Népújság, 2015. november (67. évfolyam, 251-274. szám)

2015-11-18 / 265. szám

2015. november 18., szerda A tárgyak élete Nemcsak emberek, életünk során tár­gyak sokasága vesz körül. A szüksége­sek mellett olyanok is, amelyeket nagyszüleink, szüleink használtak, amelyekre egy másik életformába, másik életszakaszba lépve nincsen már szükségünk, s kikopnak a haszná­latból, mert gyakran gépek veszik át a helyüket. S bár haszontalanná váltak, mégis vannak közöttük olyanok, ame­lyeket tovább őrzünk a hozzájuk kap­csolódó emlékekért, vagy lakásunk díszítésére, önazonosságunk bizonyí­tékaként. A változó világban a haszná­latból kieső tárgyak egy ideig múze­umban, tájházban kapnak helyet, egy ideig beszélünk róluk, majd az őket megnevező szó is kihull a mindennapi beszédből vagy megváltott jelentéssel él tovább. Bodolai Gyöngyi Az egykori Nyárád és Maros menti ház­tartás világával, annak tárgyi emlékeivel, mesterségeivel való találkozásra nyújtott lehetőséget a Teleki Téka Beszélő könyvek sorozatának utolsó idei rendezvénye. Lázok Klára meghívottja dr. Vajda András nép­rajzkutató, a Hagyományos Kultúra és Mű­vészeti Oktatás Maros Megyei Központjá­nak vezetője volt, aki időutazásra hívta az est részvevőit vetített képek és a Téka fres­­kós termében bemutatott tárgyak segítségé­vel. A tárlóban kiállított könyvek (Malonyai Dezső: A magyar nép művészete, Hunfalvy Pál: Magyarország ethnographiája, az Ethographia folyóirat összegyűjtött példá­nyai) azt igazolták, hogy a néprajzkutató számára is tudnak forrásanyagot biztosítani a Tékában. Vigyorog-e a fakutya? A vetített képek segítségével a hagyomá­nyos erdélyi falu utcáit, házait láttuk, s be­tekinthettünk a vidéki otthonok belső helyi­ségeibe, udvarába is. Ebből a múlt század elején létező faluból mára csak néhány idős ember otthona maradt a meg eredeti formájá­ban és berendezésével, más helységekben csak tájházakba menekítve látható. E tájhá­zaknak a falusi világ tárgyainak megőrzése mellett az a rendeltetésük, hogy rendbe hozzák a mai ember kapcsolatát a múlttal - emelte ki Vajda András. Beszélt arról is, hogy a gyakori használat miatt egykor a falon tartott tárgyak eredeti szerepüket el­veszítve hogyan változtak díszítőelemmé. Mások eredeti jelentése kikopott a mai szó­­használatból. A tűzkutya például arra szol­gált, hogy a fával való tüzelés idején a pisz­kavasat tartsa, ma kevesen ismerik a jelen­tését. Akárcsak a fakutyának­­ mutatta be a csizma felhúzását megkönnyítő alkalma­tosságot, ami már csak jól ismert közmon­dásunkban vigyorog, de formájáról, kinéze­téről az emberek többségének fogalma sincs. A konyha a sütés-főzés mellett a falun élő asszonyok fontos mesterségének, a szö­vésnek is a helyszíne volt. Szövéssel kap­csolatos tárgyakat is bemutatott az előadó. Ezek a tárgyak sok esetben a paraszti kultú­ra pazarló jellegét tükrözik, ugyanis a funk­ció mellett a kivitelezésükre, festésükre és faragásukra is nagy gondot fordítottak, kü­lönösen akkor, ha szíve választottjának ké­szítette a legény. Az orsó nevét ma a Csip­kerózsika meséből ismerhetik a gyermekek, kiskorában az előadó pörgettyűként tette tönkre a padláson talált eszközöket. Vajda András bemutatott talpas guzsalyt, vetélőt, lapockát, feszítővasat, bordát - a szövés hajdan jól ismert és helyenként ma is hasz­nált eszközeit. A tárgyaknak különös történetük lehet, ahogy megőrzik őket és egészen új rendel­tetést kapnak egy idő után. A hagyomá­nyos falusi háztartásban nem volt szabad semmit eldobni, mert úgy tartották, hogy minden tárgy jó lehet