Népújság, 2023. december (75. évfolyam, 275-294. szám)

2023-12-20 / 289. szám

2023. december 20., szerda_____________________________________________ KÖZÉLET_____________________________________________________NÉPÚJSÁG 5 (Folytatás az 1. oldalról) „A pénteki nap folyamán, a záró­­ünnepség előtt, még voltak külön­böző tevékenységek. A napot a református temetőben kezdtük, ahol az iskola 5-8.-os diákjaival, az osz­tályfőnökökkel és a tanárokkal megkoszorúztuk a Bolyaiak sírját, visszafelé pedig az iskola előtt a Bolyaiak szobrát is. 10 órakor ve­télkedő kezdődött, amelynek tema­tikája a Bolyai-emlékművek Marosvásárhelyen volt” - mondta Hajdú Zoltán, a Bolyai Farkas El­méleti Líceum igazgatója. A verse­nyen részt vett az iskola hét kilencedik osztálya, illetve további hét osztály a város más iskoláiból, egy román iskolából is voltak részt­vevők. A csapatok kaptak egy-egy térképet, és ennek alapján meg kel­lett keressék az emlékhelyeket, ahol várta őket egy diákcsapat egy fel­adattal. Miután megoldották, to­vábbhaladtak. Szintén 10 órától az iskola dísztermében sor került rend­hagyó könyvbemutatóra. Diákok megjelenítették azt a kilenc köny­vet, amely a Bolyaiakról szól. „Na­gyon érdekes esemény volt, amiért A Bolyaiak városa lehet Marosvásárhely? Külön gratuláltam is a magyar ka­tedrának, hiszen mindössze 50 perc alatt a közönség megismerhette azokat az irodalmi alkotásokat, amelyek a Bolyaiak életét tárják az olvasók elé” - hangsúlyozta az is­kola igazgatója. Ezt követően 12 órától Sebestyén Aba színművész előadása következett, aki Kocsis István A tér című darabját adta elő, bemutatva Bolyai János életét, szenvedését és szerelmeit. 14 órától kezdődött a záróünnepség. A záróünnepségen beszédet mondott két matematikus, Oláh- Gál Róbert Bolyai-kutató és Hor­váth Sándor, a Pszeudoszféra emlékmű megalkotója. Ezután kö­vetkezett az Alma Mater és a Bo­lyai Farkas-díj átadása, kulturális mozzanatokkal. A két díjat 2021 - ben hozták létre Hajdú Zoltán ja­vaslatára, tavaly adták át őket először. Az Alma Mater díjat az idén Szálló Brigitta matematikata­nár, Bíró Tibor fizikatanár és Stan Ágota Irma matematikatanár ve­hette át. Mindhárom oktató nyug­díjas. Az eseményen Szálló Brigitta személyesen nem tudott részt venni, mivel Svédországban él, azonban a digitális eszközök­nek köszönhetően online bekap­csolódott a rendezvénybe. A Bolyai Farkas-díj létrehozása­kor az volt az elképzelés, hogy olyan volt bolyais diákok vagy az iskolához köthető szervezetek kap­ják meg, akik támogatják az iskolát azt követően, hogy elballagtak. Ezt a díjat idén Már­kos Ferenc volt diák és tanár vehette át, aki az Egyesült Államokban él, és a tanári és igazgatói szobában található fest­ményeket készítette. Továbbá díjaz­ták a Bolyai 80-asok Alapítványt, amelynek tagjai - ahogy a név is mutatja - a 80-as években végeztek a Bolyaiban, jelenleg Budapesten élnek, és akik minden évben a bal­lagáson díjazzák azt a diákot, aki az elmúlt négy évben a legjobb telje­sítményt érte el magyar nyelv és irodalomból. Minden évben szép összeggel szokták támogatni a leg­jobban teljesítő diákot, az idei évtől pedig általános iskolai tanulókat is támogatnak, tette hozzá Hajdú Zol­tán. Harmadikként a Bolyai Colle­gium Alapítvány vette át a Bolyai Farkas-díjat. Az alapítvány áll talán a legrégebb az