Népújság, 2023. július (75. évfolyam, 147-172. szám)
2023-07-29 / 171. szám
6 NÉPÚJSÁG _______________________________________________________MÚZSA _______________________________________________ 2023. július 29., szombat Az elcsaklizott joghézag Bölöni Domokos Bocsánat, nem tévedésből tetszett eljönni a temetésre? Hát ez nem Edömér? Itt alant? Nem, mert ez itt csak egy kis. Ja, ja. Akinek ezek voltak a varázsszavai, hogy igazság, arányosság, ellenállás... Nem, kérem. Az az illető egy Márai volt. Akkor nem értem. Volt talán egy rokonszenves barátom, aki azt állította magáról, hogy Edömér. Titokzatos képpel közölte: fantasztikus terven dolgozik. Például feltalálja a fogtömő automatát Még semmi sem volt belőle, de Edömér máris szenvedett. Iszonyodom, siránkozott. Rettenetes kín gyötör: attól tartok, máris ellopták a találmányomat. Közben fűnek-fának elfecsegte, hogy feltalálta a fogtömő automatát. Vagy automata fogtömőt. Ezen még dolgoznia kell. Mert minden olyan bonyolult, ugye. Ha, tesszük azt, beválik a találmány, akkor kenyér nélkül marad a fogászati szakma. Kész krach. És akkor a feltalálót fúrógépes kezelésben részesíti a méregbe gumit szakszervezet. Máskor meg a fogathajtó vébét szerette volna megreformálni, méghozzá kapcsolásos úton, a fogtömő automata révén. Nos, a páciens úgy is mint versenyző bevesz egy marék antibébi tablettát, minek következtében kihullnak a fogai. És hopp! Azonnal használható a fogtömő automata. Egyesével bedobjuk a fogainkat, az automata szerve betömködi, és kész. A masinát aztán bérbe is lehet adni akár. Új alkalmazások tömkelege is jöhet. Na meg hogy a zseniális átkötéssel megússza a fogászok bosszúját. Edömér találmányai sem a sötét múltban, sem a fényesnek vélt jelenben nem arattak sikert. Az „érában” bolondnak hitték, a sokoldalú vadkapitalizmus közepette hallani sem akartak róla. Sőt még ádázabbul lopkodták az ötleteit Mert az újkommunizmus is csak olyan, mint a pisai torony. Amely 1173 óta ferdül egyre. És mégis áll. Mert bár a szovjet típusú rendszert túlhaladottnak, idejétmúltnak, sőt legyőzöttnek nyilvánították, az emberek legbensőbb bensőjükben tovább is szovjetek maradtak. Az autentikus csausizmus is csupán a diktatúra bukása után érett igazán be: a népben magában. A felhőtlen jövőképet két szuperbiztos sarokkő szavatolja: a tudatlanság és az önbizalom. Róka fogta csuka és csuka fogta róka, amint pompásan satuzzák egymást. Amit tisztességgel meg lehet tenni, azt sikerrel kell elrontani - ez a stíl, ez a stíl. Barátunk, a feltaláló idealista összeomlott, mint a gellert kapott piramisjáték. Ha ő a milói Vénusz, mese nélkül beválasztják legalább négy parlamentbe. Hiszen a kezei nélkül nem képes lopni. De mindenütt csak a bizalmatlanság. Mert hiába tudható, hogy akkor sem lop vala, ha történetesen nem ő a milói Vénusz. Mert bizony: immár gépesítve, sőt automatizálva a lopás, a rablás. Szuperintelligens robotok végzik a piszkos munkát: manipuláció, tüntetés- és zavargásszervezés, pártkassza-kiürítés, sikkasztás, bankbetörés, választási csalás, politikai merénylet, védelmi műveletnek álcázott népirtás, harsogó propagandával gerjesztett tömeggyilkosság - szóval minden, ami csak belefér. A világ pompás fekete lyuk, érezd jól magad. Minek jönnél ki belőle. Edömér egyik legszebb álma az volt, hogy ő lesz a joghézag, amelyet