Népszava, 1972. május (100. évfolyam, 102–126. sz.)
1972-05-06 / 105. szám
8 NÉPSZAYV Bródy Sándor harmadik élete Vannak legendák, melyek akkor is szívósan élnek tovább a köztudatban, amikor már nem is érdekes az a személy, akihez kötődnek. Ilyesféle Bródy Sándoré is, s Juhász Ferencné most megjelent monográfiájában nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy a mítosz mögött felmutassa a valóságot, s helyreállítsa a magyar próza elfelejtett értékrendjét. Könyve nagyon fontos és nagyon időszerű tett, hisz napjainkban nagyon eltolódott az érdeklődés iránya, az olvasók, de a kutatók java részét is századunk művei és egyéniségei izgatják, és korábban nagy, népszerű írók kuriózummá, poros ismeretanyaggá változnak. Ilyen, a maga korában elismert és népszerű egyéniség volt Bródy Sándor is, akit ma mégis újra fel kell fedezni. S nemcsak azért, mert valóban jelentős, izgalmas író volt, hanem azért is, mert nélküle, az ő törekvéseinek, eredményeinek ismerete nélkül aligha húzhatjuk meg azokat a koordinátákat, melyek akár Móricz Zsigmond, akár Krúdy Gyula felé vezetnek. Már életében legendák fonták körül. Ifjúságát is romantikus színekkel ecsetelték, mintha a semmiből termett volna a századvég új eszméktől alakuló fővárosában, ahol hamarosan korszerűbb életforma és irodalomeszmény élharcosává vált. Juhász Ferencné nagyon alapos kutatómunkára támaszkodva, a lélektani indítékok iránt sem érzéketlenül mutat rá a később oly sikeres (s még később oly méltatlanul elfelejtett) pálya indítékaira. Valóban olyan volt Bródy Sándor fiatalsága, első éveinek sok küzdelme, mintha a kor költőinek ideálja testesült volna meg, mintha az a sok új téma, mely egyszerre merült fel az irodalomban, az ő alakjában nyert volna igazolást. A monográfus nem elégedett meg a legendákkal, sokkal mélyebbre hatolva az életrajzban és az első művekben, izgalmas felfedező út után rajzolja meg Bródy Sándor pályájának első szakaszát, melyben olyan művek is születtek, mint például a Don Quixote kisasszony, ez a ma már szinte teljesen feledésbe merült regény, mely egyszerre folytatója Toldi István és Asbóth János kezdeményeinek, s egyszerre válik Móricz félelmesen reális társadalmi tablóinak előképévé. (Ennek a két szálnak kibontása a könyv egyik legizgalmasabb részlete.) S ugyanilyen gondos aprólékossággal követi nyomon Juhász Ferencné Bródy életét és műveit a század első éveiben is, amikor látszólag sikerei csúcspontján állt. Nem volt könnyű a feladata, hiszen néhol szinte leküzdhetetlen akadályokkal kellett szembenéznie, a szerzőség, a keltezés és a szándék meglehetősen sok buktatót rejtegető kérdéseivel, s nagy érdeme, hogy a valóban elképesztő számú írásból helyes érzékkel ragadta ki az időállókat, jellemzőket. S közben arra is maradt ideje és energiája, hogy meggyőzően bizonyítsa: miképp újította meg Bródy a századvégi novellát, hogyan lopta be a személytelenebb epikába a maga dinamikusabb líraiságát, s hogyan lett egy folyamat kezdeményezőjévé. Ugyanilyen érzékletes képet rajzol Bródyról, az újságíróról is, aki a fellendülő sajtónak is vezéralakjává vált jellegzetes, modern publicisztikájával. Ahhoz, hogy ezt a regényvilágot mindenestül megértsük és értékelni tudjuk, feltétlenül szembe kell nézni a naturalizmus problémájával, illetve azzal a kérdéssel, hogyan jelentkezett ez a világszemlélet, stílusirányzat a speciális, hazai