Népszava, 1971. július (99. évfolyam, 153–179. sz.)
1971-07-06 / 157. szám
1971. J*Bus« A pénzintézetek és az emb eszélgetés Ligeti Lászlóval, a KPVDSZ főtitkárával Ismeretes, hogy a közelmúltban a kormány határozatot hozott a bankrendszer továbbfejlesztéséről, ami jelentős átszervezést von maga után. A pénzintézeti dolgozók tekintélyes rétegét érintő intézkedésről érdeklődtünk Ligeti Lászlótól, a Kereskedelmi, Pénzügyi és Vendéglátóipari Dolgozók Szakszervezetének főtitkárától. — 1949 óta nem volt ilyen mérvű átszervezés a bankrendszerben — mondja a főtitkár. — Az átszervezés a dolgozók széles tömegét közvetlenül érinti. Érinti azokat, akik az átszervezés során más pénzintézetekben fognak dolgozni, továbbá a mind Az előbbiekből következik a pénzintézetek átszervezésének nagy jelentősége, mind gazdasági hatása, mind az érintett népes dolgozó réteg szempontjából. Az utóbbi természetesen számos emberi probléma megoldását veti fel. Olyan feladat ez, amely nagy gondosságot, körültekintést követel meg az érintett területek gazdasági vezetőitől és nyilvánvaló, hogy ebben a munkában a szakszervezeti szervek is részt vállalnak. Közelebbről: milyen tennivalókra hívná fel a figyelmet? — Az új szervezeti formák kialakításában, a munkaköri beosztásokban, különösen a vezető funkciók betöltésében érvényesíteni kell a hármas — Nyomatékkal hangsúlyozom: különös gonddal kezeljék az anyákat, a gyermekek bölcsődei, óvodai, napközi otthoni elhelyezését, iskoláztatási lehetőségeit. Annál is inkább, minthogy a munkahelyváltozás zömében az év utolsó negyedében, tehát az iskolaév folyamán történik. A kormány a pénzintézetek átszervezésére vonatkozó határozataiban külön súlyt helyezett az átcsoportosított alku tartalmát illetően azokat is, akik változatlanul régi munkahelyükön maradnak. Az átszervezés ugyanis nem pusztán egyszerű mechanikus szervezeti változás, hanem — a párt és a kormány elgondolásának megfelelően —, az egész pénzgazdálkodást, hitelezési, beruházási tevékenységet az új körülményekhez alakítja, színvonalát emeli, végül, de nem utolsósorban az eszközök, gazdaságosabb felhasználását célozza. És fontos szempont a vállalatok és a gazdálkodó szervek közvetlen kapcsolatának kiépítése, zökkenőmentesebb, jobb kiszolgálása is, alapkövetelményt, meszszemenően figyelembe véve a szakmai felkészültséget, a rátermettséget az emberi adottságokat. Rendkívül sok tapintatot igényel — és erre főként nekünk kell ügyelni —, hogy a más pénzintézetekbe áthelyezett alkalmazottak szívesen foglalják el új munkahelyüket és minden tekintetben a régiekkel azonos elbírálásban részesüljenek. Az áthelyezés ténye nem érintheti korábbi munkahelyükön szerzett jogaikat, jó munkájuk elismeréseként adományozza címeiket. Ez az elv nemcsak a gazdasági munka területére vonatkozik, hanem például a dolgozókat közvetlenül érintő szociális ellátásra, segélyezésre, üdülésre, és így tovább halmazottaik érdekeinek méltányolására. A kormányhatározat érvényesülése tehát elsődlegesen az érintett területek gazdasági vezetőinek és szakszervezeti szerveinek körültekintő munkájától függ. — Igen. Ezt nyugodtan kijelenthetem. A pénzintézeti szakszervezeti tisztségviselők működjenek közre a megfelelő munkahelyi légkör megteremtésében, hogy az emberek érezzék: munkájukra az új körülmények között is számítanak, hogy olyan új bankszervezet kialakításának részesei, amely az *— A KPVDSZ elnöksége és