Nimród, 1993 (81. évfolyam, 1-12. szám)

1993-06-10 / 6. szám

IRODALMI PÁLYÁZAT Zsiga és a „bakonyi betyár” (II. rész) Alig győztem kivárni a három hóna­pot, hogy leteljen. Elmúlt a szarvas­­bőgés, számomra tele sóvárgással, de vadászat nélkül. Majd elérkezett végre az indulás várva várt napja, október hatodika. Ismerősöm kölcsönkért kis Pol­skijába pakoltam be felszerelésemet. Jánossal ugyan 16 órára beszél­tük meg a találkozót, de még közben útba ejtettem a zirci arborétumot, amelyet mindenképpen szerettem volna őszi pompájában megtekinte­ni. A park teljes szépségében tárult elém. Sokat sétáltam a halványsár­gától a tűzpirosig, onnan meg a sö­tétbarnáig váltakozó árnyalatú nö­vényaljzatok között. Egyszerűen nem tudtam betelni a látvánnyal. Az ősz teljes szépségében pompázott, és megmutatta, hogy a télre készülő növények még utoljára micsoda pa­zar látványossággal tudnak szolgál­ni. Ebben a kis parkban, ezen a né­hány hektárnyi területen jelen volt a Bakony egész flórája, és úgy érez­tem, ennél a látványosságnál többet nem is kívánhatok ettől a számomra oly kedves hegységtől. Kértem a kis vadkacsás tó mellett Diana isten­­asszonyt, hogy most fogadjon a ke­gyeibe, és végre sikerüljön elejte­nem azt a vadkant, ami után már annyit cserkeltem. Reménykedtem, hogy kérésem végre meghallgatás­ra talál. Délután, a megbeszélt időben megérkeztem barátom házához, ahol újra igen kedvesen megvendé­geltek, majd János megígérte, hogy még az este kiülünk egy hordozható magaslesre, amelyet ő telepített oda, ahol a kan általában átvált. Már egy szórót is létesített, és a kijáró konda rá is jár a kukoricára. Felvillanyozódott reményeimnek azonban kezdett véget vetni, hogy az idő elromlott, és a sűrű szürke fel­legekből megeredt a havas eső. Na­gyon hideg lett. A Bakony eddig so­ha nem látott, félelmetesen zord ar­cát mutatta. - Na, János - mondom bará­tomnak - lőttek ma este a lesnek, hiszen ha ez úgy rendesen nekisi­mul, elázunk, mint az öntött ürgék! Erre szigorúan rám nézett, majd így szólt: - Akarsz disznót látni így, vagy nem? Persze hogy akartam, úgyhogy mellébeszélésnek nem volt helye. Vacsora után este hatkor már indul­tunk is a területre, teljes sötétség­ben és szakadó havas esőben. Még szerencse, hogy hoztam meleg ru­hát, mert meg lehetett volna fagyni, olyan hideg szél fújt. Egyhangúan vágta az UAZ szélvédőjének a jeges daruval kevert esőt, amíg hajtottunk kifelé, úgyhogy nem sok reményt fűztem a mai estéhez. De nem vitat­koztam már, mert Jánosnak eddig mindig igaza lett. Most is bíztam benne. A terület, a már napok óta tartó esőzésektől, helyenként sártenger­ré vált, így még az UAZ is erőlködött néha, pedig be volt kapcsolva a te­repváltó. Nagy nehezen beküzdöt­­tük magunkat egy még viszonylag biztonságosan járható földúton, majd leállítva a kocsit, gyalog bal­lagtunk el a leshez. Hűvös szél vág­ta arcunkba a havas esőt, és az eső­kabáton keresztül is éreztük, mint marna a bőrünkbe a hideg, ha módja volna rá. Vaksötétben tapogatóztunk oda a létrához. Felülve a lesre, igyekez­tünk valahogy elférni a szűk helyen. A fegyvereket betöltöttük és bebiz­tosítva letámasztottuk. Néhányszor felvillantva a disznózó lámpát, meg­győződtem róla, hogy jól fel van-e töltve az elem, és odavilágít-e, aho­vá kell. Érdekes módon, mivel köd nem volt, meglepően messzire ellát­tam az esőben. Az erős fénycsóva gyönyörűen bevilágította a nyolc­van méterre lévő szórót. Meglepetés 34

Next