Népszava, 1975. július (103. évfolyam, 152–178. sz.)

1975-07-12 / 162. szám

KULTÚRA * TÁRSADALOMTUDOMA­M * IRODALOM * MŰVÉSZET A „Vár egy új világ” — Tanul­mányok a szocialista irodalom történetéből IV. — megjelené­se irodalomtudományunk kiemelke­dő eseménye. E kötet legjobb mun­kái a hosszú távra érvényes, straté­giai igazságok felderítésére alkal­mas fogékonysággal aktuálisak és politikusak. Egyik-másik dolgozat olyan folyamatot vizsgál, amelynek történelmi háttere a mai vázlat jobb megértését könnyíti és segíti. Kö­­peczi Béla például az „Új baloldal” esztétikáját vizsgálja. E mozgalom sokforrású — ezért is eklektikus, za­varos — ideológiájának részeként veszi szemügyre, s meggyőzően bi­zonyítja, hogy,a fejlett tőkés orszá­gok útkereső lázongásban útvesztő diáksága, értelmisége a művészet el­méletében sem tudott eredetit, je­lentését adni. Az egzisztencializmus változataihoz tapadó, ezek irracio­nalizmusára, szélsőséges szubjekti­vizmusára építő gyakorlatuk viszont számos érdekes — megismerésre ér­demes — jelenséggel szembesít. Az úgynevezett ellenkultúra jel­szavához kapcsolódó színházi, tánc­zenei, iparművészeti és filmkísérle­tek népszerűségigénye, a tömeges kreativitás kiváltásának óhaja, a művészeti ágazatok együttes­­hatását kereső (filmet, popzenét, világítási és képzőművészeti effektusokat egyesítő) próbálkozások visszhangja még további tájékozódást kíván. Kö­­peczi tanulmánya — összhangban Szabolcsi Miklós korábbi publiká­ciójával — éppen lezáratlanságában biztató. Mivel a neoavantgarde je­lenségeinek további elemzésére, minden új tünet figyelemmel kísé­résre ösztönöz. Napjainkig meghosszabbítható ta­nulságokkal vet számot József Far­kas tanulmánya,­­amely a Magyar Tanácsköztársaság irodalmi-művé­szeti vitáit foglalja össze. A Kun Béla és Kassák Lajos közti polémiát egy 1909-ben induló, évtizedes pár­beszéd — a művészet eszmeiségének, közvetlen vagy közvetett világnéze­ti-politikai hatékonyságának problé­máit vitató eszmecsere — részeként értékeli. S az egykorú német és orosz avantgárde törekvésekkel is párhuzamba állítja. Másrészt ez a tanulmány — ha a szerző ezt így nem is mondja ki — fontos gyakor­lati tapasztalattal szolgál: a szellem és a művészet klasszikus és mai al­kotásait — az igazi értékeket — szé­les körben be kell mutatni, meg kell ismertetni a néptömegekkel. Az al­kotások, irányzatok, művek értéke­lése pedig ennek alapján kibonta­koztatható folyamat. Nem előzheti meg a bemutatást és a vitát, hiszen a folyamatban a különböző törekvé­seket (osztályalapjukkal, hatásukkal együtt) megítélő —*­ elfogadó vagy elutasító — százezrek véleményének is fontos szerep jut. Illés László -r- A proletárirodalmi Szövetségi politika ellentmondásai címmel — az Internationale Vereini­gung Revolutionärer Schriftsteller (IVRS) sikereinek és kudarcainak tükrében mutatja fel a lenini, s a proletariátust szövetségeseitől meg­fosztó szektás irodalompolitika el­lentét. A RAPP irányvonalát köve­tő IVRS — figyelmeztet Illés — Henri Barbusse-t és lapját, a Monde­­ot támadta. Nem érint magyar vo­natkozásokat, de az olvasó enélkül is arra gondol: ez a tendencia, ame­lyet az SZK(b)P 1932. április 24-i ha­tározata marasztalt el, lényeges sze­rephez jutott a József Attilát és má­sokat megbélyegző szektás doku­mentum, A magyar proletáriroda­lom platformtervezete szövegezésé­ben. A szöveg legjelentősebb elméleti tanulmánya Szili Józsefé. A