Nimród, 1993 (81. évfolyam, 1-12. szám)
1993-06-10 / 6. szám
IRODALMI PÁLYÁZAT Zsiga és a „bakonyi betyár” (II. rész) Alig győztem kivárni a három hónapot, hogy leteljen. Elmúlt a szarvasbőgés, számomra tele sóvárgással, de vadászat nélkül. Majd elérkezett végre az indulás várva várt napja, október hatodika. Ismerősöm kölcsönkért kis Polskijába pakoltam be felszerelésemet. Jánossal ugyan 16 órára beszéltük meg a találkozót, de még közben útba ejtettem a zirci arborétumot, amelyet mindenképpen szerettem volna őszi pompájában megtekinteni. A park teljes szépségében tárult elém. Sokat sétáltam a halványsárgától a tűzpirosig, onnan meg a sötétbarnáig váltakozó árnyalatú növényaljzatok között. Egyszerűen nem tudtam betelni a látvánnyal. Az ősz teljes szépségében pompázott, és megmutatta, hogy a télre készülő növények még utoljára micsoda pazar látványossággal tudnak szolgálni. Ebben a kis parkban, ezen a néhány hektárnyi területen jelen volt a Bakony egész flórája, és úgy éreztem, ennél a látványosságnál többet nem is kívánhatok ettől a számomra oly kedves hegységtől. Kértem a kis vadkacsás tó mellett Diana istenasszonyt, hogy most fogadjon a kegyeibe, és végre sikerüljön elejtenem azt a vadkant, ami után már annyit cserkeltem. Reménykedtem, hogy kérésem végre meghallgatásra talál. Délután, a megbeszélt időben megérkeztem barátom házához, ahol újra igen kedvesen megvendégeltek, majd János megígérte, hogy még az este kiülünk egy hordozható magaslesre, amelyet ő telepített oda, ahol a kan általában átvált. Már egy szórót is létesített, és a kijáró konda rá is jár a kukoricára. Felvillanyozódott reményeimnek azonban kezdett véget vetni, hogy az idő elromlott, és a sűrű szürke fellegekből megeredt a havas eső. Nagyon hideg lett. A Bakony eddig soha nem látott, félelmetesen zord arcát mutatta. - Na, János - mondom barátomnak - lőttek ma este a lesnek, hiszen ha ez úgy rendesen nekisimul, elázunk, mint az öntött ürgék! Erre szigorúan rám nézett, majd így szólt: - Akarsz disznót látni így, vagy nem? Persze hogy akartam, úgyhogy mellébeszélésnek nem volt helye. Vacsora után este hatkor már indultunk is a területre, teljes sötétségben és szakadó havas esőben. Még szerencse, hogy hoztam meleg ruhát, mert meg lehetett volna fagyni, olyan hideg szél fújt. Egyhangúan vágta az UAZ szélvédőjének a jeges daruval kevert esőt, amíg hajtottunk kifelé, úgyhogy nem sok reményt fűztem a mai estéhez. De nem vitatkoztam már, mert Jánosnak eddig mindig igaza lett. Most is bíztam benne. A terület, a már napok óta tartó esőzésektől, helyenként sártengerré vált, így még az UAZ is erőlködött néha, pedig be volt kapcsolva a terepváltó. Nagy nehezen beküzdöttük magunkat egy még viszonylag biztonságosan járható földúton, majd leállítva a kocsit, gyalog ballagtunk el a leshez. Hűvös szél vágta arcunkba a havas esőt, és az esőkabáton keresztül is éreztük, mint marna a bőrünkbe a hideg, ha módja volna rá. Vaksötétben tapogatóztunk oda a létrához. Felülve a lesre, igyekeztünk valahogy elférni a szűk helyen. A fegyvereket betöltöttük és bebiztosítva letámasztottuk. Néhányszor felvillantva a disznózó lámpát, meggyőződtem róla, hogy jól fel van-e töltve az elem, és odavilágít-e, ahová kell. Érdekes módon, mivel köd nem volt, meglepően messzire elláttam az esőben. Az erős fénycsóva gyönyörűen bevilágította a nyolcvan méterre lévő szórót. Meglepetés 34