Népújság, 2005. február (57. évfolyam, 25-48. szám)

2005-02-05 / 29. szám

200 éve hunyt el Csokonai Vitéz Mihály Dámák farsangja a víg poéta emlékévében Csokonai Vitéz Mihály legendás vígepo­szának hősnője, Dorottya évről évre életre kel a somogyi megyeszékhelyen, s az idei farsangon is kedvre deríti a városlakókat és a hálózni vágyókat. Ott, ahol az éppen 200 éve eltemetett „víg poéta” megénekelte a dámák diadalát. A „fu­rtsa vitézi versezetben”,, ahogy a kétszáz éve halott szerző nevezte a művet, olyan jellemeket sorakoztatott fel, ame­lyekben sokan magukra ismertek. Nem csoda, hogy a költő barátai gurultak a neve­téstől, amikor egyik-másik szereplőben fel­fedezték valamelyik uraságot vagy pipiske­­dő szépasszonyt. Ezért aztán először má­solni, majd terjeszteni kezdték az elsősor­ban a női nem ellen irányuló vígeposzt, például a mű vénlány hősnőjéről írt soro­kat: „A vénség beverte púderre­ hajait,/ Ki­tördelte kettőn kívül a fogait: / Úgyhogy ha bélottyant alakit kifejti, / A hamut maim­nak, a szöszt pösz­nek ejti.” Kacskaringós utazásai végén vetette pa­pírra e sorokat a felvilágosodás korának ki­emelkedő alakja. Szerelmi bánata, lap-, il­letve könyvkiadási kudarca miatt, az egy­kori iskolatárs, Szokolai Dániel szíves invi­tálására kerekedett fel, s indult Hedrehelyre, ahol barátja tanítóskodott. A kis somogyi településre azonban elég vi­szontagságos úton jutott el. Csökölyig bírta még valahogy legyengült teste, s félholtan kopogtatott be a paplakba, ahol nagy meg­lepetésére földije, Kis Bálint nyitott ajtót. Másnap orvost kellett hozzá hívni Kapos­várról, de néhány hét lábadozás után felke­reshette cimboráját Hedrehelyen. Lillát ugyan nem tudta felejteni, ám egy idő után­­ a házigazdák szerető gondoskodásá­nak köszönhetően - visszatért régi kedve. Barátjával elkocsikáztak Nagybajomba, ahol költőtársa, Pálóczi Horváth Ádám élt,, s aki bemutatta vendégét Sárközy István földbirtokosnak, Somogy másodalispánjá­nak. A víg poétát nem volt nehéz megked­velni, így 1798 nyarán átköltözött Nagyba­jomba, amely most, több mint két évszá­zaddal később, Somogy legfiatalabb váro­saként vált ismertté. Ott, a Sárközy-­ kúriában gyűjtötte össze a vígeposz él­ményanyagát. Több rendezvényen is részt vett, s a társas összejövetelek - köztük egy megyebál is - remek figurákat kínáltak a költőnek, így fogan­hatott meg a Dorottya, amelynek sorait Csökölyben és Hedrehelyen vetette papírra, és a komikus eposz gyorsan népsze­rűvé tette Csokonait. Karnevál hercege és Dorottya jó ideje közös főszereplője a ka­posvári farsangi napoknak, így lesz ez február 5-én is, amikor számos helyen rendeznek bált a somogyi megyeszékhelyen. A hagyományos Dorottya-bál is e napon szokott lenni, ám azt - nem tudni, mi okból - az idén már január 29-én megtartották. A rendkívül színes maskarádé­­parádé azonban nem marad el februárban: érdekes színfoltja lesz a belvárosban lévő Játékvá­ros unikumnak számító kiállítá­sa, ahol Pogány Judit Jászai­­díjas, érdemes művész több tucat bohócfigurájával is találkozhat a közönség. Csokonairól - halálának 200. évfordulója kapcsán - egyébként méltó módon emlékezik meg Somogy, ahol annak idején iz­galmas események résztvevője lehetett a költő, mi több, az ott töltött időnek köszönheti vissza­tért életkedvét is. Bizottság léte­sült Kaposváron, amely a Ber­zsenyi Dániel Irodalmi és Művé­szeti Társasággal, illetve a So­mogyi Honismereti Egyesülettel karöltve szervezi az eseménye­ket. Mint megtudtuk, már tavaly felvették azon településekkel a kapcsolatot, ahol megfordult a jeles poéta. Kaposváron orszá­gos Csokonai vers- és próza­mondó verseny zajlott, Csökölyben emléktáblát avatnak, de Hedrehely, Kisasszond és Nagybajom is emlékezik. Nagybajom iskolája éppen öt­ven esztendeje vette fel Csokonai nevét, s májusban egy egész hetet