körülmények között. Az 1880 körül indult írógeneráció (Bródy, Gárdonyi, Justh Zsigmond) ízlésére, érdeklődésére kétségtelenül elhatározó befolyást gyakorolt például Zola prózája, Juhász Ferencné azonban azt is hangsúlyozza, hogy ez a hatás nem jelentette a nagy francia író szolgai másolását, nálunk mást jelentett a naturalizmus, mást akart a naturalista író. Valóságos felfedezése a könyvnek az a fejezet, melyet Bródy Sándor egyik legnagyobb vállalkozásáról, a Fehér Könyvről ír, mely „szervezés, könyvtervezés, kiadás, könyvterjesztés, szerkesztés, publicisztika és irodalom együtt”. Nemcsak alkotásnak kivételes jelentőségű azonban a Fehér Könyv, hanem az írói pálya átrétegződésének, az írói érdeklődés kiszélesedésének is jelentős dokumentuma: ekkor fedezi fel igazán Bródy Dosztojevszkijt, s ekkortól kezdődik „viaskodása” a szocializmus eszméivel, hogy előbb a „lelki szocializmust” elfogadva, évekkel később a társadalmi változás igényét is hangsúlyozza. Ez már a jövendő korszaka, ebben a lapban folytatja mind magányosabbá váló harcát Bródy az irodalom és vele párhuzamosan a társadalom megújításáért — a magyar színházművészet fellendülésének is korszaka ez, s a színikritika műfajának kiszélesítése, modernizálása megint Bródy érdeme, mint ahogy A nap lovagja című regényében is a korszerű epikai önkifejezés irányában tapogatódzik —, míg váratlan öngyilkossága tragikusan ketté nem metszi pályáját. Az öngyilkossági kísérlet után évtizedekig élt még, s olyan népszerű művet is alkotott, mint A tanítónő — melyben a saját drámáját is megírta —, pályája azonban soha nem emelkedett a korábbi évek színvonalára, még a háború idején újra indított Fehér Könyv bátor írásaiban sem, s az élete utolsó időszakában írt Rembrandtban sem. Mintha elpattant volna benne valami, mintha a rosszul irányított golyó egyénisége legértékesebb részeit ölte volna ki. A hosszú haldoklás végére úgy tett pontot a halál, hogy Bródyt már kortársai sem értékelték jelentősége és újító érdemei szerint, s értékei tovább fakultak az azóta eltelt fél század idején. Juhász Ferencnéé lesz a döntő érdem, ha monográfiájával sikerül igazságot szolgáltatnia az írónak, s új életre kelti ezt a valóban fontos, tanulságos, szép világot. (r.) Ugrás — a semmibe? Duba Gyula könyve „Az én falum eltűnt, illetve már csak bennem él — mondja második novelláskötete programjában a szlovákiai magyar irodalom egyik ígéretes képviselője, Duba Gyula (Ugrás a semmibe — Madách Könyvkiadó). — Olvastam valahol, hogy a mai felnőttek, tehát a negyvenévesek, sokkal többet tudnak a változások lényegéről, jellegéről, mint bármely előttük járt generáció.” Ezeket a változásokat akarja tetten érni új kötetében. Vagy húsz esztendeje már, hogy kiszakadt régi környezetéből, a faluból, s emlékeit, kötöttségeit már csak sejtjeiben, álmaiban őrizheti, mert a táj nem az a táj többé, amilyennek otthagyta, s az emberek is megváltoztak: két évtized elég volt arra, hogy átírja a parasztság — a föld és tudat — történetét. A címadó novellában megrendítő erővel és hitellel szembesíti a múltat a jelennel, amikor a férfi, hogy ki, mindegy, talán ő maga, az író, elindul a gát mellett, hogy meglelje gyermekkorát. S mit talál helyette? A mező szélén sötétzöld lakókocsit, körülötte feldúlt földrétegeket, traktorokat, retorokat. Az egész vidék, amely húsz esztendővel korábban az idill és derű jelképe volt, az átalakulás képét mutatja, s az az ugrás, a gát egyik oldaláról a másikra, amely korábban oly könynyedén sikerült, most a semmibe ível. Az öregség kezdete volna ez? Vagy arról volna szó, hogy az ember nem találja helyét az átalakuló világban? Vagy ennél is bonyolultabb volna a képlet? Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy nemcsak a novellák egymásutánjának áttételes mondanivalójából kell a válaszra következtetnünk, az író maga is elmondja véleményét a „változások dinamikájáról”, s a mai negyvenévesek múltszemléletéről, akik „mintegy önmagukat értékelve és gyakorlati tevékenységük szolgálatába állítva foglalkoznak múltjukkal, emberségük lényegét keresik”. Duba Gyula tehát egyrészt állandóan az önértékelés szempontját igyekszik megvalósítani, másrészt a gyakorlati tevékenységgel párhuzamosan (az élet mozgásában, változataiban) keresi a humánum lényegét. Nem könnyű program, de izgalmasan korszerű, hiszen még azokban a történetekben is, melyek inkább a félmúltban játszódnak, a ma emberének arcmását keresi, a mi nyitott kérdéseinkre igyekszik választ adni. 0'”Vr"- ̋"=■'•'"ü'sztő ez a felelet. A kötet legzárogatóbb élményét adja például a Futunk a boldogság után című elbeszélés, mely mintha azt sugallná: a lényeg mindig az egyén boldogsága és boldogulása, az emberi kapcsolatok minősége ehhez képest csak másodlagos, hisz velünk született tulajdonságunk, az önzés a többi ember nehézségei iránt közömbössé tesz. Fokozza a novella hitelét a stílus karikírozó volta, mely szinte mindenütt ellenpontozza a jeleneteket. És érdekesek, hitelesek a figurák, akik az írói mondanivalót valósítják meg (bár Duba Gyula olykor túlontúl is vonzódik a humor és a karikatúra felé, s ez néha gátolni látszik mondandója általános érvényűségét). A kötet többi elbeszélése azonban mindig és mindenütt társadalmi méretű problémákkal vívódik, azokra keresi a választ. Nem is akármilyen kérdések, kétségek ezek! Nem is egy variációban kérdi például az író: megvédi-e a társadalom az embert, vagy igaza volna az egzisztencialistáknak, akik az egyén atomizálódását vallják? Vagy egy másik probléma: meddig terjed az igazság érvénye? (A Tárgyalás előtt című novellában fogalmazza meg ezt a gondolatot, s olyan helyzetet teremt — ez a képessége egyik legnagyobb erőssége prózájának —, hogy szinte a végsőkig élvezi.) S végül — ez is állandó és visszatérő motívuma —: hasznunkra van-e, lehet-e ..az önelemzés gőzfürdője”? (Van olyan elbeszélése, mely mindvégig az egyén önemésztő gondolataival foglalkozik, a záró ironikus fintor azonban jelzi, hogy Duba Gyula nem ebben az irányban keresi a megoldást.) Duba Gyulának első ízben szatírái és humoreszkjei szereztek népszerűséget. Már jeleztük, hogy ott érzi magát igazán elemében, ahol karikaturisztikus helyzeteket, kicsit elrajzolt alakokat teremthet. E kötetében két kifejezetten humoros szándékkal írt — de mai életünk fonákságait is leleplező — elbeszélése szerepel. A Csapfelelős halvány, laza írás. Annál sodróbb lendületű, mindvégig izgalmas és felhőtlenül nevettető novellája Az elrabolt taliga, melyben szinte mindenki a vasúti járgányt és két utasát, a randevúra igyekvő diákot ás a teljesen elázott, de a pálinka igézetében eszeveszetten hajtó vasutast üldözi, ám erről ők mit sem tudnak, mert üldözőik butasága és a véletlen mindig segítségükre siet. Nem kell sok