Népszava, 2000. augusztus (128. évfolyam, 178–204. sz.)
2000-08-19 / 194. szám
fffsi: Bizalmatlanság és kétely Oroszországban Hosszú évek gazdasági gyengélkedése, politikai patthelyzete és a kormányzati határozatlanság Után Oroszország nemrégiben a legliberálisabb piacorientált gazdasági programot fogadta el a Szovjetunió 1991-es összeomlása óta. Pezsgőbontás helyett azonban sok politikus és gazdasági elemző a változás jeleit kutatja. Ennek oka, hogy Vlagyimir Putyin elnök az elmúlt hetekben a politikai instabilitás forgószelét idézte elő, különböző és ellentétes irányokba taszigálva Oroszországot, és még nem világos, hogy a versenyképes piacgazdaság felé vett irány fog-e diadalmaskodni. Az új terv néhány igen kemény gazdasági intézkedést tartalmaz, hogy Oroszország szovjet korszak utáni átalakulását a piacgazdaság irányába térítse. A következő két évben a terv alapján szigorú pénzügyi fegyelemmel csökkenteni kell az állami szektor részvételi arányát a gazdaságban; meg kell reformálni az állami vállalatokat, megkönnyítendő az üzleti élet beindítását és működtetését; modernizálni kell a halódó bankrendszert, valamint versenyhelyzetet kell teremteni a gázkitermelés, az elektromos áram és a vasút eddigi monopóliumainak területén. Rendkívül előnyös gazdasági jelenségek közepette fogalmazódott meg az új gazdaság terve: Oroszországban növekszik az ipari termelés, stabil a valuták átváltási árfolyama, hatalmas a többlet a kereskedelmi mérlegben, gyarapodnak valutatartalékok és kiegyensúlyozott a költségvetés. Fontos tényezők még az 1998-as rubelleértékelés máig gyűrűző hatása és az általánosan magas olajárak is. Ugyanakkor Oroszország kicsiny értéktőzsdéje májusban zuhanórepülésbe kezdett 13 százalékos eséssel, júniusban újabb 14 százalékos csökkenés mutatkozott, ezzel visszasüllyedt arra a szintre, ahol az Borisz Jelcin elnök lemondásakor állt, a választások utánra várt befektetési roham sem valósult meg. Elemzők szerint a tőzsdei ingadozás az elhúzódó politikai instabilitás következménye, amelyet súlyosbított a médiacézár, Vlagyimir Guszinszkij letartóztatása, illetve Putyin kampánya a függetlenségre törekvő regionális kiskirályok megzabolázására. Készültek olyan jelentések is, amelyek alapján sor kerülhet bizonyos korábbi privatizációs ügyletek felülvizsgálása, és ez idegességet szült, mert újabb keserves menetekre kerülhet sor a gyárak, a finomítók és a bányák tulajdonlásáért folyó harcban. Putyin egyes vélemények szerint a gazdasági liberalizáció és a politikai tekintélyelvűség egyidejű modelljét készül megteremteni. Kérdés, hogy egy ilyen keverék működhet-e, különösen a tekintetben, hogy az erős ember mentalitás nem vet-e árnyékot a liberális gazdaságpolitikára. Nemrégiben a kormány Mihail Kaszjanov miniszterelnök vezetésével elfogadott egy tíz évre szóló gazdasági stratégiát és egy rövid távú tervet. A dokumentumokat egy agytröszt készítette, amelyet Putyin a márciusi választások előtt állított fel German Gref a mostani gazdasági és kereskedelmi miniszter vezetésével. A Gref-terv nem az egyetlen jele annak, hogy Putyin a piacgazdaság liberális modelljét szándékozik követni. Az orosz elnök számos gazdasági reformert helyezett kulcspozícióba, köztük tanácsadóját, Andrej Nlarjonovot. A Putyin-csapat „jobban megérti, hogy miben gyökereznek Oroszország gazdasági gondjai, mint bármelyik előző gazdaságirányító garnitúra ” - állítja egy moszkvai brókerház szakértője. SZÉP SZÓ 14 NÉPSZAVA2000. AUGUSZTUS 19., SZOMBAT Változások előtt a szépség szigete Korzikában nagy változások várhatóak az elkövetkezendő évek folyamán. 