Népszava, 2021. január (148. évfolyam, 1-25. szám)
2021-01-02 / 1. szám
Képzőművészet - Tárca 41 SZÉP SZÓ , 2021. január 2., szombat A legsötétebb bolsevik idők/■ ben is elhozta a világot az / ■ elszigetelt orosz népnek. /----a Amikor csak rések nyíltak / a vasfüggönyön, ő olyan ■AM kiállításokat szervezett, amelyeket a szabad országok muzeológusai is szájtátva csodáltak. Nyugati mesterművekből káprázatos gyűjteményt épített ki, de nem lehet elhallgatni, hogy a kincsek jelentős hányada a „hadak útján” érkezett Moszkvába. A legendák szerint Sztálin utasítására 1945-ben ő maga is részt vett a berlini kincskeresésben, de az erre irányuló kérdésekre élete végéig nem adott egyenes választ. November végén, 98 évesen elvitte a muzeológusok „Vasladyjét” is a koronavírus. Irina Antonova 75 éven át szolgálta a moszkvai Puskin Múzeumot, ebből több mint fél évszázadon át tartotta kezében az intézmény gyeplőjét. A Puskin megrendezi a show-t „A zsidók életük fejében »önként« adták át vagyonukat a náciknak, így az ilyen eredetű műtárgyak, mint hadizsákmány, jogosan vannak Oroszországban” - fejtette ki Irina Antonova a 90-es évek közepén a Le Monde-nak, és ha ezt a fordulatot később kerülte is megnyilvánulásaiban, végig kitartott amellett, hogy Moszkva jogszerűen birtokolja a Vörös Hadsereg hadizsákmányát. „Úgy gondolom, semmi szükség nincs újra elővenni a témát, ami már a jog szintjén régóta rendezett. Azoknak pedig, akikben most ismét felmerült, hogy követelésekkel álljanak elő, üzenem, vegyék számba az emberi életeket, a kulturális károkat, amelyeket okoztak országunknak a háborúban” - fejtette ki tavaly, amikor németek egy halvány szándékot fogalmaztak meg az iránt, hogy újratárgyalják az Oroszországba került műtárgyaik sorsát. A világsajtóban most megjelent nekrológok, a The New York Timestól a Der Spiegelen át a művészeti lapokig, eredményeit, a világ kulturális életében játszott kivételes szerepét taglalták, elismerve érdemeit, tisztelettel adózva hajthatatlanságának is, a gyászban fátylat borítottak a háborús múltra. A frissen végzett muzeológust Sztálin irányította 1945-ben a Puskin Múzeumba, amelyet azután 75 esztendőn keresztül szolgált. Irina Antonova szüleivel a háború előtt több évet töltött Berlinben, így „nyugatias” világlátással, nyitott szemmel, érzékekkel és nem mellesleg három nyugati nyelv ismeretével látott munkához. 1961-ben Hruscsov nevezte ki igazgatónak, hogy azután élvezze az összes szovjet/ orosz vezető, Brezsnyev, Gorbacsov vagy épp Jelcin bizalmát. Rendezvényei, tárlatai, nem túlzás állítani, döbbenetet okoztak, bátran állt olyan ügyek mellé, amelyek nem igazán feleltek meg az akkori korszellemnek. „Egy-egy megnyitó előtt mindig arra készültem, hogy lelőnek. Tudtam annak a veszélyét, ha bemutatom, de annak is, ha továbbra is rejtegetem Picasso, Matisse, Léger, Van Gogh, Gauguin műveit” - mondta nemrég egy amerikai interjúban. Százezrek álltak sorban 1974-ben, hogy láthassák Mona Lisát - Leonardo művét a párizsi Louvre adta kölcsön. Abban az időben a moszkvaiak legmerészebb álmaikban sem gondoltak arra, hogy a szigorúan lezárt határon egy ilyen kivételes műkincs eljuthat hozzájuk. Antonova csodát tett. Ahogy azzal is, hogy a New York-i Metropolitan Múzeumból Moszkvába utazott 100 kivételes festmény, és láthatták az oroszok Tutanhamon kincseit is, ,vasladyje” Bátran kiállított absztrakt és avantgárd, kubista, impresszionista alkotásokat, sokáig tiltott orosz és nyugati művészek munkáit, nem rémült meg akkor sem, amikor 1962-ben Hruscsov azt üvöltötte, hogy valószínűleg egy szamár farkával kenték vászonra az ábrákat, amelyeknél az unokája is képes volna jobbakat összehozni. Egyik legmerészebb vállalkozásaként emlegetik az 1981-es „Moszkva-Párizs 1900-1930” című tárlatot, amelynek tervéről előzetesen a tekintélyes