Népszava, 1973. március (101. évfolyam, 50–76. sz.)
1973-03-04 / 53. szám
1973. március 4. VENDÉGEINK A mostani hetekben csúcspontjához jutó operai vendégjárás érdekes egybevetésekre nyit alkalmat. Nem annyira a vendégek összehasonlítására gondolok — ez direkt módon hibás és káros — sokkal inkább stílusok szembesítésére és néhány saját művészünk színvonalának helyes megítélésére. Egy-egy vendégszereplés után — más-más szerepben — alkalmunk van hazai művészeink stílusát és művészi teljesítményét is nemzetközi érvényességű mérlegelésnek alávetni. Tárgyilagosan mondható: olykor kedvező eredménynyel Carlo Bergonzi A híres olasz tenorista ma „név” — a közvélemény előlegezi a bizalmat, és felfokozott várakozással ül be az előadásra. Kivált — mint Carlo Bergonzi esetében — ahol a nimbusz már „hazai pályán” is megalapozódott Legutóbbi vendégszerepléséről jók az emlékek: valóban nagyon jó tenorista, valóban magas színvonalon énekel. Kivételesen érti is a „szakmát” — szép hangjával úgy gazdálkodik, ahogyan csak a legnagyobbak tudnak. Ami hiányzik Bergonzi összhatásából: az átéltség, az átfűtöttség. Azt a főleg tenoristáknál dívott korszerűtlen színpadi magatartást képviseli, amely inkább énekesi produkciónak mondható, semmint szerepformálásnak „kiáll” az ilyen énekes (leginkább tenorista), és elénekli a „számát”. Ha mégoly jól — ez akkor sem az, amit a műfajban ma várunk, (kivált nem egy Domingo hallatlan nagy erejű szerepformálása után. Az egybevetés más vonatkozásban nem igazságos — Domingo hangfölénye elsősorban korfölény.) A legnaivabb operahelyzetek sem bírják el ezt a fajta felfogást — átfűtöttség viszont éppen ellenkezően. Igazzá és reális érzések megnyilvánulásává tesz az opera műfajában minden, akár képtelen helyzetet is (amelyben A trubadúr bővelkedik). Verdinek ez az egyik legnépszerűbb műve műsoron volt a napokban, különböző szerepekben (Azucena, Luna gróf), különböző vendégekkel, közte egy másik világnagysággal. Ilyen egybevetésben is magasra értékeljük Melis György és Szirmay Márta énekét, alakítását. Moldován Stefánia a legnagyobb elismerési érdemli lelkierejéért és regeneráló képességéért — rossz Indítás, érezhető indiszpozíció után szép Leonórát énekelt Sztojan Popov Bolgár vendégeinkről felesleges alkalmanként elismételni: jogos velük kapcsolatban a felfokozott várakozás. Sztojan Popov öt éve járt már nálunk. Bariton hangminősége olyan, amely a szólam legjobbjai mellé sorolhatná — énekléséről és alakításáról nem mondható ugyanez. Két fellépése közül (Otelló, Jágó és Rigolettó címszerep) meglepetésre a mindenképpen nehezebb első volt lényegesen magasabb színvonalú. Feltehetően azért, mert a művész túljátszásokra, a gesztusok világában „öblös”, jellegükben idejétmúlt megoldásokra hajlamos — és erre a korábbi Verdi-mű a hozzá (kivált a címszerephez) tapadó sajnálatos sémákkal együtt alkalmasabb. Jágója énekben pontosabb, játékban meggyőzőbb volt, sőt. Itt a legnagyobbakra emlékeztető pillanatai is akadtak Az előadások magyar szereplői közül az egy ideje nem hallott fiatal Forgács Júlia emelhető ki (Rigolettó, Gilda). Nem nagy kiterjedésű hangját ízlésesen, kulturáltan használja. Dalol, ami nem mindenfajta éneklésről mondható el. Sudlik Mária sokszínű és