2004-től a helyi parlamentet széles körű autonómiával ruházhatják fel, felcsillant az esélye annak, hogy a korzikai kérdést tárgyalások útján sikerül rendezni. A franciák többsége ugyanakkor úgy vélekedik, hogy a szigeten a jövőben sem sikerül gátat vetni az erőszakos terrorcselekményeknek. Az utóbbi napok eseményei a kétkedőket igazolták: két hete szélsőséges nacionalisták meggyilkoltak egy helyi politikust, pár nappal később pedig a levegőbe repítettek egy épületet. Franciaországnak sok gondot jelent déli szigete, Korzika. Hiába született itt Napóleon, hiába nevezik - aligha véletlenül - a „szépség szigetének". Korzika valahogy mindig idegen test volt a „hexagon” (így nevezik a helyiek Franciaországot) szívében. Az „anyaföldiek” kissé talán le is nézik korzikai honfitársaikat. Sok vicc született a szigeten élők állítólagos tunyaságáról. Korzika Franciaország tűzfészke. 1979 és 1998 között 924 gyilkosságot hajtottak végre, kilenc rendőrt és öt képviselőt öltek meg. A helyiek nem hajlandóak együttműködni a hatóságokkal a vétkesek kézre kerítésében. A rendőrség csak az esetek 50 százalékában fogja el a tettest, míg az ország többi részében az arány eléri a 82 százalékot. Jellemző, hogy mind a mai napig sem sikerült rálelni az 1998-ban meggyilkolt prefektus (a francia kormány helytartója), Claude Erignac merénylőire. Ugyancsak gyakoriak a középületekkel szemben elkövetett támadások: tavalyelőtt majdnem félszáz építményt próbáltak levegőbe repíteni. A támadók a legtöbb esetben a nacionalisták. Távolabbi céljaik között a függetlenség kivívása szerepel. Túlzás volna azt állítani, hogy a helyiek egy emberként támogatják törekvéseiket: a különböző választások során képtelenek 15 százaléknál jobb eredményt elérni. Ráadásul a nacionalisták sem egységesek. Pártjuk, az 1976-ban megalapított Korzikai Nemzeti Felszabadítási Front több részre szakadt az elmúlt évtized folyamán. A francia kormány számára tehát - kivált az elmúlt két évtizedben - súlyos gondot jelentett a korzikai kérdés. 1982- ben a szigetet különleges önrendelkezéssel ruházták fel: a helyiek megválaszthatták a korzikai gyűlés 61 tagját. A nacionalisták már ekkor siralmasan szerepeltek: csak 13 százalékot sikerült szerezniük. Ám a korlátozott önrendelkezés sem hozta meg a békét. Sőt 1983-tól újra gyakoribbakká váltak a merényletek. A kabinet ezért növelte a biztonsági erők számát, amivel nyilván nem vívta ki a helyiek rokonszenvét. A mindenkori francia kormány tulajdonképpen a húzd meg, ereszd meg taktikáját követte, ez azonban sosem volt igazán sikeres. Lionel Jospin kormányfő tehát szerfelett kemény fába vágta a fejszéjét, amikor úgy döntött, pontot tesz a korzikai kérdés végére. Tavaly decemberben, Párizsban történelminek tartott kerekasztal-tárgyaláson cserélt eszmét a sziget 28 vezető politikusával - közöttük két nacionalista vezetővel. A miniszterelnök helyzetét nehezítette, hogy szinte mindenki mást akart. A nacionalisták a széles körű autonómia mellett kardoskodtak, a bastiai polgármester, Émile Zaccharelli által vezetett republikánusok ugyanakkor eleinte semmi változást sem voltak hajlandóak támogatni. Múlt hónap közepére sikerült olyan megoldást kidolgozni, amelyet csak a legszélsőségesebb pártok utasítottak el. A legalapvetőbb változás az lesz, hogy nagyobb hatalommal ruházzák fel a helyi törvényhozást, az egyébként teljes átalakításra váró korzikai gyűlést, amely a 2000-től 2004-ig