerem. Nem merte vállalni a felelősséget... Nem, nem erről van szó — folytatja. — Én rájöttem az igazságra. A kényelmét féltette. Új munkakörében beugró vezetőgépész lett volna. — Ha rajtam múlt volna, a vállalatnál sem tűrném meg — háborog. — Legalábbis egy időre nem. • Nyitva hagyott kérdések? Zák Lajos így érvel: »... feleségem fél nyolctól délután ötig dolgozik és szabadszombatos. Ismerve a szóban forgó beosztást, keveset tehetnénk együtt.« — A beugró csoportvezetője időközben, sajnos, meghalt — így Nonn Ferenc. — Zák. Lajosban láttam az utódot és ő nehéz helyzetben, saját kényelmét előtérbe helyezve, lényegében cserben hagyta a vállalatot. Rendhagyó eset. Lehet-e, szabad-e arra kényszeríteni egy embert, hogy vezető beosztást vállaljon, ha ő maga nem akar vezető lenni? És szabad-e visszautasítani egy évekig dédelgetett szándékot, bizalmat, figyelmen kívül hagyni a vállalat érdekeit, nehéz helyzetbe hozva ezzel a Vízműveket? Nonn Ferenc igazsága erősebb volt. De vajon az eljárása is igazságos volt?... (zsidai) AZ EMBER úgy érzi, hogy a levegő teli van elektromossággal, vihart jósló, fülledt meleg nehezedik a rózsadombi étterem kerthelyiségének vendégeire. Ahány asztal, annyiféle társaság. A helyiség sarkában öreg gesztenyefa vet árnyékot egy félrehúzódott, de annál zajosabb társaságra. Félmeztelen, kreolbőrű valamennyi. »Futó« vendégek, csak azt a néhány üveg sört fogyasztani jöttek, amely azért jár ebben a nyomasztó párás hőségben, hogy a szomszédos telek megbolygatott földjének porát leöblítsék és utána újult erővel ássák a készülő társasház fundamentumát. Többségük fiatal, ők szívesen engednének az árnyas kerthelyiség csábításának, de Zsitnyák János brigádvezető tekintete parancs és valamennyien indulnak. Eső lehet és végezetlen marad azünnepi munka, amit a 22-es számú Állami Építőipari Vállalat néhány dolgozója, tehát saját társaik otthonának építéséből vállaltak. LIBASORBAN vonul a tizenegy munkás. Szótlanul ballagnak a Fillér utcai portára, ahol már várja őket a vállalat két dömpere, amelyek a kiásott földet az állami építkezés helyének feltöltésére hordják. — Húsz esztendeje húzunk együtt — újságolja Varga János, az »egykúron pendülő» kubikosbrigád régi tagja—, de még soha nem bántuk meg, amit tettünk, gondokban, örömökben együtt osztozunk, nagy biztonságot kölcsönöz az összefogás ... — Érdekes ember a mi vezetőnk — teszi hozzá a brigád »legifjabbja, Zachár Tamás, aki »csak« hét esztendeje dolgozik Zsitnyák János keze alatt. — Mindenben benne van és mindenhez ért — mutatja be a brigádvezetőt és felsorolja tisztségeit. — Pártmunkás, szakszervezeti bizalmi és még munkásőr is a János, de mindenre van ideje, mindenkiről mindent tud és mindenben számíthatunk rá... Annyira megnyugtató a modora, hogy jó érzés vele dolgozni, az utasításait végrehajtani... — SZOMBAT LÉVÉN, hazakészültünk — mondja Beres István kalocsai lakos —, de Jani bácsi valamennyiünk tervét keresztül húzta... Megmondta a dolgot: társadalmi munka a többiek javára... mi csak összenéztünk és eldőlt a kérdés __Az asszony táviratot kapott... A gyerekeknek majd megmagyarázza ... — Engem Rákóczifalván vártak — említi Papp László ifjú kubikos —, de lemondtam a családi randevút ... A mieinket segítjük felhozni erre a szép dombra, ahol még dolgozni is jó, hát még lakni... A cigándi fiatalok csak mosolyognak. Tudják, érzik, hogy jó ügy »jármába« fogta őket a brigádvezető, akitől egy kicsit jövőjük is függ — mert, hogy őket most avatták