Népszava, 1987. június (115. évfolyam, 127–152. sz.)

1987-06-03 / 129. szám

10 Nyugdíjasok fóruma A legjobb szó rá: figyelmesség Mivel is lehetne jellemezni azt a munkamódszert, ahogyan a MEDOSZ valamenynyi testülete folyamatosan foglalkozik a nyugdíjasokkal? Talán a legjobb meghatározás a figyelmesség lehet. Ebben a szóban bennfoglaltatik a szervezet egészének, a tisztségviselőknek állandó munkája, ahogyan a nyugdíjasok életét, körülményeit figyeli és annak javításán fáradozik. A szakszervezet 26. kongresszusán megállapították, hogy tagjaik között igen nagy az alacsony nyugdíjasok aránya. Ez a tény meg is szabta a feladatokat. A szakszervezetek, a tisztségviselők kötelessége, hogy naprakészen tudják, hol várnak segítséget, ki szorul anyagi támogatásra, ki gondoskodásra vagy orvosi ellátásra, netán közösségre vágyik. — Igen sok módja van a nyugdíjasok támogatásának — mondja Paukovits István, a MEDOSZ osztályvezetője. — Számos nyugdíjas alapszervezetünk van, ahol a befizetett tagdíj ott marad, ami évi 300 ezer forintot tesz ki. Ezt még központi alapból — az elnökség döntése alapján — kiegészítjük fejenként 50 forinttal. Ez évente 140 ezer forint. Ott helyben döntik el, hogy mire használják ezeket a pénzeket. Általában szociális célokra fordítják. Az idős tagok esetenkénti segélyezésére külön 250 ezer forintunk van és 15 ezer rendkívüli, gyors szociális segélyre. Tudjuk, hogy az idősek legtöbbször hozzátartozóik elvesztése idején is támogatásra szorulnak. Erre is tartalékolunk 60 ezer forintot évente. De örömteli kiadásokra, például kirándulásra vagy azok meglátogatására, megajándékozására, akik kevésbé tudnak mozogni, ugyancsak tartalékolunk. A MEDOSZ alapszervezetek ott tudnak a legjobban gazdálkodni az öregek javára, ahol jó az összhang a gazdasági vezetőkkel, sikerült meghonosítani az idős emberek megbecsülését. A Bólyi Mezőgazdasági Kombinátban egészítették ki először az állami gazdaságokban az alacsony nyugdíjakat. Ez a módszer rövid másfél év alatt széles körben elterjedt az állami gazdaságokban. Egyéb támogatásban is részesülnek az öregek. Tüzelő beszerzésében segítik őket, a háztájihoz tenyészanyagot biztosítanak és takarmánnyal is hozzájárulnak az állatokat tartó, s arra szerződést kötő nyugdíjasok munkalehetőségeihez. Tulajdonképpen olyan sokrétűek, egyénhez és helyhez kötöttek ezek a támogatások, hogy jószerivel fel sem lehet sorolni őket, de kitesznek annyit, mint az országos, központi támogatás. A szervezésükben, az igények felkutatásában, a lehetőségek feltárásában ott van a helyi szakszervezeti bizottság és sok száz bizalmi figyelmessége. A MEDOSZ az idősek üdültetésében is jeleskedik. Mint Paukovits István elmondta, majd minden nyugdíjas gyógyüdülési igényét sikerül kielégíteni. Hajdúszoboszlón, Gyulán, Bükfürdőn, Hévizen és Zalakaroson pihennek a munkában megfáradt öregek. Évente négy csoportban a veteránokat, régi szakszervezeti harcosokat üdültetik ingyen. Most felújítások folynak az üdülőinkben, ezért az idén csak két turnus lesz Szigligeten. De ha a balatonfüredi gyógyüdülő bővítése és felújítása befejeződik, újra bővülnek a lehetőségek, sőt Füreden a gyógyítást a SZOT Szanatóriumban biztosítjuk. A tovább bővítésnek határt szabnak anyagi lehetőségeink, de azért arról is szívesen szólok, hogy nagycsaládos dolgozóinkat minden évben Keszthelyen, az Agrártudományi Egyetem Kollégiumában üdültetjük ugyancsak ingyen. A tervek szerint 1985—89-ig a MEDOSZ 221 millió 600 ezer forintot fordít gyógyüdültetésre. L. V. Kőbányaiaknak ingyen Múlt hónapban, fórumunkban vetettük fel a kérdést, hogy mi lesz azokkal az idősekkel, nyugdíjasokkal, akiknek családtagjai üdülni szeretnének, de