terjedő átmeneti időszakban szabadon dönthet több, a sziget életét befolyásoló kérdésről, a gazdasági fejlesztési programról, az oktatásról, a környezetvédelemről és a turizmusról. A kormány tehát négyéves átmeneti időszakot javasol, melynek végén - alkotmánymódosítással - a korzikai autonómia további erősítését szolgáló lépésekre kerülhet sor. Törvényeket hoznak továbbá a korzikai befektetések serkentéséért, az iskolákban kötelező jelleggel bevezetik a korzikai nyelv tanulását, „kivéve, ha a szülők komoly érveket sorakoztatnak fel a nyelv tanulása ellen ”. Sokak számára ez a tervezet legvitatottabb pontja. Egy a Le Point hetilapnak nyilatkozó korzikai szerint „a családok feladata a nyelv átadása az ifjabbaknak. Miért kell a betelepülőknek is elsajátítaniuk a korzikai nyelvet?” A kormány ezenfelül 15 éves fejlesztési programot dolgoz ki az infrastruktúra - elsősorban a helyi köz- és vasútvonal - javítására. Az, hogy a nacionalisták is egyöntetűen támogatják a kormány tervezetét, távolról sem jelenti azt, hogy lemondanak a függetlenségről s beérik az autonómiával. Csupán arról van szó, hogy a mostani megállapodást egyfajta ugródeszkának tekintik. Úgy gondolják, fokról fokra kerülhetnek mind közelebb végső céljukhoz. A tervezetet egyébként a kormány tanácsadója, Alain Christnacht dolgozta ki. A politikus nem ismeretlen a francia belpolitikában: ő szerkesztette meg a francia tartomány, Új-Kaledónia későbbi függetlenné válásának pontos menetrendjét. Christnacht korzikai tervezetéért kapott hideget-meleget. Legfőbb bírálója a szuverenista, tehát az egy nemzet elvét valló Jean-Pierre Chevenement. A francia belügyminiszter megvetően ennyit mondott Christnacht elképzeléseiről: „Kaledónia nem Korzika.” A korábbi belügyminiszter, Charles Pasqua sem mutatott túlzott lelkesedést a tervezet iránt. Szerinte Jospin a tűzzel játszik. „Fogalma sincs, mit kockáztat s milyen következményei lehetnek a megállapodásnak. ” A tervezet ellen ágáló politikusok alighanem attól tartanak, hogy a korzikai példán felbátorodva Franciaország más régiói is nagyobb önállóságot és önrendelkezést követelnek maguknak. Az aggodalom nem teljesen megalapozatlan. A Bretoni Demokraták Uniójának szóvivője, Christian Guyonvarc ’h például kijelentette: a kormány tervezete „nagy bátorítást jelent a bretonok számára is ”, és szerinte a 2004-es önkormányzati választások alkalmával Bretagne-ban a helyi autonómia kérdése lesz a választási kampány egyik fő eleme. A mérsékelt Nemzeti Baszk Párt nem csekély irigykedéssel szemlélte a korzikaiak által elért eredményeket, mert mint a párt egyik vezetője mondta, „úgy látszik, bizonyos helyeken a bombák jó érvet jelentenek”. A jobboldali UDF párt egyik elzászi képviselője úgy vélekedett, hogy Korzika példájából „Elzász is hasznot húzhat”. Bírálatok ide vagy oda, szinte biztos, hogy a Jospin kormányfő által is teljes egészében támogatott korzikai „főideológus”, Christnacht ideáira - valószínűleg jövőre - a francia nemzetgyűlés is áldását adja, s rövidesen a sziget a korábbinál jóval nagyobb önrendelkezéshez, autonómiához jut. A korzikai gyűlés nagy többséggel szavazta meg a kormány tervének elfogadását, csak két képviselő szavazott ellene. Ami a korzikai lakosság véleményét illeti, háromnegyedük támogatja a kormány elképzeléseit, 63 százalék vélekedik úgy, hogy a kabinet által kidolgozott tervezet „tartós békét eredményezhet” a szigeten. Ugyanakkor a sziget lakosságának több mint 90 százaléka óhajtja, hogy a változásokról kérjék ki