Népszava, 1987. június (115. évfolyam, 127–152. sz.)
1987-06-01 / 127. szám
6 ——.... SZÉP SZÓVAL Mindig öröm az embernek, ha olyan nyelvi változást tehet szóvá, melynek elbírálása során nem kell az ítélőbíró szerepét játszania. Ilyen egyes igekötők esete. Emlékszem, hogy diákkoromban (jó régen volt) még nevettünk, ha valakinek ilyesmire járt a szája: „holnap nem rándulunk ki", vagyis ha a kirándul ige elejét az alapigétől elválasztható elemnek, valóságos igekötőnek érezte. A többség akkor még nem. Ma viszont már megütközés nélkül — bár némi idegenkedéssel — halljuk az ilyesmit: „holnap ki szeretnék rándulni”, egy szinkronizált filmszöveg viszont csak ennyire merészkedett: „Maga még sose kirándult?", vagyis a kérdő formában sem merte elválasztani az igekötőt. A kirándul persze nem az egyetlen példa. Elég sűrűn találkozunk olyan igékkel, melyek tulajdonképpen szabályos igekötős igék, az ’igekötőt mégsem szívesen választjuk el az igéjétől, ésha mégis, mindig van bennünk valami félsz, nem követtünk-e el valami nyelvi Vétket. Valljuk be: nem szívesen halljuk az ilyen formákat: „nem őrizted ellen a motort?”, jobbnak tartjuk ezt: „nem ellenőrizted a motort?”. Pedig hát az ellenáll, ellenszegül, ellentmond, ellenvet stb. esetében lehet mondani, hogy ..nem állt ellen”, „ellen akarsz szegülni?” és így tovább. Amott azonban valami újkeletű nemességet érzünk, melyet a beszélő társadalom még nem akar elfogadni. Majd elfogadja egyszer. Már ma is inkább az igekötő teljes jogúságának elfogadása mellett voksolnék például az ilyen igék esetében, mint feltételez. „A francia rendőrség azt feltételezi” helyett talán jobb az „azt tételezi fel”, és túlzott óvatoskodásnak érzem az igekötő elmozdíthatatlanságát ebben a mondatban is: „A dráma egy nagy formátumú embert feltételez” (inkább: „tételez fel”). De már jogos az ingadozás — mondjuk — a kivitelez esetében („Az ötlet jó, de azt ki kell vitelezni”, másrészt: „A munkát a 43. sz. Építőipari Vállalat kivitelezte”). Ez utóbbi megoldás jó lenne, ha a munka elvégzésén, befejezésén lenne a hangsúly, de itt a „munka” a nyomatékos, ilyenkor az igekötő az ige mögé kerül („... vitelezte ki”?). A tősgyökeres szavak társadalma idegenkedéssel, olykor gúnnyal, iróniával fogadja az efféle igekötők „meghonosodási” szándékát. Meglehetős távoltartással fogadjuk például a felügyel „állampolgársági” igényét: nem mondjuk, „Fel akarok ügyelni”, így nem hibáztatható ez a mondat sem: „Az erőmű három blokkját felügyelni kell” (vagy jobb lenne ez: „fel kell ügyelni”?). A befolyásos igét pedig teljesen kiközösítjük a „jó” társaságból. Nem mondunk például ilyet: „az ember hogyan folyásolja be?”, „be akarlak folyásolni” — de minden további nélkül mondjuk ezt: „be szeretnék nézni hozzátok”. Egyebek közt itt sem ajánlanánk az igekötő leválasztását: „az eseményt 13 városban [ez a hangsúlyos] felvételezték" („vételezték fel”?). Különös, hogy az össze ebben a (teljes) formában szabályosan viselkedik, de „össz”-re rövidítve már nem. Nyugodtan mondhatjuk: „Ezek össze fognak verekedni", de az összponpontosítónak nincs ilyen formája: „pontosíts ossz!”