Népújság, 2015. november (67. évfolyam, 251-274. szám)
2015-11-18 / 265. szám
2015. november 18., szerda A tárgyak élete Nemcsak emberek, életünk során tárgyak sokasága vesz körül. A szükségesek mellett olyanok is, amelyeket nagyszüleink, szüleink használtak, amelyekre egy másik életformába, másik életszakaszba lépve nincsen már szükségünk, s kikopnak a használatból, mert gyakran gépek veszik át a helyüket. S bár haszontalanná váltak, mégis vannak közöttük olyanok, amelyeket tovább őrzünk a hozzájuk kapcsolódó emlékekért, vagy lakásunk díszítésére, önazonosságunk bizonyítékaként. A változó világban a használatból kieső tárgyak egy ideig múzeumban, tájházban kapnak helyet, egy ideig beszélünk róluk, majd az őket megnevező szó is kihull a mindennapi beszédből vagy megváltott jelentéssel él tovább. Bodolai Gyöngyi Az egykori Nyárád és Maros menti háztartás világával, annak tárgyi emlékeivel, mesterségeivel való találkozásra nyújtott lehetőséget a Teleki Téka Beszélő könyvek sorozatának utolsó idei rendezvénye. Lázok Klára meghívottja dr. Vajda András néprajzkutató, a Hagyományos Kultúra és Művészeti Oktatás Maros Megyei Központjának vezetője volt, aki időutazásra hívta az est részvevőit vetített képek és a Téka freskós termében bemutatott tárgyak segítségével. A tárlóban kiállított könyvek (Malonyai Dezső: A magyar nép művészete, Hunfalvy Pál: Magyarország ethnographiája, az Ethographia folyóirat összegyűjtött példányai) azt igazolták, hogy a néprajzkutató számára is tudnak forrásanyagot biztosítani a Tékában. Vigyorog-e a fakutya? A vetített képek segítségével a hagyományos erdélyi falu utcáit, házait láttuk, s betekinthettünk a vidéki otthonok belső helyiségeibe, udvarába is. Ebből a múlt század elején létező faluból mára csak néhány idős ember otthona maradt a meg eredeti formájában és berendezésével, más helységekben csak tájházakba menekítve látható. E tájházaknak a falusi világ tárgyainak megőrzése mellett az a rendeltetésük, hogy rendbe hozzák a mai ember kapcsolatát a múlttal - emelte ki Vajda András. Beszélt arról is, hogy a gyakori használat miatt egykor a falon tartott tárgyak eredeti szerepüket elveszítve hogyan változtak díszítőelemmé. Mások eredeti jelentése kikopott a mai szóhasználatból. A tűzkutya például arra szolgált, hogy a fával való tüzelés idején a piszkavasat tartsa, ma kevesen ismerik a jelentését. Akárcsak a fakutyának mutatta be a csizma felhúzását megkönnyítő alkalmatosságot, ami már csak jól ismert közmondásunkban vigyorog, de formájáról, kinézetéről az emberek többségének fogalma sincs. A konyha a sütés-főzés mellett a falun élő asszonyok fontos mesterségének, a szövésnek is a helyszíne volt. Szövéssel kapcsolatos tárgyakat is bemutatott az előadó. Ezek a tárgyak sok esetben a paraszti kultúra pazarló jellegét tükrözik, ugyanis a funkció mellett a kivitelezésükre, festésükre és faragásukra is nagy gondot fordítottak, különösen akkor, ha szíve választottjának készítette a legény. Az orsó nevét ma a Csipkerózsika meséből ismerhetik a gyermekek, kiskorában az előadó pörgettyűként tette tönkre a padláson talált eszközöket. Vajda András bemutatott talpas guzsalyt, vetélőt, lapockát, feszítővasat, bordát - a szövés hajdan jól ismert és helyenként ma is használt eszközeit. A tárgyaknak különös történetük lehet, ahogy megőrzik őket és egészen új rendeltetést kapnak egy idő után. A hagyományos falusi háztartásban nem volt szabad semmit eldobni, mert úgy tartották, hogy minden tárgy jó lehet még