ideológiai tartalommal töltenek meg a politikusok. Nemhogy joghézag, már Edömér sem lehetett, mert mi az, hogy Edömér. Talán Efemér!... És hát egyáltalán nincs szükség semmiféle hézagra. A jog pláne akkora fikció, mint maga a Naprendszer. Pironkodva modom, hab is lett volna egy csókon , de mire megpályázta, kiderült, hogy már kész a versenyvizsga. A tulajok tulaja anyósának a legeslegkisebbik lánya nyerte meg, aki nem kimondottan demográfiai célú kapcsolatokat tart fenn a sógorok sógorával stb Ilyen a világ. Csalódottságában s elkeseredettségében Edömér végül dokumentálni szerette volna a világ egyetemes gonoszságait. Benne az emberiségét, kinek-kinek a rá eső sárkányfog veteménységével. Időszerűtlen dolog. Gonoszokat nem érdekelhet a gonoszság maga. Amikor mindent elsöprő szenvedély uralja a földet és a vizeket és a levegőt, a virtuális boldogság valóságon túli édene. Továbbá oldalági ötletként Edömér mozgalmat szeretett volna teremteni a jóra. Előbb csak itt, a Maros-parti városban. És amint izmosodik, hát egész Európában. Aztán, mikor az is kész, akkor Amerikában. És Ázsiában. Afrikában. Dél-Amerikában. És az Antarktiszon is, természetesen. Na most, a ciklikus tömegjárványokat és a globális hőemelkedést tapasztalva, én s még néhány milliárd egyén végül is rezignált nemzetközi legyintéssel intéztük el a kényes problémát. Tette volna Edömér is, de már akkor! Mert ha felveszi vala találmányai bakancslistájára a lélekkapcsolós legyintőkészüléket, rengeteg halálos beteget kímél meg a szenvedéstől, elkerülve az eutanáziával kapcsolatos mindenféle szakmai és hivatali hercehurcákat... A durumós kekeckedést, ami miatt mindmáig reményvesztett lelkek sok millió tonnányi pora mond le a feltámadásról, szóratik szét a földön, hegyek csúcsán, néma vizekben vagy csak szürkéllik árván, magányos urnákban, díszes hamvvedrekben, komor kriptákban, ahol még sóhajtani sem ildomos. Edömér lelki csuszamlása, sötét kollapszusa alapvetően ereditárius vézetésű s mindenekelőtt komplex lelki habitusából ered, amely, magyarázta egy hozzáértő elemző, echte társadalmi produktum. De már nem az. Vagyis mindég is A kórház után senki sem akarta ismerni. Dilis, legyintettek. Egy rókalelkű házaspár mindenféle papírokat íratott alá vele. Aztán szépen kipenderítették a lakásából... Végezetül az egyik szálloda mögötti bokros kutyaparkolóban ajándékozott zaklatott lelkének némi üdvöt a fájdalommentes kihűlés különös kegyelme. A város temettette el. Miközben pár fagyos rögöt dobott a koporsójára, egy lerobbant fickó azt mondta: Jöszre egy ötvenessel, Edömér. Az adós nem reagált. A fickó megvárta, míg az utolsó lompos kocsmabarát is elhordja magát. Összeszedte a néhány száradt virágot, hogy majd újra eladja. Közben folyton mormogott. Úgy kell neked, Edömér. Mit nem ért? Az az illető egy Márai volt. Akinek azok a varázsszavai, hogy igazság, arányosság, ellenállás?... Ja, ja. Akkor ez nem Edömér? Itt alant? Nem, mert ez itt csak egy kis Bocsánat, nem tévedésből tetszett eljönni a temetésre? Hegesedés fájdalommentesen? Egy sorozat negyedik kötete, A medvekoslató, nagy kánikulában nemigen kívánkozik az ember színházba. Ha mégis erőteljes Thália csábítása, évadszünetben megoldás lehet egy színházi könyv is. Vannak ilyenek, legérdekesebbek talán azok, amelyeket színészek írnak. Például GÁSPÁRIK