Népújság, 1993. április (45. évfolyam, 63-83. szám)
1993-04-01 / 63. szám
(Folytatás az 5. oldalról) forgó részt a lap 1944. április 1-i számából. A Vas megyei Körmend járási székhelyen tartott „fonóról“ van szó: „A fonó minden színpadiasság és előre kitervezett műsor nélkül folyt le, de annál közvetlenebb volt és annál nagyobb sikert aratott. A leányok bemutatták otthoni énekeiket, táncaikat, szokásaikat (aláhúzás az eredetiben). Különösen nagy sikert arattak a kibédiek, akik Attila királyról szóló balladát mondottak el, egészen különleges módon. Kibéden még fennmaradt az egykori balladamondásnak az az ősi módja, hogy a fonóban körben ülő asszonyok felváltva, sorra mondják a ballada egyes szakaszait, illetve értelmileg összefüggő részeit. A kibédi leányok ilyen ősi módon mondották el az Attiláról szóló balladát.“ Na most már, kik voltak azok a kibédi leányok, akik most a 60 felé járó asszonyok lehetnek? És akik bővebb felvilágosítást adhatnának? Én fejből emlékezve, úgy emlékszem, Barabás Erzsi nevét mondottam neked, de most a jegyzeteim között nem találom. De azért lehet, hogy mégsem tévedek, mert legalább hárman voltak onnan. Ellenben, mint teljesen biztos nevet megtaláltam jegyzeteim közt Szilveszter Rózsikát. Ő a celldömölki járás Borgáta nevű községében volt szövő-fonó útmutató vagy két hétig, a bíró házánál lakott, a bözödi Ozsváth Juliska nevű lánnyal együtt. Ha még él, a leánykori nevén és az itt közölt adatok alapján bizonyára megkapod valahol, hogy részletesebben számoljon be az érdekes balladamondási szokásról. Társa, az említett Bözödi Ozsváth Juliska sajnos már meghalt, régen. Kididen valószínűleg emlékeznek még úgy általában a „dunántúli kirándulásra“, vagy a „dunántúli lányokra“, mert annak idején elég nagy szenzációnak számított. Mint jeleztem, ez 1944 februárjában és márciusában történt. Valahogyan csak nyomára találsz valaminek. Most jut eszembe, s mint érdekességet megjegyzem, mert a nők versmondó hajlamára tartozik, hogy nemrég olvastam egy észt népmesegyűjteményhez fűzött magyarázó szövegben, hogy náluk „a sok ezer soros epikus énekeket szinte mindig nőktől jegyezték le, a híres mesemondók férfiak voltak, s csak elvétve akad közöttük nő." A finn ruházok viszont tudtommal férfiak voltak. Mi az oka és magyarázatra, hogy nálunk is a nők őrizték meg ezt a ruházásszerű előadásmódot? Tehát van ok a gondolkozásra, csak tudnánk már valami pozitívabbat. Neked, aki olyannynyira benne vagy a falu életében, talán sikerülni fog a felderítés, mindnyájunk érdekében és örömére. , Ezt kívánom és szeretettel üdvözöllek, kérve, hogy értesítsél, mihelyt valami nyomra futsz vagy akadályba ütközöl, ölellek Bözödi György Az első levél kézzel, a második géppel irt formában maradt fenn, irodalomtörténeti értékük ma már kétségbevonhatatlan. A levelek e sorok írójának a birtokában vannak. A közlés során csak a nyilvánvaló gépelési hibákon javítottunk. RÁDULY JÁNOS Szellő fújt az úton, s felszántotta a könnyem, akármennyit sírtam. Leültem az "árokpartra, az aranyi heggyel szemközt, hogy megetessem a gyermeket, akinek a neve legalább megvolt már, és onnan néztem vissza a Várhegyre, amely hónapok óta egyet jelentett nekem Kelemennel, ahányszor csak megláttam. Kegyetlenül elszorult a szívem, de most már nemcsak attól a szomorúságtól, amely ott töltött el, mellette, az úton. Külön fájt az, hogy így van, ahogy van. Kelement elrabolta tőlem a hegy, és külön az, hogy íme, most bánatot okoztam neki. Hogy is kérdezhettem olyan igazi nagy hiábavalóságot. Miféle asszonya is vagyok, miféle társa, hogy éppen ennyire nem értem őt; ha megértem, akkor épp ennyire meg tudjam bántani? Mit gondolhat most rólam, mit érezhet, ha errefelé néz a tetőről, mint szokása, és eszébe jutunk? Nemcsak azt, hogy: „vajon hazaértek-e már!