nincs kire hagyni az idős embert, írásunknak nagy visszhangja volt, így egy meghívót is kaptunk a kőbányai Pataky István Művelődési Házba, egy különleges nyugdíjas-összejövetelre, amelyen nyolcvan, üdülni vágyó idős találkozott. Nyugdíjasok fóruma Összeállításunk minden hónap első szerdáján jelenik meg SZERDA, 1987. JÚNIUS 3. NÉPSZAVA Egy szociális nővér feljegyzései Félbehagyott debreceni napló „ Mindig azokkal kell törődni, akik segítségre szorulnak, így tanította kedvesanyám, kedvesapám.” Ezeket a mondatokat az 5-ös autóút idegfeszítő kocsiáradata sem tudta kitörölni a fülemből. Ma is úgy csengenek a szavak, mint ahogyan azon a langyos tavaszi napon a debreceni Megyei Kórház-Rendelőintézet krónikus belgyógyászati osztályán elhangzottak. Azt, hogy mennyi a tartalom mögöttük, igazán az tudja értékelni, aki találkozott Pörge Józsefné szociális nővérrel. A középkorú aszszony szemében szomorkás fény csillan, amikor munkájáról, mindennapjairól beszél. „Én nem tudok veled mit — Nagyon gyakori eset az ilyen — mondja a szociális nővér, miközben elhelyezi a táviratot B. S. dossziéjába. — Tudja, az emberek az életük során kétszer vannak kiszolgáltatott helyzetben. Egyszer, amíg kiesik, hiszen az életet adó táplálékot, az ápolást a felnőttektől kell megkapniuk. A másodjára kialakuló kiszolgáltatottság sokkalta nehezebb, hiszen akkorra már sokszor csak teher az ember. Teher mert öreg, mert beteg, mert már nem használható semmire sem. Nincs ennél tragikusabb kiszolgáltatottság a világon. Sárga papírhalom kerül elő. Tisztes távolból is jól kivehető az ákom-bákom írás: „Híven szerető anyátok”. Fölötte gépelt sorok, a gyermekeknek szánt intézeti gondolatokkal: „Kedves hozzátartozó! Mint ahogy arról már hosszabb ideje tudomása van, O. J. nénit osztályunkon ápolják. Kérem, hogy a néni további gondozása ügyében szíveskedjék megkeresni. Ez a beszélgetés alkalmas lehetne arra, hogy a további gondozás intézéséhez, esetleg szociális otthoni elhelyezéséhez segítséget kezdeni, intézd ahogy tudod” — kopognak a könyörtelen távirat szavai, amelyet a 75 esztendős B. S.-nek továbbított a postás. A fiától jött az üzenet. Az idős ember a krónikus osztályon gyógyult fel betegségéből, ideje lenne, hogy visszavigyék az otthonába. Fia a város egyik ipari üzemében, három műszakban dolgozik, nem tudja vállalni édesapja felügyeletét. Pedig egyedül hagyni nem lehet. Hogy mi lesz a megoldás? Mindenkinek más. B. S. valószínűleg szociális otthonba kerül majd, ha megüresedik egy hely, a fia pedig végezheti tovább a három műszakos munkáját nyújtsunk. Aláírás: Pörge Józsefné.” Tapintatos mondatok. Nem is értem, miért ennyire tapintatosak, amikor O. J. néni több, mint fél éve fekszik a megyei kórház csúnyán kifejezve, ám a köznyelvben mégis elfekvőnek nevezett osztályán. A szociális nővér többször próbálkozott azzal, hogy a néni nyolc gyermeke közül valamelyikkel kapcsolatot teremtsen. A nyolc gyermeknek életet adó édesanya, akit a Debrecen melletti kisközségből vitt kórházba a mentő, már felépült, korának megfelelően egészséges, nincs szüksége az intézetre. Haza mehetne, ám nincs hová. Egyetlen gyermeke vállalná az édesanyját, sajnos pont az, aki állandó alkoholizálása miatt maga is felügyeletre szorul. Megkezdődik hát a végeláthatatlan szülőtartási per. Újabb fél év telik el, de egyetlen hivatalos szerv sem intézkedik. Közben az édesanya szorgalmasan küldözgeti leveleit, hátha valamelyik gyermeke megszánja őt. Egy kerek esztendő telik el a kórházi élettel, és az anya nem bír tovább várni. Végleg elmegy. Egyetlen gyermeke sem volt ott, amikor végérvényesen lehunyta a szemét. A szociális nővér nem minősíti az esetet, csak megmutatja O. J. néni doszsziéjának utolsó lapját. Egy újságkivágás a megyei lapból. „Tudatjuk mindazokkal, akik ismerték, hogy szeretett édesanyánk O. J.