Tretyjakov-képtár igazgatója egy megbeszélésen úgy nyilatkozott, hogy egy ilyen rendezvény csak a holttestén keresztül valósulhat meg. „Nem akarunk halottat, de a Puskin megrendezi show-t” - jelentette ki Antonova. Brezsnyev jóváhagyásával Matisse, Picasso és más nagy francia alkotók művei mellett az orosz avantgárd legnagyobbjai, Chagall, Malevics, Kandinszkij művei szerepeltek. Antonova kivételezettnek vallotta magát, kapcsolatai révén sok engedményt kicsikart a bolsevik adminisztrációtól. Barátságot ápolt Chagall-lal, a Richterrel, a zongoraművésszel közösen szervezett hagyományos decemberi zenei estek a moszkvai, de a külföldi elit számára is kivételes eseményt jelentettek. Életrajzában fekete folt a háború után Szovjetunióba hurcolt műtárgyak sorsa. Végsőkig titkolta, cáfolta, hogy az általa igazgatott intézmény bármiféle hadizsákmányt őrizne. 1991-ben azonban az ARTnewsban megszólalt két orosz művészettörténész, Konsztantyin Akinsa és Grigorij Kozlov. A hír bombaként robbant: a Puskin Múzeum őrzi Trója, vagy más néven Priamosz kincsét. Antonova azonnal cáfolta az információt: „tudomásom szerint egyetlen rám bízott gyűjtemény sem tartalmazza az említett tárgyakat”. 1993-ban azután az orosz hatóságok hivatalosan megerősítették az értesülést. Egy német professzor meghívást kapott Moszkvába a gyűjtemény megtekintésére. Antonova fogadta őt, majd szemrebbenés nélkül közölte: „Nincs meg a pince kulcsa. Egyébként pedig semmit sem mutatok meg egy kíváncsiskodónak, a kulcsot pedig egy olyan személy őrzi, aki jelenleg kórházban van.” Wolf-Dieter Dube az Art Newspapernek mesélte el a történetet 1995 decemberében. Semmivel nem tartozunk senkinek - nyilatkozta egy orosz lapnak 1994 nyarán Antonova. A németek az orosz műtárgyak javát megsemmisítették, mondta, amit pedig elhurcoltak, az eltűnt a műtárgy-kereskedelem bugyraiban, kiárusították, így a németek igazat mondanak, hogy náluk nem található semmi... Mi nem tudunk visszakövetelni semmit, a hozzánk került tárgyakat viszont nemcsak rejtegettük, de gondoztuk, óvtuk is - tette hozzá. 1995 elején vihart kavart a Puskin Múzeum kiállítása. 63 megsemmisültnek hitt remekmű került a falakra, de az esetleges remények lehűtéséről gondoskodtak a „Másodszor is megmentve” című tárlat rendezői. Az egyik fő falon, közvetlenül Daumier A lázadás című alkotása mellett egy feljegyzés volt olvasható: „A németek mintegy négyszáz múzeumot leromboltak. Oroszország jogosnak érzi, hogy kártalanítsa magát a háborús kapcsolatai révén sok engedményhez jutott veszteségekért.” A falakon ott lógott többek között Goya Karnevál a téren című képe (Herzog-gyűjtemény), El Greco Keresztelő Szent Jánosa, Veronese Golgotája (Hatvany-gyűjtemény). Antonova az akkori tudósítások szerint megerősítette az értesülést, miszerint a kiállított művek alig a hatodát jelentik az intézményben őrzött „zsákmánynak”. A következő évben bemutatták Szép Heléna ékszereit, azaz a trójai kincseket is, és amikor egy amerikai muzeológus emlékeztette a következetes tagadásra, Antonova válasz helyett csak kacsintott. Később azt állította, senki nem kérdezte őt, és azt is mondta, hogy az általa irányított intézménytől senki semmit nem kért vissza. 2002-ben Antonova elismerte, hiba volt a titkolózás. „A háború után mindenki tudott arról, hogy a zsákmányolt műtárgyak egy része a Puskinba került, ezt vállalni kellett volna nyíltan, és azonnal tisztázni, hogy minden Oroszországé, kompenzációként az óriási károkért.” A következő emlékezetes színvallásra 2005-ben került sor. Gerhard Schröder és Vlagyimir Putyin a Vörös téren együtt tisztelgett a háború befejezésének 60. évfordulóján, miközben néhány háztömbnyire, a Puskin Múzeum termeiben rendezett kiállítás minden volt, csak nem békeüzenet. Több mint 550 műtárgy került kiállításra: görög