Népszava, 1989. május (117. évfolyam, 101–126. sz.)
1989-05-29 / 124. szám
6 Eladó az egész... Mai mulasztások, holnapi veszteségek Bizonytalanság, bizalmatlanság, reménytelenség. Ezek az utálatos fosztó és -ság -ség képzők! Az általános közérzet dobta fel őket, éppen ezért kikerülhetetlenek. E közérzet különösen akkor szembetűnő, amikor végre valami jó történik, valami eredmény születik, de szinte reflexszerűen társul hozzá a gyanú: nem lehet tartós, vagy ha igen, akkor miközben az egyik kéz ad, elvesz a másik, így működik a kompenzáció. A gyanakvásra minden okunk megvan, hiszen nincs az a felelős intézmény, amely a ma kimondott szavaiért holnap is vállalná a felelősséget. A kormány és a SZOT között például nemrégiben egyezség született arról, hogy a közösen megállapított 161,4 millió forint állami támogatást 1989-ben megkapja a szakszervezeti közművelődés. Majd pedig az elmúlt napokban, hetekben autentikusnak nevezhető források által elterjedt a hír, hogy e megállapodás újabb felülvizsgálat tárgya lesz, s természetesen senki sem reménykedik abban, hogy emelni fogják ezt az összeget. Ez a pénz teljes egészében a kultúra szintentartását szolgálja (legalább ami már megvan, ne vesszen kárba), s csupán munkamegosztásról van szó, nem területrendezésről. Senki nem hiszi komolyan, hogy a kultúra területén léteznek külön állami, külön szakszervezeti és bármilyen más fennhatóságok, mégis , az évtizedek során kialakult egyfajta értelmetlen „fenntartói” koncepció és gyakorlat, amely megosztotta a szakmát, sok esetben e megosztást tekintve fő célnak és nem a munka minőségét. Természetesen a feladatokat el lehet osztani, különös tekintettel azokra a társadalmi játékterekre, ahol ki-ki otthonosan mozog, sőt, a presztízs is tiszteletre méltó lehet, ha az egészséges versenyt ösztönzi és nem a szakma ellen dolgozik. Hosszú éveken keresztül a szakmai ellentétek forrása volt, hogy a szakszervezeti művelődés dolgozói néhány száz forinttal magasabb fizetést kaptak, mint az állami státusú népművelők, holott éppen akkor, a felsőfokú képesítésűek számaránya ellentétes irányba mutatott. Napjainkra jó értelemben nivellálódott mindkét terület, ám megfordult a helyzet, s a szakszervezeti közművelődés került hátrányos helyzetbe. Már az is külön harc következménye, hogy bár alaposan megkésve, de a népművelők jövedelme eléri az állami közművelődésben dolgozó kollégáik színvonalát. Ma ott tartunk a bizalomvesztésben, hogy a szakszervezeti művelődésiház-igazgatók nem hiszik el, hogy az államilag biztosított 40 százalékos béremelést jövőre is megkapják, ha a szakszervezet pozíciója rosszabbra fordul. Hogy is van ez? Fejtetőre álltak a dolgok? Egy biztos: a talpraállítás úgy nem történhet meg, hogy a szakszervezetek önbizalmukat teljesen elveszítve katakombákba vonulnak. Annál kevésbé, mert tehetséges, értékes emberek tömegei vállalták a szívinfarktusos harcot, a mindennapi tisztességes küzdelmet egy rossz struktúra ellenében — témánknál maradva — a nemzeti kultúra érdekében. Akik most ennek eredményét akarják látni. A Magyar Népművelők Egyesületének budapesti területi tanácskozásán vettem részt, amely a szakszervezeti fennhatóságú népművelők helyzetét tárgyalta. Minősíthetetlennek és felháborítónak nevezték azt az