szentelnek a köl­tő emlékének. Csurgó pedig, ahol a gimná­ziumban tanított, s ahol szerették diákjai -igaz, olykor együtt pipázott és mulatozott velük, s ahol a rossz nyelvek szerint egyik viszonyából gyereke is fogant - egész év­ben ünnepli a víg poétát. Lőrincz Sándor Csíky Szabó Ágnes textilszobra Kertész Imre és Esterházy Péter műveiből jelentet meg hangoskönyveket az idén 50. születésnapját ünneplő Magvető Könyvkiadó; a CD-ken maguk a szerzők olvasnak fel műveik­ből - tájékoztatta a kiadó az MTI-t. A 2002. évi irodalmi Nobel-díj kitüntetettje, Kertész Imre a Sorstalanság, a Gályanapló és a Valaki más című kötetekből, to­vábbá esszéiből, közöttük stockholmi beszédéből olvas fel részle­teket. A Berlinben élő író tavaly nyáron ült mikrofon elé a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban, ott olvasta fel az összesen 103 perc­nyi, két CD-n forgalomba kerülő szöveget. Esterházy Péter - aki a tavalyi frankfurti könyvvásáron vehette át az egyik legrangosabb német irodalmi kitüntetést, a német könyvszakma békedíját - az Egy nő című regényét olvassa föl tel­jes egészében; a 231 perces felvétel három CD-re fért rá. A jövő héten megjelenő hangoskönyvek szerzőivel Kelevéz Ágnes irodalomtörténész beszélget február 9-én, az V. kerületi Károlyi-palotában. Morcsányi Géza, a Magvető igazgatója az MTI-nek korábban úgy nyilatkozott: a kiadó kitart a magas színvonalú szépirodalom gondozása mellett, elsőrendű kiadási szempontjuk a minőségi művek, kortárs alkotók megjelentetése. Bogpsi ml# h@g^ HáÉÉnptó rfwsfi? Az ember sokfelé csatangol. Bám­ely súlytöbblet dacára is. Beszédbe elegyedik, felelőtlenül cseveg egy kiállítás képeit né­zegetve, szendvicsét majszolja valahol a társaság peremén, egy fotel szélén ülve, és akkor elhangzik az óhajtás (a felkérő vagy maga a kínálkozó részéről), mi lenne, ha megnyitnád a tárlatom/ szívesen beszélnék legközelebbi kiállításodon... A beszélő már-már megfeledkezik az ügyről, ám a művész olyan mint az elefánt, memóriáját nem hagyja nyugton a régi csevely. És mit ad isten, tényleg belátható időn belül megvalósulni látszik egy jó kis kiállítás a maga anyagi és látványi teljessé­gében, melyhez keretet csak a helyiség fa­lai és a belméretek szabnak. Különben a csillagos ég és a hullámok végtelensége... Telefonálnak neki, igyekeznek meg­győzni, hogy ennen csapdájának foglya. Bíznak benne, szavatartónak ábrázolják (ámbátor nem az alapjában véve), és az ember kötélnek áll. (Textil esetén: fonál­nak.) Meghívót is kap. Ki van nyomtatva a neve, ráadásul helyesen, fel is derül, hiszen az Einladungon az áll, hogy február vala­­hányadikán, tehát még tenger idő tulajdo­nosa, boldogan tékozolandhat. Aztán utána telefonoznak, bácsi, bácsi, januárban tart­juk, holnap, ma, tíz perc múlva. Látatlanban nem mer nekivágni az em­ber. Lemegy. Útközben szebbnél szebb ki­fejezések, terminus artisticumok jutnak eszébe, mint optikai vizualitás és a művek teremfóbiája, az alkotás belső kohéziós és emanációs-von­zásviszonylata, valamennyi a jelenkori tudományos szóhasználat topa­­szománya lehetne. Marhaság. Semmi köze a valóságos, lé­tező szobrokhoz, a tértextilhez. És egyálta­lán, szólunk magunkra: viselkedjünk! Az ember belép a terembe, szemébe öt­­lik a látvány. A látványok halmaza. Kisebb fergeteg. Az érzékek kellemesen elzsib­badnak. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy megvesztegettek ben­­nünket, beléptünk a hideg ut­cáról egy meleg házba, s a szem felhajtotta az első po­hár látvány­párlatot. (Kép­zavarunknál csak saját zava­runk bőségesebb: nem tud­juk ugyanis, hol kezdődik a kiállítás, nem tudjuk, minek essünk neki haladék nélkül, mit toljunk későbbre, alapo­sabb szemügyre vevés oká­ból kifolyólag.) Összevissza kóválygunk a teremben, Gyarmathy János ismerős szobrai előtt ténfer­­günk. Elűzhetetlen az érzés, hogy irodalom- és olvas­mányemlékekből táplálkozik a művész inspirációja, szójá­tékot ültet a konkrétum hin­taszékébe, mosoly és anek­dota között billeg, s közben folyton kicsúszik a komoly­ság és nagyképűség vesze­delmei közül. Kedveli a ba­rokk világát, hiszen Jóbot éppen ekkor űzik el fiai a kapuk elől, a szerzetes és a léggömb utasa ugyanannak a rejtőzködő figurának az alakváltozásai, a művészet megszemélyesített manói, koboldjai vesz­nek körül. A mitológia, a biblia mediterrán mítoszai között sétálgatunk. Valahol van egy ember, aki maga a menóra, a hétágú gyertyatartó, másutt Krisztus szenvedései­hez nem elég a keresztfa, ott van még a gyáva hátba döfés. Mintha csak életünk parabolái, példabeszédei elevenednének meg. Gyarmathy János tanár úr úgy visel­kedik, mint a mindenkori tanítvány: meg akarja haladni mestereit, s bár ez könnyen sikerül neki, ő még mindig hitetlen. Újabb cseleket eszel ki, hogy szemünket meg­­nyerje, szívünket kézbe vegye, alakítsa, szatíráival, humorával meghintse, kezün­ket az alakok megfogdosására ingerelje. Talán már egykor említettem neki, bárme­lyik kisplasztikája köztereken is állhatna, hiszen mára Európa jobbik fele mesélő, szobor-narratívákkal van tele, már csak mifelénk állnak a történelem nagy embe­rei, hódítók és szabadságharcosok, bölcse­lők és condottierek a históriás könyvek eszményítésében. Aztán ledobjuk a kabátunkat, füzetet ve­szünk elő, felemeljük szemünket és orcán­kat a falakra, kinézünk a korlátozott távlat ködfátylai mögül. (Értsd: megtöröljük a szemüvegünket.) Csíky Szabó Ági textilszobrai, tér­képei megejtenek. Nem, nem félek ettől a régi szótól, amit eszélyes ember talán már nem is mer leírni, valami tisztátalan negédessé­get érez a szóban, holott, s ez a jó, Ágnes nem a szavak,­­ hanem a szőnyeg, szövés, nemezelés mestere. Művelője, művésze. Az engedelmes anyag hajlítója, átfestője. A szárnyak és madarak, a növényi táj, a természet bujaságának jelzése és megjele­nítése, az átértelmezett, de meg nem alá­zott natúra, a ruhákra telepedő vadmadarak a vár átváltozott kisasszonyát és királyfiát idézik. Régi nagy vadászatok derengenek fel, hol volt, hol nem volt egy elvarázsolt erdő Hercíniában vagy az üveghegyeken innen, amikor jó lovaink hátán áthatolunk a lila-zöld eget másoló erdőkön, mögöt­tünk még ropog a hátrahagyott rőzse parázsa, de mindent betölt a késő nyári hajnal, a falka csaholása váratlanul elvész, és mögöttünk csattog a fantázia zászlaja, zászlónk, a kaland. Felragadunk egy könyvet, amiben ilyen mondatra bukkanunk, ide nyílik szét a kö­tet, a ravasz cicerone: „a képi formákká komponált optikai elemek dinamikáját, s az ezen keresztül megvalósuló hatást az al­kotó részek (szín, tónus, folt, vonal) egy­más közötti viszonylatai adják.” Összemérünk, elmélázunk, de leginkább az jut eszünkbe, hogy szeretnénk Csíky Szabó Ágnes bármelyik falikárpitját haza­vinni, beilleszteni a régi, régebbi mesterek közé. Harmóniája irigylésre méltó. Ará­nyai tökéletesek, színei buják­­visszafogottak, (szoba- és humán-) bel­sőnkhöz illenek. Ági kertje. Boldizsár kertje. Mindannyi­unk reneszánsz­ álma. A természetes ter­mészet. Összecsukjuk a jegyzetfüzetet. Tulaj­donképpen csak firkáltunk bele. A szavak­ba öntést még halogatjuk. Hazabattyo­­gunk, téblábolunk, kibámulunk az abla­kon. Leülünk a képernyő elé, és megírjuk. Könnyedt izzadással, tépelődő dühöngés­sel, a megtalált kifejezések kételyével, az elégtelenség mételyével májunkban... Megborotválkozunk, tiszta inget öltünk, taxiba ülünk és elsuttogjuk a közönség hozzánk térben és bizalomban legközelebb álló egyedeinek a mű címet. Hogyan születik egy tárlatnyitó szöve­ge? Sebestyén Mihály *Elhangzott 2005. január 28-án a Bernády Házban Csíky Szabó Ágnes: Annuntiatio; lenn: Gyarmathy János: Zöld hegedűs

Next