Népszava, 1976. augusztus (104. évfolyam, 181–205. sz.)
1976-08-23 / 198. szám
1976. augusztus 23. NÉPSZAVA SZIGET-SZEGED Amikor ezek a sorok megjelennek, a nyári évad két jelentős színpadán befejezéshez közeledik, illetve befejeződött az idei műsor. A záró mozzanatok jó sorozatot egészítettek ki. GÁLAEST Szigeti közreműködőink és vendégeink a Carmen- és a Pillangókisasszony-sorozat után úgynevezett ,,gálaesten” búcsúztak közönségüktől. Egyáltalán nem szerencsés megnevezés, kivált ahhoz, amit hallottunk, láttunk, élveztünk. A „gála” holmi hivalkodás, parádé hangulatát árasztja, valamiféle „esztrád” légköre is van — az est pedig művészet volt a javából. A közreműködők nem tapsra, hanem élményszerzésre törekedtek (hogy a kettő nem zárja ki egymást, azt éppen ez a hangverseny is bizonyította — a legértékesebb megnyilvánulások kapták a legnagyobb tapsot). Vendégeinkről bátran elmondható, a világnak bármelyik operaszínpadán — kőszínházban, vagy szabad téren, mindegy — az elsőrendű művészi erők közé számítanak, illetve számítják őket. (Milosevát most fedezte fel a maga számára a nagy tekintélyű bécsi Staatsoper, a következő szezon harminc estéjére szerződtette). A búcsúesten érezhető volt, hogy valamennyien jól érezték magukat nálunk, nagy megbecsülést és szeretetet éreznek a magyar közönség, a gyönyörű színpad, művészeti vezetői, és magyar művésztársaik iránt. Ez többüknek már a műsorválasztásán érződött — nagy népszerűségű áriák „lekenése” helyett többszöri próbát, nagy odafigyelést igénylő részleteket, igényes kettősöket adtak elő és a közhelyesebb áriákat is olyan színvonalon, hogy megszűntek közhelyek lenni, hiáa ezt mindig a művészi odafigyelés és képesség dönti el. Legalábbis a neveket még egyszer: Matsumoto Miyako, Michele Molise, Gilbert Py és Kónya Lajos kimagasló „világválogatott”, Alekszandrina Milcsevával az élen, akit nyugodtan kezelhetünk a világnagyságok egyikeként. Tökéletesen megérdemelte közönségünk kivételes ünneplését. A népszerű Kobajasi Ken Icsiro és Lukács Ervin karnaggyal együtt. Az utóbbi személye átvezet az est másik nagy tanulságához. Szabadtéri színházat (minden színházat!) lelkes gárdával érdemes csinálni. A MÁV Szimfonikusok, a Magyar Rádió és Televízó Énekkara, a Magyar Néphadsereg Művészegyüttesének Férfikara (karigazgató: Sapszon Ferenc) nem letudnak kissé terhes kötelességet, nem „hakniznak” nyáron a Szigeten, hanem megtisztelő művészi feladatnak tekintik a színpadi, illetve színpadot szolgáló szereplést. Ez érződik is minden hangjukon. Közülük is a Rádióénekkart kell külön kiemelni. Bizonyos nosztalgiával hallgattuk elsősorban a Don Pasquale, az Anyegin és Az eladott menyasszony kórusrészleteket, amelyeket ilyen színvonalon, operai előadásban nem mostanában hallottunk. (Igaz, a Smetana-mű, sajnos, nincs is most műsoron. A másik kettő ellenben igen.) A zenekarnak is nagyon jó szereplése volt ez az este. Mindkét karmesterrel legjobb tudásukat nyújtották. A fiatal japán karmesterverseny-győztes immár a Hunyadi-nyitányt is „anyanyelvi szinten” irányítja. A CIGÁNYBÁRÓ A századik évéhez közeledő A cigánybáró, a keringőkirály, ifj. Johann Strauss remekműve, nem rendelkezik valami épületes szövegkönyvvel, s a Dóm térre sem nagyon való (ahol immár negyedszer arat sikert). Csak toldvafoldva, felújítva lehet előadni (ezúttal Abody Béla leleményeivel, Fischer Sándor