pénzintézeti titkársága a pénzintézetek szakszervezeti szerveivel együttműködve folyamatosan figyelemmel kíséri az átszervezés minden szakaszát, őrködve afelett, hogy a közösségi érdek mellett az egyes dolgozók egyéni érdeke se szoruljon háttérbe. A pénzintézeti dolgozók politikai tisztánlátása, magas, szintű szakmai ismeretei, és a sajátos pénzintézeti munka szeretete biztosíték arra, elkövetkezendő időszak ,jelentős feladatainak eredményes végrehajtását biztosítja, hogy az átszervezés munkája eredményes lesz. Fontos feltétele ennek, hogy a dolgozók kölcsönösen segítsék, megbecsüljék egymást, a korábbiakban tapasztalt jó munkaszellemben törekedjenek az egészséges munkatársi,emberi kapcsolatok kialakítására, illetve megtartására. A szakszervezet támogatását érezniük kell e vonatkozásban is — hangsúlyozta befejezésül Ligeti László. L. M. Szakmai felkészültség, rátermettség A jó munkahelyi légkörért A szakszervezet támogatásával A Szegedi Folyamszabályozó és Kavicskotró Vállalat az idén mintegy százezer köbméter homokot termel ki a Marosból. Ez a mennyiség lényegesen több, mint amit a korábbi években termeltek. A fontos építőanyagot a szegedi Tisza-partról szállítják az építkezésekhez (MTI Fotó : Tóth Béla felvétele) Ez hát az akna! Egy szál dróton függve a félelem szűri át az észlelést. Már nem látszik felül a keresztbe fektetett faácsolat, elfogyott az ég, nem hallatszik a csörlő dübörgése. Körül érintésnyíre mohos, vizes, meredek sziklafalak, lent a kékes ködben sejlő, hideget lehelő mélység. Ellököm magam, forogva, himbálva ütközöm az akna túlsó oldalának. Pillanatok alatt szétfoszlik a meredek hegytetőre megtett kétórás gyalogút fáradtsága, a sűrű erdő rézlapocskákkal jelzett ösvénye, a lent elhagyott, néha előbukkanó falucska, Bódvaszilas idilli képe. Csak a fentiekre gondoltam. Elég biztosan vigyázzák-e fent a kötelet, aztán arra, hogy nekik ezt a mélységet mindennap, néha napjában többször is meg kell tenniük. A sebesség nő, a hideg átjárja a sebtében felöltött vastag védőruhát, gumicsizmát, overállt. Úgy tűnik, az útnak sohasem lesz vége. Vége lett. Cuppogós, ragadós sávba érkeztem. Ez a 60 méteres csörlőállás. Barátságos mikrofonhang szól: nézzen jól körül! Oldalt, lejtősen elvesző sártenger. A másik oldalon lefelé vaslétra vezet. Aztán újra kötél, létra, kötélhágcsók. Lélekvesztő, ám biztonságot adó szerkezetek, amelyeket két hete kezdtek szerelni a mélység fölé az expedíció tagjai. Ellátták elektromos állomásokkal, élelmiszerraktárakkal. Le, egészen 280 méteres mélységig. Ám én tovább nem merészkedem. A visszaút gyors és veszedelmes. Ugyanis ekkorra a csörlőt már motor hajtja, fékezésére nincs mód. Nincs tréningem kivédeni a sziklák ütődését. Súrlódást, fémes koccanásokat észlelek a védősisakon. Aztán reszkető kezekkel keresek támasztékot a napsütésben ... Bodvaszilas mellett, az 553 méter magas Alsóhegyen, a Vecsem-bükki zsomboly (azaz barlangakna) feltárását június 12-én kezdte meg az expedíció. Felfedezése, persze, nem újkeletű. Először 1911-ben szereztek róla tudomást, aztán 1927-ben dr. Kessler Hubert, az aggteleki ,cseppkőbarlangrendszer későbbi felfedezője ereszkedett le négy társával 90 méternyire. Akkor — eszközök híján — nem jutottak tovább. Azóta 1969-ben jártak lent kutatók, „megdöntve” a 60 méteres mélységrekordot, s most, 1971 nyarán, amikor is sikerült megközelíteni a barlangszintet, egyelőre agyagdugó zárja el