művé­szeti visszatükrözés szerkezete Christopher Caudwell és Lukács György esztétikai rendszerében című írás alighanem széles körű nemzet­közi visszhangra számíthat. Caud­well: Illúzió és valóság című köny­vének és Az esztétikum sajátosságá­nak egybevetése alkalmat ad a szer­zőnek, hogy kifejtse nézeteit a Lu­kács gondolatrendszerében szerinte keveredő elemekről. Arról, hogy a tudatunktól független valóság ábrá­zolásában megvalósuló művészi visszatükröződés Lukácsnál összeol­vad a tükrözés másik aspektusával, azzal, amely az ábrázolásban a szubjektivitás számára biztosít meg­határozó szerepet és jelentőséget. C­audwell felfogása — amely sze­rint a művészi visszatükröző­dés legfőbb tárgya az alkotó tudata, érzés- és gondolatvilága —, érintkezik Lukács koncepciójával, az esztétikáját összefoglaló — ko­rábbi nézeteit részben korrigáló, részben magasabb szintre emelő — alapmű, Az esztétikum sajátossága eszméivel. Nem elég világos azon­ban, hogy a fent jelzett ellentmon­dás mennyire maradt jellemző eb­ben, az életművet záró könyvben, amely nemcsak folytatása, hanem megújító­ja is Lukács életművének. További probléma, hogy Szili az in­dokolhatónál talán nagyobb szerepet tulajdonít Caudwell hatásának, amely mégsem hasonlítható a filo­zófiatörténeti előzmények súlyához. Annál izgalmasabb az a kísérlet, amivel a visszatükrözés két (egy­mástól elvileg különböző) funkció­ját szétválasztani próbálja. Megkü­lönböztetve az ismeretelméleti szi­tuációt, a tudat és az anyag (mint nem tudat) szembekerülését attól, amibe a tudományos és művészi megismerés gyakorlatában lát pél­dákat. Utóbbiakban az objektum és a szubjektum viszonya alapvetően más, minthogy itt a tudat maga is a megismerés egyik — gyakori és fontos — tárgya. Az esztétikai kom­munikáció sajátosságát egyébként ezen túl más tényezők is motivál­ják. A szerkesztőknek az a törekvése, hogy kötetük ne csak az irodalom­­esztétika kérdéseire keressen választ, Maróthy János tanulmánya révén igazolódik. Van-e szocialista realiz­mus a zenében? című dolgozatában Maróthy a téma történeti és elmé­leti megközelítésére vállalkozik. Lé­nyegbevágó gondolatokkal járul — egyebek között — a klasszikus pol­gári zeneművészet előkészítő szere­pének tisztázásához, valamint a ze­nében létrejöhető szocialista realiz­mus ismérveinek megvilágításához. Szerinte a mi szocialista világunkat kifejező zene helyreállíthatja a vi­lágkép totalitását, leküzdheti az el­idegenedett valóságérzékelés széttö­redezettségét, meghasonlottságát. Ez persze sok időt, nagy türelmet — és kedvező világtörténelmi fejlődést — feltételező, korszakos reménység. Maróthy témájával és várakozá­saival érintkezik, a probléma egyik szálát fűzi a kötet szövetébe Wer­ner Mittenzwei dolgozata: Brecht— Adorno—Marcuse—Lukács küzdel­me a hagyományért. A filozófiai­esztétikai kiindulópontokat, hatáso­kat és­­ eredményeket egybevető munka azért is figyelmet érdemel, mert — akárcsak a Köpeczi-tanul­­mány — napjaink ideológiai küzdel­meihez szállít marxista—leninista muníciót. A két világháború közötti magyar irodalom kérdéseivel négy tanul­mány foglalkozik. Szabolcsi Miklós — Kassák és a Ma körének anya­gán — vizsgálja: volt-e irodalmi konstruktivizmus? A költői gyakor­latot tekintve Kassák programja —, amelyet 1922-től képvisel néhány éven át — alig hoz eredményt. Más kérdés e program ideológiai-törté­neti értékelése. Szabolcsi a Kassák­­féle konstruktivizmust, mint