olvasói lelemény ahhoz sem, hogy ezt a valóban szellemes elbeszélést egyfelvonásosként képzeljük el. Alighanem nagy sikere lehetne ... Az író egy helyütt céloz arra, hogy régebben mintha könnyebb lett volna elrugaszkodnia, és biztosabban ért talajt. Pedig az az igazság, hogy ezzel a kötetével messzire szökkent előre, komoly várakozást kelt elbeszélő művészete további fejlődésével kapcsolatban. Mert az olyan tiszta ívű, szép és jó szándékú elbeszélés, mint a Forró nyarak, melyben már teljes biztonsággal mozog a maga gyűjtötte, hatalmas anyagban, a múltban és a jelenben, a magyar elbeszélő próza legnemesebb hagyományait idézi, s aki ezt felidézte, nem kis feladást teljesített. Rónay László MINILEXIKON I. ALEXY KÁROLY (1823—1880): Bécsben tanult pesti szobrász. Egy ideig Londonban élt. Hadvezéreket ábrázoló kisbronz-sorozata vált ismertté. A Vigadó számára táncoló csoportokat mintázott. BALOGH PÁL, Almási (1818—1883). Politikus, a szabadságharc idején hevesi kormánybiztos volt, majd a debreceni trónfosztó országgyűlés elnöke. Élt száműzetésben, s hazatérte után, 1864-ben, mint az akkor tervezett nemzeti fölkelés egyik vezérét elítélték, de 1867-ben kegyelmet kapott. CÉLKUTI (ZÜLLICH) RUDOLF (1813—1890). Egy ideig Pesten élő, különben nyugtalan, vándor szobrászművész. Bécsben és Rómában tanult, de hosszabb ideig Franciaországban is lakott. Végül elkerült Egyiptomba, és Kairóban halt meg. Elkészítette Katona József szobrát, amelyet Pestert, és Kisfaludy Sándor emlékművét, amelyet Balatonfüreden állítottak föl, később azonban ezeket, valószínűleg kirívó gyöngeségeik miatt eltávolították, és megsemmisültek. Juno című szobra a Nemzeti Galériában látható. LENDVAY MÁRTON II. (1807— 1858): Színművész, 1837-től a pesti Nemzeti Színház tagja, ahol a hősszerelmes szerepkörét töltötte be. Gyönyörű ejtésű és hangsúlyú beszéde, szavalása, s választékos megjelenése a legnépszerűbbek egyikévé avatta. Kiváló szerepei voltak a Bánk bán, Othello, Romeo és Hamlet. TERRAKOTTA (olasz , égetett agyag, égetett föld). Az agyagművesség legegyszerűbb terméke, a természetes agyag kiégetett, máztalan állapota. A szobrászok is gyakran alkalmazzák, kisméretű agyagvázlatok tartósítására vagy kisebb figurák sokszoros hasára. 1973. májust Kampis Antal A MAGYAR KÉPZŐMŰVÉSZET TÖRTÉNETE 35. A XIX. század szobrászata A XIX. század magyar szobrászaténak története nem volt annyira gazdag, mint volt az építészeté. A klasszicista építőművészek nem sok alkalmat adtak a hazában működő szobrászoknak képességeik kifejtésére. Néhány oszlopfő s egyéb díszítőrészlet jutott csak nekik. Ha az építész mégis, alakos szoborművet tervezett épületére, Bécsben keresett megbízható munkatársat. Maga Pollack Mihály is Bécsben készíttette el Raffaello Montival a Nemzeti Múzeum oromcsoportozatát. Ennek ellenére is csak a szobrokat hozzák be. Idegen művészek beköltözhetésétől már visszariadt a közhangulat. Az utolsó meghívást Pyrker László egri érsek küldte a velencei szobrász, Marco Casagrande (1808—1880) számára, akit még itáliai tartózkodása idején ismert meg. Casagrande azután évtizedekig dolgozott Egerben, Pesten, Esztergomban, és csak élete végén tért vissza hazájába. A nehézkes, lassú indulás érthető. Fiatal szobrásztehetség itthon nem tanulhatott, nem fejlődhetett. Vagy megmaradt tehát a kőfaragó ipar szintjén, de művészi kísérleteit a már pallérozódó