Népszava, 1988. szeptember (116. évfolyam, 209–234. sz.)
1988-09-24 / 229. szám
NÉPSZAVA 1988. SZEPTEMBER 24., SZOMBAT Az öreg tanár a kertben üldögélt. Most is árnyékos helyet keresett magának, mert a szíve is rendetlenkedett, a vérnyomása is magas volt, így aztán a nyár közepére is olyan hóka maradt, mint más évszakban. A könyvet néha-néha az ölébe ejtette. Ilyenkor végigszemlélte a fehéren világító kékeres lábait, amelyről az évek múlásával együtt apadt le a hús. Pipaszár dünnyögte elkeseredés nélkül, majd alig mozgatva a száját az ölébe potyogtatta bölcsességét: a halál az élet legnagyobb pillanata. Mióta az eszét tudja, erre készült. És most nagyon, nagyon közeli már ez a pillanat. Hirtelen felkapta a könyvet és mohón falta a betűket. Tudta, hogy Szentkuthy Miklós életművében ez a regény nem számít jelentős opusnak, ő mégis visszavisszatért a Divertimentóhoz. Még annak ellenére is, hogy arról is hallott (igaz-e vagy sem, annak nem járt a végére) az író csupán pénzkeresés céljából hozta létre a Wolfgang Amadeus Mozart életével foglalkozó könyvét. A nap sunyin elmozdult a makulátlan égen. A lombok között a hőség lándzsája szúrt át. Az öreg tanár egyszerre azt érezte, a halántéka szaggatni kezd és a szíve is jelzést ad. Fáradt, kapkodó kétségbeeséssel dobogott. Olvasás közben is figyelte élete motorjának kiszámíthatatlan galoppját. Próbálta visszatartani a lélegzetét, hogy a vad ritmust így csendesítse le. Addig sikerült is, amíg nem fújta ki a levegőt. A sóhaj után fájdalmas ugrással kezdte hányni-vetni magát a bordák ketrecében a fáradt szív. Ilyenkor egy fabatkát sem adott volna az életéért. Lassan megint csak az ölébe engedte a könyvet majd lehunyta a szemét. Aztán kinyitotta. Lesz még elég a sötétből. Amíg lehet, sugározzon csak isten szép világa. Hiába szerette, kívánta volna a fényt, csak lecsukódott a pillája. Nem is tudta, aludt-e, nem-e, amikor a némaság bársonyán át (sóhaj volt selyemből a lá Szentkuthy) tisztán hatolt a tudatába a vészjóslóra mélyített gyerekhang: - Én leszek a sáátáán... -Én meg a boszi - csivitelte magabiztosan egy másik. - Én meg a boszi, a boszi... a boszorkány - ismételte meg az öreg tanár közben hallotta, hogy a szomszéd kertben gyerekek kergetőznek majd sikongnak és pancsolnak. „Mert a feleségem egy kicsit bolond (ezt suttogva, játékos tiltakozással súgta Leopold fülébe, közben neki is töltött). Ha az ember öreg lesz ifjú feleséget vesz és az ifjú feleségek talán még nagyobb hisztérikák, mint az öregek...” - Ez a Miklós, ez a Miklós! - kacarászott és a térdét is csapkodta. Nem most. Akkor. Szombaton. A kihalt Bécsi úton, közel a Kolozsi térhez és a templomhoz. A lány csak ment mellette. Arca homloka ráncos, töppedt a gondtól. - Boszorkány vagy! Szólalj meg már! Hisztérika! Csak mentek, mentek. - Te meg a sátán - mondta a lány nagy sokára. Kinyitotta a szemét. Nem tudta, hogy tágra nyitotta. Mint aki a múltba néz. És megjelent előtte az író famnarca. Akkor is szombat volt. Kilencszáznyolcvanegy augusztusában. Szúrós bagolyszemek, kerek harcsaszáj. És áriázott, bukfencezett, fuvolázott. „Hogy írta Wolfgang? Én, hogy úgy mondjam zenében lélegzem, a nap minden pillanatában csak zene vagyok, zenét studírozok, zenéről spekulálok, hangokat mérlegelek... A mondatot szó szerint vegyük (másképp nem is lehet): reggelizés, mosdás, óraadás, szalonfecsegés, utcai hajcihő, balett és temetés alatt minden pillanatra áll.” Megint a nap. Valamikori nyár. Be kellett hunyni a szemet. A zöld rétre agyagos partoldal hajolt sárgán vicsorogva. A fekete lyukakból partifecskék villantak ki: sistergő apró nyilak. A rét felett hullámzó tenger a levegő. Felbukkan egy alak, fehérben. Valószínűtlen. Mégsem az. Valóságos. Ez is, az is. Elindult