Néptanítók lapja 66. évfolyam, 1933
1933-12-01 / 23. szám
934 NÉPTANÍTÓK LAPJA ÉS NÉPMŰVELÉSI TÁJÉKOZTATÓ 66. ÉVF. A TAIYAI GYERMEK LELKI MIMGA. írta: KOVÁCS LÁSZLÓ. ifiúlnak az évek, múlnak az évszázadok, múlnak az évezredek és az ember a haladás országútján milliónyi életformán át halad a tökéletesedés felé... A világ viszonyainak változatossága és sokfélesége ezer és ezer környezetre osztja a földet és mi mindnyájan környezetekben élünk. Senkinek az életét meg nem ismerhetjük addig teljesen, míg környezetéhez való viszonyát nem ismerjük. Az élet és az egyéniség kialakulásának legerősebb hatásforrása a környezet. Az egyén környezetéről nagyon sok formában történhetik számadás. Beszélhetünk vallásos környezetről, politikai környezetről, kenyérkereső környezetről. Ez a környezet azonban sohasem teljes. Nekünk olyan összetett környezetformát kell keresnünk, ha azt akarjuk megvizsgálni, hogy milyen viszonyban van a társadalommal vagy a kultúrával a tanyai gyermek, amiből semmi sem hiányzik. A tanyai gyermek körül szűkebb és tágabb környezetkörök alakultak ki. Ott vannak az ő kortársai, a családja, törzse, a társadalom, amellyel érintkezik, a nemzet, melyet egészében sohasem lát ugyan, de hatásaiban mindig érez... Ezeknek az elemeknek befolyása zárja őt körül és ezek határozzák meg fejlődését. A puszták gyermekét a sors plántálta abba a környezetbe, amelyben született. Születésétől kezdve közvetlen környezete a család. Ez is adott valami, ami nem választható. Ezen a tápláló és nevelő környezeten kívül van egy másik adottság is: a nemzet, mellyel szemben éppen úgy érezünk, mint családunkkal szemben, beleszületünk, tehát a sorsunk egy vele. Ezzel a két környezettel sorsközösségben élünk, velük emelkedünk, vagy bukunk. Szűkebb és tágabb környezetünk természetes alakulás s éppen azért patriarkális összetartozandóságot jelent. Ennek a környezetnek a hatása alól nem szabadulhat senki, még az a pusztalakó sem, aki hetenként egyszer lát idegen embert. Életének első lépésétől állandóan oda van láncolva,szinte bele van kovácsolva miliőjébe, amelytől való függősége kétségbevonhatatlan. A tárgyak és jelenségek befolyásolják, hatnak reá, tehát függ tőlük. Más a tanyai gyermek nyáron és más télen. Fontos, hogy mi és mennyi a tápláléka, milyen körülmények között tudja azt megszerezni; de a körülötte levő kőzetek, növények, az állatok, az éghajlat, a viharok, esők, a vízhiány vagy vízbőség, az emberek, akikkel érintkezik, minden olyan hatást gyakorol reá, hogy sohasem mondhatja magát ezektől függetlennek. Furcsa, de minden ember, még az eszkimó is szereti a maga környezetét. Az igazi tanyai polgárt semmiért sem lehetne városba csalni és ha körülményei mégis odavetik, mindig visszakívánkozik. Nincs ember, aki ne szeretné a maga szülőföldjét, aki ne érezné, hogy első környezete elválaszthatatlanul áll mögötte. Nincs szükség tanítóra, aki a puszta szeretetére tanítsa a tanyai gyermeket, nincs szükség rendeletre, mely ezt előírja és szabályozza. Ezt az érzést nem kell ébrentartani, mert ott rejlik ez minden szívben s olyan természetes, mint az éhség vagy a szerelem. Állítsuk most ennek az összetartozó világnak, ennek az életközösségnek a közepére a gyermeket s vizsgáljuk, hogy a pedagógia hogyan tudja különbbé formálni, mint amilyenné környezete formálná őt magárahagyottságában. Az első korszak a születéstől a járásig tart. Ebben a korban a gyermek megtanulja érzeteit és benyomásait észrevevésekké összefoglalni, az álláshoz, járáshoz és a beszédhez szükséges izomcsoportok megfelelő működtetését akarata szerint irányítani. A tanyai gyermek már ebben a korban is máskép él és nevelődik, mint a városi. A civilizáció primitív világában nincs megadva számára sok olyan szükségesség, mely nélkül egészséges és helyes fejlődés el sem képzelhető. Végtagjainak első szabad mozgását pólyába láncolják. Rendszeres, mindennapi fürdetése általában nem szokás. Táplálása néha teljesen helytelen. A különféle lisztpépek mellett mindenből adnak neki, amit a szülők esznek s ha az étel kemény, mint például a hús, az anyai „előrágás" pótolja a csecsemő fogainak hiányát. Ha pedig beteg a gyermek, a többé-kevésbbé ártalmas házipatikának különféle kotyvalékai előzik meg az orvost, aki gyakran csak a halált konstatálja. Felügyeletet néha alig gyakorolnak fölötte. Beleteszik egy alacsonydongájú kádba vagy ládába s egész nap abban gőgicsél vagy bőgicsél. Volt alkalmam egyszer látni egy gyermeket, aki az alvás idejét leszámítva, egy teljes esztendőt töltöttládában. Ott tanult meg járni és beszélni. S meg kell vallanom, hogy rendkívül jól is érezte ott magát egy sámli, két kukoricacső, meg egy pléhedény társaságában. A mezőről hazatérő anya néha alva, néha sírás közt találta, de bizonyos, hogyha a macska vagy a pali nem vizitelt volna néha nála, félnapig sem látott volna élőlényt maga körül. A kutyával különösen jó barátságban volt. Ha lekvároskenyértől volt maszatos a szája, az végezte el rajta a tisztítási műveletet... Igaz, hogy egy kicsit gacsos volt a lába, mire megtanult járni s kiszabadult börtönéből, de azért ha megnő, jó levente lesz belőle ... Szó sincs róla, nem minden tanyai csecsemő nevelkedik ilyen mostoha körülmények között, de talán a legtöbb. Egyáltalán nem lehet csodálkoznunk a csecsemőhalandósági statisztikán, melynek adatai igazolják, hogy a tanyán minden száz újszülött közül huszonöt elpusztul. Az élet második korszaka, a semleges gyer.