. De honnan is ered ez a bizonytalanság, illetve idegenkedés? Főleg onnan, hogy az itt emlegetett (és sok hasonló nem emlegetett) ige nem úgy jött létre, hogy egy létező ige kapott egy igekötőt, ez a nyelvtörténetben sok ezerszer előforduló jelenség. Itt másról van szó: egy olyan főnevet igésítettünk, melynek első elemét (joggal) igekötőnek éreztük. Például: nem volt, és ma sincs „vitelez” igénk, de volt egy kivitel főnevünk, az aztán a magyar (és sok más) nyelvben a világ legtermészetesebb dolga, hogy ezt igésítjük: az egész főnevet, s a belőle képzett ige kapott „ajándékba” egy igekötőt. Ráadásul már a főnevet is sokszor egy „igazi”, a magyarban közismert igéből képeztük, megint máskor van egy olyan igekötős igénk, mely bátran elmehet alapszónak. Mondjuk, a feltételez nem a „fel-[-tételez” úton jött létre, hanem a feltétel igésítése útján. Csakhogy az igény ilyen háttérrel rendelkezik: tétel, tesz, feltesz — igazán nem szégyellni való „családfa”. De hasonlóképpen a felügyelőnek ott van az ügyel, felügyelő, felügyelet, az ellenőriz-nek az őriz, ellenőr, a felvételez-nek a vesz, felvesz, felvétel, sőt ritkán a vételez is előfordul. És így tovább. Mindezek alapján nagyon is valószínű, hogy a nyelvérzék (ez a legfontosabb, nem a nyelvművelők és nyelvtudósok) belátható időn belül elfogadja ezt a balkézről való rokonságot, s az említett (és nem említett) igéket teljes jogú igekötős igéknek fogja elfogadni. De afelől is nyugodtak lehetünk, hogy „édes nyelvanyánk” akkorára legalább annyi „zabi gyerekkel” fog megörvendeztetni. Martinké András „Törvénytelen igekötők SZÍNHÁZI ESTÉK Örökzöldek, tisztességgel A Csókos asszony a Vígszínházban Engem ugyan kísértetiesen emlékeztetnek Szilágyi László librettójának figurái Krúdy Gyula regényhőseire , de legyen: elfogadom, hogy a Csókos asszony orfeumtündére, Rica Maca, legfeljebb csak távoli ismerőse az Aszszonyságok díja Olcsavszky kisasszonyának, Dorozsmay Pista is csak azért hasonlít Czinkis úrra, a zongoristára, mert ő is a zongorát „műveli”, Kubanek, a hentesmester is csak szaktársa az Aszszonyságok díja lakodalmat ülő vastag hentesmesterének, és az is csak véletlen, hogy Krúdy regénye is éppen azon a tájon, az Üllői út, a Bakács tér környékén játszódik, s a benne felbukkanó kisemberek is éppen olyanok, mint a Csókos asszony Nagytemplom utcai lakói. És még azon sem csodálkozom, hogy fent említett Kubanek mester, a Józsefváros (magyarul: Josefstadt) legjobb virslijének készítője, habitusában nem áll messze egy bizonyos londoni szemetesembertől, nevezett Doolittle-től, nevelt lányában, az operettszubretté avanzsáló Pünkösdi Katókában észlelhető némi vonás Elisa Doolittle kisasszonyból, az a bizonyos báró pedig, akinek az úri negyedben, a Bajza utca sarkán van egy palotája, távoli rokona lehet Henry Higgins úrnak, szintén Londonból. Istenem, ez a világ oly kicsi, s a Nagytemplom utcától alig van távolabb a londoni Covent Garden piac, mint a Városligeti Színkör, ahol Katóka kisasszony akkora sikert arat a Csókos asszony című operettben, hogy még a dúsgazdag Tarpataky báró is rögtön felismeri a művészetét. (Hová is járna máshová egy báró szórakozni, mint a Városligeti Színkörbe, kimenős bakák és pesztonkák, meg szabadnapos villamoskalauzok és ráérő viceházmesternék közé? A Nemzeti Kaszinó unalmas kártyacsatái után ez nyilván maga a felüdülés, sőt, kifejezetten demokratikus elvekre is vall. A kérdés csak az eme népfiakat és népleányokat is beillatosítja-e a báró környezetében a megfelelő és az alkalomhoz illő parfümmel Salvator, a báró arisztokratikus inasa — mert ahogyan Krúdy regényének IV. fejezetében olvashatjuk, a Josef-, valamint a Franzstadt népe nem volt éppen ibolyaillatú, noha a Csókos asszony éhenkórász riportere és kuplettistája éppenhogy Ibolya Ede névre hallgat.) Egy szó, mint száz: Szilágyi László szövegkönyve s a figurái mérsékelten eredeti szellemi terméknek tűnnek, de ez mit sem jelent. Operettlibrettista onnan vesz, ahol talál. Javára írható viszont, hogy annyi fordulatosságot, annyi humort, anynyi érzelmességet