iskola mellett, az el­múlt hónap eseménysorozatának a társszervezője volt. A legnagyobb teljesítménye az utóbbi években a sportpálya öltözőinek a felújítása, valamint a műfüves pálya létreho­zása - tájékoztatott a líceum igaz­gatója. Hajdú Zoltán sikeresnek tartja az eseménysorozatot, hiszen a város lakossága - akit érdekelt - betekin­tést nyerhetett az iskola életébe, va­lamint sokkal jobban megismerhették mind az iskola di­ákjai, mind az érdeklődők a két Bo­lyai életútját. A visszajelzések is arról árulkodnak, hogy sikeres ren­dezvénnyel tisztelegtek a nagy ma­tematikus előtt, ezt igazolják azok az üzenetek is, amelyekben a részt­vevők azt írják, hogy jó lenne ezt minden évben megismételni. Hajdú Zoltán a záróünnepségen a beszédét azzal fejezte be, hogy mint az iskola igazgatója javasolni fogja a város önkormányzatának, hogy ha az UNESCO egy évet a Bolyaiak évének nyilvánított, akkor az önkormányzat nyilvánítsa Marosvásárhelyt a Bolyaiak váro­sának. Alma Mater díj Hajdú Zoltán, a Bolyai Farkas Elméleti Líceum igazgatója Forrás: Filmtekercs Klub J hosszú hajú, borostás férfit csak a­­­ szeme árulta el, az emlékeztetett­­ arra a vicces kedvű fiatalemberre, aki évekig az egyik lakótelepi áruház pénz­tárgépe mögött töltötte a hétköznapok nagy részét, és gyakran a vasárnapot is. Persze nem a — többnyire ideges és nagyon siető — vásárlókkal tréfálkozott, akik között naponta akadt egy-két méltatlankodó, a kiválasztott termékek kasszánál jelzett árát megkérdője­lező, inkább a kolléganők számára tartoga­tott mindig egy-két könnyedebb poént, kedvesen csipkelődő észrevételt, amit időn­ként jól hallhatóan ,, be is dobott”, a címzett életkorától függetlenül. A húszas évei végén, harmincas évei ele­jén járó pénztárosra senki sem neheztelt ezért a felszabadult, mondhatni „ bulis ” ma­gatartásért, sőt szemmel láthatóan népszerű volt az üzlet dolgozói között, a bejárat mel­lett cigarettázó női alkalmazottak is rend­szerint vele igyekeztek összehangolni a szabad perceket. A hangjából, derűs tekin­tetéből áradó kisfiús csibészség nekem is ro­konszenvesnek tűnt, így örültem, ha ő volt a kasszában, és akkor is a hozzá vezető sorba álltam be, amikor kivételesen a másik pénz­tárgépnél is ült valaki. Pár évvel ezelőtt azonban egyik napról a másikra eltűnt az áruházból. Először azt hittem, hogy végre kivette a régóta felgyűlt szabadságát, aztán azt, hogy egy másik üzletbe helyezték, ahogy ez a kereskedelem egyenszínű „ lánc­szemeivel” gyakran elfordul. Amikor azon­ban pár hónapja egy éjjel-nappal nyitva tartó kisbolt vásárlósorában észrevettem, egyértelmű lett számomra, hogy nem a Az átvert Télapó város egy másik pontján szolgálta ki az el­múlt időszakban a klienseket, sokkal na­gyobb és nehezebb út van mögötte, mint amit egy egyszerű munkahelyváltás megkí­ván. Szürke arccal, táskás szemmel várako­zott, és bár a tekintetében nyoma sem volt a régi derűnek, furcsa módon mégis arról is­mertem fel. Néhány üveg sört vásárolt a legolcsóbbikból, aztán enyhén imbolygó léptekkel indult ki- -------------------------­felé. Az elkövetkező időben mindegyre feltűnt, néha az utcán, gyakrabban valamelyik üzletben, de egyszer sem ott, ahol korábban dolgo­zott. Általában szeszes italt vett, és legtöbb­ször érezhető volt rajta, hogy aznap nem az lesz az első adag. Pár hete egy új