elementáris tehetségéből arra is telik, hogy az alaplényétől sokban Idegen Desdemonát líra és erő kitűnő egyensúlyában fogalmazza meg — ezúttal a zene világából történő, legutóbb szemére hányt hibás kitörések nélkül. Az említett előadások karmesterei: Nagy Ferenc, Erdélyi Miklós és Oberfrank Géza az átlagnál jobb előadásokat vezényeltek — hozzá kell tenni azonban: átlagunk erősítésre vár. R. A. — Jobb itt, az eperfa árnyéka alatt — tette hozzá Józsi bácsi s nézte a kerítéslécekre rakott zöld, barna köcsögöket, mert neki ahhoz a dologhoz semmi köze. Deres üstökét hátrasimítja és felém fordul: — Mi lesz a világgal. Hogy fordul a sorsuk? Pesten jobban látjátok. De megállítjuk a beszélgetést, mert a felesége kiszól a házból, hogy terítve az asztal egy kis vacsorához. Jobban ízlik a bor! Fölállunk s jön utánunk a lompos kuvasz is. Eddig a tyúkokat, hápogó kacsákat hajkurászta. Megszagolta talán, hogy ő is hivatalos a falatozáshoz. A szobában egyszerű, szegényes bútorok, limlomok. Az ülőkék rongypokróccal letakarva. Az asztalon gyümölcs, szalonna, kenyér. Jó házikenyér, újabb üveg bor. Elkezdünk falatozni hárman. A kedves asszonyka a sarokban foglal helyet s csak lesi az ura további parancsát. Józsi bácsi olyan szertartásosan készül az evéshez, mint egy vérbeli juhász vagy király. Kenyérre helyezi a szalonnát, vereshagymát az öt ujjával s a reszelt kenyérdarabkát szalonnával együtt, komótosan rakja befelé. Közben iszik rá egy pohárral. Mi is azt tesszük, nem egymást, hanem a szalonnát nézzük. Vacsora után átlépünk a műterembe. Rövidre vágott, de tömött bajuszát megtörli a zsebkendőjével, csak annyit mond: — Itt vannak-e! A fal tele van rámázott s csak úgy rajzszeggel fölerősített képekkel, köcsögbe szórt virágokkal csendélet. Tájkép a mezőről, erdőszélről, háttal álló akt, mellette egy zsákdarabra pingált fehér ruhás lányka, mezei út tanyával. Ez a házi tárlata! — Húskonzervekért, kenyérért, orvosságért sokat elhurcoltak belőlük. A Fridrich fényképész meg a többi várost a szovjet parancsnokot is idehívta. Neki is festettem. Be is hívtak a városba, a házamba, hogy ott fössek a dúlás után. Ezek jobbára friss képek — mondta csöndesen, és leste tekintetemet, mert azt gondolta, hogy sokat értek hozzá. Emlékezett rá, hogy egyszer írtam róla. Aztán lehajolt egy ládához, kinyitotta s elém tárta az összetekert vásznakat. Köztük kibontogatni darabonként az asztalon, földön, fotelon. Ezekhez mit szólok? — Rembrandt a vérbeli piktor. Festőisége utolérhetetlen. A sötét háttérből hogy fölragyognak a figurái. Nézd meg az „Éjjeli őrjáratát”, a tájképeit — takarta el magát az óriás mögé szerénységből, s azért, hogy cáfoljam meg, amit mondott. Mert ez a csöpp ember, aki vállalta a paraszti életformát, ideköltözött a szegénységbe, és örökös gondokkal küzdött, talán maga sem tudta, mekkora értéket képvisel az alföldi festők körében. Itt a pusztán csak a szomszéddal és a végtelen éggel társaloghatott. Talán a francia Millet művelte ilyen erővel, komorsággal a paraszti életképfestést. Az egyik asztalra terített tájképnek legalább akkora hatása volt a sárga-zöld-lila színköltészetben, mint az ismeretes „Vihar előtt” című munkájának. Patyolatfehér, gyászsötét falusi hangulatképeket