állapotot, hogy szinte kizárólag a szakszervezeti és üzemi művelődési intézmények sorsa került veszélybe. A Láng Művelődési Ház sorsa ismeretes. A MOM-é megpecsételődött. Arról senki sem beszél, hogy a Hazai Fésűsfonó modern, szép épületéről már döntöttek. A részvénytársasági formák gazdasági koncepciójának már-már törvényszerű áldozatai a művelődési és kommunális létesítmények. Magam sem hiszem, hogy ez törvényszerű. Inkább abban hiszek, hogy növelné a magyar fél tekintélyét, ha ragaszkodna ezek megtartásához. A tanácskozáson a budapesti központi könyvtár vezetője elmondta, hogy hatalmas könyvvagyonukat valahová át kéne telepíteniük, mert kiderült, hogy az épület, amelyben évtizedek óta működnek, telekkönyvileg nem a szakszervezet tulajdona. Most felmondás alatt vannak, és nem találnak olyan szakszervezeti tulajdonú épületet, ahová átköltözhetnének. Mégsem ez a legfőbb gondja, mert azt azért tudja, hogy több százezer kötetet nem dobnak az utcára. Igazi gondja az olvasók elvesztése. Saját, szűk körű, de azért hitelesnek mondható kutatása szerint az olvasók legalább nyolcvan százaléka más könyvtárt nem látogat. Következésképpen nem speciális szakszervezeti munkát lát el az ő intézménye, hanem része a nemzeti kultúrának. És itt a lényeg: az a pénzmennyiség, amelyet a szakszervezettől vesz el a pénzügyi kormányzat és az országgyűlés, a nemzet amúgy is alacsony szintű közművelődését sújtja. Véleményem szerint a kultúra oszthatatlan. Lehet mondani, hogy vonuljon ki belőle a szakszervezet. Adja át mindazt, amit csak ő tud, amit összes ellentmondásai mellett is használható módszerként kidolgozott, de hatalmi harcok színtere nem lehet. Mert micsoda „hatalommegosztás” az, ha nem létezik egyetlenegy intézmény sem, amely például a MOM művelődési házat megmenthetné! Uramisten! Hányszor leírtam már, hogy művelt, széles látókörű gazdasági vezetők nélkül nem nevelődnek föl a széles látókörű, művelt szakmunkások. Akik nélkül pedig lehetetlen korszerű gazdaságot elképzelni is. A szakszervezeti közművelődés — mint specifikus területe a kultúrának — erre hivatott, amennyiben a felosztás logikáját elfogadjuk. Ha pedig ez így van, akkor ez anyagi beruházást is igényel, miközben ma egyszerűen érthetetlen módon a leépítés jeleit látjuk. A tanácskozáson megjelent népművelőkkel egyetértésben" ki kell jelentenem: egyáltalán nem vagyok optimista. A BIZONYTALANSÁG és a BIZALMATLANSÁG légköre ugyanis tényekkel erősíthető. Míg az optimizmus már-már mulatságos közérzet. Kovács Júlia Színházi esték Weöres Sándor remeklése, a Psyché. Egy hajdani költőnő írásai egyebek között azért is kimeríthetetlen gazdagságú, mert a minden aprólékos részletében „okadatolt" fikciót bizonyos múlt századi költőnő, Lónyay Erzsébet életéről, költészetéről tökéletes korrajzba is helyezi (Lónyay Erzsébet — Psyché, 1795. január 27.