Népszava, 1982. szeptember (110. évfolyam, 204–229. sz.)
1982-09-18 / 219. szám
NÉPSZAVA SZOMBAT, 1982. SZEPTEMBER 18. Talpra állított művelődés Népünnepély és szakmai fórum Újpalotán Körhinta, céllövölde, giccsárusító bazársor nélkül is meg lehet teremteni a falusi búcsúk hangulatát — bizonyították be az első szeptemberi hét végén Újpalotán vendégeskedő művelődési házak képviselői, az Országos Közművelődési Tanács és a Népművelési Intézet „nyitott ház kísérletének” résztvevői. Az újpalotai szabadidő-központ meghívására érkezett dombóvári, jászberényi, jászkíséri, jászszentlászlói, százhalombattai, magyarnándori és zalaszentgróti művelődési házak vezetői a jelek szerint megtalálták a módját, hogyan teremthető eleven kapcsolat az emberek között, és tapasztalataikat igyekeznek megosztani egymással. Így lett a kétnapos találkozó az ott lakók számára népünnepély, és rangos szakmai fórum a népművelőknek. Gyurmával, fűzfavesszővel, gyékénnyel, bőr- és textildarabokkal, fonalakkal megrakott asztalok sorakoztak a fakuló gyepen, hogy e szabadtéri játszóházakban és műhelyekben minden arra járó gyerek és felnőtt — ha kedve szottyan rá —, elsajátíthassa a kézműves mesterségek alapfogásait. Nyílt titok ugyanis, hogy a közös kedvtelések egymás iránt is érdeklődővé teszik az idegeneket. A zalaszentgrótiak főzési bemutatója, a borkóstoló, a táncház, az autó- és repülőmodell-bemutató csupa vonzó ürügy volt az egy lakótelepen élőknek az ismerkedésre. Sokan most lettek közigazgatási értelemben vett szomszédokból igazán „földikké”.zal, hogy javította a szövetkezeti tagok terméshozamát, egyúttal a magasabb A dombóvári „csoda” Beszélgetésünk könyörtelen hangzavarba fulladt: zajos gyermekcsapat „meózta” a főző férfiak birkapörköltjét. Csakhamar csupa fényesre törölt — nyalt? — tányér maradt az asztalokon; a jóllakott csoport odébbállt. Folytathattam a társalgást, ezúttal Balipap Ferenccel, a dombóvári művelődési ház igazgatójával, aki úgy érzi: az utóbbi időben kínosan sokat ajnározzák őket, mármár szakmai legendák övezik a dombóvári „csodát”. Pedig csak józanul gondolkoznak. De a kezdet számára sem volt könnyű. — Sokáig nem értettem, mit takar a nyitott ház fogalma, pedig a Népművelési Intézet munkatársai rengeteget beszéltek róla — idézte föl szemléletváltásának történetét. — Kommunikációs térről, manipulációs eszközökről, konténerekről, recepcióról, programokról magyaráztak egyre. Bántott, hogy nem mondják meg egyenesen, mit kell tennem, hogy a kísérleti célnak megfelelő módon irányítsam a ház munkáját. Aztán egyszerre kezdtek megvilágosodni az összefüggések. Rájöttem, hogy a saját tennivalóimat nekem kell megtalálnom a nehezen elsajátított, de mindent más megvilágításba helyező új gondolkodásmód segítségével. — Miben különbözik az új koncepció a régitől? — Az életközelségben, tudniillik a népművelőknek is szintű termelési kultúra kialakításában is közreműködött, részt kellvenniük az emberi kapcsolatok megszervezésében. Dombóvárott például sokak megrökönyödésére olyasmit is bevittünk a művelődési házba, amiről azelőtt mi sem tudtuk volna elképzelni, hogy odavaló lehet. Betelepítettük a gyári munkapadokat; ott fröccsöntöttek a munkások a márványpadlón, hogy bemutassák a szakmájukat. Képzőművészeti tárlat helyett csavaripari termékekből rendeztünk kiállítást; filmet forgattunk az egyes munkafolyamatokról és a különböző üzemek életéről. Csupa fiatal gyár van a környékünkön, a dolgozóik egymásra is kíváncsiak voltak, nálunk kielégíthették az érdeklődésüket. Később egyik szabadegyetemet, tanfolyamot rendeztük a másik után, a munkahelyi vezetők és beosztottak kifejezett kérésére. Akaratuk ellenére semmit nem erőltetünk az