szakmunkásokká —, de mégsem ez a döntő, ami itt tartotta őket is. »Nekünk is sok gondunk, meg aztán tervünk is van... Mi is rá vagyunk utalva a segítségre... Ez a vasárnapi ráadás tulajdonképpen kölcsön, kaláka... A KÖLCSÖN, a magyar népi hagyományokból táplálkozó kaláka, a segítségnyújtás legemberibb, a közösségi élet legmegejtőbb formája, amely ezernyi szállal köti és kötelezi a megsegítetteket. Ennek az ősi szokásnak és az erőt megsokszorozó összefogásnak a szelleme árad a húsz esztendeje együtt dolgozó és már ki tudja, hány szombatot és vasárnapot ráadott kubikoscsaládnak tetteiből, felfogásából, mely nagy lendítője a Ganz utcai lakás és irodaház építésének is. —A fő dolgot,a nagyi munkát — így mondja Parlag László — a már magasba nyújtózkodó Ganz utcai irodaház és az ugyancsak ott készülő lakások határidőre való elkészítése jelenti, ahol Somogyi László építésvezető diktálja a tempót. A kubikosok állandó 130—130 százalékos teljesítményén alapuló tisztes kereset, illetve az augusztus 20-ra és december 31-re szignált határidők ötvözője viszont a nagy tekintélynek örvendő brigádvezető, akinek embersége minden jóra rábírja a népes kollektíva ifjú és idősebb tagjait. Pedig őcsak brigádvezető. Fekete Béla Kaláka Az élet iróniája, hogy a forró Krímben olvastam Vosztrotyina visszaemlékezéseit Kun Béláról, aki könnyű köpenyben, öreg cipőben nézett a szibériai tél elé. Az idős moszkvai asszony, a tomszki bolsevik bizottság 1917-es titkára ajánlotta Kun Bélát a lenini pártba, ő írta és adta át neki párttagsági könyvét. És a városi bizottság pénzén ő vette neki az első orosz nemezcsizmát. »■Ügy örült, mint egy gyerek...« Szimferopol városi múzeumában Kun Béla emlékeit nézve arra az útra gondoltam, amit megtett: Szibériából a Krímbe. Ma nyolc óra az utazás. Akkor ez az út a forradalom viharain keresztül vezetett. A múzeumban Kun Béla viharvert bőrkabátját nézve még nem sejtettem, milyen érzéseket kavart a Kun család Budapestről közelmúltban küldött ajándéka. Ehhez el kellett mennem Szimferopol 34. számú középiskolájába. ... A tanári szobában rengeteg lány fogad. Valamennyien a történelmi szakkör tagjai. — Ez lányiskola? — Nem... — És hol vannak a fiúk? — Egy-kettő van a szakkörünkben ... A történelem azonban, úgy látszik, elsősorban a lányokat érdekli. Több mint egy éves munka előzte meg, míg március 21-én Kazarjan vezérőrnagy, a Szovjetunió hőse megnyitotta Kun Béla emlékmúzeumukat. — Miért Kun Béláról gyűjtöttek dokumentumokat? — Lenin életét tanultuk. Akkor találkoztunk először Kun Béla nevével. Aztán hallottuk, hogy a Lenin utcában leleplezték emléktábláját. Látta? Fel is jegyeztem a márványtáblára írt sorokat: »Ebben az épületben működött 1920-ban és 21-ben. Krím forradalmi bizottsága, amelynek első elnöke Kun Béla volt — a nemzetközi és kommunista mozgalom kiemelkedő alakja, egyike a Kommunisták Magyarországi Pártja alapítóinak és az 1919-es Magyar Tanácsköztársaság vezetőinek. A déli front forradalmi katonatanácsának tagjaként aktív részt vállalt Vrangel fehérgárdista bandáinak szétverésében.