— 1831. március 25. között élt Weöres szerint). Ezt nemcsak azzal éri el, hogy a korszak sok nevezetes alakjával hozza össze Psychét (Goethével, Kazinczyval, Beethovennel például), hanem azzal is, hogy ezt a különös életutat egyszerre mutatja a múlt századelő jellegzetes asszonysorsának, s egyszerre lázadónak, rendhagyónak, minden konvenciót elvetőnek. Psyché, a kitalált hősnő, s Psyché, a költő szinte kihívást jelent az ábrázolóművészetek számára (az 1972-es kötet illusztrátora, Gyulai Liviusz pompás rajzokban adott választ e kihívásra), de kihívást jelent a megjelenítő művészetek számára is. Bódy Gábor filmlátomást készített Psyché történetéből. (Sokak szerint a legjobb munkája érdemtelenül esett ki a közönség és a szakma látóköréből). Pár éve Csernus Mariann előadói est anyagává formálta Weöres könyvének részleteit. Az ő Psychéje elsősorban a játékos, szellemes, szeszélyes, szabados gondolkodású, erotikus fűtöttségű, tulajdonképpen örökké gyermeknek megmaradó Psychét idézte. Kétségtelen, Weöres hősnője ilyen is. De nem csak ilyen. S hogy másmilyennek is elképzelhető, arról most Pécsett, a Művészetek Háza stúdiószínpadul is szolgáló, az eredeti tetőszerkezet gerendáival tagolt padlásterében Jónás Judit, a Pécsi Nemzeti Színház fiatal művésze győz meg bennünket. A játéktéren csak néhány, Psyché korára jellemző tárgy és bútor: színes fajansz mosdótál, írópult, almárium, paraván, két szék, tükrös öltözőasztal. Hátul, középen, csupasz fatörzs, melynek tövében egy árva liliomszál nő. Psyché ezt a liliomot locsolgatja időről időre, hogy majd, a játék végén e letépett liliomszálat egy fekete kendőre helyezve a hintán, mintegy átlendítse a valóságból egy másik dimenzióba. Mert hát van még itt egy hinta is. Psyché ezen aláereszkedve leng be a játék■ térre, s így a két hintalengés közrefogja, keretezi a játékot. Ha tudjuk, milyen gyakori képzőművészeti és irodalmi téma és tárgy volt a romantikában sa biedermeierben a hinta, különösen méltányolni tudjuk a szép és finom ötletet. Ám Jónás Judit Psychéjére igazából nem ez a költői attitűd a jellemző. Az ő Lónyay Erzsébeté elsősorban tragikus hősnő. Ahogyan összeválogatja a Weöres-kötet versanyagát és a közbeszőtt meg utólag elhelyezett prózai szövegeket, vallomásokat, ahogyan ezekből kialakul egy egymást magyarázó, verset prózával, prózát verssel kiegészítő , kiteljesítő szövegegyüttes, az egyértelműen arra vall: Jónás Judit Psyché életútjában a szenvedést, a drámát fontosabbnak tartja, mint a játékosságot, a szabados szellemet. Ez a Lónyay Erzsébet hangsúlyozottan egy arisztokrata és egy cigánylány gyermeke. Gyermekkorát vad szélsőségek között, szertelenül, majd apácakolostorridegségében tölti. Tizennégy éves korában a saját sógora erőszakolja meg. Gyermekét szinte a szeme láttára pusztítják el; azt sem tudja róla, fiú volt-e, vagy lány. Kicsapongásaiban több a keserű kielégítetlenség, mint az öröm. Házassága boldogtalan. S akit egy életen át szeretett — Ungvárnémeti Tóth László költőt, aki egyébként valóságos alak Weöres könyvében —, soha magáénak nem tudhatta. És mi más, mint tragédia, hogy Psychét saját férjének lovai és kocsija gázolják halálra — véletlenül-e, vagy szándékkal, nem tudjuk meg, de nem is fontos. Ez a Psyché az asszonyi másság tragikumát éli meg; a sápatag és álszent, konvenciókban élő korban egy élettel és érzelmekkel teli, önálló életű, önállóan gondolkodó, a saját törvényei szerint élni kívánó nő tragikumát. A majd’ két óra tiszta játékidejű produkció hatalmas vállalkozás, Jónás Judit többnyire bírja is erővel, színnel. Ám nagyon jót tett volna az előadásnak, ha valaki — rendező — kívülről is ellenőrzi a játékát. Ezzel sok apró