az utat. Ezt ássák, merik az egymást váltó barlangkutatók. Feltételezték, hogy itt, a Kárpát-medence legmélyebb, 280 méteres zsombolya alatt nagy barlang vagy barlangrendszer húzódik. Az elméletet igazolandó, nemrégiben a Vízügyi Tudományos Kutató Intézet jósvafői karsztvízkutató állomásának geológusai érdekes vízjelző kísérlettel kimutatták, hogy a függőleges sziklaüreg alatt vízvezető hasadék húzódik, amely a zsombolyba szivárgó vizet a szlovákiai Tárna völgye felé viszi. Ott ugyanis két patakban is megtalálták a jelzést. A táborlakók harmincan vannak. Piros, sárga, kék sátraik ölelik körül a hegytetőn a tábortüzet. A dermesztő hidegből érkezve szükség van az örökké lobogó lángok melegére. Ide-oda száll a füst, a sátorkonyha alól ínycsiklandozó illatok lengenek. Gyorsan körbeülik az ácsolt asztalt. Itt nincs ebédidő, mindig tálalva van. Étkezési, ráérési rendben esznek a táboro■zók. Hogy mit? — Krumplit és burgonyát — nevetnek a fiúk. Levesnek, gulyásnak, paprikásnak ... Ezen a helyen nem a gyomor a legfontosabb. _ Pedig az expedíció tagjai többnyire fiatalok. A budapesti, miskolci, pécsi barlangkutatók, hegymászók jöttek el a nagy feladatra, legutóbb szlovák és jugoszláv kutatók is jelentkeztek. Civilben a legkülönbözőbb foglalkozásúak. Van közöttük lakoltós, gépírónő, műszaki rajzoló, egyetemista, nyugdíjas, ipari tanuló. A közös szenvedőit hozta ide Máriáss Cecíliát, az OGV gépíróját, a 38 éve barlangokat járó Palánkai Jánost, az Egyesült Vegyiművek dolgozóját, Kérdő Pétert, az elektromos berendezések tervezőjét és gazdáját,a jósvafői állomás technikusát, a tábor legfiatalabb tagját, Bognár Ferenc ipari tanulót, vagy éppen a pesti Dunapark Kávéház fiatal szakácsát, Simon Ferencet is. Kelemen Endre autószerelő sárosán, holtfáradtan éppen most bukkan a felszínre. — Reggel mentem le, talajvizsgálatot végeztünk a Záporoson. Azért hívják így, mert ott laza, szemcsés a talaj. Ha csak egy ujjal is hozzáérünk, a borsónyi rögök hullanak, mint a záporeső. Az elnevezés találó. Sajnos, ugyanilyen találó azakna többi egységének elnevezése is. Mirelitekamra, Parkinson-terem. Ez utóbbi a fenéken található, olyan sár, köd, nedvesség és hideg veszi körül ott az embert, hogy reszketővé varázsolja a végtagokat. Vajon miféle szenvedély készteti őket arra, hogy vállalják a mélységet, a magasságot, a sarat, az agyagdugót, amelyet a puszta kezükkel kell kibányászni, hogy elérhessék az ember nemlátta cseppkőbarlangot. Miért áldozzák fel szabadságukat — mert évi szabadságukat töltik ezzel a munkával —, mi készteti őket arra, hogy fizetés nélküli szabadnapokat kérjenek e sáros mélységekért? Sport? Tudomány? Kutatószenvedély? Kaland? — Ez is, az is. És valamiképp a saját erőnk, kitartásunk próbatétele — mondja Holler Huba 28 éves géplakatos, a Bp. Vörös Meteor veteránnak számító hegymászója. A vékony, szívós fiatalember megjárta a Júliai Alpokat, 1969-ben részt vett a Pamír-expedíción. Ide feleségét is elhozta: ő a konyhafőnök. . — Bizalom a felszerelésben és a társakban. Erre a két dologra támaszkodhat az ember a hegymászásnál, és persze, ez adhat biztonságot a föld alatt is — mondja. A fák lombja közt épp hogy ideér a fény, nehezen szikkasztja a kiterített, csatakos overallokat, zoknikat, ormótlan, a sártól mesebelire dagadt bakancsokat — egyikben épp mezei csokor díszeleg —, gumicsizmákat. Kincsként őrzik a fehér-sárga műanyag kannákat, áttetsző falaik