“, hanem elfogja a keserűség is, most először, amióta ismer, és — ha meg is próbálom majd kiengesztelni — nyilván nem utoljára Hát nem miérettünk vállalta az egészet? Milyen kedvvel folytassa eztán? Jobban haragudtam már magamra, mint reá és erre az egész felfordulásra körülöttünk. T'így éreztem, én leszek a hibás, ha valami nem tujv sikerül ezentúl, ahogy ő eltervezte, mert el akartam venni valamit tőle, ami nélkül nincs vár. Hogy is mondhat ilyesmit egy asszony az urának? Hogy is beszélhet így egy mester felesége, éppen akkor, amikor annak a legnehezebb a dolga? Megbánta már, vajon, amiért engem vett el? Rájött azóta, hogy nem érdemelem meg? Alig vártam a szombatot, hogy hozzáfoghassák a hibámat helyrehozni. Varró Ilona A vár Még az is megfordult a fejemben, hogy elkergetve nem kergetett el. Én pedig attól fogva soha többé egyetlen panaszszót sem ejtettem előtte. Soha, soha. Elnéztem hogy eszik, hallgattam, hogy beszél, és lestem, hogy a szemében mikor gyúl ki a régi bizalom és elégedettség, vagy tűnik el legalább az a megütközés amivel akkor, ott, az útfélen reám meredt, s ami álmomban is visszakegért azóta. Ha csak a felesége s gyermeke voltam addig, most az anyja is lettem, ha csak asszonya s anyja, most a leánya is. Ugrottam, ha intett, szöktem, ha szólt, ültem, ha hallgatott, úgy voltam ott mellette állandóan, mintha ott sem lennék, de ő akármikor megláthatta magát bennem, ha reám nézett: örültem, ha örült, búsultam, ha búsult, ha mosolygott, nevettem, ha dúdolt, daloltam, varrtam neki inget és vittem gyümölcsöt, mindenképp kedveskedtem, s a nyár vége felé még ott is háltam egyszer kicsiddel a sátorban, amit fenn, a tetőn állított magának. Már épp úgy enyém volt a Várhegy és a vár minden gondja-baja, mint az övé. Hallgattam, hogy csattog a szélben a sátor fala — ő aludt, és kicsid is a fészekben, amit fenyőágakból, friss szénából raktunk — s elgondoltam, hogy ha férfi lennék, én is éppen ezt az életet élném, éppen ezt a sorsot választanám. Nem léphetett egyet, hogy gondolatban ne lépjek vele én is, s nem juthatott eszébe semmi, ami az én fejemben már meg ne fordult volna. Hamarosanéreztem, hogy nemcsak megbocsátott amiért úgy viselkedtem, akkor, mint egy tuskó — ráadásul olyan, amit az ő hátára kötöttek örökre —, hanem teljesen meg is feledkezett róla. Nem szeretett a régi bajokkal is bajlódni, sem a rosszon rágódni Ezt a természetet sokszor irigyeltem. (Folytatás a 7. oldalon) Tollas Tibor Varázskat !ndiánsirató Sütő Andrásnak -5 Nemcsak anyád öléből születtél, . .. de bölcsőd lett a ház is. A turistának csak látványosság, óvó fészked, hívó szülőfalud, de nekik szent hely. Ősök szelleme az anyaföld, a hazád is védi a törzset. A tenyérnyi ország körül figyelő hódítók szeme. Az első szó, mit magadba szívtál, hallgató hegyek csendje. Szélfútta arcukon ránc se rebben, snem vész el, örökül véled marad, 4 hunyó napnak bőrszín sugarát hordod a végtelenbe, kortyolják, halk szavuk ismeretlen fohász, tekintetükben néma vád. Testvérként kötöz — fákat a gyökér —, és az ősök eszterlánca. Kezük nyomán még szőttesek őrzik gyermekkor sugárzó emlékei, és agyagkorsók