emberekre, az önkéntes művelődés hívei vagyunk. Egyébként a művelődési ház egész nap nyitva tart, ezalatt bárki bejöhet, és használhatja az ott található eszközöket, a szövőszéktől a fotólaboratóriumig, a zongorától a nyomdáig. Egyetlen kikötésünk, hogy a szakköri foglalkozások ideje alatt ne zavarják az odajárókat. Mert az újak mellett a hagyományos népművelési formákat is megtartottuk: nem vagyunk semmi jónak az elvontak RÉGI HÁZAK Károlyi András Amiről a népművelő álmodik , színes, ricsaros forgatagban nem lehetett megkülönböztetni a művelődési szakembereket a látványosságra kíváncsi helybeliektől, ők is családostól érkeztek, s úgy ítélkeztek a programokról, hogy részt vettek bennük. Varga Tamással, a Népművelési Intézet osztályvezetőhelyettesével a Pattogós utcai iskola ebédlőjében találtunk egy viszonylag csendes zugot, hogy a — csak belső használatra szánt — „nyitott ház” fedőnevű akció elméleti indítékairól beszélgessünk. — Ahhoz, hogy a népművelés betölthesse eredeti és legfontosabb funkcióját, hogy megváltoztassa az embereket — a fejéről a talpára kell állítani a mai közművelődési gyakorlatot. Hiába hangoztatjuk régóta, hogy az úgynevezett „magas kultúrán” kívül a mindennapoknak is megvan a maguk értékes hagyományrendszere, és a népművelőknek elsősorban ezen a szinten kell befolyásolniuk az embereket — többségük a mai napig a régi módon dolgozik. Nem arra kíváncsiak, milyen művelődési igényeket termel ki az élet környezetünkben, hanem maguk döntik el, milyen kulturális „szolgáltatásokkal” traktálják a személyiségjegyeitől megfosztott közönséget. — Ezzel szemben az új szemléletű népművelőnek azokat a bizonyos „alulról jövő kezdeményezéseket” kell fölkarolnia? — Legtöbbször azt is neki kell kihámoznia, mire van szükségük az embereknek. Ha jól dolgozik, úgy irányítja a dolgokat, hogy a művelődési ház az öntevékenység terepévé váljék. Zalaszentgróton például főzőtanfolyamot hirdettek férfiaknak. A társaság tagjai azonban —szakmunkástól a tanácselnökig — korántsem az ételreceptek kedvéért járnak a főzőpartikra, hanem hogy jól kibeszélgessék magukat egymással. (Amellett persze nagyokat esznek a közösen előállított menüből, de a cél már régen eszközzé vált körükben.) Minden népművelő ilyen, önkéntes alapon szerveződő kisközösségről álmodik. Tudni kell azonban azt is, hogy ami az egyik helyen „bejön”, a másik faluban csúfos kudarccal végződhet. Néha pedig a művelődés hétköznapi felfogásától meglehetősen távoli terepen is elérhetők eredmények. Jászszentlászlón például a művelődési ház kistraktorokat kölcsönzött a háztáji gazdaságok tulajdonosainak, s az Okkeresés vigalomra Elismeréssel hallgattam másnap, a budapesti népművelők újpalotai tanácskozásán, mi mindennel próbálkoztak eddig a jelenlevők, hogy összehozzanak vadidegen embereket; hogy otthonélményhez juttassák őket az új lakótelepeken; továbbá hogy föltámasszák emlékéletükből az egykori népünnepélyeket, s az aratóbál, a szüret, a majális helyett városba illő apropókat találjanak az össznépi vigalomra. Ha csak az újpalotai találkozó programját ismétlik meg másutt , meggyőződésem, hogy valamennyi szempontot „kipipálhatják”. De hát tudjuk: nem recepteket keresnek, hanem mindenütt a helyi adottságokat igyekeznek kiaknázni. Igazi eredményről majd csak akkor beszélhetünk, ha a háromezer művelődési ház közül nemcsak tizenvalahány, hanem a többség „nyitottá” válik. Reménykedjünk, hogy az idő — és mind több népművelő — megteszi a magáét, s a kísérletből országos gyakorlat lesz. Újpalotai élményeim hatására azt is megkockáztatom : talán előbb, mint utóbb. Valachi Anna V 9 GYÜLEKEZŐK Cs. Kovács László Gyurkovics Tibor A súgó és a tűzoltó Mensáros Zoltán „Záporpróba” című regénye ürügyén Mensáros Zoltán negyvennyolc éves korában (1968-ban) első regényével, a „Böjti szél”-lel hiteles, érdemleges könyvet tett le az irodalmi asztalra. Most megjelent új regénye, a Záporpróba arról győz meg bennünket, hogy állhatatosan dolgozó, fegyelmezett prózájú, erkölcsi erejű íróval van dolgunk. Korunkban igen kevés a szakavatott regény. Mintha egyébként kitűnő tehetségű prózaíróink is kerülnék a nagyobb terjedelmű, lélekrajzot felölelő regény műfaját. Mintha se előre, se hátra kötélhúzásban merevedett volna meg ez a műfaj. Az avantgerde divatja és a régies, hosszú lejáratú próza kötélhúzásában. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem születnek figyelemre méltó regényterjedelmek. Mensáros Zoltán könyve egy színházi (vagy életbeli?) súgólyukba kényszerült ember keserves hősiességéről, ügyetlenkedéséről, belső verejtékcseppjeiről szól. S barátjáról, ellenlábasáról, a tűzoltóról, aki mesterséges tüzet szít a színházban saját hatalmának fitogtatására. E között a két ember között feszül a regény íve — a társadalmi gyáva és a társadalmi bátor ember között. Egyfelől a múltjában megkopott, tétova erkölcsi súgó, másfelől a tűzoltóruhát praktikusan és büszkén viselő hatalmi ember, mindketten az igazi tűz elkerülésére ügyelve. De amíg a súgó (Berta Géza) a maga tétovaságával hamleti gyávaságba hull (és emelkedik), addig a vaskos tűzoltó (Tuska Márton) primitív erejével handabandázik. Tűzzel ijesztget mint tűzoltó. Tűzoltó, hogy tűzzel hatalmaskodjon? A súgó (és az író) még a háború előtt kivetkőzött egyenruhájából, nehogy hatalmi indulatait a „kard és derékszíj ereje” hatalmába kerítse. Az új világ megbüntette származása miatt, s így fokról fokra a súgólyuk félfontos bunkerébe süllyedt. Mondjuk azt, meghasonlott? De erkölcsi erejét megtartotta. A tűzoltót az egyenruha hatalmába keríti. Emberséges vágyait megtöri és ahelyett, hogy kivetkőznék hatalmi egyenruhájából, egyre jobban belelovalódik. A súgó a múltját bűnhődi, a tűzoltó a jelenét. Az egyenruha szimbolikusan egymásra kopírozódik. Természetesen ez csak a regény csontváza. Mensáros könyve pókháló finomságú erezettel van átszőve — a szimbolikus történetet életmeleg hatja át. Különleges érdeme, hogy olyan ritmust teremt a könyvben, mely lassú, késleltető elbeszélésével állandó feszültségben tart. Baljós állapotot jelez, mint egy elbeszélő krimi. Közben a környék kisemberei éles novellaszerűségben rajzolódnak ki: valóságos kisember-társadalom szövevényébe kerülünk. A világháborús sebesült trafikos, a nem szerelmes trafikosné, Irma, a trafikosok hervadó, apját kocsmából hazatámogató nagylánya, a huncut Franci úr, a hulladékgyűjtő, a társbérlő árnya, a kivedlett jéghokikapus, a levéltáros, a nagyzoló színész, az ügyvéd, a vasúti kapuőr és a többiek laza rendbe állva nyomasztóan érzékeltetik a gazgazdaság ügyeskedőit-ügyetlenkedőit, a társadalom kátyúit a járda mellett egyre sokasodó autók mellett. A késleltető ritmussal, a realisztikus aprólékossággal tágas belső térbe kerülünk, mely az igazi regény sajátja. Ennek a könyvnek belső tágassága van, ezért érdemli meg igazából a regény rangot. S ebben a belső térben filozófiai bölcsességgé emelkedik, mely esendő hősökké árnyékolja figuráit. A súgó egyenruhája múltját szenvedi, a tűzoltó egyenruhája jelenét. Valami szimbolikus igazság szellemében. A belső és a külső események mesteri váltogatásával, a „fás”, belső lélegzésű hétköznapi nyelvhasználattal, fojtó légkörű, érdekes regényt írt Mensáros Zoltán. Érdemes elolvasni. Kiss Emőke NYÁRUTÓ Kamasz szelek rikoltva terelik a felhőket, az utcákon koppan a csepp, tócsából mosolyog ki a nyár, foltozza varázslóköntöse darabjait.