bronzok, etruszk figurák, töredékek, római falfestmények tökéletesen restaurálva. Két tucat restaurátor ötesztendőnyi munkája. Egy berlini bunkerből kerültek Moszkvába, hogy azután évtizedekig ládákban porosodjanak. „Ez a jó szándékunk tökéletes bizonyítéka” - hangoztatta Antonova, hozzátéve: „Nem értem, miért izgatja ez az embereket, ahelyett, hogy elismernék a hatalmas A MONA LISA MOSZKVÁBAN (1974) Ez a kiállítás is Antonova érdeme volt A trójai leletek is Berlinből kerültek ide munkát, amit e tárgyak restaurálásába fektettünk.” „Háborús régészet - Visszahoztuk a feledésből” - ez volt a tárlat címe. Mennie kellett Putyinba azonban beletört a bicskája 2013-ban. Nem jól taktikázott, amikor megpróbálta az orosz elnököt meggyőzni, hogy Moszkvába telepítsék át Szergej Scsukin és Ivan Morozov legendás XIXXX. századi gyűjteményét, amelyet az 1917-es bolsevik hatalomátvétel után államosítottak. A festmények az 1920-as évek végén a Modern Nyugati Művészet Állami Múzeumába kerültek, majd a második világháborút követően Sztálin felosztotta a kollekciót a moszkvai Puskin és a szentpétervári Ermitázs között. Helyre kell hozni Sztálin hibáját - hangoztatta a 91 éves Antonova, aki úgy gondolta, az Ermitázs anyagának is a Puskin égisze alatt újranyitandó új nyugati művészeti múzeumban lenne a helye. Nem vette azonban számításba, hogy az elnök szentpétervári, így az Ermitázs igazgatójának ellenérvei érzékeny fülekre leltek Putyinnál. Antonovának mennie kellett, és bár kora kézenfekvő magyarázat volt, nem vonult vissza, az intézmény elnöke lett, és lendülete a régi maradt, a nézeteltérés pedig inkább növelte tekintélyét a világ kulturális színpadán. Bár a kormánytól támogatásként kapott 700 millió dollár elköltése az utód, Marina Losak tiszte lett, Antonova beleszólhatott a tervekbe, és élt is a lehetőséggel. Utazott, kapcsolatokat ápolt, aktívan részt vett a Puskin jövőjének tervezésében és megjelent rendezvényeken. 2019 nyarán a Puskin Múzeum káprázatos kiállításon mutatta be Szergej Scsukin kollekciójának legszebb darabjait, Monet, Degas, Pissarro, Renoir, Cézanne, Van Gogh, Gauguin, Picasso, Matisse műveit. Antonova győztes tábornokként tartotta szemmel a nyüzsgő tömeget, köztük az Ermitázs, a Puskin vezetőit, a kormány tagjait és a kiállítás gründolásában fontos szerepet játszó, Vuitton Alapítványt képviselő Bernard Arnault-t. 97 évesen felszólalt a párizsi Pompidou Központban az emlékezetes Párizs-Moszkva kiállítás 40. évfordulóján. 2020 októberében megjelent a moszkvai Nemzeti Színházban, egy Mihail Gorbacsovról szóló darab bemutatóján, ahol az egykori első titkárral elegáns Chanel kosztümben fényképezkedett, amelyen kitűzve viselt számos kitüntetéséből néhányat. Elhunyt a muzeológusok 3> RÉDEI JUDIT ANTONOVA MÁR A PUSKIN ELNÖKEKÉNT Az igazgatói posztról való 2013-as menesztése után sem vonult vissza GAUGUIN-KÉPEK A Scsukin-gyűjtemény 2019-es kiállításán Nincs meg a pincekulcs IRINA ANTONOVA ÉS MARC CHAGALL Orosz védettségben Milliónyi kivételes érték került hadizsákmányként szovjet/orosz „védettség" alá német, francia, holland és persze magyar gyűjteményekből. Berlin eleste után az oroszok nem bízták a véletlenre a gyűjtögetést, a Szovjet Tudományos Akadémia, valamint a Grabar Intézet szakértői listát állítottak össze, amely alapján beindult 1945 júliusában a gépezet. Állítólag alig néhány héttel a berlini akció megkezdését követően a Puskin Múzeum igazgatója, Szergej Merkurov kétségbeesett levelet intézett Sztálinhoz: „Közbe kell lépnie! Az ellenségtől érkező művek elárasztják a múzeumot. Most kaptunk egy Madonnát, Raphael alkotása, 13 Rembrandt érkezett, 8 Rubens, 10 Tizian és Priamos Kincse... Nincs elég helyünk, csak a tizedét tudjuk tárolni." A budapesti nagybankoknál összesen mintegy százezer, zömében kényszerű letétet őriztek 