nézegettünk, az éleskék, vadpiros virágokkal teli mezők szép harmóniáját, az árok szélén pihenő parasztok lomha testét a holdvilágnál. Rá tudta festeni arcukra a zsibbadt fáradtságot, s ahogy éreznek, gondolkodnak, ő aztán ki tudta kutatni az emberi mozdulatokat, a szemek pillantásának reménysugarát vagy döfő haragvását Jó képek. Az ecset nyelvén elmondott gyónások, társadalmi vallomások, gregorián énekek, himnikus szárnyalású költemények — próbálok valamit dadogni, mert miattam fárad, mutogatja képeit s észreveszem, hogy nézi a számat, várja, szóljak már valamit. Megnyugszik aztán láthatóan, s megint legyint a levegőbe: — Kiállítás kellene, így magukba vakulnak a képek — vágja a szemem közé, nyersen, kopogósan és nyilván azért is, hogy szóljak értük, ha visszatérek Pestre. Tudja, hogy Ortutay minisztériumában tevékenykedem s úgy tudom, Bényi Lászlót ismerte már akkor. Persze. Ígérgettem, mindent elkövetek a képek föltámasztásáért. De mit lehetett tenni a szegénységben akkor? Minden kezdeti állapotban volt. S rakta elém a padlásról is előkutatott keret nélküli vásznait, gyönyörű alkotásait, amiket környezetéből kiválasztva érdemesnek tartott megfesteni, a háború utáni tanyavilágról, összetört lelkek, ösztönök tömegéről közölni akart még a világgal. Szűkszavú jelzések voltak ezek, az ecset nyelvén elbeszélt színes híradások, feszültséggel teli parasztdrámák. Azt festette, amit maga is átélt s a művésznyelven muszáj volt elmondani a lélek mélyéről. Az emberi, társadalmi mondandókat kutatta s dobta színre, mint Móricz Zsigmond a regényeiben, elbeszéléseiben. — Legalább közös kiállításon vehetnék részt Rudnay Gyulával — tört ki belőle még egy sóhajtásnyi vágy. Nem korholta társait, az illetékes hatóságokat, nyers fogalmazásai sem sértettek senkit, de jót egyedül csak Rudnayról tudott mondani — Bekísér a szomszéd a városban búcsúzott aztán, mert későre járt. Másnap estefelé ismét ellátogattam hozzá, ígérte, hogy jó kecskeméti kadarkát hoz neki valaki, és elmeséli az orosz katonát, aki tehenet akart adni neki egy csendéletért. Ez a találkozás azonban elmaradt, és egy szomorú történettel zárult. Felesége fogadott zokogva, s panaszolta, hogy megint elbolyongott. Bejárták már a környéki tanyákat, erdőket, senki se látta. Olyankor jön rá ez a betegség, amikor valami nagyon bántja s a tanyai magányból is menekül. Pedig tisztelte, szerette a feleségét, de belefáradt az „uralkodásba”, mint a Lear király. Sokáig váratott magára a szeretet s elkésve jött. De sose vádolt senkit se hálátlansággal. Elbolyongott a puszta éjszakában, mint aki hűséges hitvesét is elfelejtette. Úgy tudom, meglátogatta Bényi akkoriban, de róla szóló „felfedező” könyve csak halála után, tíz évvel később jelent meg. Ezerkilencszáznegyvenkilencben halt meg, csaknem kilencvenéves korában. S vajon él-e most a százéves Koszta? Ma már tudjuk, hogy ez a csöpp emberke mekkora festőóriás az alföldi piktorok nagy családjában. « A fantáziára, a jóindulatú önámításra hajlamos ember általában két sorsot él. Az egyik az, amit „álmodik magának”, s a másik a tényleges, a valódi élet. Ez a sajátos — és nagyon is emberi — kettősség különösen felfokozottan jelentkezik a színész életében. Azt is mondhatnám: az életforma, a