beledolgozott a műbe, amennyi a folyamatos színpadi működtetéshez elegendő. A dalszövegek pedig olykor kifejezetten ötletesek, mi több: első hallásra megjegyezhetőek. A tizennyolc számból legalább hét örökzöld (Most, amikor minden virág nyílik; Éjjel az omnibusz tetején; Van a Bajza utca sarkán egy kis palota; Asszonykám, adj egy kis kimenőt; Asszony, aszszony, csókos asszony; Deborah a neve a drágának; Mi muzsikus lelkek, mi bohém fiúk), pedig hát a bemutató óta hatvanegy év telt el. És Zerkovitz Béla muzsikája ama 1926-os, Budai színkörbeli premier óta (ahol Honthy Hanna volt Katóka, a Nagytemplom utca virágszála) mitsem fakult, kopott. Talán azért, mert Zerkovitz pontosan tudta, hogyan kell fülbemászó dallamokat szerezni (s a rossz nyelvek szerint azt is tudta, ezek honnan szerezhetők ...). A Csókos asszony mostani feltűnése a Vígszínház színpadán sem szörnyülködésre, sem lelkendezésre nem ok. Egyszerű tény: egy prózai színház zenés darabbal (egy népszerű dalokkal zsúfolt, könnyed operett) kívánta zárni az évadját, amint azt jelenleg még vagy hat magyar színház teszi. Az okokat itt most ne firtassuk, meszszire vezetne. Inkább regisztráljuk, hogy a Vígben a Csókos asszony jó előadásban részesül. Nem forgatják fel a librettót, nem írnak bele az anyagtól idegen aktualizálásokat, nem fordítják ki a szövegkönyv s a muzsika eredeti kelméjét, nem veszik blődlire, groteszkre, álmélyre, paródiára. Eljátsszák, becsületesen, sok ötlettel, jó színészekkel és jó rendezésben. Iglódi István, az operettrendezésben nem járatlan vendégrendező, éppen annyi karakterrajzot és hitelességet kíván meg, amennyit ez a habkönnyű történet, s ezek a lenge figurák elbírnak. Viszont hagyja színészeit is dolgozni, és az egyes örökzöld számok „megcsinálása” is ízléses, olykor bravúros. (Ebben, persze, fő részes a koreográfus, Devecseri Veronika is.) Az Éjjel az omnibusz tetején, vagy a Los Angeles, s a báró estélyének nagy táncbetéte kifejezetten remeklés. Különösen, hogy a Víg színészei nem operettszínészek, s nem kötelező, hogy olyan fergeteges, helyenként akrobatikus szubrettalakítást tudjanak nyújtani táncban, énekben, mint Rica Macaként Igó Éva, olyan táncskomikusi erényeket csillogtassanak, mint Ibolya Edeként Méhes László, úgy legyenek primadonnák, hogy nem a klasszikus operett sémáit hozzák, mint Pápai Erika teszi Pünkösdi Katóként, úgy komédiázzák végig (énekben, táncban is egyenrangú partnerként) Kubanek ziccerszerepét, mint Kern András teszi, egyetlen ízlésficam nélkül. S hogy olyan elegánsan önironikus, öregedő operettgavallérok legyenek, mint Darvas Iván. Azt hiszem, itt egyszerűen arról van szó, hogy létrejött egy tisztességes, az apró felületességekkel és pontatlanságokkal együtt is szokatlanul gondos előadás, és ha innen nézem, a műfaj majdnem mellékes. A jó produkció egyetlen ■műfajban sem rangon aluli. Takács István Bizonyára sok rockrajongót téveszt meg Mártha István Hangnapló című, most megjelent lemeze. Hiszen az alkotók között ilyen nevek találhatók: Nagy Feró, Török Ádám, Bernáth Sándor, Dés László, Cseh Tamás, valamennyien a popműfaj sztárjai. Ezúttal kétségkívül nem éppen azt nyújtják, amit elvárhatnánk tőlük, de én a zenét kamaszokkal is meghallgattattam, akik el voltak tőle ragadtatva. Nyilvánvalóan azért, mert a megszokott itt a különlegesség varázsával hatott rájuk. Úgy gondoltam, hogy az ő még alig befolyásolt művészi érzékenységük magyarázatot ad arra a kérdésre, amelyet Mártha István lemeze is feltesz: mi zene még? Valóban zenének nevezhetjük-e mindazt a hangot, zörejt, amely a világból hozzánk érkezik: a madárdalt, a villanyfűrész hangját, az autófékek csikorgását, a gépek visítását, vagy csupán azokat a hanghatásokat, amelyek kellemesek a fülnek? Napló hangokból Mártha István elektropleinairje — nevezzük inkább szimfonikus költeménynek — olyan „zenekari instrumentumokkal” dolgozik, mint énekesmadár, hazatérő birkanyáj, fűrész, orgonafújtató, égzengés, permetező eső, helikopter. Mellettük persze harsona, gitár, szaxofon, ütőhangszerek, tekerőlant, emberi hang és szintetizátor is. Ha pedig a zene anyagát nézzük, akkor még változatosabb az összetétel. Beethoven Pastorale szimfóniája, Bartóknak az ütős és húros hangszerek iránti vonzalma (hogy a húrosokat is ötösökként kezeli), a bukovinai folklór és a dzsesszre termett szaxofonsirató egyszerre képezi a forrást, amelyből Mártha István a maga zenei vallomását akarta elmondani, mégpedig — mindezek után bizonyára különösen hangzik — lírai, hogy úgy mondjam, személyes hangvételű vallomásban. Gondolhatja bárki, hogy ez a zene az eklektika mintapéldánya. Jól is gondolja. Valóban egyből felismerhető valamennyi zenei anyag, mint valami stílustanulmány. Van azonban a lemezen egy pillanat, amely a zeneszerző elképzeléseit, törekvéseit igazolja: virtuóz, rockosan kemény és monoton cimbalomszóló (Balogh Kálmán), amely először dobokkal találkozik, majd belesodródik a szintetizátorok szinte éteri, természetfölötti sikolyába. Mártha István nem tagadja, hogy ez a lemezre játszott zenedarab az ő gyermekkori, tehát nagyon mélyen ösztönös kapcsolata a természethez. Ezért nem is szelektál: ez zene, ez meg csupán hangeffektus. Az ő emlékezetében — mintha mindent zenévé szépítene az idő — minden hangnak, zörejnek élményvarázsa lesz. Ezt szolgálja Szkárosi Endrének a népköltészethez hasonuló szövege, amely nem annyira nyelvében, mint inkább a táncszókhoz hasonlatos ritmikájában és metaforáiban őrzi a népköltészet tanulságait. A kérdésem az volt, hogy zene-e még ez a hangdokumentum? Vagy egy, a szakmáját mesteri fokot művelő muzsikus kiszámított munkadarabja? Esetleg mélyről fakadó vallomás, amely egyben üzenet is a világnak: íme, ez volt valaha szép, és íme, így pusztul el a szépség! Bárhogy is van, hatásos zene, amely modernsége ellenére még hagyományosan szép is tud lenni. A könyv kirakodóvására Ezen a héten nem könyvtárak diszkréten porosodó homályában, hanem felvert sátrakban, utcai kirakodóvásárban, mint a gyöngykaláris, a vattacukor, vagy a bőrtarisznya, előttünk hivalkodik korunk legmagányosabb művészi produktuma, az irodalom. Az írók maguk is ott ülnek a pultok végén, mint a régi bálok szép lányai, izgatottan, kelendőek lesznek-e vagy árulják a petrezselymet? Na persze nagy szentségtörés volna a könyvet petrezselyemhez hasonlítani, noha természetesen léteznek primőr áruk is — sőt, a könyvhéten ezeknek áll a vásár. Az a csupán a hátát mutató hölgy, aki Csokonai Lili néven, titokzatosságát hangsúlyozva igyekszik növelni portékája szenzációs értékét, az olvasói remények szerint bizonyára előlép a héten valamely könyv sátor mélyéről, és legyen bármilyen értékű is a könyve, óriási siker vár rá. A Magvető Könyvkiadó igazgatója, Jovánozvics Miklós titokzatos, ám sokat sejtető nyilatkozatában kettős szenzációt sejtet: egyfelől a mű tartalmára nézve vaskosan szókimondó és erotikus, másfelől több kiváló férfiírónak a nevét dobja be találgatásra. Úgy látszik tehát, hogy a Tizenhét hattyúk című könyvet mégsem egy csepeli Sagan, nem egy kirobbanóan tehetséges, ragyogó fiatal lány írta. Persze, a lényeges mégiscsak maga a regény: túl a nagy felhajtáson, érték-e, vagy csak játékos