Népszava, 1989. augusztus (117. évfolyam, 179–205. sz.)
1989-08-01 / 179. szám
NÉPSZAVA 1989. AUGUSZTUS 1., KEDD Nemzetközi értekezlet Magyarország és Lengyelország megsegítésére Mészáros György, az MTI kiküldött tudósítója jelenti: Kedden Brüsszelben 24 nyugati ország szakértői ülnek össze, hogy egynapos értekezleten megvitassák: miként segíthetnék a magyar és a lengyel reformokat. Két héttel ezelőtt a hét leggazdagabb ipari ország párizsi csúcsértekezletén megbízták a Közös Piac végrehajtó szervét, a bizottságot a segítség szervezésével. A keddi értekezletet a bizottság hívta össze az EK székhelyére. A résztvevők: a Közös Piac 12 tagállama, az EFTA hat tagja, az Egyesült Államok, Kanada, Japán, Ausztrália, Új-Zéland és az időközben ugyancsak meghívott Törökország. Teljes jogú résztvevő az EK-bizottsága is, amelyet Horst Krenzier, a külkapcsolatokért felelős főigazgatóság vezetője képvisel, ő is fog elnökölni a keddi értekezleten. A tanácskozás napirendjén a Lengyelországnak nyújtandó élelmiszersegély szerepel, valamint elképzelések és ötletek arra, hogyan bővíthetnék a „24-ek" gazdasági és kereskedelmi együttműködésüket Magyarországgal és Lengyelországgal. Eleve kizárták a témák közül az adósságok ügyét és a pénzügyi együttműködés más hitelezési jellegű kérdéseit. Elsősorban arról lesz szó, hogy beruházásokkal, vegyes vállalatok alapításával, tapasztalat-átadással, szakmai és gazdasági vezetőképzéssel (menedzserképzéssel), hogyan lehetne segíteni a piacgazdaság infrastruktúrájának, esetleges kereskedelmi könnyítésekkel pedig a gazdaságnak a fejődését a reformer kelet-európai országokban. Moszkva Szervezkednek a peresztrojka hívei Kaszab Zsuzsa, az MTI tudósítója jelenti: Az átalakítás következetes és radikális végigviteléért harcoló reformpárti népi küldöttek öttagú vezetőség és huszonöt tagú szervezőiroda megválasztásával, valamint a képviselőcsoport közös platformjának jóváhagyásával zárták vasárnap késő éjszaka kétnapos moszkvai ülésüket. Az ülésen megvitatták a csoport megbízásából előzőleg kidolgozott platformtervezetet, és jóváhagyták azt. A felszólaló képviselők többsége indítványozta, hogy külön dekrétumban rögzítsék a tanácsok jogkörét, és a politikai rendszer minden intézménye hatáskörét a tanácsok segítségével gyakorolja. A Szovjetunió módosított alkotmányának mielőbbi kidolgozása ugyancsak a leggyakrabban előkerülő javaslatok egyike volt. A felszólalók foglalkoztak a sajtó önállóságának kérdésével, többen feltették a kérdést, kinek a véleményét tükrözi a központi sajtó, „mert az olvasók többségéét nem”. A reformpárti képviselők platformja a tulajdonreformok mielőbbi megvalósítását sürgette: a termelőeszközökkel azoknak kell rendelkezniük, akik dolgoznak rajtuk. Szükséges a gazdasági monopóliumok felszámolása, valamint a széles körű, mindenre kiterjedő társadalombiztosítási rendszer kidolgozása. A halaszthatatlan feladatok között a reformpárti képviselők a választási rendszer reformját jelölték meg elsőként. Határozatot fogatottak el arról, hogy a Legfelsőbb Tanácstól a népi küldöttek rendkívüli kongresszusának szeptemberi összehívását kérik. Felhívással fordultak továbbá a Legfelsőbb Tanácshoz, hozzon létre bizottságot az afganisztáni háború okainak, valamint az 1986 telén Alma-Atában történt eseményeknek a kivizsgálására. Az NDK állampolgárok és a nyugatnémet nagykövetség A sajtóattasé nem foglalt állást Mint tegnapi számunkban közöltük, az NSZK budapesti nagykövetségéről telefonon megígérték: beszélhetünk a sajtóattaséval. Martin Eberts úrtól felvilágosítást szerettünk volna kérni azokról az NDK állampolgárokról, akik a Bild am Sonntag szerint valósággal elárasztják a képviseletet. A nyugatnémet lap azt írta róluk, hogy a nagykövetség közreműködésével szeretnének kivándorolni az NSZK- ba. A hír hihetőnek tűnt, hiszen hallottunk olyan — hivatalosan is megerősített — esetekről, amelyek során NDK állampolgárok megpróbálták illegálisan átlépni a magyar—osztrák határt, de ebben megakadályozták őket, útlevelükbe pedig jogellenes magatartásra utaló pecsétet ütöttek. Sőt, magyar részről azt is közölték, hogy az NDK-val kötött egyik korábbi megállapodás értelmében hatóságaink tájékoztatják az NDK szerveit arról, milyen természetű is volt az a bizonyos „jogellenes magatartás”. Mivel ezekre az NDK állampolgárokra odahaza nyilvánvalóan kellemetlenségek várnak, könnyű volt elképzelni, hogy akár ezzel a módszerrel, vagyis az NSZK nagykövetségének erőszakos bekapcsolása útján is, de megpróbálnak nyugatra jutni. Az NDK állampolgárai tudják, hogy az NSZK nagykövetségei — a nyugatnémet jogfelfogásnak megfelelően — minden hozzájuk forduló németet lakóhelyétől függetlenül saját állampolgáruknak tekintenek. Nos, a nagykövetségen megkérdeztem a sajtóattasét, mi igaz a Bild am Sonntag híréből. Eberts úr sajnálkozva közölte: nem adhat interjút az ügyben, és semmi más módon sem foglalhat állást. Mikor mégis firtatni kezdtem, vajon csakugyan az „útlevél-pecsételés” okozta félelem hozza-e az NDK állampolgárokat a nagykövetségre, a diplomata megismételte: nem adhat választ, és egyébként sem áll szándékában, hogy bármi módon bírálja a magyar hatóságok eljárását. A titkolódzás az NDK állampolgárok védelmét szolgálja? — kérdeztem erre. — Az NSZK külügyminisztériumának általános elve az, hogy a nagykövetségek az ehhez hasonló esetekben ne adjanak semmiféle információt. Az állásfoglalástól való tartózkodás tehát nem külön erre az ügyre szól — válaszolta végül Eberts úr. K. F.: Az NSZK budapesti nagykövetségének nem áll módjában segíteni azokon az NDK állampolgárokon, akik a külképviselet közbenjárásától remélnek kiutazási engedélyt Magyarországról a szövetségi köztársaságba. A döntés egyedül az NDK-tól függ — jelentette ki hétfőn az NSZK külügyminisztériumának helyettes vezetője, Hanns Schuhmacher bonni sajtóértekezletén. A külügyminisztérium azonban „minden érintett féllel” kapcsolatban áll — tette hozzá. Az osztrák belügyminiszter közlése szerint a hétvégén 44 olyan NDK-állampolgár érkezett Magyarországról illegálisan Ausztriába, akik a határ átlépése után jelentkeztek a hatóságoknál. Számuk május óta 237-re emelkedett. Ezek az adatok nem tartalmazzák azokat a személyeket, akik az osztrák hatóságok kikerülésével egyenesen az NSZK bécsi nagykövetségéhez fordulnak. A munkásközérlet *39 Akkor se engem, se mást nem kell félteni . Hétfő: Az ismerkedés napja Az ország egyik legrégebbi vállalata, híre és rangja van, mint ahogy minden meglevő és megvolt Ganz gyárnak az országban és országhatárokon túl. Ganz Villamossági Művek. Négyezer-egynéhány ember, s újabban ismét évente 4 milliárd forint fölötti árbevétel. Ha a leglényegesebbeket akarja elmondani az ember, hát ezek azok. Persze, akik egy kicsit is ismerői a magyar gazdaságnak, a magyar iparnak, ismerik visszhangosan híres és hírhedt történetét a gyár kálváriájának. A kálváriának, amelynek stációi voltak a valamikori fényes sikerek, aztán a tönkremenetel, a szanálás ijesztő árnyéka, és most lám, újabb stáció: az utóbbi két és fél, három évben mintha lassú feltámadását érné a gyár. 1989. augusztus első hete. A Ganz Villamossági Művek törzsgyárában. Budán, mintegy kétezren dolgoznak. Az itt dolgozók élik a hétköznapok monotóniáját. Hajnali kezdéskor még a hűs felhőnek örülve indul az aktatáskások tömege a Gyárkapu utca, a gyárkapu felé, hogy aztán időben túl a blokkoláson és az átöltözésen, kezdődjék a munka. A kétezerből ötszázan a villamosgépgyárban dolgoznak. Részei a gyárnak, a gyár közösségénél ha van, és természetesen egy nagyobb közösségnek is, amiről az utóbbi időben egyre ritkábban beszélünk: a munkásosztálynak. Munkásosztálynak? Ha van ilyen osztály, hát napi gondjaikban kötődnek és tartoznak egymáshoz. 