« — Egy magyar ember a Krímben ... Érdekelt bennünket a sorsa, és ahogy gyűjtöttük a róla szóló dokumentumokat, egyre jobban érdekelt. Eleinte azt sem tudtuk, milyen. Ma pedig már negyven fényképünk van róla. A múzeum. Kun Béla portréja alatt virágok. — Mindig vörös szegfűt teszünk ide. Azt szerette — mondja a tizedik osztályos Vera Szergejevna. — És okosan, szépen, szívvel mesél Kun Béla életéről. — Száznyolcvan dokumentumunk van. Negyven újság, amelyben róla írnak. — Nehéz volt összegyűjteni? — Nem volt könnyű — mondja Glacovszkaja történelemtanárnő. —A gyerekek sokat dolgoztak a krími archívumokban, még Moszkvában és Leningrádban is Kún Béla nyomát kutatták. Sokat segített Kun Béla családja, a moszkvai magyar nagykövetség, a tomszki archívum ... A múzeumban színes fotók, könyveik a mai Magyarországról, Budapestről és Szimferopol testvérvárosáról, Kecskemétről. »Magyarországról írnak nekünk« — olvasom a feliratot és alatta régi harcostársak emlékezéseit, Kun Béláné és Kun Ágnes meleg szavait. — Most már érdekel minket Magyarország Szeretnénk magyarul tanulni, magyar iskolásokkal levelezni és ha egyszer sikerül ellátogatni Budapestre ... Ha volna egy magyar iskola, amelyik segítene... — mondja Vera. — Történész szeretne lenni? — Nem. Az egyetemen fizikus-matematikus szakra jelentkeztem. — És a többiek? — Akik nem fejezik be az iskolát, folytatják a munkát. Zalka Mátéról, Szamuelyről is gyűjtünk dokumentumokat. Szeretnénk, ha múzeumunk kinőné az iskola kereteit Talán alapja lehetne egy városi Kun Béla múzeumnak. — Csak az a kár, hogy nem a miénk az a bőrkabát... — Milyen bőrkabát? — Kun Béla bőrkabátja. A Kun család küldte nekünk Pestről. De a szimferopodi városi múzeumba került. Mert ott többen láthatják. Kár. Úgy szerettük volna... NÉPSZAVA És hogy mennyire szerették volna, az kiderül a lázas vitából, ami a bőrkabát tulajdonjoga körül kerekedik. Farforovszkij igazgató mosolyogva nézi a lányokat, örül. A közelmúltban írt disszertációt az iskolások forradalmi szellemi neveléséről... — Tudja, most miért drukkolunk? Kértük, hogy az iskolánk az ötvenedik évfordulón felvehesse Kun Béla nevét. Novemberben talán majd úgy írhat nekünk: »Szimferopol, Kun Béla iskola. « Barabás Péter Szimferopol, Kim Béla iskola !- MURAtoni INNEN IS TŰZ Az iskola Kun Béla-kiállításán Öreg város a déli végeken Nagyvonalúság és nagy áldozatok nélkül Baja a déli végek öreg városa, történelmi idők tanúja. Túlélte az 1841-es tűzvészt, a háborúkat, lakói mindig újra és újra talpra álltak, szorgalmukkal, munkájukkal fontos szerepet vívtak ki az ország életében. A város fejlődése az 50-es években megállt. Lakói a mellőzöttséget már elfelejtették, de minden erővel azon vannak, hogy Baját széppé, nagggyá tegyék. Be akarják hozni az elmaradást. Erről tanúskodott a legutóbbi bajai napokon megrendezett városfejlesztési ankét is. Menekülés a bürokráciából — A bajaiak városszeretete sokféleképp megnyilvánult ezen az ankétsorozaton is — mondja Sas Gyula, a városi tanács osztályvezető főmérnöke. — Sok olyan személyt meghívtunk, akiknek a véleményére városunk fejlesztésével kapcsolatban kíváncsiak voltunk, de mivel nyilvánosak voltak a viták, a bajaiak mindig tömegesen vettek részt. —Baja történelmi múltja és a város szerkezete megköveteli, hogy tiszteletben tartsák, és a fejlődés, a fejlesztés során is figyelembe vegyék. A város rendezésére készülő terv azonban már 1963 óta vita tárgya. Valósággal belefulladtunk a bürokráciába, az értekezletekbe és a levelezgetésekbe. Több nagy stílű tervvel és tervezővel kellett szembeszállnunk, akik ugyan mindig szépet és jót akartak a városnak, de nagy áron. A legutóbbi terv szerint is legalább 700 lakást kellett volna lebontani. ... — Mi abból indultunk ki — mondja Karajkó János, a városi tanács elnökhelyettese —, hogy a városban nagyon öreg házak nincsenek, mert a múlt századbeli tűzvész után újjáépült minden. Főterünkön