valamire, így történt ez a bakokkal és a kalangtakaróval is. Az utóbbi a szerző nagyapja házának a tetőzetében nyert új szerepet, a farönkből és lécekből készült bakok pedig az építkezés befejeztével újabb improvizált rendeltetésként disznóvágáskor a széles deszkát tartották, amin a sertést felbontották. Nyulak a konyhaszekrényben A paraszti kultúrában tiszteletben tartották a teremtést, a tárgyakét is, amelyeket nehezen engedtek ki a használatból, ezért improvizáltak számukra új rendeltetést. Erre láttunk példát a képeken: a kötött kapu felső részét lefűrészelték, s paddá alakult, a volt konyhaszekrény nyúlketrecként szolgált tovább, a kasznél végéből pedig lárvája lett. Nemcsak a tárgyak rendeltetése, a hagyományőrző falu átalakulásával a szag- és hangélmények is megváltoztak, ezért kultúrtörténetük is legalább annyira érdekes, mint a tárgyaké - mondta az előadó. Az állattartás szinte minden gazdaságban szagokkal járt, s faluhelyen természetes volt a trágya szaga is. Ma ezeket a szagokat nehezen tűrik a vidéki, de városi életformára áttért lakosok. Változó hangok és szagok A hangoknak is megvolt a rendeltetésük, reggel a kakaskukorékolás, és nem csörgőóra költötte az embereket, ma a hajnali kakasszó sokaknak zavaró lehet. Másként szólt a város szekér a falusi úton, ahol finom porrá törte a kavicsot (ebben a porban szívesen játszottak a gyermekek), mint ma az aszfaltos úton haladó járművek. És sorolhatnánk tovább az állattartással, földműveléssel járó egyéb hangokat és szagokat, akár illatokat is, amelyek egyre kevésbé jellemzőek a városiasodó vidéki településekre. Az előadó beszélt a szemét szerepéről, amely a közelmúlt lenyomata, s amitől a régi háztartásokban nehezen váltak meg. Szólt arról is, hogy a konyha a szellemi táplálék, a biblia, az imádságos és énekeskönyvek tárolásának a helyszíne is volt. Akárcsak a szakácskönyvé, kézzel írt receptesfüzeté, amelyek a háziasszony mankóját jelentették. Az emlékkönyvek pedig a korszak facebookjának a szerepét töltötték be, egy-egy személy kapcsolatrendszerét tükrözve. A tárgyaknak történetük van, s tulajdonosuk ezeket is átadja a néprajzkutatónak, aki tele van történetekkel, s láthatóan jólesik számára, ha ezeket továbbmeséli, hogy a tárgyakat készítő és használó egykori emberek és a használatból kikopott tárgyak is tovább éljenek - hangzott el a Beszélő könyvek utolsó idei rendezvényén, amely hónapról hónapra sok új ismerettel, maradandó élményekkel, emlékekkel tette gazdagabbá a közönséget. Mit drótozott a tót? Bár a Maros völgye modernizációs csatornának tekinthető, ahol a hagyományos falu hamarabb átalakult, a sáromberki tájmúzeumban a kenderfeldolgozás eszközeit is őrzik. Hallgatóként nagy örömömre szolgált, hogy az otthoni szeges rostfésűről megtudtam, hogy a kender feldolgozására szolgáló gereben maradt rám a nagyszüleimtől. Képekről, illetve természetben Vajda András bemutatta a hajdani mosás kellékeit, a sulykot és a dörgölőt. Beszélt a szapulókádról, majd a drótos tót munkájának az eredményéről, aki dróttal fogta össze a törött cserépedény darabjait. Láthattuk a mai mixerek üvegedényben falapátokkal működő elődjét is - tárgyakat, amelyeket a sáromberki mellett a havadtői, marosvécsi múzeumban állítottak ki. Fotó: Bodolai Gyöngyi KÖZÉLET A sípolók jelenlétét csukott ablakkal sem lehetett megúszni. Naphosszat lézengett a sétányon, a betonóriások lábainál, és fújta szakadatlanul a nyakában hosszú zsinóron lógó kicsi játéksípot. Ha valakinek lett volna ideje és türelme