még valamire, így történt ez a bakokkal és a kalangtakaróval is. Az utóbbi a szerző nagyapja házának a tetőzetében nyert új szerepet, a farönkből és lécekből készült bakok pedig az építke­zés befejeztével újabb improvizált rendelte­tésként disznóvágáskor a széles deszkát tartották, amin a sertést felbontották. Nyulak a konyhaszekrényben A paraszti kultúrában tiszteletben tartot­ták a teremtést, a tárgyakét is, amelyeket nehezen engedtek ki a használatból, ezért improvizáltak számukra új rendeltetést. Erre láttunk példát a képeken: a kötött kapu felső részét lefűrészelték, s paddá alakult, a volt konyhaszekrény nyúlketrecként szolgált to­vább, a kasznél végéből pedig lárvája lett. Nemcsak a tárgyak rendeltetése, a hagyo­mányőrző falu átalakulásával a szag- és hangélmények is megváltoztak, ezért kul­túrtörténetük is legalább annyira érdekes, mint a tárgyaké - mondta az előadó. Az állattartás szinte minden gazdaságban sza­gokkal járt, s faluhelyen természetes volt a trágya szaga is. Ma ezeket a szagokat nehe­zen tűrik a vidéki, de városi életformára áttért lakosok. Változó hangok és szagok A hangoknak is megvolt a rendeltetésük, reggel a kakaskukorékolás, és nem csörgő­óra költötte az embereket, ma a hajnali ka­kasszó sokaknak zavaró lehet. Másként szólt a város szekér a falusi úton, ahol fi­nom porrá törte a kavicsot (ebben a porban szívesen játszottak a gyermekek), mint ma az aszfaltos úton haladó járművek. És so­rolhatnánk tovább az állattartással, földmű­veléssel járó egyéb hangokat és szagokat, akár illatokat is, amelyek egyre kevésbé jellemzőek a városiasodó vidéki települé­sekre. Az előadó beszélt a szemét szerepéről, amely a közelmúlt lenyomata, s amitől a régi háztartásokban nehezen váltak meg. Szólt arról is, hogy a konyha a szellemi táplálék, a biblia, az imádságos és énekes­könyvek tárolásának a helyszíne is volt. Akárcsak a szakácskönyvé, kézzel írt receptesfüzeté, amelyek a háziasszony mankóját jelentették. Az emlékkönyvek pedig a korszak facebookjának a szerepét töltötték be, egy-egy személy kapcsolat­­rendszerét tükrözve. A tárgyaknak történetük van, s tulajdono­suk ezeket is átadja a néprajzkutatónak, aki tele van történetekkel, s láthatóan jólesik számára, ha ezeket továbbmeséli, hogy a tárgyakat készítő és használó egykori em­berek és a használatból kikopott tárgyak is tovább éljenek - hangzott el a Beszélő könyvek utolsó idei rendezvényén, amely hónapról hónapra sok új ismerettel, mara­dandó élményekkel, emlékekkel tette gaz­dagabbá a közönséget. Mit drótozott a tót? Bár a Maros völgye modernizációs csatornának tekinthető, ahol a ha­gyományos falu hamarabb átalakult, a sáromberki tájmúzeumban a ken­derfeldolgozás eszközeit is őrzik. Hallgatóként nagy örömömre szol­gált, hogy az otthoni szeges rostfé­sűről megtudtam, hogy a kender fel­dolgozására szolgáló gereben ma­radt rám a nagyszüleimtől. Képekről, illetve természetben Vaj­da András bemutatta a hajdani mo­sás kellékeit, a sulykot és a dörgölőt. Beszélt a szapulókádról, majd a dró­tos tót munkájának az eredményéről, aki dróttal fogta össze a törött cse­répedény darabjait. Láthattuk a mai mixerek üvegedényben falapátokkal működő elődjét is - tárgyakat, ame­lyeket a sáromberki mellett a havadtői, marosvécsi múzeumban állítottak ki. Fotó: Bodolai Gyöngyi KÖZÉLET A sípolók jelenlétét csukott ablakkal sem lehetett megúszni. Naphosszat lézengett a sétányon, a beton­óriások lábainál, és fújta szakadatlanul a nyakában hosszú zsinóron lógó kicsi játék­sípot. Ha valakinek lett volna ideje és