siker és a kudarc folyton jelenlevő lehetősége szinte önmagában is elég ehhez a „kettősséghez”. A két különböző sors, csak nagyon ritkán fedi egymást az életben. Erről az ellentétről beszélgetünk NAGY ATTILA színművésszel, a Hiába tagjával. — Általában az emberi gondolkozás — mondja — rendkívül heterogén. A színésszel kapcsolatban is ez. Mindenki másként képzeli el a jó színészsorsot. Maguk a művészek is. Akadnak olyanok, akik a szerepmennyiségén mérik a sikert. Mások a sajtó és kritika-dömpingben vélik felfedezni, s akadnak olyanok is, akik a személyüket körülvevő megkülönböztetés gesztusaival konzerválják az eredményeket. Meg kell vallanom őszintén, engem is megkísértettek a külső,séges, látszati dolgok. Végül is rájöttem arra, hogy az ember, ha a vágyait kielégítő szerepeket játszik és képes a művészi feloldódásra, s a közönség is szereti — ez a legtökéletesebb színészsors. A többi csak esetleges velejárója a színészi létnek. S hogy az előbbi gondolatra válaszoljak: azt hiszem szerencsésnek mondhatom magam. Hisz nálam a két sors (amit álmodik magának az ember, s ami ténylegesen is jut az életben), nagyon közel jár egymáshoz. — Mi a véleménye? Van jó és rossz közönség? — Inkább arról beszélnék, hogy általában három fajta színészt ismerek. Az egyik: állandóan hermetikus világot teremt a maga számára, s a közönséget igyekszik kiiktatni. (Megalkot valamit, s a többi a közönség dolga.) A másik: az előadás és a figura hatóerejét estéről estére azonos szinten tartja. Ha „jó a közönség", ez a színész ideálisan, önfeledten játszik. Ha viszont a nézőtéren gyengébb a hangulat, kevéske agressziót kever a játékba. A harmadik: hangulatilag kiszolgáltatja magát a közönségnek. S ez visszahat a játékára. Azt vallom: a színházi előadás nem önmagáért van. Pontosan a közönségre gyakorolt hatásban kel életre. És nem tiszteletlenség az, ha a színész — olykor agresszióval is — de megpróbálja felhevíteni a közönséget. — Milyen újabb feladatok várják? — Novembertől — a színházi elfoglaltságok miatt — jóformán semmit sem vállaltam. Az utolsó premier után (ugyanis a Thália május 1-én bezár) megkezdődött a televíziós szezon. Most forgatjuk Zsurzs Éva irányításával Örsi Ferenc Zrínyijét. Befejeztük az Egy óra múlva itt vagyok tizennégy részes sorozat nyolcadik fejezetét. Játszom Szőnyi G. Sándor új filmjében is, amelynek ideiglenes címe: Sólyom a sasfészekben. Az Egérkékben láttam először. A megbetegedett Halász Judit helyett „ugrott be” Örkény Macskajáték című darabjába. Addig is sokat hallottam róla, de még így is meglepett érzékeny tehetsége, kifinomult őszinte játéka. Ezt követően a fiatal BODNÁR ERIKA Pestre szerződött, Szolnokról. Az évad közepén a József Attila Színházhoz. — Pontosan egy esztendeje (március 1-én) került a József Attilához. Miként értékeli az elmúlt időszakot? — A főiskoláról kikerült fiatal színészek általában nehezen találják meg a helyüket a színházban. Érthető, hisz más a főiskola és más a színház. Az osztályban négy évig együtt éltünk. Nos, amikor én két esztendővel ezelőtt Szolnokra kerültem, nem ismertem a hiányérzetet. Talán csak a barátaim hiányoztak. Mert minden mást megtaláltam a színházban. Jó társulatot és jókat is játszottam. Persze más a vidék. Ott