virágdíszei ' , s a holtak hallgatása. , a megölt múltat, — tengerből csöppnyit — •. Varázskor véd, hozzájuk tartozol, ás királyi nép kincsét hirdeti, míg visszatérsz a porhoz,melyből vétettél, el nem szakadhatsz. Új hódítók gyűrűjébe zárva őrzi múltad s feloldoz. is él egy nép, nem tud kiáltani. . .. ....... , Sorsuk a kopjafák némasága... Messzi lámpásként hívó csillagok, a lépteid kísérik. nk — a Kárpátok indiánját. Néma árny mögötted anyád, a táj. Taos (New Mexico), indián rezervátum. A hazád marad a sírig. tgs4 nyarán —0— 1: Hazafelé „Különös iróniája a sorsnak, hogy a szabad világban megjelent verseim, — akár a börtönben írottak —, eddig csak „csempészáruként“ juthattak haza... A Sors ajándéka, hogy közel fél évszázados hazai hallgatás után, most már szabadon is eljutottak verseim az otthoni olvasókhoz.“ Tollas Tibor tavaly megjelent Hazafelé című válogatott verseskötetéből ragadtuk ki e pár sornyi vallomást. És tegyük rögtön hozzá, a Münchenben élő költő az otthoni olvasói közé bennünket, romániai, erdélyi magyarokat is odasorol, oda sorolhat. Pár nappal ezelőtt erről nyilvánosan is szólhatott a Játó Irodalmi Színpadán, ahol a Lakitelek Alapítvány többi kuratóriumi tagjával együtt találkozott a közönséggel. Ugyancsak az — Antológia Kiadó által megjelentetett — említett szép könyv fülszövegében írja: „Nagy elégtétel számomra, hogy az ’56 után felnőtt fiatal ,,búvópataknemzedék“-nél visszhangra találtak ezek a versek.“ Mint a találkozó után mondotta, nem kevésbé elégtétel, hogy a marosvásárhelyi versbarátok is nagy megértéssel, kitörő lelkesedéssel, a rendkívüli teljesítményeket jutalmazó vastapssal fogadták költeményeit, lázas lendületű szavalatát. Számunkra is hiánypótló volt ez az est, az eltelt évtizedekben csak nagyon kevesekhez juthatott el ez a sok szenvedésből, megaláztatásból született, mégis az emberi méltóság és bizakodás, a töretlen hit felemelő példázatát nyújtó költészet. Tollas Tibor mintha mindvégig a mi életérzéseinknek, hangulatainknak adott volna hangot. Noha ötvenegy éve járt tájainkon utoljára. Igaz, lélekben szülőföldjéről, a Borsod megyei Nagybarxáról és innen. Erdélyből sem ment el soha. Csak a lábával emigrált 1956-ban, mondotta, mert másként nem tehetett. Keserű élményeit, ritka örömeit versbe tömörítette, menekítette, a szenvedés tette költővé — vallja Tollas Tibor. „Pusztító háború, börtön, levert szabadságharc, idegenbe kényszerült élet gondjairól az utánunk jövőknek tanúságot tenni, úgy érzem, írói kötelesség." — fogalmazza meg hitvallását. Mindebből a megpróbáltatásból bőven kijutott neki. Elég, ha csak(?) a kommunista terror kilenc esztendei nehéz börtönét, vagy az emigráció emberpróbáló harminchat évét említjük. Mindez tíz kötet lírai termésben csapódott le, tükröződik vissza. • Sajnos hozzánk nem jutottak el ezek a verseskönyvek és a bennük foglalt nagyhatású sorok, képek, gondolatok. Pedig nem egy költeményét számos nyelvre lefordították, ismertté váltak a világ több országában. Talán eljött az ideje, hogy beépüljenek az erdélyi olvasók tudatába, szívébe is. Most Marosvásárhelyen többen örömmel vehették kézbe az átfogó válogatást kínáló vaskos kötetet. Hátha ezután másoknak is alkalmuk lesz erre. Addig is bemutatunk két költeményt a Münchenben megjelenő Nemzetőr felelős szerkesztője és kiadója, Kecskési-Tollas Tibor, az 1920 ban Született, kedélyében ma is fiatal költő Hazafelé című könyvéből. N. M. K. Karácsonyi Zsigmond felvétele