szinte minden ház műemlék, a tér maga is gyönyörű olasz stílusú. Ezt megbolygatni, úgy gondoljuk, nemcsak hogy nincs jogunk, de kár is lenne. Most olyan társadalmi megmozdulást sikerült kialakítanunk a város fejlesztésével kapcsolatban, amely meggyőzte a tervezőt, és számos vonatkozásban egy nevezőre kerültünk. A nyolcas nyaka -avltt van például a városközpont. Baja térképe nyolcas alakot mutat. S a nyak éppen a város központja, itt volna a legnagyobb lehetőség a további építkezésekre, a város fejlesztésére. Most, hogy egy sor kérdésben közös megállapodás született a felsőbb szervekkel és a tervezőkkel, ennek a résznek, a Posványosnak a beépítésében is megegyeztünk. Ez a város lakosságának régi és megalapozott óhaja. — A városfejlesztési ankét vitáin előrejutottunk abban is — veti közbe Sas Gyula —, hogy ne csak a nagy horderejű állásfoglalások kerüljenek napirendre. Apró dolgokban is sikerült közös véleményt kialakítani. Ez azért fontos — akár a városfejlesztésről, akár ipartelepítésről vagy másról van szó —, mert egy-egy nagy terv megvalósítása az apró dolgok láncolatától függ és vannak, akik ezt szem elől tévesztik. Városunk életével szorosan összefügg a tervezett új Duna-híd és az azzal kapcsolatos utak kijelölésének sorsa. Ebben még nincs, megegyezés, de reméljük, hogy a felsőbb szervek megfontolás tárgyává teszik a költséges, de nem mindenben praktikus hely kijelölését, és még egyszer felülvizsgálják a Duna-híddal kapcsolatos terveket A város fejlődéséről és továbbfejlesztésének szükségességéről tanúskodnak azok a tények is, amelyekről Albert József kereskedelmi felügyelő számol be: — Baja régi kereskedelmi város, s nemcsak közvetlenül a saját lakosságát, hanem a környékét is ellátja iparcikkekkel. A megye kiskereskedelmi ruházati forgalmának 40 százaléka itt bonyolódik le. Egyre növekszik idegenforgalmunk is. Az idén már több ezer jugoszláv turista látogatott el hozzánk, és a szállodánk szűk kapacitása nehezíti idegenforgalmi szándékaink megvalósítását. A bajai napokon a vendéglátóipar »recsegve-ropogva« állta az ostromot.. A szálloda 149 férőhelye kevésnek bizonyult a külföldiek számára is, s méltán érezhették mellőzve magukat a hazai vendégek, akiket kollégiumokban és tanyahajókon kellett elhelyezni. Az ilyen nagy társadalmi és kulturális eseménynél ez még magyarázható, de a hétköznapok idegenforgalmában már nem. Mi a saját erőinkből mindent elkövetünk majd a kereskedelem és a vendéglátóipar fejlesztésére, de ehhez a felsőbb szervek támogatása és biztatása is szükséges. Tanulságos kiállítás Polák Richard arra hívja fel a figyelmet, hogy a város megérdemli a fokozott támogatást eddig megtett útja alapján is. — Gondoljunk csak arra — szól közbe Bánáti Tibor, a művelődési ház igazgatója —, hogy milyen tömegeket vonzott a város ipari üzemeinek kiállítása és a mezőgazdasági termékek bemutatója, a szocialista nagyüzemek sikerének számos példája. Sokan csak a kiállítás kóstolóin tudták meg, milyen remek készítmények kerülnek forgalomba az egyik bajai üzemből, a hűtőházbó. Maguk a bajaiak is meglepetten látták a kiállításon, hogy a textilgyárból hányféle termék kerül ki, s egyáltalán mennyi üzem települt az elmúlt években Bajára, hány embernek adnak ezek az új létesítmények kenyeret. A város fejlődik, s amint a példa mutatja, a múltbeli mellőzöttséget nem könnyű leküzdeni, de a bajaiak büszkék városukra s minden erőfeszítésükkel azon vannak, hogy behozzák elmaradásukat. Lendvai Vera 1967. augusztus 3