mögött tiszta víz dereng. A faluból hozzák fel, szekéren, vagy kerülővel ,kocsin és gyalog. Az érdeklődő falubelieken kívül persze más segítség is akad. A megrendelő a VITUKI, amely anyagilag támogatja az expedíciót. A klubok sátrakat adtak, a vállalatok különböző szerszámokat, agregátort, felszerelést. Persze nem hiányozhat az önfeláldozás, a saját leleményességünk, hiszen az eszközöket az akna speciális körülményeihez kell igazítani — mondja a tábor fiatal vezetője, Szenthe István geológus. Őt egyébként a tábor lakói egyhangú szavazással dugták reggel ágyba, azaz hogy hálózsákba. Képtelen pihenni, 16—20 órákat tölt a föld alatt, megfeszített munkában. Ráadásul, ő nem is igazi barlangász. Hegymászó. Közép-Európa legjobb alpinistájaként tartják számon. Ausztriába minden évben meghívják oktatónak, a hegymászó tanfolyamokra. Szinte valamennyi jelentős hazai és európai kutatásnál részt vett, nemrégiben például ő fedezte fel a dachsteini barlangot. Mostani céljukról ennyit árul el: — Térképet készítünk a zsomboly részletes felméréséről. Vizsgáljuk szerkezetét, radioaktivitását, mikroklímáját, kiépítjük a biztonságos munka feltételeit. Sok elágazó, mellékaknát találtunk, ezeket a kürtőket is kikutatjuk, megvizsgáljuk. Izgalmasak ezek a napok, igazán vétek átaludni a hasznos perceket. Reméljük, hogy rövidesen elérjük a karsztvízszintet, a barlangot. Munka? Szenvedély? Sport? Lefelé, az őzeket rejtő erdőn, a rézjelvényű fák között végre fellélegezve, bizony azt is hozzáteszem, pedig nekik nem tetszene: áldozat... Jakab Ágnes A bodvaszilasi zsomboly NÉPSZAVA 3 K evésbé szemérmesen NEM TEHETEKRÓLA, amikor a Hanságon utazom át, a táj neve a vizes-zsombékos, halász-vadászmadarász romantikát juttatja eszembe, s mellé menten azt is, hogy e délibábos emlékképet a ma romantikára fogékony fiataljai lapátolták szét tíz dolgos nyári csatornaépítő munkájával. A hanyi tájon át futó, Bécsbe, Pozsonyba igyekvő gépkocsikból kinézve, gondosan művelt kukoricatáblák, öntözött cukorrépa- és lucernatáblák gazdagságának látványát viszi magával az utas, s talán ha mondanák neki, akkor sem hinné, miből lett ezzé a Hanság. Csaknem egy évtizede látom újjáformálódni, gazdagodni a kisalföldi tájat, ismerem a teremtés kínlódásait, gondjait, a mindig többet akaró tetteket. Mondják és rangját is megadták, hogy a főváros után a vidék egyik centrumává fejlődik Győr. Vonzása máris Budapestét meghaladó, hiszen a megye több mint 400 ezer lakosának egynegyede él, vagy kenyerét keresi a négy folyó városában. A Nyugat felől hazánkba érkező autós turisták csaknem valamennyien Győrön utaznak át. Számuk ma megközelíti az évi egymilliót, az ezredforduló végéig — szerény számítás alapján is — kétmillió külföldi a kisalföldi tájon ismerkedik meg először hazánkkal. Vajon érdemének megfelelően láttatjuk-e velük e tájegységünk szépségét? Nem. Nemcsak arra gondolok, hogy szállodákat kellene építeni Mosonmagyaróváron, Csornán vagy Kapuvárott, s nem utolsósorban Győrött. Összetevőit vizsgálva, talán ez a legkevesebb, amit tenni lehet. A vendéglátás, vendégvárás, az ideérkezőkről való gondoskodást is feltételezi. Azt, hogy szíves szóval hívjuk, s mielőtt elindulna, kíváncsivá tegyük értékeink iránt, ajánljuk a meglevő szépet, s tegyünk azért, hogy mást kapjon, mást lásson Győr-Sopron megye minden zugában, mint Vasban, Zalában, vagy Hajdúban. Gyakran és őszintén fájlalom, hogy propagandánk