pontatlanság, suta mozgás- és beszédtechnikai megoldás, belső tagolatlanság és drámaiatlan építkezés elkerülhető, megelőzhető lett volna. A befektetett óriási és szinte megszállott munka még most is megérdemelne egy ilyesfajta utólagos, értő és érzékeny átfésülést. Takács István Egy tragikus Psyché Hétindító Az erkölcsi vakság nem menthető a nosztalgiával Az ember néha úgy képzeli, már mindent tud a hazájáról: az 1944-es esztendő rémuralmáról, a Rákosi-korszak kezdeteiről, Recskről, Rajkperről, kitelepítésről, 1956- ról, a megtorlás éveiről... És lám csak, az emlékezet sokáig lefedett, titkos mezőiről, újabb és újabb szorongató élmények, emlékek, rettentő átkok, kínzatások röppennek elénk. S a valahai, a újságpapírra rótt feljegyzések — amelyek mostanság latrinákból kiszedett koszlott fűzött, avagy díszes kiadású kötetekké szerveződnek — folytonos önvizsgálatra kényszerítenek. Mert a gondolat, a lélek számára nincs amnesztia. Tökéletesen igaza van Tamás Gáspár Miklósnak, amikor a következőket mondja a Valóság munkatársának: „... aki az e századi szocializmus történetéből, beleértve a demokratikus szocializmust, beleértve a nemzeti szocializmust, beleértve a totalitárius szocializmust, nem vonta le a megfelelő konzekvenciákat — azt én csak sajnálni tudom. Ez olyasfajta erkölcsi vakságot jelent, amely már nem menthető semmiféle nosztalgiával, az igazság semmiféle álmával, az egyenlőség semmiféle utópiájával.” Minden kényszer nélkül Mégis gyötör a gondolat: a mai többség, a történelmi múltra kevéssé fogékony ember — aki ráadásul csak a könyvekből ismeri például az ötvenes éveket — hogyan vélekedik a mostanában megsokasodó „szenvedéstörténetekről”? S ha el is hiszi mindazt, ami megtörtént —, vajon nem tartja-e „Egy őrült, rémüléssel teli — Zavart ész meséjének?” (Petőfi Sándor). Hisz olykor önigazolásként — kegyes öncsalásként — még a mindent elolvasó, mindenre odafigyelő intellektus is a „talán igaz sem volt” valószerűtlenségében keresi a feloldozást. Itt van például Szász Béla kötete, amely most az Európai História közös vállalkozásaként jelent meg. Amikor átolvastam az utolsó oldalakat, csak azt mondogattam: nem, ez nem lehet igaz. Enynyi rémtettet nem bír ki az ember. Aztán elolvastam a kötetek jegyzeteit is, a Minden kényszer nélkül utószavát is. És már nem kételkedtem. Ez az ember és újságíró, aki már a harmincas években bekapcsolódott a munkásmozgalomba, és akit 1949-ben koholt vádak alapján tízévi börtönbüntetésre ítélnek, majd akit 1954-ben tökéletesen rehabilitálnak — ezek után 1957-ben a következőkkel szembesül a központi napilapban: „Szász Béla az Intelligence Service megbízásából tért haza. A bíróság kémtevékenység miatt jogerősen tízévi börtönbüntetésre és teljes vagyonelkobzásra ítélte. A vizsgálat és a tárgyalás során Szász Béla bűnösnek vallotta magát és beismerte, hogy az angol hírszerző szervek megbízásából adatokat szolgáltatott ki...” Tehát: már szó sincs rehabilitálásról. (Igaz, akkortájt — és ezt is az utójegyzetek tanúsítják — már jobbára megkapták „hivatalos szabadulólevelüket” a kötetben névvel szereplő bírák, kihallgatók, ÁVH-s tisztek is.) Nem véletlen tehát Szász keserű megjegyzése: „még Alapi főügyész sem gyanúsított azzal, hogy adatokat szolgáltattam Magyarország