a for­radalmi fellépéstől tartózkodó, de szocialista szellemű útkeresés egyik válfaját írja le. Baróti Dezső az avantgarde kísérletezést és a formai meghiggadás körülményeit követi, Radnóti Miklós pályáján. Érdekes a szegedi mozgalmi kapcsolatok ismer­tetése, és az 1933-as stílusfordulat jellemzése. Egy kérdőjel mégis fel­merül: biztos az, hogy Radnóti kor­szakváltása mögött csak vagy első­sorban a munkásmozgalmon és iro­dalmi életen belüli hatásokat lehet figyelembe vennünk?! A két­ világháború közötti marxis­ta kritika József Attila­ képéhez fűz adalékokat Agárdi Péter, A szocializmus — mint költészet című tanulmány szerzője. Tézise: József Attila lírája — a szektás tendencia­­irodalom és a költői öncélúság egy­mást kizáró, de gyakran rokon gyö­kerű változatai ellen ható példasze­rűségével, éretten szuggesztív pár­tosságával — modell értékű. A mar­xista irodalomkritika számára pe­dig vízválasztó a József Attila-i modellhez való viszony, a költésze­tét értelmező-elemző polémia. A ta­nulmány ezen az elvi alapon rög­zíti, nem szépíti, nem is dramati­zálja a József Attila fogadtatása kö­rüli szituációt. S ami a legfontosabb: túl a jelenségleíráson, a kritika- és eszmetörténet közös aspektusából vizsgálja a vitában alakuló fronto­kat, az álláspontok társadalmi, filo­zófiai összefüggéseit, az egykori pártpolitika hatásától sem független orientáció bizonytalan pontjait. Ugyancsak a harmincas évekből vá­lasztotta tárgyát Pomogáts Béla. írása — az Eszme és társadalom Déry Tibor A befejezetlen mondat című regényében — gondos mű­elemzés. A tanulmánygyűjtemény­­függelé­ke — Botka Ferenc munkája — A magyar szocialista irodalmat feltá­ró bibliográfiák összesítője. A „Vár egy új világ” (szerkesztet­te: Illés László és József Farkas) — mint láttuk — részben összefoglalja, részben pedig előlegezi a szocialista irodalom kutatásának eredményeit, a két évtizeddel ezelőtt megalapo­zott, fokozatosan kibontakozó erőfe­szítések tegnapi, mai és holnapi ten­denciáit. A gyűjtemény jellegéből adódik, hogy ismertetése szinte el­választhatatlan e szakterület prob­lémáitól, a nemzeti irodalom kuta­tásának­­egyik — fontos — irányá­tól. De elválaszthatatlan az elmé­leti műhelyek azon törekvésétől is, hogy a huszadik századi irodalom és művészet mélyebb összefüggései­nek, kölcsönhatásainak, stílus- és műfajváltásainak, bonyolultan köz­vetett társadalmi meghatározottsá­gának feltárására egyre alkalmasabb fogalmi apparátust, elvszerű és ru­galmas kategóriarendszert teremtse­nek. A kritika is arra vonatkozik, mennyire sikerült e feladatot telje­síteni, miben maradt el a kutatói célkitűzés és eredmény attól, amit várunk: a szocialista irodalom és művészet hazai és nemzetközi (vi­lágtörténeti) szintézisének előkészí­tésétől, e történelmi áttekintés szi­lárd ideológiai-esztétikai alapjainak megközelítésétől. M­ilyen összképet mutat ilyen szempontból a „Vár egy új világ” ? Méltóképpen repre­zentálja a kutatás elmélyülését, a szocializmushoz és művészetéhez — a történelem és a szellem nagy ka­landjához — felnövő tudományosság új eredményeit és céljait. Ez persze nem jelenti — gyűjteményes kötet esetében nem is jelentheti — a szín­vonal kiegyensúlyozottságát. Sok szerzői könyv erre nem törekedhet. Annál kevésbé, mivel az egyes szer­zők műfaja, célkitűzése esetenként önmagában is meghatározza a lehe­tőségeket. Amire ügyelni lehet és érdemes: a jelentős írások, a