véleményüket. Az anyaország lakossága valamelyest tartózkodóbb a kormányjavaslatát illetően. Igaz, a többség, hatvan százalék támogatja a szépség szigetének jövőjével kapcsolatos elképzeléseket, de csak 45 százalék vélekedik úgy - 46 ellenében -, hogy a tervezet révén Korzika a béke szigetévé válik. Bár a megállapodás ténye önmagában véve komoly eredmény, egyelőre nincs ok a túlzott derűlátásra. Alig néhány nappal a dokumentum megszavazása után szélsőséges nacionalisták - a békét pártolók számára a legrosszabb pillanatban - merényletet hajtottak végre egy helyi politikus, a Concotta Nazionalista nevű párt egykori vezetője, Jean- Michel Rossi ellen. A gyilkosság egyértelművé tette, hogy a nacionalisták között nagyobb a széthúzás, mint azt eredetileg gondolni lehetett, így az egész megállapodás sikere is kérdéssé vált. A merényletet a tavaly feltűnt Armata Corsa fegyveresei követték el. Szinte tragikomikus, hogy a szervezetnek nem lehet több tagja néhány tucatnál. Ám ennyi is elegendőnek bizonyulhat ahhoz, hogy szigetüket továbbra is a bizonytalanság és békétlenség uralja. A dél-korzikai Armata célja „megvédeni a hazát”. A szélsőségesek azért orroltak meg Rossira, mert bár az egyik legszélsőségesebb helyi párt tagja volt, részt vett a korzikai békefolyamatban. Ám ezzel nem értek véget a szélsőségesek akciói: augusztus 13-án, vasárnap egy helyi gazdasági ügynökséget repítettek a levegőbe. A terrorcselekményeknek tehát nem sikerült gátat vetni. A helyzet azonban mégsem reménytelen. A sziget vezető politikusai, valamint a két nagy nacionalista párt, a Corsica Nazione és a Concotta Independista is elítélték az akciókat. José Rossi, a korzikai gyűlés elnöke szerint a kormány tervezetének „nem lehet alternatívája”. Az elkövetkezendő hónapok sok kérdésre adhatják meg a választ. Eldől, képes-e békében élni a „szépség szigete”. Rónay Tamás A Korzikai Nemzeti Felszabadítási Front harcosai zavarosban halásznak Autonómiakoncepciók Európában Németországban mind a 16 szövetségi állam autonóm státussal rendelkezik. Igaz, Bajorország az egyetlen, amelynek önálló szenátusa van. Belgiumban 1993-ban fogadták el a rendkívül összetett, három régióra és három nyelvi egységre épülő alaptörvényt. Spanyolország 17 tartományra oszlik, amelyek 1979 és 1983 között szerezték meg autonómiájukat. Baszkföld és Katalónia széles körű autonómiával rendelkezik: szabadon dönthetnek az oktatásról, az egészségügyről, az infrastruktúráról és a rendőrség felállításáról. Ezenfelül e tartományokban hivatalos nyelv a baszk, illetve a katalán. Nagy-Britannián belül Skócia, Wales és Észak-Írország önálló parlamenttel rendelkezik, melyek különböző, az országrészeket érintő kérdésekről dönthetnek. A skót és a walesi lakosság 1997-ben népszavazáson döntött a részleges autonómia bevezetéséről. A cardiffi, illetve az edinburghi parlament az egészségügyről, a gazdasági fejlesztésről, a közlekedésről, a környezetvédelemről és - Skócia esetében - a pénzügyekről dönthet. A védelmi, a gazdaságpolitikát ugyanakkor a nemzeti parlament határozza meg. Olaszországnak húsz régiója van, melyek önálló, törvényhozói és bírói hatalommal felruházott „regionális tanácscsal”, valamint a végrehajtásért felelő „giuntával” rendelkeznek. Ezek közül Szicília, Val d’Aosta, Friuli-Venezia és Trentino Alto-Adige autonóm régió. A régiók elnökeit közvetlenül választják. A helyi régiók széles körű önrendelkezést mondhatnak magukénak, az olasz állam csak az ország védelméről, a gazdaságról és a biztonságról dönt.