ízlés visszautasította. Vagy Bécsbe ment tanulni. Ott tanult a besztercebányai Duraiszky Lőrinc, a pozsonyi Huber József, a szepesolaszi Böhm József Dániel, s a rimaszombati Ferenczy István. Ők voltak a magyar szobrászat XIX. századi tavaszának első fecskéi. Dunaiszky Lőrinc (1784—1833), már mint akadémiai szobrász, 1809-ben Pesten telepedett meg. Bár tehetsége szerény volt, képzettsége s a még szerényebb válogatási lehetőségek őt az élre sodorták, s így a szobrászat terén rövidesen országszerte egyeduralkodóvá vált. Nagy műhelyt szervezett, s elvállalt minden adódó feladatot. Kivételesen jól sikerült alkotásai voltak a Krisztina téri templom fából faragott oltárszobrai. Három szobrász fia közül a legifjabb, Dunaiszky László (1822—1904) fejlődött a legkülönb művésszé, mint ezt a reánk maradt szoborművet tanúsítják (Lendvay Márton emlékszobra, Petőfi portréja, Leányrablás, Nessos és Dejaneira stb. MNG.). Huber József (1777—1832) Bécs után Párizsban is járt rövid ideig. Innen tért meg Pestre 1818-ban, ahol műtermet nyitott, s főleg síremlékeket készített Böhm József Dániel (1794—1865) nem is tért haza Bécsből. Ott futotta meg az Akadémia igazgatóságáig felívelő pályáját E mesterek műveinek szinte mindenike csak az általános koreszménynek hódolt. Szobraikon a klasszikus ókor elemei uralkodtak. A magyar közízlés, közhangulat vágyai, vagy a saját utakat kereső művészegyéniségnek különleges jellemvonásai nem mutatkoztak rajtuk. Az a művész, aki megpróbálta egyesíteni a korstílust a sajátosan magyar kívánságokkal, Ferenczy István (1792—1856) volt. Rimaszombatban, apjának műhelyében szabadult fel lakatossegéddé. Vándorútján, Bécsben odahagyta ezt a mesterséget, és szobrásznak tanult az Akadémián. Innen Rómába ment, ahol Canova és Thorwaldsen műtermében ismerkedett meg a művészet magasabbrendű szempontjaival. Ezeket annyira a magáénak vallotta később, hogy nem igazán művészi feladatot még a szükség idején sem vállalt. Rómában három önálló alkotást készített Egy fekvő Vénusz szobrot, amelyet megvásároltak, s utána eltűnt. Csokonai márvány arcképfejét és 1822-ben a Pásztor lánykát Az utóbbi kettőt hazaküldte és kiállíttatta Pesten (MNG). A kiállított két szobor megszerezte számára Kazinczy rajongó pártolását, s ezen keresztül a mindinkább fogékonnyá váló pesti közönség, sőt az egész ország lelkes elismerését. Ferenczy hazatért tehát és vállalta, teljesítette az eleinte garmadával érkező megbízásokat. Az országszerte fölbuzgó hangulat őt is lelkesítette, kevéssé talán meg is tévesztette, s elkezdte a hírverést a magyar művészet fellendítésének, főképpen azonban az itthon való oktatásának érdekében. Az országgyűléstől szoborakadémia felállítását érs közköltségen való fenntartását kérte. Sürgette Mátyás király hatalmas méretű bronzszobrának elkészíttetését. Sajnos, egyik tervét sem fogadták el, sőt az elutasításnak sok sértő éle is akadt. Megcsappantak a magánmegbízások is, Ferenczynek anyagi gondjai támadtak. Idehagyta a fővárost, és visszavonult Rimaszombatba. Ott megfaragta a maga síremlékének szánt Eurydiké márványszobrát, amely egyike lett legszebb alkotásainak, de otthon töltött utolsó éveiben tehetségének termékei csak jelentéktelen vázlatok voltak. Pályafutásának kezdetén Ferenczy is a puritán klasszicizmus híve volt. A hazai levegő azonban eltérítette ettől. Hatott reá a magyar írók példájából