ATTILA. Na, ezzel lehet, hogy máris darázsfészekbe nyúltam. Sokan felhorkannak, ha csak szóba kerül a neve. Tapintatosabban fogalmazva, megosztó személyiség. Főleg azért, mert mindenről van véleménye, és ezt többnyire kendőzetlenül ki is mondja, le is írja. Akkor is, ha tudja, ez nem egyezik azzal, amit a nagy többség a magáénak tart. Mindenekelőtt a politikai megnyilatkozásaira, állásfoglalásaira vonatkoztatom ezt. Mert ilyen jellegű gondolataival is gyakran jelen van a médiában. Az ebből fakadó lehetséges balhé, csörte, hacacáré nem riasztja el. Sőt! De most ne ezzel foglalkozzunk. Ajánló soraim az új kötetére fókuszálnak. Egy figyelemre méltó sorozattá összeállt színházi esszé-, tanulmány- és párbeszédgyűjtemény negyedik darabja a Pont Kiadó gondozta könyv, A tehetség gátjai. Nemrég jutottam hozzá Szávai Gézáék néhány más friss kiadványával együtt, köszönöm nekik, és jelzem, dicséretes az a kitartó következetesség, amellyel hosszú távú könyves elképzeléseiket igyekeznek megvalósítani, úgy is, hogy szerzőiket nem hagyják babérjaikon nyugodni. Gáspárikat sem, őt is ösztönzően nyaggatták újabb kéziratokért. Tehették, mert jól ismerve őt, meggyőződhettek arról, hogy mindig van mondanivalója. Nyilván elsősorban az érdekelte őket, ami a kortárs színházművészettel, a környezetünkben tapasztalható mai színházi jelenségekkel kapcsolatos. Úgy, ahogy az belülről, egy önmaga igazában nem kételkedő, kritikus szemléletű, sokoldalú színházi ember - színész, színházigazgató, színészpedagógus, intézményteremtő, kultúraszervező, tollforgató, kutató stb. - önelemző töprengéseiben, írásban lecsapódó szintézisében tükröződik. Az előző három könyve, A színház kiterjedése (2016), a Teátrális világunk (2018), A színházi tehetség (2019) is joggal tarthatott igényt a közérdeklődésre, a mostanit viszont biztos többen lapozgathatják kíváncsian, hiszen nem sokkal azután került forgalomba, hogy Gáspárik tízévnyi igazgatás után már nincs a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház élén, mi több, a vásárhelyi színpadról is hosszabb időn át hiányzott. És a tehetség érvényesülését, kiteljesedését akadályozó gátak is „rázós” témaként vonzhatják az olvasókat. Nem kell csalódniuk, ilyen és amolyan viszonylatban is vannak különösen érdekes fejezetek a könyvben, a kárörvendők is megtalálják benne, amit keresnek, a szerzővel rokonszenvezők is fellelik azt, amit kiemelendő értékként tartanak számon. Gáspárik szókimondó, közvetlen, önreflexiót sem nélkülöző stílusában több szempontból ismerhetjük fel a talentum kibontakozását korlátozó belső és külső tényezőket. A szerző önmagát sem kíméli, vezérigazgatói ténykedését, törekvéseit kellő öniróniával idézve fel, természetesen másokkal sem finomkodik. Az ilyesminek nem szoktak örülni a megnevezettek vagy közvetve felismerhetők, pláne nem, ha valamiképpen a hírhedt szekuval való együttműködés révén kerülnek képbe. Márpedig a kötetben ilyesmi is bőven van, ugyanis, mint köztudott, a szerző színháztörténeti kutatóként alaposan tanulmányozhatta a múlt rendszer titkosszolgálatának dokumentumait. Azok nemigen teszik lehetővé a mellébeszélést. Viszont az is tény, hogy - mint az ilyen kötetekben általában - ebben is mindegyre felüti fejét a szubjektivitás. Ezt nem is akarja leplezni, hiszen sok kijelentésnek, vázolt jelenségnek saját