figyelni a kerek arcú, köpcös fiút, láthatatlan futballmeccsek forgatagában találhatta volna magát. A lakók azonban igyekeztek nem venni tudomást róla. A környékbeli gyermekek is elkerülték, és az esti kutyasétáltatásra összeverődő felnőttcsapat sem örült a közeledésének. Nemcsak a sípja miatt, a mozdulatai is meggondolatlanul hevesek voltak. Sovány, barna asszony hívta szürkületkor vacsorázni. V. csak ilyenkor szólalt meg. - Jövök, anyuk kiabálta vastag hangján, miközben a tömbházajtó felé trappolt. Ez a forgatókönyv játszódott le mindennap, időjárástól függetlenül, csak az elszántabb eső tartotta a lakásban a fiút. Egy alkalommal azonban valami megváltozott. V., aki korábban szemmel láthatóan nem vett tudomást a vele egykorúakról, éles sípolással próbált pár labdázó gyermekhez csatlakozni. Mindegyre nekik szaladt, minden erejével azon volt, hogy észrevétesse magát. A gyerekek nem sokáig tűrték az ostromot, visszalökték, sőt, egyikük meg is rúgta. Bakalódás lett a vége. Ekkor termett a sétányon az asszony, akit korábban csak esténként és csak a tömbház bejáratánál lehetett látni. - Tűnés haza! — sziszegte a sípolónak, és a fiú kivörösödve engedelmeskedett. Azon az estén újra láttam a nőt. Egy padon ült, sovány ujjai közt cigaretta parázslótt. - Megnyugodott a fia? - próbáltam beszélgetést kezdeményezni. - Nem a fiam, az unokám. Csak anyunak szólít, és úgy is veszi, hogy én vagyok az anyja. Egyedül csak rám hallgat, senki másra. - Ön neveli? - Igen, hároméves korától. A lányom fiatalon ment férjhez, alig volt 18 éves. Mondtam neki eleget, hogy rossz vásárt csinál, de nem volt kivel beszélni. Aztán megszületett a fiúcska. Nehezen jött a világra, nagyrészt a lányom hibájából. Egy cseppet sem kímélte magát a várandósság hónapjaiban, az utolsó napon is, miután elment a magzatvíz, még ruhát mosott... A lényeg, hogy a gyerekkel már első perctől gondok voltak, és később sem fejlődött rendesen. Kétévesen még nem beszélt, és a járása is bizonytalan volt. A lányom és a vejem rengeteget veszekedett ebben az időszakban, és végül el is váltak... A lányom hetekig maga alatt volt, aztán egyszer csak vett egy nagy levegőt, és kijelentette, hogy új életet kezd. Nyár vége volt, és ő nem sokat teketóriázott, beiratkozott valami egyetemre Kolozsváron. Persze levelező tagozatra, így csak hétvégenként kellett elutaznia. Többnyire alkalmival járt, úgy gondolta, úgy pénzt és időt takarít meg. - Nem történt baj az utakon? — A lányom szempontjából éppen ellenkezőleg, minden jóra fordult. De ha a fiúcskát nézzük, akkor másképp fest a dolog. Egy alkalommal egy német férfi vette fel a kisasszonyt az autójába, és a másfél órás úton úgy összebarátkoztak, hogy még a telefonszámukat is megadták egymásnak. Az illetőnek gyakran kellett üzleti ügyben Romániába utaznia, és mindig, amikor erre járt, felhívta a lányomat. Egyre sűrűbben találkozgattak, és végül a lányom egészen belehabarodott a férfiba. A gyerekéről, persze, nem szólt neki, csak amikor már komolyra fordult a dolog. A férfi arra kérte, hogy költözzön ki hozzá Németországba, de egyedül. És a lányom egy pillanatig sem gondolkozott... Hagyta a gyerekét, az egyetemet, és ment. Sokáig nem tudtam beletörődni, hogy ilyen könynyen le tud mondani a fiúcskáról, de végül el kellett fogadnom a helyzetet. A lányom azóta is ott él, gyereke is született a némettől, egy kislány. — A fiú apjával tartják a kapcsolatot? Most már neki is új családja van. Ritkán, inkább csak ünnepekkor keres fel bennünket. Nem is volt