-né temetése ekkor és ekkor, itt és itt lesz. Aláírás: a gyászoló család.” Mit gyászolnak ezek a nyolcak? Azt az édesanyát, akinek életéből kerek esztendő a fölöslegesség érzésével telt el? Azt, aki takargatta gyermekei embertelenségét, nem akarta, hogy megtudják, talán önmaga sem akarta elhinni, hogy nem kellett azoknak, akiket mindennél és mindenkinél jobban szeretett. — Kórházunk 1368 ágya közül 30 a krónikus belgyógyászati ágy, fele a férfiaké, fele a nőké, — mondja az osztályon hivatását végző Pörge Józsefné. Eredeti foglalkozására nézve ápolónő, aztán úgy hozta a sors, hogy 24 évi szolgálat után a nyugdíjba vonuló szociális nővér helyére kérték, öt éve már annak, hogy ő a kérésre igent mondott. Hogy miért? — Sokszínű, gyönyörű munka az enyém, bár lehetséges, hogy hosszú ideig nem lenne szabad csinálni. Néha nagyon beleszomorodok, aztán valahogy mégiscsak továbblépek. Jön egy újabb beteg, egy újabb sors, egy ember, akin segíteni kell. Igaz, a mi lehetőségeink igen korlátozottak. Nem vagyunk hivatalos személyek, mi csak kérhetünk, javasolhatunk a családoknak, a tanácsnak, a gyámügyisnek, a szociális otthonok vezetőinek. Sokszor azért meghallgatják szavainkat, és akkor újabb erőre kapunk. Stefánia néni 71 éves. Egy 14 és egy 16 esztendős kislánynak a nevelőszülője. Állami gondozásból vette ki őket, még picinyke korukban. Egész életében másokért dolgozott, megérdemelné, hogy most őérte áldozzon valaki. Csakhogy nagy a baj. Kórházba kerülése miatt a gyermekeket hetes kollégiumban helyezték el a hatóságok, és miután kiskorúak, nem vihetik haza nevelőanyjukat. Pedig számukra Stefánia néni a család. Nincs közeli rokon, így a szociális nővér a volt munkahelyén és lakókörzetében kutat. Egy jó embert keres, aki a két kislány támogatásával vállalná Stefánia néni felügyeletét. Ahogy a tíz ujjunk sem egyforma, úgy különbözik a krónikus osztályon ápoltak esete is egymástól. Csupán egy a közös, hogy valamenynyien elesettek, ki azért, mert az öregség kíméletlensége folytán képtelenné vált önmaga ellátására, ki pedig azért, mert valamilyen egyéb baj kezdte ki önállóságát. Az elesettek többsége szeretetre méltó, hálás a törődésért, a jó szóért, boldog ha a látogatóval kezet foghat, örül, ha dicsekedhet gyermekeivel, akik többre vitték nála, akik nagy emberek, felelős beosztásban dolgoznak, mindenki tiszteli őket. Akadnak azonban olyan idős emberek is, akiket a sors kegyetlensége a türelemtől, a szerénységtől is megfosztott. Rájuk mondják: összeférhetetlenek. P. F.-né az elmúlt év őszén került az osztályra, ő is ki— Nagyon nagy a felelősségünk az idős emberek elmozdításában. Aki 70—80 évet leélt egy helyen, sohasem tud gyökeret ereszteni másutt. Ezért, akit csak lehet, megszokott környezetében kellene tartani. —mondja dr. Antal Gabriella a pszichiátriai osztály adjunktusa. — Tudom mindez a realitást gyakran nélkülöző kívánság. Egyszóval teljesíthetetlen. És még csak nem is azért, mert elvetemültek a fiatalok. A pszichiátriai osztály 60 ágyán 20 beteg vár szociális otthoni elhelyezésre. Nem elmebetegek, csak öregek, akik nagyon magányosak, ezért váltak zavarttá. De rövid ápolás és kezelés után visszamehetnének az úgynevezett normális emberek közé. Csakhogy nincs, aki vállalja őket. Egyetlen kiút lenne, és az egészségügy számára is e tekintetben, ez pedig az intézeti elhelyezés. Van olyan érzésem, hogy minálunk, miután hiány van a szociális otthoni helyekből, csak az mehetne már, de nincsen senkije. Története rövid. A férj — valamikor gazdag ember volt —, pár éve meghalt. Az idős asszonyt — miután nincs saját gyermeke — szomszédai rábeszélték, kössön eltartási szerződést. Szereztek is egy kedves fiatal házaspárt, akik boldogan vállalták a gondozását. Csakhogy nagyon hamar kiderült, semmi sem jó, amit a fiatalok csinálnak. Tűrhetetlenné vált a helyzet, úgyhogy a házaspár még idejében felbontotta a szerződést, és elköltözött. Teltek a hónapok, rendben is volt minden, mígnem a néni megbetegedett és kórházba került. Mi lesz vele? A szociális nővér a gyámhatóság segítségét kéri, és az általuk kinevezett eseti gyám rendelkezik majd arról, hogy szociális otthoni elhelyezést kapjon. Nyugdíja nincs, de a még ma is irigylésre méltó háza terhére meg lehet állapítani a gondozási díjat. Csakhogy mikor kerül sor minderre? — Sokszor nem is tudja kivárni az öreg ember — így a szociális nővér. — Igaz, a gyámhatóság 30 napon belül általában döntést hoz, de jaj, még ebben a szociális otthoni férőhelyekkel viszonylag jól ellátott megyében is hónapok telnek el sokszor, mire megfelelő helyet találnak az idős embernek kerül intézetbe, akinek vagy senkije sincs, vagy protekciója van. Nehezen írom le a mondatot: terheket cipelünk. Cipel a család, a kórház. Kétkeresős családmodellünkbe, ahol a megélhetéshez a férj keresete mellett szükség van az asszonyéra is, nehéz megoldani bárkinek is a gondozását. A gyerekekét, ha nem betegek, megoldja a bölcsőde, az óvoda. De ki oldja meg a magatehetetlen öregek ápolását? Még ha vállalkozik is valaki az ápolásukra — mert azért akad, aki 5—6 ezerért vállalja a 24 órás gondozást —, akkor is akadály a sok 52 négyzetméteres lakás. Mégis tenni kell, sürgetően fontos tenni valamit azért, hogy a tisztességes munkában megfáradt öregjeink méltóképpen élhessék életük utolsó hányadát. Ehhez pedig többféle megoldásra, köztük a több generációnak otthont nyújtó lakásokra, a szociális otthonok és a nyugdíjasotthonok bővítésére is szükség van. Nógrádi Tóth Erzsébet Tragikus kiszolgáltatottság Csak öregek és magányosak Irány: Boglárlelle! Minden bankat, bánatunkat itthon hagyjuk és üdülünk — mondja Fichl Ferencné, aki már tizenhárom éve nyugdíjas. — Számomra öröm és megtiszteltető a lehetőség, hogy tíz napot ingyen üdülhetek — teszi hozzá Kalmár Ferencné. — Nagyon örülök, de szavakkal nem tudom kifejezni hálámat a tanácsnak, kis nyugdíjamból ugyanis képtelen lennék még csak elmenni is a Balatonig — mondja Gunics Andrásné. — Másodszor utazunk a férjemmel, csupa jót és szépet mondhatok nem csak a vezetőről, a doktornőről, de az ellátásról, az étkezésről, a szórakozásról is. — Kalapot le — teszi hozzá Feri bácsi, Moskovics Ferencné férje. — Még a forgalmat is leállítják, amikor átvonulunk az étterembe. És a kiszolgálási Ház ritkán van részünk ilyesmiben — véli Tenora Sándorné, aki szintén másodszor üdülhet. — Még életemben sohasem üdültem, remélem megélem, tényleg eljutok, már olyan izgatott vagyok. El sem tudom képzelni, hogy az ember lányát tíz napon keresztül kiszolgálják, minden jóval ellátják, az nagyon jó lehet — néz rám biztatást várva Rekeczky Jánosné leszázalékolt, csökkentlátó. A biztatást dr. Demján Sándorné a X. kerületi tanács elnökhelyettesétől kapták azon a megbeszélésen, amelyet a Pataky István Művelődési Házban rendeztek. Feledhetetlen, gondtalan, szórakoztató tíz napot ígért. Hozzátéve, hogy készüljenek fel a vetélkedőkre, a kérdésekre mert szó sem lehet tétlenségről. Reggel 7 órától este 10-ig gazdag programmal tölthetik el az időt. Egy biztos unatkozni senki sem fog. Az ágyak kényelmesek, az ételre sem volt még panasz, a programok pedig választékosak. Bakos Mária doktornő, a Bajcsy-Zsilinszky Kórház orvosa kíséri el a