áramló friss és a nemzet csinosodását célzó szellem. Útja, amely őt már-már a romantikus nemzeti stílus kereséséig vezette, szépen megfigyelhető időrendbe szedett alkotásain. Élete mégis beváltatlan ígéret maradt. Annak kellett maradnia, mert a kezdetben lelkes magyar társadalom abban és akkor hagyta cserben, amikor és amiben leginkább szüksége lett volna a támogatásra. Ferenczy mégis, vagy talán éppen emiatt tekinthető méltán nemcsak a korszak,, hanem az egész magyar szobrászat egyik legkimagaslóbb egyéniségének (Kölcsey márványszobra, Kisfaludy Károly emlékműve, Kazinczy arcképe, a Fáy család portrészobrai, Ürményi arcképe, Kulcsár István síremléke, Virág Benedek síremléke stb.). Örökébe igazán csak tanítványa, Izsó Miklós lépett, mert két fiatal kortársát, Alexy Károlyt és Délkuti Rudolfot, a hétköznapok feladatai foglalták le. Izsónak pályafutása hasonló lott Ferenczyéhez. Tőle, első mesterétől előbb Bécsbe került, mint kőfaragósegéd. Bécsből Münchenbe ment továbbtanulni, s itt kezdett az önálló munkához. A hatvanas években Pesten kiállította a Münchenben faragott csodálatos márványszobrát, a Búsuló juhászt (MNG), amelyről méltán állította, hogy az az első, magyar népéletből merített tárgyú szobor. A Búsuló juhász éppen olyan érdeklődést és lelkesedést váltott ki, mint annak idején Ferenczy Pásztorlánykája. Művészi képzelete két gondolatkörben forgott. Egyik a magyar köztereken akkor még hiányzó, monumentális emlékmű, a másik, a magyar népélet jelenetei. Azonban sem a közvélemény, sem a hivatalos körök nem tudták szándékait követni és megérteni. Az országban egymásután tűzték ki a köztéri emlékművekre szóló pályázatokat. Izsó részt vett mindeniken, de a megbízások rendre idegeneknek, vagy legalábbis Bécsben élő, s onnan helyezkedő magyaroknak jutottak. A magyar nép, a paraszt életének mint művészi tárgykörnek elfogadására pedig még nem ért meg az idő. Sem a közízlés, sem a hivatali ízlés ideje. Izsónak végül is csak a Debrecen városa által meghirdetett Csokonai-emlékmű pályázatát sikerült megnyernie, s megkapnia a kivitelre való megbízást. Az elkészült — életnagyságot meghaladó — szobormű egészséges összhangban áll az ünnepélyes magatartásnak, a magyaros öltözék által megszabott követeléseknek, s a külső hasonlóságnak, igazán csak nehezen egyeztethető feltételeivel. Sok további küszködés és balsiker ellenére, a Csokonai-szobor után, még két nagy emlékműpályázatot megnyert. A szegedi Dugonics-emlékművet és a budapesti Petőfi-szobor pályázatát. Korai és váratlan halála azonban kiverte kezéből a mintázaját. Hátrahagyott vázlatai (különösen a majdnem teljesen elkészült Dugonics-szobor agyagmintája) fájdalmasan tanúsítják, hogy szobortervei kiválóak voltak. Ám még ezeknél is értékesebb volt hagyatékában az a sor népi alakot és csoportot ábrázoló, kiégetett terrakotta vázlat (Részeg paraszt, Zenészek, Hordón ülő cigány, Házaló, és végül a magyar tánc mozdulatait megrögzítő legényfigurák, MNG), amelyek a valóban magyar tárgykör friss, ötletes, érzelmes és humoros ihletését sugározzák. Hogy nem készültek el a tervezett nagy méretben és bronzanyagban, örök kára marad művészetünknek. Arcképszobrai között Almási Balogh Pálé a legkiválóbb. Egyszerűségével, jellemző erejével, kiváló márványtechnikájával és művészi kifejezésével a magyar szobrászat egyetemes érvényű értékei közé kell sorolnunk (MNGL