kérdés, hogy az unokám nálam marad. A lányom hetente, kéthetente felhív, kéri a gyereket a telefonhoz, de ő mindig inti, hogy nem akar beszélni vele. Amikor hazalátogatott, akkor sem vette igazán számba, és kizárólag a nevén szólította, ahogy én. De az unokám amúgy sem az a barátkozó típus. A születésnapjára kért tőlem egy sípot, a legszívesebben azt fájogatja egész nap, sosem unja meg. Ki tudja, miért leli annyira örömét benne. Iskolába jár a fiúcska? — Igen, most már másodikos. Nehezen megy a tanulás, kínlódunk, de amíg lehet, nem hagyjuk abba. Egyébként nagyon jószívű, segítőkész gyerek. Mindig ott van mellettem, amikor takarítok vagy ruhát teregetek, és várja, hogy neki is adjak valami munkát. Másnap zuhogott az eső, a sípkoncert is elmaradt. Pedig akkor az egyszer jólesett volna hallgatni a láthatatlanban játszott meccseken bíráskodó kisfiút. Hétköznapi történet Nagy Székely Ildikó NÉPÚJSÁG 5 Nagy József Levente első kötetéről Csillagok közt kifeszítve Kaáli Nagy Botond Nagy József Levente nevével gyakorta találkozhattak lapunk Múzsa mellékletének olvasói. A Marosvásárhelyen élő lelkipásztor több versét is közöltük, és ezen alkotások immár kötetben is olvashatók: a Csillagok közt kifeszítve című, igen szép nyomásban megjelent, Gáspár Gyula által illusztrált verseskötet a Pallas-Akadémia Könyvkiadó gondozásában látott napvilágot, bemutatójára az idei marosvásárhelyi nemzetközi könyvvásár keretében, szombat délután került sor. A könyvbemutató kezdetén már teljes telt házas közönség gyűlt össze a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Underground Termében. A jelenlévőket a szerző és az illusztrátor oldalán Kozma Mária, a könyvkiadó főszerkesztője, Nagy József Levente beszélgetőtársa, első kötetének szerkesztője üdvözölte, majd elkezdődött a kötetismertető beszélgetés, amelynek részeként Gáspár Gyula is szólt a kötetet díszítő grafikákról. A versekről, azok megírásáról, ihletről, múltról és jelenről Nagy József Levente beszélt. - Vannak sorok, amiket éveken át hordozok. Volt olyan első sorom, amely három évig íródott. Kötetre menő azon torzóknak a tömkelege, amelyek arra várnak, hogy kibontsam őket. Kimaradtak kész versek is, nem kerültek be a kötetbe, de ebben egyetértek a szerkesztővel. Kevés olyan versem van, ami egyből kibomlik. A versért meg kell szenvedni. Megírása egyszerre a nemzés gyönyöre és a szülés fájdalma. Én is, akárcsak szinte mindenki, kiskamasz koromban, 1969-ben írtam először verset. Másokhoz hasonlóan én is párszor kigyógyultam ebből, de mindig visszaestem. Hogy boldogabb vagyok-e ettől, nem tudom. Hogy boldogabb-e az alkotó ember, mint a nem alkotó? Azt sem tudom - de az alkotás maga egyfajta örömünnep. A jó vers egy különleges, de nem egy költőn kívüli állapot. Örömöt jelent, hogy írtam valamit, ami a visszajelzések alapján másoknak is örömöt okoz. Ugyanakkor a vers számomra egyfajta rejtőzködés. Továbblopom magam a verseimben, egyikből a másikba olyanok ezek a versek, mint az üres csigaház: beléjük lehet költözni, el lehet vinni őket - válaszolta Kozma Mária kérdéseire a szerző, majd az est második részében rövid előadás következett. Dénes Előd lelkipásztor pár évvel ezelőtt megzenésítette Nagy József Levente verseit, e dalokat Csillagok közt kifeszítve címmel 2012-ben CD-lemezen is megjelentette. Dénes Előd és Berekméri Melinda lelkipásztorok ezen, versekből dallá lett alkotások egy részét adták elő, szavalatokkal, gitárkísérettel, a szombat délutáni könyvbemutató záróakkordjaként.