türel­me figyelni a kerek arcú, köpcös fiút, látha­tatlan futballmeccsek forgatagában talál­hatta volna magát. A lakók azonban igye­keztek nem venni tudomást róla. A környék­beli gyermekek is elkerülték, és az esti ku­tyasétáltatásra összeverődő felnőttcsapat sem örült a közeledésének. Nemcsak a sípja miatt, a mozdulatai is meggondolatlanul hevesek voltak. Sovány, barna asszony hív­ta szürkületkor vacsorázni. V. csak ilyenkor szólalt meg. - Jövök, anyu­k kiabálta vastag hangján, miközben a tömbházajtó felé trappolt. Ez a forgatókönyv játszódott le mindennap, idő­járástól függetlenül, csak az elszántabb eső tartotta a lakásban a fiút. Egy alkalommal azonban valami megváltozott. V., aki ko­rábban szemmel láthatóan nem vett tudo­mást a vele egykorúakról, éles sípolással próbált pár labdázó gyermekhez csatlakoz­ni. Mindegyre nekik szaladt, minden erejé­vel azon volt, hogy észrevétesse magát. A gyerekek nem sokáig tűrték az ostromot, visszalökték, sőt, egyikük meg is rúgta. Bakalódás lett a vége. Ekkor termett a sétá­nyon az asszony, akit korábban csak estén­ként és csak a tömbház bejáratánál lehetett látni. - Tűnés haza! — sziszegte a sípolónak, és a fiú kivörösödve engedelmeskedett. Azon az estén újra láttam a nőt. Egy padon ült, sovány ujjai közt cigaretta parázslótt. - Megnyugodott a fia? - próbáltam be­szélgetést kezdeményezni. - Nem a fiam, az uno­kám. Csak anyunak szólít, és úgy is veszi, hogy én vagyok az anyja. Egyedül csak rám hallgat, senki másra. - Ön neveli? - Igen, hároméves korától. A lányom fia­talon ment férjhez, alig volt 18 éves. Mond­tam neki eleget, hogy rossz vásárt csinál, de nem volt kivel beszélni. Aztán megszüle­tett a fiúcska. Nehezen jött a világra, nagy­részt a lányom hibájából. Egy cseppet sem kímélte magát a várandósság hónapjaiban, az utolsó napon is, miután elment a mag­­zatvíz, még ruhát mosott... A lényeg, hogy a gyerekkel már első perctől gondok voltak, és később sem fejlődött rendesen. Kétéve­sen még nem beszélt, és a járása is bizony­talan volt. A lányom és a vejem rengeteget veszekedett ebben az időszakban, és végül el is váltak... A lányom hetekig maga alatt volt, aztán egyszer csak vett egy nagy leve­gőt, és kijelentette, hogy új életet kezd. Nyár vége volt, és ő nem sokat teketóriá­zott, beiratkozott valami egyetemre Kolozs­váron. Persze levelező tagozatra, így csak hétvégenként kellett elutaznia. Többnyire alkalmival járt, úgy gondolta, úgy pénzt és időt takarít meg. - Nem történt baj az utakon? — A lányom szem­pontjából éppen el­lenkezőleg, minden jóra fordult. De ha a fiúcskát nézzük, akkor másképp fest a dolog. Egy alkalommal egy német férfi vette fel a kisasszonyt az autójá­ba, és a másfél órás úton úgy összebarát­koztak, hogy még a telefonszámukat is meg­adták egymásnak. Az illetőnek gyakran kel­lett üzleti ügyben Romániába utaznia, és mindig, amikor erre járt, felhívta a lányo­mat. Egyre sűrűbben találkozgattak, és vé­gül a lányom egészen belehabarodott a fér­fiba. A gyerekéről, persze, nem szólt neki, csak amikor már komolyra fordult a dolog. A férfi arra kérte, hogy költözzön ki hozzá Németországba, de egyedül. És a lányom egy pillanatig sem gondolkozott... Hagyta a gyerekét, az egyetemet, és ment. Sokáig nem tudtam beletörődni, hogy ilyen köny­­nyen le tud mondani a fiúcskáról, de végül el kellett fogadnom a helyzetet. A lányom azóta is ott él, gyereke is született a német­től, egy kislány. — A fiú apjával tartják a kapcsolatot?