verseivel), így is nehezen, csak zseniális színművészek segítségével, akik nemcsak az éneket oldják meg operai szinten, hanem emberi tartalommal képesek megtölteni a zavaros képtelenséget, kicsit mesebelivé tenni az egészet. Szerencsére rendelkezünk ilyen operaművészekkel. Hogy mást ne említsek: Házy Erzsébet, Komlóssy Erzsébet és Melis György generálisan nagy művészek, az operettjátéknak is született kiválóságai. Természetesen nem lehet és nem szabad megközelíteni az ügyet máshonnan, mint a zene oldaláról. Amíg a Margitszigeten a televíziós karmesterverseny győztese, az ifjú japán dirigens jeleskedett, a szegedi operettelőadást a verseny második helyezettje, azóta szintén népszerű karmesterünk, Medveczki Ádám irányította. A bemutatón talán a vártnál egy kicsivel lassúbb, nehézkesebb tempókkal, de tisztán, kulturáltan. (A jól játszó zenekart kissé megcsonkították, holott ez a mű igényli az áradó hangzást). Nagyon jól szerepelt az énekkar (karigazgató: Csala Benedek). Horváth Zoltán rendezése, Csikós Attila és főleg Márk Tivadar szcenikai munkája tetszett. A rendezést illető fenntartás: a láncos-lobogós, fejde magyar huszár-bevonulási jelenetet okvetlenül szerényíteni, mesésíteni kellett volna — rosszízű, nagyon időszerűtlen ez már ebben a formában. Az egész rendezés és a helyesen eltalált színészi magatartások is szolid megoldást sugalltak volna. Attól még a zene szárnyalhat — nem okvetlenül kell lobogókkal, kiemelésekkel tetézni az így szükségképpen bekövetkező, nem kívánt hatást. Elismeréssel kiemeltem már: az előadás legjobb összetevője a vezető művészek éneke és játéka. Az említetteken kívül Palcsó Sándor többszörösen bevált Barinkay (énekben indiszponált volt). Berdál Valéria Arzéna szerepében jó. Katona Lajos, Ötvös Csaba. Réti Csaba kiemelése is indokolt. Nagy meglepetés Jablonkay Éva. Abszolút altján igazi nagy tragikai alakok szólaltak meg eddig és jámbor dajkák. Kitűnő humorral ad életet Mirabellának. Melis Györgyről még külön is meg kell jegyezni. Zsupán szerepében ismét bebizonyítja, hogy nemcsak az egyik legnagyobb énekművész, hanem az egyik legnagyobb komédiás is a magyar színházművészetben. Barkóczy Sándor jó koreográfiáiénak a kar mellett legifjabb balettgenerációnk három kitűnősége ad életet: Szövős Nóra, Pongor Ildikó és Erdélyi Sándor. Rajk András jaiban kell-e bizonygatnunk, hogy a mutatós országos és nemzetközi rendezvényeken való helytállásnál miért tartjuk még fontosabb feladatnak az otthoni környezetben elért sikereket: a művészetek bármely ágában, így a kórusmozgalomban is. Ők a szereplői a helyi családi és társadalmi ünnepek műsorainak, műsoros esteknek, klubösszejöveteleknek. Érzelmi befolyásoló szerepük jelentőségét tehát nem szükséges külön hangsúlyoznunk. Értik-e valamenynyien e feladat igazi lényegét, és képesek-e a művészi megoldásra? Aligha. Fellépéseik során olyan munkás és falusi rétegekhez, iskolás korúak közösségeihez is eljutnak, amelyek a hivatásos zenei élet hatóköréből kiesnek, így az élő zenével való találkozás élményét csaknem kizárólag ezektől az amatőr csoportoktól kapják meg. Megfelelnek-e a kórusok maradéktalanul ennek a kívánalomnak? Nem valószínű. Kétkedéseink alapja a vidék szakember-ellátottságának (vagy inkábbellátatlanságának) krónikus tünete. Strém Kálmán a Muzsika 1976. júliusi számában ennek a tünetnek a természetrajzáról és a zenei élet