nincs „mellékes", és kényszerűségből is csak a színház létezik. Ez jó. Pesten már egy kicsit szenvedtem ettől az imént említett hiányérzettől. Mindez érthető is. Próbák után rendszerint mindenki szétszéledt, s már nem akadt idő egymás megismerésére. (Magam is sokat dolgozom.) Előnye a pesti színháznak, hogy itt nagy színészegyéniségekkel és rendezőkkel találkozhattam, akiktől sokat tanulhattam. — És a szerepek? — Két premierem volt eddig. (Az Ígéretek, Ígéretek ... és a Cyrano.) Valahogy úgy érzem, furcsa helyzetbe kerültem. Törés? Csalódás? Nem, nem. Tudom, nem jó dolog, ha az ember a kritikákra hivatkozik. De mégis. A legtöbb kritikus megállapította, hogy például a Roxan nem nekem való szerep. De, hát mi való nekem? Még magam sem tudom. Hisz alig játszottam. Vagy talán az Egérke— amit nagyon szerettem — nyomta rám ennyire a „bélyeget"? — Szerencsére azért más feladata is akad? — Igen. Itt van például a Dorottya az Irodalmi színpadon. A próbák folyamán s az előadások alatt is — talán nem a nagyképűség ez — úgy éreztem ismét tehetséges vagyok, s mindent meg tudok csinálni. A film? Eddig elég sokat filmeztem. De tudja, eddig nem igen értettem a filmet. Minden zavart, a csapó, a nyüzsgés, a zaj. Inkább félelemmel — azt hiszem — mintsem biztosan mozogtam a kamerák előtt. Most már kezdem érezni és szeretni is a filmet. — Melyik volt az utolsó filmje? — A lányarcok tükörben. Már amikor elolvastam Mándy Iván forgatókönyvét, tudtam: mindez én vagyok, annyira ismerem ezt a világot. Így aztán mindennap izgalmas, jó érzés volt (a filmet Bán Róbert rendezte) kimenni a műterembe és dolgozni. Gantner Ilona Két fellépés között NÉPSZAVA A nemzet új napszámosai Művelődésről, kultúráról szólva gyakran esik szó az alkotóművészekről, az előadókról, a tudósokról. Érthető és fontos is, hogy szó essék róluk: a szellemi haladás, gazdagodás múlhatatlanul fontos személyiségei ők. Ugyancsak viszonylag gyakran beszélünk a közönségről, amely befogadja, élményben, tudásban hasznosíthatja mindazt, amit az előbbiek nyújthatnak és ezzel értelmet ad a tevékenységüknek. A megérdemeltnél kevesebb szó esik ellenben a kultúra munkásairól, akiket méltán kezelhetünk hasonlóan és azonos szinten a pedagógusokkal, méltán nevezhetünk a nemzet újféle napszámosainak. A népművelők sokaságának nagy, sok áldozatot követelő, gyors és látványos haladással nem kecsegtető, rendkívül fontos munkája nélkül messze lennénk azoktól az eredményektől, amelyeket ezen a területen is elértünk. És az ő kitartó munkájuk nélkül nem számíthatnánk további eredményekre. Holott szocialista építésünk legfőbb eredményeinek éppen itt kell lecsapódniuk, az ember kiteljesedésében, tudásának — nemcsak iskolai értelmű és jellegű — gyarapodásában, életének sokoldalú kivirágzásában. Talán elég itt ennyi annak erőteljes aláhúzására: társadalmi, erkölcsi, anyagi megbecsülésben, a népművelők iránti figyelemben és minden egyéb vonatkozásban a jelenleginél több szükséges. Szándékkal kerültem a „népművelők többet érdemelnek” formulát — ugyanis nem annyira az ő, mint inkább valamennyiünk, népünk ide fűződő érdekeit kívánom hangsúlyozni. Igaz, sok történt az elmúlt években ilyen irányban, de közel sem elég.A szakszervezeti népművelő gárda — itt most elsősorban róluk beszélünk, de a következtetések java része minden népművelőre igaz — ma lényegesen magasabb színvonalé, mint mondjuk egy évtizeddel korábban volt. A hivatásos népművelők (tisztségviselők, művelődési házak igazgatói, művészeti vezetők, könyvtárosok) mintegy fele főiskolát végzett. Ez jó, de természetesen szintén nem elegendő Ráadásul az említettek végzettsége csak részben felel meg mai tevékenységüknek. Mielőbb el kell érni, hogy minden hivatásos népművelő rendelkezzék a munkája eredményes folytatásához szükséges iskolázottsággal és az önkéntes népművelők (művészetpropagandisták stb.) is rendszeresen és fokozatosan növeljék kulturális ismereteiket. A követelmény szorosan összefügg a terület legnagyobb gondot jelentő tünetével, a túlontúl nagymértékű személycserékkel, az úgynevezett fluktuációval. Művelődési ház igazgatóinknak a fele, munkatársaik több mint háromnegyed része, a könyvtárosok csaknem kétharmada az utóbbi hat esztendőben került mostani helyére, beosztásába. Nyilvánvaló: csakis a mindenben megnyilvánuló, fokozott megbecsülés vet gátat a személycseréknek, láncolja a népművelés gyönyörű területéhez a már kialakult „törzsgárdán“ túl az új, fiatal népművelők sokaságát. (Anyagi vonatkozásban is nagy a csábítás és elszívás egyéb területekre.) Jelentékeny a fejlődés a nem hivatásos népművelők ezreinél is — a legörvendetesebb, hogy műveit fiatalok sokasága is megjelent köztük. Kevésbé örvendetes, hogy a művelt munkásfiatalok közül kevesen. A művelődési központok, művelődési házak és klubkönyvtárak közül immár nagyobb számban és ténylegesen működő, irányító társadalmi bizottságokban is nő a fiatalok száma (itt jegyzem meg, hogy a nők részvétele is — a népművelőknek mintegy hatvan százaléka nő) —, itt is szükséges azonban a munkásifjúság fokozott részvétele. A népművelés nagy felkészültséget, műveltséget kívánó foglalkozás — és egyben több is annál. Politikai, mozgalmi tevékenység, társadalmi munka, hivatás. Az önkéntes és a hivatásos népművelőé egyaránt. Áldozatosságát tekintve, a művész hivatásával rokon — a népet művelni nem lehet csak „munkaidőben”. A népművelő munkaideje úgy „kötetlen”, hogy hivatásos népművelőink közül egy sem dolgozik napi tíz óránál kevesebbet, nagyon sokan közülük lényegesen többet. Itt az ideje végleg leszámolni azzal az idejét múlt felfogással, hogy népművelő akárki lehet, hogy elegendő ehhez a fontos és összetett szellemi munkához egy kis színjátszó-, néptáncos- vagy barkácsolómúlt Mindez természetesen nagyon segítheti a népművelő munkáját, kiváló népművelők nevelődtek és kerültek ki a különböző amatőr együttesekből — az alapos felkészültséget azonban semmi nem pótolja. És önmagában az sem elég. Ide a tudás mellé kedv, áldozatkészség és rátermettség is szükséges. És éppen, mert ilyen nagyok a jogos igények — jogos az is, hogy feltétlen tiszteletet vívjunk ki a nép hivatásos és önkéntes művelőinek. Tiszteletet vívjunk ki — és segítséget nyújtsunk szép és nehéz munkájukhoz. Nem egyszerűen egy fontos, többségében új értelmiségi rétegnek segítünk ezzel, hanem a szép, a jó, az igaz befogadására hivatott, a belőlük fakadó élmények élvezésére született népünknek. Rajk András Boroksa András: Fekete barettes