kuriózum? Akik azonban sikerrel, sikertelenül harcoltak a színházjegyekért, hogy láthassák a Nemzetiben Sütő András Advent a Hargitán című tündéri játékát, igazi szeretettel vásárolhatják meg a könyvhéten, egybekötve két másik színművel. Mert azért a komoly olvasó mégiscsak saját minőségigénye szerint válogat. Jól tudja, hogy a reklám néha melléhord, néha telibe talál, tehát legfeljebb tájékoztat, de semmiképpen sem befolyásol. Ilyenkor a könyvhéten persze másként van. Az embert magával sodorja a „léha” betűéhség, és könnyelműen bedől a tömegmániának, képes odaállni a leghosszabb sor végére, hátha tényleg valami nagyon különlegeset, valami sosem volt szenzációt osztanak. Kovács Júlia Életének 76. évében, vasárnap hajnalban váratlanul elhunyt Alfonzó, Markos József érdemes művész. Temetéséről később intézkednek. Nagyon valószínű, hogy sokan csak a szomorú hír olvastán tudatosítják magukban. Alfonzónak volt rendes, polgári neve is. Mi tagadás, Markos József ismertség és népszerűség dolgában nyomába sem léphetett Alfonzónak. És ez így volt jól. A nagy clownoknak ilyen egyszerű nevük szokott lenni. ■Chaplin. Grock. Rivel. És ő clown volt, a legnagyobbak közül való. A clown talán egy kicsit több, mint a bohóc, bár Alfonzó azért sem neheztelt, ha bohócnak nevezték s tartották. Ő ugyanis tudta, hogy ez az ősi műfaj a legnehezebbek egyike. Nem a fizikai igénybevétel miatt. Azt ő gyerekkorától megszokta, hogy erősnek kell lenni, és Elment a clown még alig néhány hete, a 75. születésnapját ünneplő műsorában is, a Vidám Színpadon, kirobbanó erőben volt. És azt sem lehet mondani, hogy számára a bohócság másik oldala, a humor, az elemi erejű ötletáradat lett volna fárasztó. Alkatilag olyan volt, akiben szünet nélkül pezsegnek a viccek, poénok, akinek minden, ami körülötte történik, egyben a humor, a komikum forrása is. És az ő humora azért sem volt fárasztó, mert sosem akart amolyan okostóni lenni, nem a vértelen, entellektüelhumor érdekelte (noha minden vicce, tréfája, bemondása mélyén komoly bölcsesség rejlett), hanem az a vaskos, ízes, vagány aszfalthumor, amelyre „vevő” volt a szenesember is, meg a miniszter is. Mindent tudott a szórakoztatás szakmájáról. Ha kellett, artista volt, ha kellett, pantomimművész. Egy országban, ahol tucatjával teremnek a jobbnál jobb parodisták, ő volt a leggyilkosabb humorú parodista.Hangszereken játszott, és kitűnően énekelt (nem csak énekes paródiákat). Rögtönzésben vagy megírt jelenetek karakterszínészeként egyaránt otthonosan mozgott. Imádott gyerekeknek játszani. Élete egyik legnagyobb sikerének tartotta (joggal) a Keménykalap és Krumpliorr című tévéfilmbeli szereplését. Volt egy megszólítása: — Idefigyeljenek, emberek! És mi odafigyeltünk. Nem tehettünk mást. Alfonzo mindig olyasmit csinált a színpadon, amire érdemes volt figyelni. Alig hihető, hogy mindezt múlt időben kell mondani róla — róla, aki azért is volt nagy clown, mert egész pályafutása alatt leginkább a jelen meg a jövő érdekelte, nem a múlt, nem az elmúlás. t.. Az évekkel ezelőtti nagyszabású Mátyás királykiállítás után most újabb hatalmas, átfogó tárlatot mutat be a Budapesti Történeti Múzeum: Zsigmond király korát és az időszak művészetét idézik fel. Zsigmond hatszáz éve, 1387-ben lépett a trónra, s 550 éve, 537-ben halt meg. A kiállítás felidézi a király személyiségét és az uralkodása alatti magyar társadalom történetét, művészetét, kultúráját. Képünkön a kiállítás egyik legszebb darabja, a Kolozsvári Tamás mester által festett, 1437-ből származó garamszentbenedeki szárnyas oltár. HÉTFŐ, 1987. JÚNIUSI. NÉPSZAVA