helyzetben keveredtünk egymás mellé, autóbuszra vártunk a szakadó esőben. Ez azok közé a ritka alkalmak közé tartozott, amikor hasznomra vált, hogy a buszmegállók pár hónapja tartó „okosí­­tása” óta az én lakhelyemhez legközelebb eső megállóban nem lehet tudni, hogy mikor kell megérkezniük az egyes járatoknak, így nem volt nehéz beszélgetést kezdeményezni. - Én is csak most jöttem, nem láttam a 43- ast - válaszolta kérdésemre az egykori kas­­­szás, aztán újra maga elé meredt. -Nem itt dolgoztál régebb, a közeli üzlet­ben? - tapogatóztam újra, és meg is nevez­tem a szóban forgó áruházat. Hétköznapi történet - Nagy Székely Ildikó Az rég volt — vágta el a beszélgetésszá­lat a férfi. Aztán mintha megsajnált volna, hozzátette:­­Angliában dolgoztam az elmúlt három évben, mert az itteni fizetésekből nem lehet megalapozni az életet. Lakást akartunk venni az exemmel a kinti keresetemből, hogy ne az egyszobás albérletünkbe szülessen meg a lányunk, akivel akkor már várandós volt az asszony - Nem vált be a külföldi munka? - kérdeztem. Bevált volna, ki is számoltuk, hogy ha öt évet lehúzok a vendéglátóiparban, lesz annyi tőkénk, hogy a saját lábunkra álljunk, még ha meg is kell pótolnunk az összeget egy nem túl nagy bankkölcsönnel. De amíg én kint dolgoz­tam, addig az exem is lefoglalta magát az éjszakai internetezéssel, és addig-addig ha­lászott a zavarosban, amíg rátalált egy di­ákköri szerelmére, és szépen egymásba is gabalyodtak. Én három-négy havonta, ahogy tudtam, hazajöttem, hogy a csalá­dommal legyek. Rendszerint előre bejelen­tettem az érkezésem idejét, de tavaly karácsonykor meglepetésnek szántam a jö­vetelem. Három éve dolgoztam már kint, és addig egyszer sem volt lehetőségem ün­nepre hazajönni. Éppen ezért nagyon ké­szültem az együttlétre, még azt is elterveztem, hogy beöltözöm Télapónak, és úgy csengetek be szentestén, hadd örüljön a kislányom. Így is tettem, csak arra nem számítottam, hogy egy boldog hármast ta­lálok az otthonomban. Egyedül a gyerek örült meg nekem, bár az exem új társa, aki­nek a létezéséről addig nem is tudtam, éppen az ölében tartotta, és valami új játé­kot mutogatott neki. Nem lehet leírni, mit éreztem abban a helyzetben, a tetőtől talpig piros maskarában, vattaszakállasan. An­­­nyira lefagytam, hogy semmi másra nem voltam képes, mint sarkon fordulni, és le­lépni. A lányom miatt azóta is sajnálom ezt a reakciót, de már nem lehet visszacsinálni. - Hogy alakult azóta az életed? - szólal­tam meg újra. - Hogy alakulhatott volna? - dobta vis­­­sza a szavakat az egykori pénztáros. - Nem láttam már értelmét semminek, amiért addig küszködtem, így feladtam az angliai munkahelyemet, és hazaköltöztem anyám­hoz. Azóta nála lakom, segítem, amiben tudom, főleg a bevásárlásban, de legin­kább vegetálok. Sikerült annyi pénzt félre­tennem, hogy a gyerektartás mellett a napi szükségletekre is jusson. Ez, persze, ideig­lenes állapot, de egyelőre úgy érzem, erre van szükségem. Ha majd valamennyire megerősödöm, munkát keresek, de az nem ma lesz. Meg szerettem volna még kérdezni, hogy van-e lehetősége ennek a sorsóhajú, magá­nyos férfinak a kislányával időt tölteni, de mintha ráérzett volna a szándékomra, úgy döntött, hogy nem várakozik tovább. - Viszlát - vetette oda, aztán lassú, bi­zonytalan léptekkel az éjjel-nappali felé vette az irányt.

Next