Népújság, 2022. október (74. évfolyam, 224-249. szám)

2022-10-27 / 246. szám

2022. október 27., csütörtök ___________________________________________HARMÓNIA____________________________________________________ NÉPÚJSÁG 5 gyömm&mp Szerkesztette: Bodolai Gyöngyi A gyógyítás metaforája Betegség, gyógyulás, gyógyítás a magyar irodalomban (3.) A magyar irodalom több korszaka bő­velkedik betegek és orvosok „esetta­nulmányaiban", részletesen megrajzolt vagy csak éppen felvillan­tott betegségek és gyógyulások törté­neteiben. Nem sok írónk származott felcser vagy orvos családjából, de pél­dául Csokonai Vitéz Mihály apja és nagyapja egyaránt borbély és sebor­vos, azaz kirurgus volt. Ugyanakkor nem egy írónk orvosi mesterséget is tanult és gyakorolt, illetve néhány magyar orvos jelentős orvos író, szép­író vagy fordító is volt. Dr. Kiss Zsuzsanna Orvos hősök Szállási Árpád debreceni orvos (1930- 2012) több kötet izgalmas tanulmányt írt ma­gyar orvos írókról, illetve a m­agyar irodalomban ábrázolt orvos alakokról. A to­vábbiakban mi is azt vizsgáljuk, hogy az em­bert, korát és világát megérteni, kifejezni és jobbítani törekvő íróink milyen orvos hősö­ket örökítettek ránk. Kezdjük az elején. Második szövegemlé­künk, az éppen csak száz éve megtalált leu­­veni kódex 134. lapjának hátulján (verzóján) fellelt Ómagyar Mária-siralom (egy latin Mária-siratódal 13. századi magyar fordí­tása) ékesen és plasztikusan fejezi ki a már­­már elviselhetetlen (isten-)szülői gyászt, amitől lélek és test egyaránt, orvosolhatatla­nul szenved: „ Volék sirolm tudódon. Sirolmol sepedik, buol őszük, epedek, [...] Szemem künyvel árad, jundum buol fárad. ’ (Pais Dezső átírása) Vagy kicsit maibb nyelven: , Valók siralom-tudatlan, Siralomtól süppedek, Bútól aszom, epedek. [...] Szemem könnytől árad, Szívem bútól fárad. ” A fia ártatlan halálát végignézni kénytelen anya szinte őrjöng kínjában, számonkér, de senkit nem átkoz. A látvány tényszerű és visszafordíthatatlan, a lélek szintjén talán nincs bevégzett idő, így a Fájdalmas Anya fájdalma nem szűnik. Saját halálát ajánlja fel gyermeke életéért cserébe: „Kegyelmezzetek fiamnak,/Ne legyen kegyelem magamnak!’­ A kegyelem nem érkezik, tehát Mária meg­halni vágyik fiával... Első fennmaradt ma­gyar versünk az anyai gyász egyedülállóan finom és precíz ábrázolása; ráadásul a keresz­tény hit létrejöttének pillanatát eleveníti meg, a behelyettesítő áldozatvállalás és a megvál­­tódás lelki-érzelmi összefüggését. így áll és érez az, aki már csak „az áldott orvost” várj­a? Szent Margit legendája Itt és most ugorjuk át latin nyelven írt kró­nikáink változatos és „képes” közléseit kirá­lyaink egészségéről és betegségeiről, de álljunk meg 1510-ben. Ekkor él és dolgozik ugyanis a Nyulak szigetén Ráskai (vagy Rás­­kay) Lea kódexmásoló apáca (priorissza és királyi főkönyvtáros), aki a több változatban elterjedt, sokszorosan elkallódott, néha itt-ott fellelt legendaváltozatokból latinról ma­gyarra, magyarról latinra fordítgatott. Két­száznegyven évvel Árpád-házi Szent Margit halála után és négyszázharminchárom évvel a királylány szentté avatása előtt végre egy­beírta, összeállította, ékes magyar nyelven külön kódexbe „kompilálta” mindazt, amit egyrészt Margit halála (1270. január 18.) után Margit gyóntatója és lelki vezetője, Marcel­lus atya leírt (Legenda vetus), másrészt azt, amit az 1276-os szentségvizsgálati peranyag (Legenda) maior és minor változatai maguk­ban foglaltak. Ráskai Lea Szent