egészére kiható súlyos következményeiről „Az értől az óceánig” című tanulmányában alapos részletességgel szólt Az abban foglaltakat tényeknek fogadhatjuk el. A kivezető útra vonatkozó javaslatai is reálisak csak az amatőr zenei együttesek vezetői gondjainak eloszlatására nem elegendőek. Hiszen nem csupán karvezetőkre, hanem felnőttekkel bánni tdó, művészpedagógiában, műsorszerkesztési, dramafurdai-szcenikai ismeretekben is jártas és az együttes művészeti-politikaiszervezői irányítására alkalmas egyszemélyi felelős vezetők számára lenne szükség. (Az egyetlen érvényben levő törvényerejű miniszteri utasítás is — helyesen — ezeket kéri számon a működési engedéllyel ellátott művészeti oktatóktól.) Ezt pedig a jelenlegi állami oktatási rendszerben semmilyen tanárképző iskolatípus nem tudja produkálni, tanterveik nem ilyen céllal készültek. Zenében egyetlen ilyen igényű képzés a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola középiskolai énektanár- és karvezetőképző szakán létezik, de az évente innen kibocsátott másfél tucatnyi végzős csak csepp a tengerben. Gyakran annyi sem, mert ezek harmada sem vállal vidéken pedagógus állást, így karvezetést sem. Innen adódik, hogy jelenleg a mintegy 800 felnőtt énekkarból 600-nak az élén az előbb említett ismeretekben gyengén felkészített, vagy képzetlen vezetők állnak. Ez a hiány meghökkentően megnövekszik, ha tekintetbe vesszük, hogy az alig hatéves múltú falusi pávakörök (félezernél több a számuk) élére is hasonló felkészültségű vezetőkre lenne szükség. S ezzel adósságaink listájának még korántsem értünk a végére Nem lehet eléggé hangsúlyozni a jelentőségét a szakmunkásképző intézetek tanulói körében az utóbbi néhány évben elért eredményeinknek: a Vándor Sándorszemlék és fesztiválok határára száznál több intézetben alakult énekkar vagy más összetételű zenei együttes. Olyan intézménytípusról van szó, amelyben a jövő munkásosztályának jelentős hányadát nevelik, s ahol a tantervből a szervezett zenei nevelés teljes egészében kiszorult! Az ott alakult énekkarok élére mgy mindenütt kívülről kellene zenei szakembert kerítenünk, ha inne i,zen szakember elegendő. Mitévők legyünk, ha reményeink beválnak, s a következő években további intézetekben, sőt talán a szakközépiskolákban is az énekkarok újabb százai alakulnak meg? Egy biztos: a megoldást egyedül az állami oktatási intézményektől nem várhatjuk. Sem új intézmények felállítása, sem a meglevők tanterveinek jelentős módosítása nem reális követelés. Marad az egyetlen lehetőség: egyesíteni az erőket, és decentralizált rendszerben, építve a tanulni vágyók áldozatvállalására, a megyei tanácsok és társadalmi szervezetek áldozatkészségére, szocialista szerződést kell létrehoznunk az oktatói kapacitással rendelkező zenei felsőoktatási intézményekkel. Nem új találmány a karvezetőképzés iskolán kívüli rendszere, s az sem, hogy ilyen keretben a hallgatók három év kemény munkája után az elérhető legmagasabb képesítést is elnverhessék. (A-kategóriás működési engedélyt). Sajnos többszörösen nemzetközi nagydíjas kórusunk vezetője ilyen hároméves felsőfokú karvezetői tanfolyamon szerezte meg a karvezetői diplomáját. A Népművelési Intézet és a Zeneművészeti Főiskola tanári karának összefogása nyomán az elmúlt másfél évtizedben ez az oktatási forma valamennyi közül a legsikeresebbnek bizonyult Számszerű eredménye