felé, így volt rendelve. Szétcsapta a karját, mórikált. A testét jobbra, balra ingatta. Metronom. Valami kótyagos zenét hallott. Talán egy sanzon? - Edith Piaf? - Perre Zsan...? És a lány, a fehér Pierrette futni kezdett felé. - Én arról várlak, te meg erről érkezel?! - És a nyakába zuhant. Csend lett mint a víz alatt. A szív egyenletes tempóban százszázalékos hatékonysággal szivattyúzta, pumpálta a vérét. Ez volt a boldogság. Az öreg tanár félrebillent fejjel, alig elnyílt szájjal szunyókált. A könyv középen kinyílva - mint egy háztető, amelyet valami vihar egészben sodort tovább - hevert a mellén. - Én vagyok a sáátáán...! A hang felriasztotta. Nem is bánta. A nap huszonnégy órájából legalább húszat ébren tölt. Ébren? Az emlékek hályoga a szemén. Zuhanás a másodperces, perces öntudatlanságok örökkévalóságába. - Hol van az a lány? Itt volt. - Fehérben volt. - Elenyészett? - Megmarkolta a nyugágy karfáját. Kellett valami ami valóságos. Aztán újra a gyermekzsivaj, pancsolás, fröcskölés. - Hol van az a lány? - motyogta és lassan legördült egy könnycsepp a szeme sarkából. - Vén marha! - ült fel hirtelen. A könyv a fűbe zuhant. A lapok kétségbeesve csapkodnak, jelt adnak, integetnek. Megsajnálta. Amikor lehajolt érte, megszédült. Káprázó szemmel nézte az első oldalon Miklós idétlen, gunyoros, groteszk betűit: „... legkedvesebb barátomnak” (fityfenét, seggbe rúgás és grand révérance) „... nagy-nagy szeretettel... »kacagó-bölcs« beszélgetésünk emlékére” - Milyen nyelven beszélsz? - Franciául, angolul, németül, spanyolul, oroszul ... latinul, görögül biztosan értesz...? - Franciául... olvasok... oroszul tanultam az egyetemen ... - dadogta zavartan. Mégse érezte a másik elmarasztaló fölényét. - írás előtt képzőművészeti albumokat lapozgatok. - A hang komoly. A száját csücsörítve halkan cuppantott egyet. „Wolfgang mindig újabb versekkel tömte fülemet, ezt így írtam, azt úgy írtam, csak úgy ontotta a hínrímeit, én meg énekeltem mint egy kandúr, a szó szoros értelmében a háztetőn, szélkakasok, bugyborékoló esőcsatornák és részeg kémények erdejében. Így születtek a tragikus Don Juan-zenék, esküszöm.” Azt hitte, hogy Leporello regiszteráriáját harsogja. A szája ugyan mozgott. Nyár éjszaka. Házi összejövetel. Ő az ablak előtt. Majd kiesik úgy igyekszik. Wolfgang Amadeus forog a sírjában. Leengedte a hangját, vége a produkciónak. Tapsot kapott az egyik szemben lévő erkélyről. Meghajtotta magát. A lány felé. Az mással beszélt. Észre sem vette. Gyöngéd profil. A nyak szép íve. A tarkó fölött megkötött hajból néhány zilált tincs szállt el. A homlok fénylőn világított. - Hogy sajgott a szerelem. - Milyen jó, hogy sajgott. - Kalotaszegi parasztlány ... A szíve körül a célpánt. Nem akart szétpattanni. Kapkodva szedte a levegőt. Kicsit felemelkedett. Megtámasztotta magát. Várakozott. Az acélpánt csak nem engedett. Pedig feszült a szív, a tüdő, az erek. Most nem hallott semmit, nem látott semmit, nem figyelt másra. -Jaj istenem... jaj istenem - susogja vagy kiáltja? Hová kapjon, kihez fohászkodjon? istenét már rég elveszítette. A szavak semmit nem jelentenek. Szeretett volna felébredni. Az ájulás úgy nyomta vissza a fekhelyére, ahogy a szíves házigazda a vendégeit a marasztaló székbe az asztal körül. Vagy nem is ájulás ez? A nap forró nyila a homlokába fúródott. Ez már a nemlét, a másvilág? - Hisz az a lány jön elébe. Ki a tengerből. Csak jön felé. Egyre felé. A habok a térdét mossák. Sokáig jön. Látja, hogy jön. A víz már csak a bokájáig ért. Tocsogott a lába alatt. Olyan közeli, olyan valóságos. Felugrana örömében, felé nyúlna örömében. És újra érezte a csókját, a simogatását. - De miért pont a vízben? - ült fel fájdalmas nyögéssel. Majd lekászálódott a nyugágyról, hogy