1989. augusztus első hete a Ganz Villamossági Művek Villamosgépgyárában. Egy hétig hívatlan vendégek leszünk s bóklászunk a gyár labirintusában, gépek és emberek között, s figyeljük az „osztály” magányosságát. Mert végső soron akár a szereldében, akár a forgácsolóban, akár a nagycsarnokban figyeltünk és szólítottunk meg embereket, azok munkabéli magányossága — ilyen a tennivaló jellege — elsőnek kitűnt. Egy hétig ismerkedünk a Ganz Villamossági Művek Villamosgépgyárának embereivel. Különöset nem akarunk, talán csak a választ várjuk kérdésünkre: hogy van? — Hogy vagyok? Hát nézzen rám. Hogy lehet egy ilyen őrült, mint én, aki éppen negyven éve dolgozik ebben a gyárban. Nagy Sándor, a forgógépszerelde csoportvezetője félig komolyan, félig nevetve szidja önmagát. — Megbánta a negyven évet? — A fene sem tudja. Sokszor úgy gondolom, ha váltottam volna, tán előrébb lennék anyagilag, de ezt a gyárat aki megszerette, nem tudja itthagyni. Úgy gondolom, most már csak jobb lesz. Beszélgetünk s megtudom, hogy a gyárhoz kötődés indulattal teli, s jaj, nehogy félreértse valaki, ezek az indulatok bizony gyakran káromkodósak, ha leírnám, beléjük pirulna még a papír is ... és mégis, azt hiszem, ezek az indulatok tartják még a gyár iránti hűséget és szeretetet. — Ha hívnák, elmenne? — Nem én. Nézze, negyven évi munka után már csak ehhez a kopott csarnokhoz is kötődik az ember, meg a gépekhez is. NDK villamosmotorokat szerelnek, részben saját anyagból, részben bérmunkában, s ahogy az új, csaknem készre szerelt, festett motorok sorakoznak, szinte megszépül az öreg csarnok is tőlük. — Szépek — mondom. Beszélgetés közben meghúzza a csavarokat Nagy Sándor, most is csak úgy fél szemmel félrenéz, s valami szokatlan, szemérmes módon elmosolyodik. Visszakérdez. — Ugye? És beszélünk a gyárról, hogy mi lesz belőle, és Nagy Sándor bizakodón mondja, hogy most már csak kijönnek a gödörből, s akkor talán a fizetések is megindulnak. — Nyolcvanegy forint a kiemelt órabérem, de hát ez bruttóban. Most, hogy megszüntették január 1-jétől a vgmk-kat, hát csökkent a jövedelmünk, muszáj majd valamit kitalálni. — Hogy vagyok? Hát így. Csifáljuk ezeket a gépeket, aztán van, amikor egy hatos anyáscsavar miatt állunk és káromkodunk. Hát így vagyunk. Az első nap az ismerkedésé. S mielőtt a gyárba indultunk volna, pár mondat erejéig alkalmunk volt beszélni Erdős Jánossal, a villamosgépgyár igazgatójával is. Az igazgató csak távirati stílusban eldicsekedett: a gyár ötszáz embere a vállalati árbevétel 35 százalékát hozza. Igaz, most jól élteti az üzemet a Törökországba készülő három turbógenerátor, amelyek együttesen csaknem félmilliárdot hoznak. S persze, az újságíró nem állhatja meg, hogy a gondokról is kérdezzen, hát kapja arra is a választ: — Nagyon hosszú a termékek átfutása, olykor likviditási, pénzügyi gondjaink vannak, de végső soron, ezek a munkák jól fizetnek. A nagyobbik gond, a munkaerőhiány, nem nagyon van utánpótlás. Évente szinte a nyugdíjba menők számával csökken a létszámunk. Később, ahogy a nagyforgácsoló csarnokában a mamutgépek árnyékában járkálunk, ugyanerről a gondról szól Palotás Tamás, főművezető is. — Ehhez a munkához nagy szaktudás, és nagy fegyelem kell. Egyre kevesebb az ilyen ember. A múltkor jött két fiatal gyerek, pár hónap után azt mondták, elegük van, elmentek segédmunkásnak, meg gépkocsivezetőnek. Nem fűlött a foguk ehhez a munkához. Húsz tonnás öntvény állórész forog a 102 éves gépen, és ahogy rója köreit, úgy kopik az anyaga az 5 százados pontosságig. — Hogy lehet ilyen gépen dolgozni? — Ez? Olyan egyszerű ez a gép, hogy szinte elromolni sem tud. Ha pedig elromlik, akkor magunk készítünk bele alkatrészt. Ez még a monarchia idejében készült. A gépen a felirat: Budapest—Vulkán—Wien. Odébb egy kisebb gép tövében épp kopott barna aktatáskájából rámolja ki a kenyeret, a paradicsomot és a kenőmájast Pomsár Jenő, lakatos. — Tudja, én