tapasztalat az alapja. Aztán meg éppen Thália hajlékában próbálnánk keresni az objektivitást?! A helyünk „Színház-világban’ című fejezet, a Gyors mérleg tíz év után felvezetője például így hangzik: „A következő írás zsigerből született. Igazából semmilyen célja nincs. Nem akar megmagyarázni semmit, oktatni sem akar. Esetleg szórakoztatva (öniróniával) rávilágítani arra, hogy a színházigazgató is lehet ember, illetve néha megpróbál az lenni.” Másutt meg azt hangsúlyozza: „Ha igazgató akarsz lenni, ne mérlegelj minden részletet, mert el sem fogsz indulni az úton Kell hozzá egy kis vak hit, egy kis őrültség. Nem sok, csak mint amikor a kanyarban még rálépsz egy csöppet a gázpedálra, hogy érezd e sebességet. Sokan örültek a lendületnek, sokan élvezték a sebességet Sikerekről azonban én nem fogok írni, nem az én dolgom. Inkább átmegyek az árnyékos oldalra.” Sok mindent megtudunk a színháznak arról az évtizedéről, amíg — ■ Gáspárik Attila igazgatta, aszerint természetesen, ahogy ezt ő maga látta. A kötet nagyobb hányada azonban tényekből indul ki, elfogultsággal egyáltalán nem vádolható. A tehetségek elé, köré épített gátak, az útjukban álló sorompók persze belső indíttatásúak is lehetnek, ezek lebontása talán még nehezebb, mint megszabadulni a külső korlátoktól. Ide kapcsolható az a megrázó esettanulmány, amely a tragikusan végződött Visky Árpád-ügyet részletezi azügyben maradt zseni, Visky Árpád cím alatt. Ez a színháztörténetünk fehér foltjait eltüntetni kívánó folyamat része. Ebben Gáspárik szívós kitartással halad előre. Nagyon érdekes és tanulságos mindaz, amit A hatalom ellenőrizte színház fejezetben tár elénk. A marosvásárhelyi színjátszás múltjának azt a periódusát taglalja, amikor a kultúra és a művészetek berkeiben is teljes apparátusával vegzálta, lehallgatta, kihallgatta, egymás besúgására kényszerítette az embereket a securitate. Legalább akkora vagy még nagyobb nyomást jelentett a politikai hatalom, a felsőbb szervek rátelepedése a színházra, mint a titkosrendőrségé. Hogy ez miképpen történt, arra jól rávilágít a Kendőzetlenül beszélgetünk című hosszú interjú. A két esztendeje elhunyt Gálfalvi Zsolt színikritikus, irodalomtörténész 1967-1969 között volt a Marosvásárhelyi Állami Színház igazgatója. Az azt megelőző, majd az akkori időszak „műhelytitkairól”, a hatalmi viszonyokról, a pártkáderek manipulációiról mond el mára már elfeledett, megszívlelendő tudnivalókat. Az előző korszakra vonatkozik, de napjaink társadalmi valóságára is kihat az a gyakorlat, amivel a diktatúra megszorításai közt is kiemelkedő szabad szellemiségeket próbálták a hatóságok kordában tartani. Ilyen volt a vásárhelyi író, költő, szerkesztő Székely János. A kötet Lássunk tisztán című zárófejezete az őt nyomon követő nyolc szekusdossziéból emel át titkos jelentéseket a könyvbe. Gáspárik Attila a CNSAS, a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács akkreditált kutatója. Alighanem begyűjtött még a romániai magyar társulatok történetére jellemző, kutatandó adatokat. Akkor hát várható a sorozat 5. kötete is? Nem kétséges, az is izgalmas olvasmány lehetne. (N.M.K.) * Gáspárik Attila: A tehetség gátjai, Pont Kiadó, Budapest, 2023 Örkény István és felesége, Radnóti Zsuzsa a Tóték 1968. március 8-i marosvásárhelyi bemutatója után. Marx József fotója Gáspárik Attila könyvéből