politikai, gazdasági helyzetéről, ilyesmit tehát a titkos tárgyalásokon sem ismertem be, ám, még ha beismertem volna is, a bíróság hamisnak nyilvánította a vádat, engem pedig rehabilitált”... Mellesleg, a hűvös tárgyilagossággal, a dokumentalista aprólékossággal megírt börtönnapló elsősorban arról tudósít, hogy Szász Bélát nem lehetett megtörni. Üthették reggeltől estig. Megalázhatták emberi mivoltát —, de soha, nem írt alá semmit. (Nem is léptették fel a kirakatperekben, legfeljebb csak hivatkoztak — a szokásos ÁVH-s módszerekkel — soha el nem mondott szavaira.) Pokolbeli víg napjaim Mondják, a Szász Béla-i helytállás elsősorban alkat kérdése, a többi csak tündérmese ... Faludy György — ahogy a most megjelent Pokolbéli víg napjaimban olvasom — célszerűtlennek tartotta az ilyesfajta, önfeláldozó bátorságot... Illetve az 1949-es Budapesten (itt, a Népszavaház hűvös lépcsőházában, folyosóin) majd később Recsken is, csak attól rettegett: ha kimondja azt, amit gondol, hát mindent elveszíthet... Számomra azért megrázó ez a kissé regényes, keserű humorral, és persze rengeteg „gonoszkodó” (mit gonoszkodó? egyszerűen sértő) utalással teli kor-, és pálya-beszámoló — mert kiirthatatlanul sugározza a mindenütt jelenlévő, mindent behálózó, általános félelmet. Igen, Faludy György a szellemes ember és író, aki „mindig szerette az embereket megbotránkoztatni”, és aki mélységesen megbánta a hazugságokat, amelyekkel „tegnap bolondította az embereket” — nem tud elfutni önmaga elől. És az iszonytató félelem elől, amelyeket a hatalom gerjeszt. Tudatosan. Mert a félelemmel mindig sakkba lehet szorítani az embereket. Sőt, még szembe is lehet fordítani egymással az amúgy azonos barikádokon harcoló barátokat, pályatársakat. Ha a hatalom helyi kiszolgálói éppen ezt kívánják. Meghúzom magam Persze, az ötvenes években kifejlesztett-tökéletesített, a félelem, a szorongás mechanizmusára épülő hatalmi módszer — nevezhetjük egyirányú függésnek is — behatárolta a mai zsurnaliszták, írók legközelebbi tegnapjait is. Az állítás igazolásául elég csak fellapoznunk Pünkösti Árpád, Vasalt ruha mángorolva című, a Múzsáknál megjelent új kötetét, melynek második fejezete éppen a „kézi irányítással” működtetett-függősített sajtó, és az újságírók Meghúzom magamféle kínjairól tudósít. Meg a tévhitekről. Mert, ha tetszik, ha nem, én is bevallom — akárha Pünkösti Árpád —, hogy „naiv borjúként” meg voltam győződve arról, hogy elég, „ha témám és írógépem van.” Mentegetőzhetnék Pünkösti szavaival is, például azzal, ahogy mindenkibe szorult valamennyi gyávaság, ám itt nem bátorságról vagy nyúlszívűségről van szó, hanem a korlátozott nyilvánossággal együtt járó tudathasadásról ... Következésképp: a „legalább rosszabb ne legyen”-féle félelmünk erősebbnek bizonyult a „hogyan lehetne jobban” vágyánál ... S ez a gondom ma is! G. I. Csehszlovákiai magyar könyvek A csehszlovák hírszolgálati iroda szerint a csehszlovákiai 580 ezer magyar nemzetiségű állampolgár kulturális szükségletének biztosításában jelentős küldetést tölt be a magyar nyelvű pozsonyi Madách könyv- és lapkiadó, amely az elmúlt két évtizedben közel ezer különböző műfajú könyvet adott ki, és ennek a fele kortárs szlovákiai magyar író alkotása volt. Csak 1980 és 1985 között