itt amúgy „gebines vagyok”. _ 9 — Lakatosként én állítom be a gépeket, cserélem a szerszámokat, javítom, ha kell, s az üres időmben meg megállapodtunk, hogy dolgozok ezen a forgácsolón. Azért még külön pénzt kapok. A pénz meg nagyon kell. Valóban kell a pénz Pomsár Jenőnek, hiszen elvált, két gyermeke után fizeti jó szívvel a tartásdíjat, de hogy maga is épülni tudjon, hát hat évvel ezelőtt némi örökséggel és szülői segítséggel házat kezdett építeni Pomázon. — Ahogy kaptam a fizetést, úgy vettem az anyagot. Másra nem költöttem. Ruhám úgy van, ha valamiből nagyon kiköpök, veszek egy olcsót. Rádióm, tévém nincs, bútorom sincs, s mert építkezek, hát szabadságom sincs. Azt akarta kérdezni, hogy vagyok? — És amúgy? — Én most látom, hogy napról napra kevesebbet ér a pénz, én meg igyekszem napról napra többet dolgozni. — Mi lesz a gyárral? — Az a nagyok dolga, meg az is, hogy nekünk munka legyen. Mert ha van munka, akkor se engem, se más munkást nem kell félteni — csak megfizetni. Az utolsó mondatnál rám kacsint, s úgy vesz egy falat paradicsomot — tán 16 szeletre is vágta — a szájába. Járjuk a gyárat. Valami furcsa ellentmondás érződik múlt és jelen között, hiszen csarnokok, fakockás alapzatú, százéves gépek feleselnek a legkorszerűbb, legmodernebb technikával. A gyári utcák — tetszik, hogy nevük van: — Eszterga út. Turbó út, hirtelen átjáró folyosóknál, csarnokok tűzfalánál megtorpannak, egyikük éppen mintha belerohanna az Ipari Minisztérium üvegpalotájába. De a kerítésnél megáll. A nagycsarnokban szerelik a török turbógenerátorokat, persze, itt csak úgy beszélnek róluk, hogy az „ambarliak” s a szó, minden bizonnyal, a rendeltetési helyet jelöli, de hát lám, ahogy munkával közösséget vállal az ember, úgy fogadja el a gyári nyelv szerint a keresztelést is. Szóval, az ámbárliak. Emeletnyi magasságban, pódiumon szerelik a generátort, kötik a tekercselés végeit, rakják a szigetelőt, s húzzák meg az öklömnyi csavarokat, hogy aztán azok tartsanak az idők végtelenségéig, vagy legalábbis az első nagyjavításig. Odébb fémkoporsóba zárva már szállításra vár az első kész turbógenerátor álló és forgó része. Uszályon teszik majd meg az utat rendeltetési helyükre. Fél percre „ellopjuk” munkájától Gutmayer János motortekercselőt. — Azt kérdezi, hogy vagyok? Uram, egy hete jöttem meg az NSZK-ból. — És? — Hát tudja, úgy kellene itt is dolgozni, akkor nem lenne gondunk. Tudja, nem a társadalmi berendezkedést kellene áthozni onnan, hanem a munkát meg a tisztességet. No, meg így együtt: a munkatisztességet. Mert nálunk mind a kettőt tanulni kellene. A munkát is, meg annak az elismerését is. Hatvannégy óta vagyok itt. Aztán nettóban 8400—8600 a fizetésem. Tudja, sokszor elmegy az embernek a kedve mindentől. De hát muszáj. Meg hinni is abban, hogy egyszer már végre csak tervszerűbben megy itt minden, meg tán elküldik azokat, akik nem dolgoznak tisztességesen, és megbecsülik azokat, akik rendesen dolgoznak. Nézze, én főbizalmi vagyok, és sokszor úgy gondolom, hogy éppen a többség érdekében kellene nekem szólnom, hogy küldjék el azokat, akik lógósok, akik ötletszerűen járnak be, szóval érti, kikre gondolok. — Huszonöt éve van itt a gyárban. — Volt egy okos főnököm, az egyszer azt mondta, hogy itt kétféle ember marad meg. az egyik, aki közel lakik, a másik meg, aki hülye. Nos, uram, én Solymáron lakom... — Mégiscsak ragaszkodik a gyárhoz. — Hát ez az! Meg ezekhez a dögökhöz — mondja, és kezével az egyik turbógenerátor vastag acélköpenyére csap. — Holnap folytatjuk a beszélgetést? — Jöjjön csak, engem itt talál. Reggel és műszak végén halkan csörrennek a blokkoló órák. Nyomják pecsétjeikkel a nyolc órákat, olykor a tizenkét órákat. A munkásosztály dolgozik. És holnap, azaz ma reggel kezdi megint. S. Boda András (Folytatjuk) Gépműhely, csendélet Turbó út és Készülék új sarok Harcra készen Toroczkay Csaba felvétele 3