azonban még mindig csekély hányada a szükségletnek. Ennek és a hasonló igényű oktatási alkalmaknal a megforoamozása lenne kívánatos. Kivibosztomm túlzás-e ilyen igényváltása? Az állami kö^my velődési törvénytemezps efelé mutat, és a Kulturális *nipi*ztérium vezetői már egyra is több alka-zm»-»,*,„7 Icifeif9*erc elvi ee,,„f értásul’Pt nZ r^ami ok*at*~‘ intézménniak és az" amatőr mozgalmakat iővitő kulturális intézmények közötti szoros együttműködéssel. Sok évi tapasztalat mondatja velünk, hogy országos méretben sok százra tehető azoknak a gyakorló ének-zenei pedagógusoknak a száma, akik szívesörömest tanulnának az említett fokon és keretben, s még némi anyagi áldozatra is hajlandók a magasabb képesítés elnyerésének reményében. A megyei tanácsok eddig is megmutatkozó készségén túl az utóbbi időben egyre több érdekelt társadalmi szervezet (szakszervezet, szövetkezet) is hajlandóságot mutat saját zenei együttesei élén álló vezetők képzéséért együttműködést vállalni az arra illetékes állami intézményekkel. A szakoktatói szempontból számításba vehető zenei felsőfokú oktatási intézményekből is jóval több van annál, mint ahányra eddig a szervezők (főleg anyagi és szervezői kapacitásuk korlátai miatt) gondolhattak volna egy szó mint száz: a megoldás kézenfekvő! A helyzet és a lehetőségek alapos ismeretében szakemberképzési igényeink gyorsabb tempójú kielégítését tervbe venni ma már nem túlzás, közös erővel kivihető program. Igaz, nem rövid, hanem hosszabb távon, de az eddiginél jóval tempósabban haladhatunk. A KÓTA és a megyei kórusszervezetek hálózata, a Népművelési Intézettel, valamint a zenei felsőoktatási intézményekkel összefogva a siker reményével vállalkozhatnak ilyen képzési akciók előkészítésére, a szükségeesek és kielégítésiségeik felmérésére, az akciók lebonyolítására Ha csak ebben gyorsabb ütemre serkentjük a hazai amatőr kórusmozgalom szekerének haladását, ennek néhány év leforgása után felbecsl,illk ellen művelődéspolitikai eredményét takaríthatjuk be. ____________ ÜNNEPI MŰSOROK ( A RÁDIÓ MELLETT ) BÉCSI VER Csütörtökön, az ünnep előestéjén Johann Strauss operettjének rádióváltozata szórakoztatta a könnyű muzsika kedvelőit, és azokat a zenebarátokat is, akik egy-egy ilyen ritka bemutató, élvezetes új előadás kedvéért kapcsolják be a rádiót. Köztudomású, hogy ezt a Strauss-operettet még sohasem játszották magyar színpadon. Értesülhettünk a Rádióújság cikkéből, hogy milyen fordítási nehézségek elé állította a rádiós variáció készítőit a munka „magyarítása”. Szerencsére, az előadás oly derűs-könnyedén pergett, hogy a dúdolgató hallgatónak talán esze ágába sem jutott, milyen problémát okozhatott például a bécsi körhintás szövegének hazai rassznyelvre való fordítása. És ez a pergő ritmusú, könnyed dallamvilág kitűnő előadóművészek tolmácsolásában került elénk. A kettős (prózai-zenei) szereposztás biztosította, hogy mind az énekes, mind a prózai színészek a lehető legalkalmasabbak legyenek. Csupán említésük is hosszú sorokat tenne ki — kivétel nélkül remekeltek. Cserés Miklós rendező és Balassa Sándor zenei rendező feladata magaslatán állt ezzel a produkcióval. Valakit külön is felsőfokú jelzők kíséretében kell említenünk: az átdolgozó és fordító Fischer Sándort,hetünk — valamennyien mindennapi ismerőseink, csak éppen különös felvonulásuk, eszszébeli szerepeltetésük új. És ez a meghökkentően