Margit legen­dája 1641-ben került elő Pozsonyban, 1836-ban került a Nemzeti Múzeumba, ahon­nan aztán megörökölte az Országos Széché­nyi Könyvtár. A hét fejezetre tagolt (talán be sem fejezhetett) Szent Margit-legenda szám­talan orvosi szempontból is tanulmányozható kérdéskört tartalmaz: a segítőkészség, az em­pátia, az aszkézis, az önsanyargatás, a böjttel, fájdalommal és szenvedéssel járó elragadta­tás, a szellemi kiválóság, illetve a kitaszított­ság, az irigység, a szeretetmegvonás és a halálvágy bonyolult dinamikáját. Találhatunk betegségleírásokat, jelentéseket kórelőzmé­nyekről és csodás gyógyulásokról. íme, ho­gyan értesülünk a még gyermek királylány kolostorbéli életviteléről: „E szűznek való nagy kívánatja, szerelme böjtölésre és nagy szerelemmel majdnem ő erejének felette a szerzetnek regula szerint való keménységét, szenvedetességét, böjtjét, erőlködik vala megtartani. Kinek okáért gya­korta jut vala ő testének nagy fogyatkozá­sára. Olvashatjuk, hogy a kislány Margit oly sokat térdepelt imádkozva, hogy „térdének kalácsi megduzzadtak és megkeményedtek vala”, hogy sokszor „előtikszóig éneklett a karban”, és a hidegtől kékké fagyott, hogy semmilyen szennyes munkától vissza nem borzadt, hogy a tizennyolc éven át mozdulat­lan, gennyező beteg „szorort” egyedül és ön­kéntesen forgatta, mosta, pelenkázta, hogy tövises vesszőkkel verte és verette magát, hogy „süldisznó” bőréből készült ciliciumot hordott derekán... A legenda leírja az önkí­vületig terjedő „diszciplínákat”, vezetése­ket, és közli azt is, hogy Margit célja világos volt: saját példájával vélte meglágyítani a ke­ményszívűeket kolostoron belül és kívül. Ugyanakkor a legendából kiviláglik, hogy Margit tudja, ő nem általánosan kötelező em­beri feladatot vállalt magára. A király szülei által Istennek és hazájának szentelt hajadon elismeri, hogy bár ő az eljövendő mennyei jókat keresi, mások élhetnek „a jelen való, vi­lági jóknak”; tehát a böjtölést és önemésztést Margit nem tartja mindenkire kötelezőnek. Valaki tudja magát sokáig élni, leszállít­son magának és halogassa, holnapozza azt, amit mívelkedhetnék. ” Margit nélkülözésre, önmegtagadásra, a buzgó áhítatban már egészen a fájdalomra és önkínzásra berendezett élete szinte önmagá­ban egyenlő volt a csodával. Margit letagadta azt is, ha súlyos beteg volt: „ Egy időben Szent Margit asszony lön igen beteg negyven napiglan, és vala őrajta vér­has. Mind e negyven napiglan elszenvedő e nehéz betegséget és minden szolgálatot betel­­jesíte a refektóriumban és betegeknél, mikép­pen egyébkoron. ” Számtalan csodás gyógyulásról és tetszha­lálból való feltámadásról is beszámol Szent Margit legendája. Margit életében és halálá­ban egyaránt gyógyító erővel bírt. A szépen elbeszélt csodák közül lássunk csak egyet, a legenda ötödik részéből: „ Vala egy gyermek Felhévített, aki kórsá­­gos vala és egész esztendeig gyötörtetvén. [A betegség] nagy sok éktelenséget tett vala e gyermeknek orcájában és szemeiben. Miko­ron e gyermeknek szülei fogadást tevén, hoz­nák őtet Szent Margit asszonynak koporsójához, az úton mind a sokaságnak előtte, kik ővelük jönnek vala, vön tökéletes egészséget e gyermek. Ezenképpen örülvén az ö szülei, Úristennek és Szent Margit asszony­nak beteljesíték az ő zarándokságukat nagy énekléssel. ” Ördögi kísértetek A világban és az emberi sorsokban, éle­tekben látott szörnyű eltévelyedések orvos­lásáért ragadott tollat a nyomdásznak tanult harcos prédikátor író, Bornemisza Péter (1535-1584), Balassi Bálint nevelőtanára is. A huszonhárom éves Bornemisza Bécsben görögtanára buzdítására és diáktársai hasz­nára fordította le magyarra Szophoklész Elektráját úgy, hogy egyszerre volt hűséges a görög eredetihez és alkotott eredeti, rene­szánsz humanista magyar drámát. Prédiká­cióinak olvasásra is szánt kötetei közül elsősorban a negyedik kötethez csatolt Ör­dögi kísértetekben foglalkozik olyan torzult életvitelű, dúlt idegrendszerű, „démonizált” emberekkel, akik eltévelyedetten keresnek valamiféle segítséget testi-lelki szükségük­ben. Szükséget szenvednek ők öt „érzékeny­ségükben” („az látásban, hallásban, szaglásban, kóstolásban, illetésben”), és mivel képtelenek megzabolázni magukat, kí­sértésbe, bűnbe, nyavalyákba és bűntudatba esnek. Kórképek sorát alkotja az Európa­­szerte és otthon hazájában egyaránt megesett történetekről, „az rettenetes gyülösséggel tá­madó” ördögi históriákról, katolikus és pro­testáns papokról, urakról és polgárokról, egyszerű gyülekezeti tagokról és önmagáról. Saját esendőségéről így vall: „Noha száz és kétszázképpen nyögtem, óhajtottam, fohászkodtam, tanultam, imád­koztam és mindent megkísírtettem, mivel áll­­nék gonosz kívánságomnak, nyalánkozásomnak, torkosságomnak, kevély­ségemnek, telhetetlenségemnek, dicsekedé­­semnek és egyéb bűneimnek ellene; de midőn oltalmaznám magamat azoktól, kik leselték lelkemet, minden eszem, erőm elfogyott végre, és immár csak azt vártam, hogy meg­legyen az bűn, avagy hogy elvesszek ellensé­­gim miatt, mondok, midőn erőmtűl elfogytam, és vélném, hogy az Isten is elhagyott: min­denkor megbizonyítja, hogy igaz az ő ígéred, és ő igen hatalmas és igen könyörülő, igen iz­galmas, kegyelmes, és azon merő jó és jól­­tevő. ” A szenvedélyes prédikátor író lelkészként maga is gyakorolta a bűntől megszállt beteg lelkek „kísérleteinek” az elűzését: meghall­gatással, rábeszéléssel, kézrátéttel, néha egy­szerűen határozott fellépéssel. Mindabból, amit a kísértések elleni küzdelemben és vé­delemben maga tett, látott vagy hallott, egész példatárat szerkesztett, a népi bájoló imádsá­gokat is csokorba gyűjtötte. Az ördögi kísér­téseken ma is frissen átsüt a szerző végtelen nyitottsága, emberszeretete és alázata. És a montaigne-i szkepszis vagy - mai szemszög­ből nézve - a pszichológus, a lelkész író meg­győződése, hogy a bajok orvoslása a bajok feltárásával kezdődik, miközben az emberek sokszor szándékuktól függetlenül követnek el bűnöket. Merész őszinteségével és egész tevékenységével, persze, Bornemisza ellen­ségeket és élethossziglani üldöztetést szerzett magának. Mi azonban ma is a magyar próza- és memoárirodalom eleven tollú, élvebonco­­lóan őszinte, lendületes úttörőjét ünnepelhet­jük benne Nagy barokk eposzírónk, Zrínyi Miklós legutolsó prózai művének, a Ne bántsd a ma­gyart! Az török áfium ellen való orvosság, avagy az töröknek magyarral való békessége ellen való antidotum (1660) című munkájá­nak a címében szerepel két orvosi terminus technicus: orvosság és antidotum (áfium, ópium ellen való ellenméreg). A mű valójá­ban politikai röpirat, a harmincéves háború­nak és II. Rákóczi György tragikus kimenetelű lengyel hadjáratának pusztítását ellensúlyozandó a nemzeti hadsereg felállítá­sának gondolatát és tervét tartalmazza. Zrínyi célja a végveszedelem előtt álló haza meg­mentése - orvosolhatatlannak tűnő bajok or­voslása. Íme a gyógyítás metaforája: „Erdeit, koronánknak egy legszebbik bog­lárát [a török] felprédálta, zavarta, fejedel­mét