a tömlőt odább tegye. Az almafa alatt már a vízben tocsogott, amely halk csörgedezéssel futott a kert mélyebben fekvő része felé. Miután nagy keservesen odábbhúzta a hoszú műanyag kígyót, megállt az árnyékban. A szeme előtt csillámló fényes, szúrós szikrák ugráltak. Az acélpánt engedett, a szíve jóízűn, esendőn, csak olyan mindennapiasan fájt. - Hová is lett a lány? - kérdezte magától józanul, tanárosan. - A versek hozzá egy kötegben a fiók mélyén porladnak! - Ahogy az érzelmek? - Ahogy a vádak? - Ahogy az önzés, az igény, a kívánság, a kisajátítás? - Ha nem engeded, hogy fogjam a kezed, valaki másé után nyúlok. - Persze, mert mindenki élni akar. Élni olyan egyszerű, élni olyan bonyolult. - És halni? „És ennélfogva tudom - profit! - hogy tíz év múlva, ötven év múlva, száz év múlva, mindazok a rongy tettetők, akik manapság kifizették két tallérral vagy három dukáttal, mintha csak kifutófiú lett volna, aki egy hercegi metresznek visz a születésnapjára virágot - ezek a szenvelgő és smucig széplelkek ájuldozva fogják ünnepelni, hencegni fognak vele, hogy az operában a statiszták várószobájában azt mondta nekik egyszer hogy „jó estét”. Aranyrámába foglalják azt a zongorabillentyűt, melyet egyszer Wolfgang szórakozottan leütött, hogy kipróbálja a hangját: ünnepségek lesznek hacacárék, mifene - hiszen tudja miről van szó.” Sánta György SÁTÁN ÉS BOSZI Második gimnazista lehettem, amikor egy nap leverten ült meg apám vacsora után. Kis gyökérpipát vett elő. Reflexszerűen, ahogy vittem volna ki az egymásra rakott tányérokat, lekapcsoltam a villanyt. Még vissza is néztem, de hagyta, nem szólt. Anyám jött be hozzá a konyhából. - Mért van itt sötét? Fújod a füstöt. - Gondolkozom. Hagyjatok kicsit. Jenőékkel baj van. Micivel találkoztam össze a Gellértnél. Sírt. Jenőt hajnalban elvitte az ÁVO. Mici félt otthon maradni, kapott egy névtelen telefont. Az a hang azt mondta, már aláírták a kitelepítési papírját, a doktor úrnak jó helye van, ne aggódjék érte, börtönorvos lesz. Úgy látszik, Jenő külföldi levelezését piszkálják. Tudod, egy volt betege szokott neki írni Amerikából, hogy is hívják, mater Alexandra. Ezt te csak most mondod el? Nyugodtan ettél? Jenő az unokaöcséd! - Hirtelen haragú vagy, Klári! Reggel megyünk pakolni. Imre hozza a kis teherautót, beszéltem vele. -Ugye, Irénnél a pincében elférnek a jobb bútorok?Jenő bácsi belgyógyász volt, influenza idején az akkori csodaszerrel injekciózott bennünket, a penicillinnel. Hatalmas kezét látom magam előtt. S majd belyukadt a hátam, amikor latin szavakat mormolva kopogtatott, sóhajtsak. Az első, tehát a legfontosabb könyveket kaptam tőle születésnapra, karácsonyra. A Világjárók-sorozat fényes, sötétkék vászonba kötve sorakozott a polcon. Nansen, Cook kapitány s ki tudja, mi még. Igen, a Hagenbeck-cirkusz. A magyar történelem négy nagy alakú kötete címtábláján négy király domborított arcképét hordozta négy sarkán. Pintér képes irodalomtörténetében először találkoztam költőink kézírásával, Berzsenyiével, Tóth Árpádéval, Adyéval. Az ajándékozás mindig a helyszínen történt. Bevezetett szobájába, leültetett íróasztala elé, melyet négy faragott dióbarna Atlasz-figura tartott a vállán. Felemelte az egyik Singel-könyvszekrény üveges lapját, szemüvegét rátette, másikat vett elő szivarzsebéből, és beleolvasott némán a könyvbe, melytől így búcsúzott. S minden kötetből, a belső tábláról kis metszet tűnt szemembe. Nála láttam először igazi Ex librist.) Jenő bácsiék ajtaja mindkét szárnyával nyitva állott. Az első emeleti fordulóból, a csigalépcső cifra és vastagon poros korlátján át birkózószerű alakot láttam, amint meghajtott hátára-nyakára emeli amúgy lapjával az íróasztalt. - Imrus, a faragásokra vigyázzon, az egyik Atlasz