szemérmes, ha fel kell mutatni arcunkat, sokszínűségünket. Külföldön járva tűnik fel leginkább, hogy a kisalföldi értékeknél szerényebbeket is mutatósabban ajánlanak, ismertetik a helyi különlegességeket, hangos szóval, útbaigazító táblákkal mutatják az utat a hely sajátos ételeit készítő éttermeihez. Nálunk csak elvétve találni az étlapon helyi specialitást, mintha szégyellni kellene azt. Győr határában tábla hívja fel a figyelmet arra, a város új nevezetességei között érdemes elmenni a termálfürdőbe. De hogy az merre van, miként jut oda a hazai és a külföldi idegen, arra már nincs gond. RÉGI ÚJSÁGOKAT böngészve, ötlött a szemembe, hogy 30 év előtt is azon keseregtek a győri lokálpatrióták, hogy a városon átutazó idegen nem áll meg, nem néz körül. Ma sincs eléggé másként. Nem tudom, minek nevezzem azt, hogy a budapest—bécsi út mentén egyetlen helyen sem látni figyelemre keltő táblát azzal a felirattal: Lébény 6 km, páratlan értékű műemléktemplom. Ott van a Szigetköz egyik új nevezetessége, a lipóti termálkertészet és termelőszövetkezeti fürdő. Ott van, de a helyiek közül sem tudja mindenki, hol, melyik út visz oda. A Balaton felé igyekvők közül csaknem mindenki elhúz Pannonhalma mellett, mert nem ajánlja egy útbaigazító tábla sem. Csornán úgy utazik át a turista, hogy tudomást nem szerez arról, ott készülnek a rábaközi hímzések, megvásárolhatók. Ki ajánlja a dóri fazekasok munkáit; a világot bejáró bősárkányi szatyrokat, gyékényfonatokat; a nagycenki Széchenyi-emléket; a századokkal ezelőtt már ismert balfi gyógyfürdőt?EM AZ IDEGENFORGALMI PROPAGANDA hiányosságai juttatták eszembe ezeket a gondolatokat, hanem meglevő és kallódó értékeink megbecsülésének, hagyományaink ápolásának és továbbfejlesztésének szükségessége. Azt, hogy nemrég egy olyan tanulmányt láttam, amelyben a Kisalföld jövőjét vázolták 1985-ig és az ezredfordulóig. Az előttünk álló évtizedekben még inkább hazánk e nyugati megyéjére irányul a figyelem, hiszen megépül a Győr közelében futó london—isztambuli autópálya, új mesterséges csatornát jelölnek a közelben a térképek, a Duna—Majna —Rajna itteni szakaszát; felépül a távközlési műszaki főiskola; újabb 40 ezer lélekszámú városrészt emelnek; tovább fejlődik a gépgyártás, a textilipar, a Közép-Európában egyedülálló műbőrgyártás. Ipar települ a Rábaközbe, ahonnan most még nagy az elvándorlás, mert aránylag kevés a munkaalkalom, s e vidék is jobban kapcsolódik a külfölddel való kapcsolatot teremtő utak révén Sopron—Bécs, Pozsony—Balaton tájaival. . A Kisalföld alatt meghúzódó gazdag termálvízkészlet a mainál nagyobb mérvű hasznosításával bécsi, pozsonyi piacokra is elkerülhet a kisalföldi primőrzöldség. Városias jellegű településekké fejlődnek a nagyközségek, kialakulnak a falukörzet-központok. Az ország első termelőszövetkezeti megyéjében tovább gazdagodik a mezőgazdaság: szakosított szarvasmarha- és sertéskombinátok, kertészetek létesülnek, a munkáskezeket gépek pótolják, vegyszerek gyomtalanítanak, a falusi ember életnívója megközelíti a városban élőét. Nem kellene mindezt bátrabban — nem csinnadrattázó dobveréssel, hanem a munkához méltó büszkeséggel — felmutatni SZERETEM A KISALFÖLDI tájat, becsülöm szorgos embereit. Azokat, akikért a jövő elhatározásai megérlelődtek, hogy a mainál jobban, kulturáltabban éljenek, többet művelődjenek. Amit mondtam, értük és mindanynyiunkért mondtam, megértést remélve. Szabó Zsigmond