eltiporta, gázolja nemzetünket, országunkat, mint egy erdei kan a szépen plántált szőlőt. [...] Talán vagyon oly gondo­lata némelynek, hogy aki megesett, megesett, orvosolhatatlan dolog már. [...] Hívságnak hívsága ez a gondolat. ” Trakta a négyféle paxról Erdélynek még jutott némi nyugalom Apafi Mihály fejedelem uralkodásának szinte har­minc éve alatt; ekkoriban írta meg a Bázelben tanult orvosdoktor, a fejedelmet és az úri ren­det gyógyító Pápai Páriz Ferenc (1649— 1716) négy traktáját (értekezését) a négyféle paxról (békéről). Előbb a lélek (a cím röviden Pax animae, 1680), majd a test (­Pax corporis, 1690), aztán az uralkodói udvar (Pax aulae, 1696), majd a gyász és az emlékezet (Pax se­­pulchri, 1698) harmóniájáról fejti ki nézeteit és orvosi javallatait. Először érvel magyar író valláserkölcsi és orvosi alapon egyszerre arról, hogy az élet élvezése nem bűn, csak visszaélni nem szabad vele, mert abból ká­runk származik. Hogy egészségtelen túlzott jelentőséget tulajdonítanunk önmagunknak. Hogy a közrendű embereknek orvosokra volna szükségük, hiszen nagy kárát vallják annak, hogy „falukon hamarébb talál segélyre a beteg barom, mint a beteg ember.” Amikor 1793-ban Pesten a Kecskeméti ut­cában az Arany Ökörnél megnyílik az első Olvasó Kabinet, azaz „ a radikális értelmisé­giek burkolt szervezete” (Benda Kálmán), akkor Kazinczy Ferenc a nyájas rokokó német szerzőjétől, Cristoph Martin Wieland­­tól ilyeneket fordít: „ Tegyük fel, hogy tízezer ember egyszer számba venné karjainak szá­mát, s az volna kalkulusának produktuma, hogy éljenek erejekkel, vessék ki a gazdago­kat mostani birtokokból, s osszák fel újra a köznyereséget’’. A gondolat, miszerint a tár­sadalom sok egyéne egyetlen közös testként működik vagy akként működhetne, régi to­posz (közhely), megtaláljuk Shakespeare Co­­riolanusában is. Kazinczy fordítását mindenesetre elkobozzák. A „józan ész, a szabadság és egyenlőség” hívei mégsem sej­tik, hogy hamarosan lecsap a magyar iroda­lomra a császári nyakazóbárd. Azért a Martinovics-féle összeesküvés után megma­radók élete csak döcög tovább. 1796-ban Gvadányi József (­125-­10\) A falusi nótá­riusnak elmélkedései, betegsége, halála és testamentoma című népi eposzában maradian gúnyolódik az orvoson: „ö az embereket Chi­­nával kínozza, de egészségre őket ritkán hozza”. Betegségében a jegyző inkább a ku­ruzsló Tóti Dorkáért szalaszt, aki lóhunyorral és békanyállal tesz csodát... „Diagnózis” a tüdőgyulladásról Csokonai Vitéz Mihály (1773-1805) job­ban bízott az orvosokban, de meggyógyulni mégsem tudott a tüdőgyulladásból... 1804 áprilisában Nagyváradon Rhédei Lajosné te­metésén Halotti versek című hosszú verséből olvasott fel. Az alig harminckét éves, életvi­dám, de gyenge fizikumú, sorsüldözött költő végzetesen megfázott. Sokáig Váradon fe­küdt nagybetegen, egyedül Sándorffy József doktor ápolta, akit a költő meg is örökített Tüdőgyuladásomról című versében: „Sán­­dorffyn ül ágyamnál... s ennek/köszönhe­­tem, hogy élek még?” E híres versének második szakaszában szinte diagnózisnak is beillő képet fest az akkoriban sokszor halálos kimenetelű tüdőgyulladásról: „Fojtó szirokkóknak hevétől isznak tüdőhólyagjaim, S a kriptáknak fagyos szelétől Borsódznak minden tagjaim. Szívem megett egy láthatatlan Kéznek nyila bélőve áll, S mellyem csontbóltján irgalmatlan Sarkával rúgdos két halál. ” Simone Martini 14. századi táblaképe Árpád-házi Szent Margitról az assisi Szent Ferenc-bazilikában

Next