beutaltakat. Felhívja a figyelmet, hogy a gyógyszerét senki se felejtse otthon, valamint mindenki hozzon kényelmes ruhát magával. Demény Attiláné a tábor vezetője, felolvassa a névsort, közli az indulás és érkezés időpontját, és mindenkit biztosít, hogy férjével együtt mindent megtesznek a kellemes, szórakoztató, időtöltésért. Az előzményekről pedig dr. Demján Sándorné tájékoztat. — A X. kerületi tanács nyolc éve, elő- és utószezonban díjmentesen üdülted a kisnyugdíjasokat, valamint a társadalmi munkában élenjáró nyugdíjasait. Több száz azoknak a száma akik még életükben nem voltak üdülni, nem látták a Balatont, semmilyen közösségben nem járnak. A boglárlellei úttörőtábor a tanácsé. Itt évente 160 idős kisnyugdíjast tudunk elhelyezni, ellátni, és költségeit fedezni. A kerület üzemei, intézményei, a Sörgyár, a Csokoládégyár, a Kőbányai Közért, az OTP, az Állami Biztosító, a Közlekedésbiztonsági Tanács, sokat segít, hogy a kerületünk öregjeinek a lehetőségeken belül maximális szociálpolitikai támogatást tudjunk biztosítani. Már a buszt, amit a MÁV Északi Járműjavító Vállalata, valamint a Sörgyár biztosít, telerakják finomságokkal. Már van programterv, autóbusz, úticsomag , irány: Boglárlelle! Kerekes Mária Várni, hogy jöjjön valaki Sok az idős ember, kevés a szociális otthon. 1985-ös adatok szerint hazánk lakosságát tekintve a nyugdíjkorhatáron felüliek száma 2 millió 271 ezer, közülük több mint 1 millió 800 ezren túl járnak a hatvanadik életévükön. Mindezekből következik, hogy az össznépességen belül 21,3 százalék a nyugdíjas koron felüliek aránya, és 17,7 százalék a 60 év felettieké. Hajdú-Bihar megye lakosságának pedig 19,6 százaléka nyugdíjas és 16,5 százalékot tesz ki a 60 feletti népesség. Igaz, pontosan nem tudjuk hányan szorulnának szociális ellátásra, ám az nyilvánvaló, hogy az igények meghaladják a lehetőségeket. Az ország megyéi közül Baranyában a legkedvezőbb a helyzet, ott ugyanis 10 ezer 60 éven felülire 207,8 tanácsi szociális otthoni hely jut, Hajdú-Biharban 107. Bár ennél sokkal roszszabb helyzetet is tükröz a statisztika, hiszen Vas megyében csupán 66 hely várja az időseket. Tehát kényszermegoldást kell találni, ez pedig sok esetben a kórház. Nincs orvosi szív, amelyik ne tartaná a rászorulókat szociális körülményeik miatt a kórházi osztályon. De hát ennyire gazdagok lennénk? Olvastam ugyanis valahol, hogy hazánkban körülbelül 1 millió 500 ezer forintba kerül egy kórházi ágy megteremtése. Azt pedig már Debrecenben hallottam, hogy havonta átlagosan 2000 forintba kerül egy kórházi ágy igénybevételének a költsége, aminek csak tört része lenne a szociális otthoni helye. A szükség azonban nagy úr. Így bizony, akinek nincs hová mennie, legalább ennyi tisztesség illesse meg őt vén korában, hogy maradhasson azon a gyászos elfekvő ágyon, a kétszer másfél méteres élettérben, ahol az összes vagyon egy fém éjjeliszekrényben is elfér. — Van, akinek sikerül visszatalálni szeretteihez, de van, aki bár sose ment volna el tőlünk — mondja a nővér. — K. L. bácsit hazabeszéltem a kórházból, de miért is tettem? Sosem tudom elfelejteni a tragédiáját. Falusi öregember volt, nagy ritkán fordult csak meg a városban, kórházat is csak akkor látott, amikor hozzánk került. Télvíz idején, teljesen kihűlt állapotban hozta be a mentő. Egyedül élt, a felesége jóval ezelőtt meghalt, a lánya pedig már másfél évtizede a városban él, ott dolgozik, ott teremtett otthont magának. A bácsit az orvosok talpra állították, de csak akkor engedélyezték a távozását, amikor a lánya magával vitte. Nem volt más megoldás, mint a városi háromszobás lakás. Az öreg csupán egy hétig bírta a panelt, és kiugrott a harmadik emeletről.