vállal­kozás gerincét adó dolgozatok ará­nya. Ez pedig a Tanulmányok a szo­cialista irodalom történetéből IV-­­ben jó. Ha mégis arra gondolok, mit ol­vasnék szívesen a készülő ötödik kötetben, ilyenféle kívánságlistát nyújtok át a szerkesztőknek: a ma­gyar szocialista irodalom hatása a nemzeti irodalom más fő irányzatai­ra; haladó irodalmi, zenei és kép­zőművészeti mozgalmaink kölcsön­hatása; kiemelkedő alkotók — pél­dául Lukács György — életének és művének további feltárása; a szo­cialista irodalom és művészet eu­rópai és világáramlatainak megkö­zelítése, a kölcsönhatások kutatásá­nak kiszélesítése; az eszmetörténeti kutatás hazai és nemzetközi vonat­kozásainak fokozottabb bekapcsolá­sa; a kultúrtörténeti aspektus, a be­fogadó szféra jelenségeinek vizsgá­lata stb. Kívánni persze könnyebb, mint a nehéz — egyre nehezebb a feladatokat megoldani. Mégis, ehhez is jó munkát kívánunk a ‘szocialista irodalom és művészet népes kutató­gárdájának. (Akadémiai Kiadó) Dersi Tamás ■\ T' ' • *1^ ” „Vár egy új világ Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből Ridovics László: Hegesztő Tamás Aladár SZÁMADÁS Halnak az évek éretten, észrevétlen a hegyek, a vágyott messzeség talán a szenvedés is a magasból igy lesz mély s a mélységből elérhetetlen sok minden. Nem röpít fel a vándorló vagy nem őriz villám hasítja át mindegyre fénnyel ír és mégis felejt. Felejt az ember is. Eskü­vést, ifjúságot, naplementét ebből állna érdeme, nagysága, szerelme? Megállíthatatlanul szállnak fellegek fáján bomlik az emlékezet. Eddig tart hát ami örök? — kérdem. És mikép felejthet, ki sosem emlékezett? Nem a felejtő ember, e század állít emléket fiának ki hű volt, míg dobbant szív ömlött vér, könny, verejték, mozdulatlan várakoztak vizek most keresik nevet és nem találják. A század ám semmit sem felejt A domb alján füst kél, ineg pásztor éleszti a tüzet nem boldogul, küszköd, újra kezdi nyála keserű, álma keserű valami hajtja, valami azt nem tudja mi, nem tudja miért nézi a füstöt fia elveszett, réges-rég halott kedves arca inog, majd elvész az is. Ki érti ezt meg? Hős volt — mondják példakép azért mégsem lehetett. De ennél több: ember! Az igen. Nélküle város, mező, teremtés üres semmiség, alaktalan álom s ma nincs neve, arca a vén pásztor is elvesztette régen. Évtizedek mélyén vajúdik, nő alakja s mire századdá gyűl a szenvedés megérik neve is, hű fia volt. Új korra váltanak az évek új nemzedék sarjadt mely nem fáradt már a múlt titkait könnyen kutatja. Nem felejt hát e század így csak önmagát vesztené hű fiáról végül feljegyez mindent mit nem véltek tudni üres tekintetű, újonnan nőtt társak. Dagasztott barázdát szórta a magot csillagokat hozott a földre vasat forrósított gyógyitott, épített barátot, zászlót cserben sohsem hagyott. Vihar csillapodott harmatcsepp ragyogott tudós, bátor tábor szép virágba bomlott ő nem tolakodott. Neve, híre másé ő réges-rég halott. Márványba vésve később mind­ez csillog, mesél és kiált. Régvolt pásztorok nagyszerű sarjai olvassák, emésztik megnyugtat, felkavar igaz legendát virágzik mikor hűvösek az esték tüzesek a szívek és nagyra nyílnak a legfiatalabb szemek. S már nincsenek ők sem csak újabb unokák a tudás, küzdelem gyermekei a győzelem és elégedetlenség gyermekei akikkel kezdődik új század mikor nem halnak az évek nem felejt az ember nem felejt a lélek s állít emléket az ember hű fiának. Diószegi Balázs: A határban

Next