több mint százhatvan művet publikált szlovákiai magyar íróktól, egymilliót meghaladó példányszámban. Elloptak egy Oscart Valaki ellopta a konyhából az Oscar-díjat Olympia Dukakis amerikai filmszínésznő New Yersey állambeli otthonában. Mint a művésznő férje, az ugyancsak színész Louis Zürich elmondta, a névtáblát gondosan lecsavarozták a szobrocskáról, és otthagyták a hűtőszekrényen. Olympia Dukakis — a volt demokrata párt elnökjelölt unokahúga — 1987-ben nyerte el a legjobb női epizódszereplőnek járó Oscar-díjat, a Holdkóros című filmben nyújtott alakításáért. (MTI) HÉTFŐ, 1989. MÁJUS 29. NÉPSZAVA Szép szóval Hegyezzük-e a fülünk botját? Szólásaink, közmondásaink színesebbé, árnyaltabbá,ízesebbé teszik nyelvünket, akár szóban, akár írásban fejezzük is ki magunkat. Kossa János nyelvész „nyelvünk fűszerszámai”-nak nevezi őket. Tudjuk jól, hogy az étel csak akkor lehet ízletes, ha megfelelően adagoljuk a fűszereket, sőt az sem mindegy, hogy melyik fűszert melyik ételhez használjuk. Az nyilvánvaló, hogy például a tejberizsbe nem teszünk borsot. A televízió egyik híradójában ezt hallottam: „A kisbankok a fülük botját sem hegyezték.” Két szólás keveredett itt össze: „a füle botját sem mozdítja”, illetve a „hegyezi a fülét”. A fenti mondatban a két szólás szinte kiirtja egymást, mivel az elsőnek az a jelentése, hogy egyáltalán nem figyel oda, a másodiké pedig nagyon is odafigyel. Két ruhadarab okozta a galibát az alábbi mondatban: „Kalap alatt főzték a pálinkát.” A riport a pénzügyőrök egyik razziájáról szólt, s beszámolt a zugpálinkafőzésről. Bizony, itt is két szólás keveredett, meglehetősen szerencsétlenül: „kalap alatt aludt” ( virrasztott, korhelykedett), illetőleg: „suba alatt (azaz titokban) tesz valamit”. A köznyelvi szó (például titokban, illegálisan stb.) sokkal jobb lett volna. Az is előfordul, hogy a konkrét és a szólásszerű átvitt értelem helyet cserél egymással. Ez történt a rádióban is, amikor az öttusázók olimpiai győzelmét közvetítették: „Török Ferenc tudja, hogy milyen ízű egy aranyérem.” E helyett: Török Ferenc tudja, hogy milyen a győzelem íze, ő is aranyérmet szerzett annak idején az olimpián. A riporter lelkesedésében két mondatot gyömöszölt össze. Egyszer-egyszer mosolyt keltenek, de inkább bosszantanak bennünket ezek a vétségek. Elkövetőik legfeljebb csak azzal védekezhetnek, hogy más is elkövetett már hasonlókat. Ez igaz is, és az említett példák egyedi esetek is lehetnek. Az egyedi esetek azonban terjedhetnek, így bizony vannak olyan szóláskeveredések, amelyeket már gyakrabban hallhatunk. Lássunk néhányat! „Kígyót-békát szór rá” (kígyót-békát kiált rá; és: átkot szór rá), „Lesüti a fejét" (lesüti a szemét; és: lehajtja a fejét), „Hosszú feneket kerít a beszédének’ (hosszú lére ereszti; és: nagy feneket kerít neki), „Pálcát tör mellette" (pálcát tör fölötte; és: lándzsát tör mellette), „Nem enged a huszonegyből” (nem enged a negyvennyolcból; és: kivágja a huszonegyet) stb. Az efféle mondatokra — visszatérve a fűszerekhez — azt mondhatjuk: olyanok, mintha a levesünkbe egy maréknyi sót tennénk. 1824-ben írta Zsoldos János, Veszprém vármegye orvosa: „A nyelv a közönségé (értsd: a közösségé), nem pedig egy-kettőé; nem szabad azt hát bitangolni.” Bizony, nem! Mizser Lajos