­­ Most már neki is új családja van. Rit­kán, inkább csak ünnepekkor keres fel ben­nünket. Nem is volt kérdés, hogy az unokám nálam marad. A lányom hetente, kéthetente felhív, kéri a gyereket a telefonhoz, de ő mindig inti, hogy nem akar beszélni vele. Amikor hazalátogatott, akkor sem vette iga­zán számba, és kizárólag a nevén szólította, ahogy én. De az unokám amúgy sem az a barátkozó típus. A születésnapjára kért tő­lem egy sípot, a legszívesebben azt fájogat­­ja egész nap, sosem unja meg. Ki tudja, miért leli annyira örömét benne.­­ Iskolába jár a fiúcska? — Igen, most már másodikos. Nehezen megy a tanulás, kínlódunk, de amíg lehet, nem hagyjuk abba. Egyébként nagyon jószí­vű, segítőkész gyerek. Mindig ott van mel­lettem, amikor takarítok vagy ruhát terege­tek, és várja, hogy neki is adjak valami munkát. Másnap zuhogott az eső, a sípkoncert is elmaradt. Pedig akkor az egyszer jólesett volna hallgatni a láthatatlanban játszott meccseken bíráskodó kisfiút. Hétköznapi történet Nagy Székely Ildikó NÉPÚJSÁG 5 Nagy József Levente első kötetéről Csillagok közt kifeszítve Kaáli Nagy Botond Nagy József Levente nevével gyakorta talál­kozhattak lapunk Múzsa mellékletének olva­sói. A Marosvásárhelyen élő lelkipásztor több versét is közöltük, és ezen alkotások immár kötetben is olvashatók: a Csillagok közt kife­szítve című, igen szép nyomásban megjelent, Gáspár Gyula által illusztrált verseskötet a Pallas-Akadémia Könyvkiadó gondozásában látott napvilágot, bemutatójára az idei maros­vásárhelyi nemzetközi könyvvásár keretében, szombat délután került sor. A könyvbemutató kezdetén már teljes telt házas közönség gyűlt össze a Marosvásárhe­lyi Nemzeti Színház Underground Termében. A jelenlévőket a szerző és az illusztrátor olda­lán Kozma Mária, a könyvkiadó főszerkesztő­je, Nagy József Levente beszélgetőtársa, első kötetének szerkesztője üdvözölte, majd elkez­dődött a kötetismertető beszélgetés, amelynek részeként Gáspár Gyula is szólt a kötetet dí­szítő grafikákról. A versekről, azok megírásá­ról, ihletről, múltról és jelenről Nagy József Levente beszélt. - Vannak sorok, amiket éveken át hordo­zok. Volt olyan első sorom, amely három évig íródott. Kötetre menő azon torzóknak a töm­kelege, amelyek arra várnak, hogy kibontsam őket. Kimaradtak kész versek is, nem kerültek be a kötetbe, de ebben egyetértek a szerkesz­tővel. Kevés olyan versem van, ami egyből kibomlik. A versért meg kell szenvedni. Meg­írása egyszerre a nemzés gyönyöre és a szülés fájdalma. Én is, akárcsak szinte mindenki, kiskamasz koromban, 1969-ben írtam először verset. Másokhoz hasonlóan én is párszor ki­gyógyultam ebből, de mindig visszaestem. Hogy boldogabb vagyok-e ettől, nem tudom. Hogy boldogabb-e az alkotó ember, mint a nem alkotó? Azt sem tudom - de az alkotás maga egyfajta örömünnep. A jó vers egy kü­lönleges, de nem egy költőn kívüli állapot. Örömöt jelent, hogy írtam valamit, ami a visszajelzések alapján másoknak is örömöt okoz. Ugyanakkor a vers számomra egyfajta rejtőzködés. Továbblopom magam a verseim­ben, egyikből a másikba­­ olyanok ezek a versek, mint az üres csigaház: beléjük lehet költözni, el lehet vinni őket - válaszolta Koz­ma Mária kérdéseire a szerző, majd az est má­sodik részében rövid előadás következett. Dénes Előd lelkipásztor pár évvel ezelőtt megzenésítette Nagy József Levente verseit, e dalokat Csillagok közt kifeszítve címmel 2012-ben CD-lemezen is megjelentette. Dé­nes Előd és Berekméri Melinda lelkipásztorok ezen, versekből dallá lett alkotások egy részét adták elő, szavalatokkal, gitárkísérettel, a szombat délutáni könyvbemutató záróakkord­jaként.

Next