élvezetes a szerző művében, mint egy Fellini-filmben, kavarognak, fel- és eltűnnek a szereplők a maguk jellemző szövegével, egy vékony narrátor: Grál — Mensáros László remek kalauza — kancsolja össze, vagy választja szét őket. A rendező — itt is Cserés Miklós — egyszerre érvényesíthette a rádiósításban a klasszikus szabályokat és a minden szabályt felrúgó újszerűséget — ezért is volt nagyon élvezetes a premier. NÉGY-ÖT MAGYAR ÖSSZEHAJOL A Rádiószínház is bemutatóval lepte meg közönségét az ünnep alkalmával. Kolozsvári Grandpierre Emil újszerű műfajban, rádióesszében kifejtett nézetei, megjegyzései és csevegései rendkívül vonzóak voltak. A beszéd öröme kiveszelésben van — állapítja meg az író. Ezért állítja a hallgató elé a legérdekesebb beszédformák képviselőit, a sírva vigadó, dalban „fogalmazó”-tól a beszédet majdnem kiiktató mai fiatalokig. Válogathatunk, rájuk ismerhetünk, kritizálhatjuk őket, vagy velük érez A TELEVÍZIÓ előtt ismert malmai Szabó Pál Isten malmai című regénye a falu történelmi változásainak talán mindmáig legérettelibb rajza. Egy egész falu élete, emberek sokaságának egyéni sorsa tárul fel a regény mozgalmas cselekményében. A meseszövés szerteágazó szálai, az anekdotázó részletek, epizódok el-elkanyarodnak a regény fő vonalától, és Gaál Albert a szükséges tömörítés érdekében elsősorban ezeket hagyta el, így sajnos kevésbé érvényesülhetett Szabó Pál jóízű elbeszélőművészete. A regény főhősei mellett (olykor több alakot eggyé gyúrva) sikerült megőrizni a falu jellegzetes figuráinak vonásait, és érzékeltetni a szegényparasztság küzdelmeit az új életért. Az egész művet átszövő életöröm, az író humora, lírája azonban megfakult az átdolgozás során. A kitűnően megválasztott helyszínen csaknem száz színész segített felidézni a bihari falu harminc év előtti világát. A regény két főalakja közül Birtalan megszemélyesítője, Iványi József, hiteles, jó alakítást nyújtott. Mezei László szerepét azonban nem Bálint András színészi alkatára szabták. Mezei okos, önmagát művelő a Szabad Szóba cikkeket író szegény parasztjáról inkább Szabó Pál vagy Veres Péter keményebb fából faragott egyénisége, színészben gondolkozva néhány más név jut az ember eszébe. Tetszett Bánhidi László Árkus Bálintja. Halványabbra sikerült az urakhoz húzó parasztok és a regényben színesen jellemzett nőalakok ábrázolása, sok kezdeti bukdácsolás, elektronikus szemkápráztatás után mértéktartóbb, ízlésesebb formát nyert Csenterics Ágnes rendezésében. A kissé ironikusra hangolt énekes-táncos produkció látványossága elsősorban a színes adásban érvényesült. Az Enyém a képernyő! sorozatban Rátonyi Róbert kapott lehetőséget, hogy jó másfél órán át kedves ízlése szerint szórakoztassa a közönséget. Rátonyi nem törekedett arra, hogy új oldaláról, esetleg régi szerenálmaiban mutatkozzék be, önmagát adta a fergeteges lendületű konferanszban, a művészvendégeivel eljátszott zenés és prózai jelenetekben, a francia bohózatban is (amely rövidebben csattanósabb lett volna). Egyszóval a Rátonyi-show azt nyújtotta, amit a népszerű művész kedvelni vártak: könynyed, derűs szórakozást. Ezüst jubileum 25 évvel ezelőtt, alkotmányunk ünnepének előestéjén tartotta legelső előadását Dunapentelén az Állami Déryné Színház elődje, a Falu Színház. A televízió több mint egyórás műsorban köszöntötte a jubiláló országjáró színházat. Az ünnepi