1945-ben. Közel félmillió tárgy - Renoir-festményektől a meisseni salátástálig - bújt meg a négy intézményben. Kivétel nélkül a szovjet Gazdasági Tiszti Bizottság „gondozásába" kerültek. Magyarország először 1972-ben bizonyosodhatott meg arról, hogy valóban orosz földön rejtőzik a háború alatt kiürített bankszéfek tartalmának jó része. Egy két évtizeddel később aláírt megállapodást követően a kutatók közel 130 magyar eredetű képre leltek Moszkvában, köztük Tintoretto, Goya, Velázquez, El Greco, Rippl-Rónai alkotásaira, a Hatvany-, a Herzog-, a Kornfeld- és az Andrássygyűjtemény legértékesebb darabjaira, amelyek ma is Moszkva vendégszeretetét élvezik. Nem adunk vissza semmit, és nem kívánunk tárgyalni - tolmácsolta vélhetően a hivatalos orosz álláspontot a Rossziszkaja Gazeta 2019. január 28-i száma. Az írás azt követően született, hogy német diplomáciai körök megszellőztették, újra szeretnének tárgyalni a második világháború során a Szovjetunióba került műtárgyak sorsáról. A mostani helyzet történelmileg igazságos, megfelel az orosz és a nemzetközi jognak, de ami ennél is fontosabb, morálisan és etikailag is helyes, nincs szükség a felülbírálására - így az orosz álláspont. „A múlt lezárult, megtörtént, nem kell visszafordítani a sorsot!" - fogalmaztak üzenetükben. SZÉP SZÓ I 5 2021. január 2., szombat r PRIAMOSZ KINCSE A PUSKIN MÚZEUMBAN Magyarosítás W Ha az embernek azt K m mondják: hunyo M______mríts! - hunyorít. Ha m M azt mondják neki: M m magyaríts!, akkor M M. magyarít. Vagy magyarosít. Vagy mégsem, és megmarad Magyaritsnak. A XIX. század közepe óta több százezer sváb, zsidó, szerb, szlovák stb. származású honfitársunk változtatta német, szláv és egyéb eredetű családi nevét magyarra. Hogy csak irodalmunk néhány óriását említsem, így tett Petőfi (Petrovics) Sándor, Gárdonyi (Ziegler) Géza, Radnóti (Glatter) Miklós. Ami persze érthető, hiszen bizonyos mértékig elvárható, hogy egy magyar írónak magyar neve legyen. (Ámbár ez sem egészen igaz; példának okáért Kosztolányi Dezső és Babits Mihály a maga szláv eredetű nevével is sokat tett irodalmunkért.) A magyarságba való végleges, teljes beolvadását demonstrálni kívánóknak ezen a szubjektív - ha úgy tetszik: tudati - okon kívül gyakran voltak egzisztenciális szempontjaik is. Még egy kereskedőnek is jobban állt, ha boltja cégtábláján a Kruxlhaber vagy a Kohn helyett, mondjuk, a Kovács vagy a Kerekes név szerepelt. A Horthy-korszakban a közalkalmazottaktól, a katonatisztekről nem is szólva, elvárták, hogy magyarosítsák az idegen eredetű, hangzású nevüket. Innen eredeztethető például a kétségtelenül nem az Árpádok óta viselt Postás vezetéknév. A Ludovika Akadémia 1944-ben végzett hallgatói között találjuk néhai ismerősöm, vitéz Szombathy Imre nevét. Az ő huszártiszt apja és testvérei még a lengyel eredetű Zvolenszky néven látták meg a napvilágot, de hát a vitéz Zvolenszky nyilván rettenetesen hangzott volna. Ezért vette fel Imre édesanyjának a leánykori nevét, annak ellenére, hogy amikor valahol az adatait, köztük anyja nevét kellett bediktálnia, sokan hihették - ahogy akkoriban mondták - törvénytelen születésűnek, ami ugyebár igazán nem illett egy úriemberhez. Milyen elv szerint választottak maguknak új nevet a magyarosítók? Ilyen szempont sokféle létezett. Volt, akinek csak az volt fontos, hogy új nevének első betűje egyezzen a régiével, mert ebben az esetben nem kellett az ingébe belehímzett monogramján változtatni. (Apropó, meg tudja mondani valaki, hogy egyáltalán miért volt szükséges egy úriembernek a fehérneműjén kötelezően feltüntetni nevének kezdőbetűjét? Mindenesetre nem azért, hogy a pucerájban össze ne tévesszék az ingét egy másik kuncsaftéval, hiszen azokban a prepatyolatos időkben úri családok tisztán mosási célzattal nem adták vegytisztítóba a holmijukat.) Nos, az