mozog! Félreálltunk apámmal, ez az Imre, akivel tegnap beszélt fuvar-ügyben, mellettünk oldalazott el, s oly könnyedén, mint egy balett-táncos. Anyám ijedt meg. -Az istenért, nagyon nehéz lehet. Segíts neki, fiam! Minden megbeszélés nélkül vált világossá a munkamegosztás. Apám a rendelőt, a műszereket kezdi csomagolni, anyám a porcelánfélét, poharakat, hogy segítsen Mici néninek, én pedig Imréhez csatlakozom, ha visszajön a teherautóval. A lakás már kongott, más akusztikát kapott minden szó, pedig alig látszott, a második fuvar következik, de hát eleve túlzsúfolt volt. Mi lesz a könyvekkel? A falakról néhány kép hiányzott, helyüket kormos négyszöglet mutatta. Sokféle zaj és bútortologatás hangja torlódott össze, még nevetés is hallatszott, kanálcsörgés, ahogy a kávét megkavarták a papírvékony kínai csészében. A hallban, a telefon melletti sarokban madárcsontú néniké gubbasztott a sámlin. Ölében fekete kendő, kezében morzsolta a rózsafüzért. - Ezt a szégyent megérni, hogy Jenőkéért a rendőrség... -Tudja jól, Kati néni, az én Jenőm semmi rosszat nem tett. Mici néni sírósan visszahúzódott a konyhába, anyám nyugtatta. Valaki vállfástól néhány ruhát is az ágyra dobott, ezt is menekítsék. Marad elég holmi és bútor a házban -másnak, akié lesz. A fedeles nagy vesszőfonatos szenynyestartót Szabad Néppel bélelték ki. Mindenki beszélt, pakolt, cselekedett, én zavaromban előbb vizet ittam, aztán kiálltam az előszobába. Méter magas, öblös rézhüvelyben díszes, különös szép botok zsúfolódtak. A séta- és hegymászó botok feje villódzva ragyogott a tükörben, agancsnyelűé, fokosé, ezüst hasaló vizsla a fogantyún, szikrázó lila gömbje a hegyikristálynak. Érdekes formája miatt a rózsafa botot húztam ki. Feje az öt gyökérág csonkjával tenyerembe simult, mint lazán összefogott gyermekkéz. Sötétrőt volt és márványsima. Felnéztem vizsgálódásomból. Mici néni állt a konyhaajtóban, nagy haja kibomlott a muszlinkendő alól, semmi platinaszőkeség azon, fele barna, fele ősz. -Tedd el, fiam, emlékül, Jenő bácsiddal szerettünk kirándulni. A Tátrából való, nézd csak a plakettet. Jenő bácsiék régi otthonunkban látogattak meg utoljára, amikor kisebbik fiunk született. A nyári esték melege dőlt be az utcáról, alig megszűrve és tompítva fék- és síncsikorgás, autóbuszok mély motorhangja. A leáldozó Nap visszfénye, inkább az a sugárkéve, amit egy messzibb ablak tükrözött, átlósan érte a lábas-fonott mózeskosarat. - Fiaim, amikor kezdtük az életet, Jenőnek külön méretre kellett ágyat csináltatnunk. Két méter két centi! Mici néni már leült a kávéhoz, nem látszott arcán az idő, platinaszőke volt, mint mindig. Jenő bácsi azonban sokáig állt, a mózes felett, lakója félmeztelen rugdalózott. Zoli is két oldalt viselt hajat, középen kopasz volt, mint csodálója a magasból. - Micivel mi is ilyen szőke legényt szerettünk volna, de hát nem lett. Ez volt a leghosszabb mondat tőle az ő baszusán, amire emlékezhetem. (Jenő bácsi hallgatag ember volt világéletében. Soha nem beszélt volna magáról, börtönorvosi évekről. Egy szép napon a kapu előtt találta magát. Mintha nem történt volna semmi, annyit mondtak neki a reggelinél, MENJEN HAZA, DOKTOR ÚR, KAP MAJD EGY ÉRTESÍTÉST, HOGY NEM KÖVETETT EL KÉMKEDÉST. Mintha valóban semmi nem történt volna, kigyalogolt a HÉV-hez. Vajon mikor és hol találja meg feleségét? Egyszer hallottam göcögve, megállíthatatlanul nevetni. Apám is könnyeit törülgette. Félrehúzódtak a teraszon a születésnapi vendégektől, kétujjnyi vermut előttük. Egy régi vakáció jutott eszükbe. Versenyt úsztak, a nagy fűzfáról ugráltak a vízbe. S nem tudták már, melyikük fürdőruhája hasadt el. Irénék pedig kijöttek értük, s a magas partról kiabáltak: GYERTEK, KIHŰL A VACSORA.) Bisstray Ádám KÖLTÖZÉS 9