köszöntő az alkalomhoz illő emlékezésnél többet nyújtott A műsor dokumentum- és riportelemeiből, a színház művészeti fejlődését illusztráló előadásrészletekből sokszínű tv-produkció kerekedett Régi híradófelvételek és a társulat alapító tagjai vallottak a kezdetről, amikor Thália első autóbusza elindult a távoli falvakba. Czéh Gitta, Jákó Pál, Szántó Margit. Fenyvessi Balázs emlékező szavai őszintén tükrözték az egykori fiatal színészgárda szinte forradalmi romantikái, lelkesedését, áldozatvállalását, hitét a népszínház küldetésében. A televízió, amely nemcsak színházi közvetítéseivel, hanem egész létével, programjával tagadhatatlanul konkurrense a vándorszínháznak, szép műsorral fejezte ki megbecsülését a jubiláló társulat iránt. Nyáresti mulatságok Az ünnepi program néhány órájában a könnyű műfajérot a képernyő. A Rohan az idő . cm ! összeállítás most negyedik alkaimmal kötötte csokorba az elmúlt évtizedek örökzöld slágereit. A tv-revü Itt keressük a kenyerünket A csalódás érzése foghatta el azokat, akik augusztus 20-án kora este megnézték a televízióban az „Itt keressük a kenyerünket” című színes dokumentumfilmet. Pedig — ahogy mondani szokás — szinte minden „benne volt”, amit a néző kereshet. Megismerhettük belőle egy magyar vállalat fényes karrierjét, megtudhattuk, hogyan alakult ki az egykori, mintegy 200-féle ipari terméket, köztük pipaszúrkálót gyártó „kócerájból” Európa egyik legnagyobb irodagépgyártó vállalata. Kopeczky Laos tv-riporter, Várszegi Károly operatőr és Pintér Gyula rendező jóvoltából megfordultunk az Irodagépgyártó Vállalat pesti törzsgyárában, kecskeméti és vasadi üzemében. Sőt, még az egyik svájci városba is ellátogathattunk, ahol az IGV egyik külföldi kooperációs partnerének vezérigazgatója nyilatkozott arról, milyen hasznos dolog is az, ha egy magyar és svájci vállalat összefog. A sok érték ellenére kielégületlenül keltünk fel a karosszékből. Hiányérzetünket az okozta, hogy vajmi keveset tudhattunk meg arról, mi játszódott le az idő alatt az emberek fejében, lelkében, miközben a vállalat így felvirágzott. Igaz, sok deklaratív jellegű nyilatkozatot hallhattunk arról, milyen nehéz volt áttérni az újra. De hogy miből is álltak ezek a sokat emlegetet nehézségek, annak bemutatásával a film alkotói sajnos adósak maradtak. Pedig a munkások bizonyára szívesen elmondták volna, milyen nagv próbatétel elé kerültek, amikor a ripaszurkálók gyártásáról kellett áttérniük a bonyolult pénztárgépek előállítására. Va’ószínű. a paraszt-. Illetve háziasszonyoknak jg ]et( Volna mindpTt:ve*ájuk ae-ot, mit éltek át valójában amikor a kananvplet. 3 főzőkanalat cseréltél* fel „ modem üzem rr a rr í ^„1 füveimével. Tsmós meg? áttanítanunk: saino? rpée nem tudt,Tn]* lese-’-—írZrr. ti*báoV-ról. A gyárak ferlődését már gyakran jólberámlják — az emberekét ritkábban. (magyar) , HA MEG NEM TUDNA... Az augusztusi tudományos mozaikban többek között arr is válaszoltak, miért éppeezen a napon tartjuk az ünnepet, mi a történetírók magyarázata erre. De szerencsére nem ragaszkodott a szerkesztő, Kerekes István, az augusztusi ünneppel kapcsolatos témák felvonultatásához, más, érdekes tudományos magyarázatokkal is’ szolgált. Például szó volt Hunyadi haláláról, a penicillin felfedezéséről, Bakfark Bálint lantművészről stb. A sok ünnepi vers és zene között jólesett egy kis „hétköznapi” tudomány. Háry Márta