első kategóriába azok sorolhatók, akik fogták az első, azonos betűvel kezdődő, jól hangzó nevet. így tett például az örmény származású Szalasján Antal, akinek unokája, az eredetileg katonatiszt Szálasi Ferenc már ez utóbbi névvel vonult be a magyar történelembe. De alighanem a csupán a változatlan kezdőbetűhöz ragaszkodók közé tartozott e sorok szerzőjének nagyatyja is, aki korábban a Krausz nevet viselte. A második kategóriában említhetők azok, akik a magyarosítással csak mintegy lefordították a nevüket: Klein-Kis, Deutsch-Német, Kovacsevics-Kovács. Egy harmadik elv RADNÓTI MIKLÓS, GÁRDONYI GÉZA ÉS PETŐFI SÁNDOR az volt, hogy a nevet változtató személy a születése helyének megfelelő nevet válasszon: Újvári, Vásárhelyi, Szolnoki stb. Akadtak, úgymond, gyakorlatias emberek, akik nemcsak az ingükbe hímzett kezdőbetűket tartották meg; nekik - csekély változtatással - a házuk kapujában kiszögezett zománc névtáblájukat sem kellett kicserélniük. Ilyen volt például a Lángból lett Láng úr, akinek csupán egy ékezetet kellett odapingálnia a táblára. De ismertem a budapesti Szent István körúton egy furfangos Hollandért is, aki a neve megmagyarosítása után csak az umlautot meg a vezetékneve utolsó két betűjét ragasztotta le. Ő ugyanis Holland lett. Sohasem tudtam teljesen megérteni, hogy ha egy családban egyidejűleg többen is nevük megmagyarosítására adják a fejüket, miért képtelenek ezt egységesen tenni. Az elemiben velem járt egy fiú, aki az osztálynévsorban Dánként szerepelt. Hogy szülei/nagyszülei miért éppen Dánra magyarosítottak, azt csak találgatni tudom. De hogy a családjukban, bár bizonyára volt némi egyetértés, de nem teljes, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy osztálytársam unokatestvérét Dánosnak hívták. A névváltoztatásnak persze megvoltak a maguk felülről diktált szabályai is. Léteztek például olyan történelmi nevek - Apponyi, Széchenyi, Esterházy stb. -, amelyekre a hatóságok nem engedélyezték a magyarosítást. Az idegen nevét hazaira cserélő állampolgár nem használhatta a hagyományos th,eh vagy ez betűösszetételt (tehát csak Bernát, esetleg Forgács vagy Barkócz lehetett, Bernáth, Forgách vagy Barkóczi nem). Hasonlóképpen nem engedélyezték a családi név végén a származási helyre utaló ipszilont sem. Sőt bizonyos esetekben még az i-vel sem voltak megelégedve. Horti nevű barátom mesélte, akinek még a XIX. század végén nagyszülei magyarosítottak ekképpen, hogy valamikor a 30- as években felkereste a családot Horthy Miklós kormányzói protokollhivatalának egy képviselője azzal a szerény kéréssel, hogy ugyan nem változtatnának-e nevet. Merthogy - az ügy szempontjából ez a legkevésbé sem volt elhanyagolható - a család az izraelita hitfelekezethez tartozott, és ugyebár mégiscsak kínos, ha egy zsidó akár az ipszilontalan, de mégiscsak Horti nevet viseli. Ezt a szabályt ravasz vagy magukat annak hívő emberek úgy játszották ki, hogy nevüket cselesen Borbélyra, Kosályra, Pozsonyra magyarosították, ami semmiképpen sem utal nemesi származásra, de mégiscsak y-ra végződik. (Egyébként - a köztudatban elterjedt nézettel szemben - az ipszilon sem vall feltétlenül nemesi származásra, és fordítva. A Lónyai vagy a gróf Gyulai család tagjai egészen jól kibírták a nevük végén álló, pórias i betűt. A Rákóczikról nem is szólva.) Visszatérve a magyarosításra, mint említettem, igazán sok oka, magyarázata lehetett annak, hogy valaki milyen elv szerint választott magának és utódainak új nevet. Én valamennyiüket megértem. Egyetlen kivétellel. A Wéber Bélának született politikus, aki később a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének titkári tisztét töltötte be, nevét egy szép napon Vég-re magyarosította, így lett ő Vég Béla. Ugye, ezt nem kell ragozni? KULCSÁR ISTVÁN Irodalmunk mindhárom óriása magyarosította a nevét