Nógrád, 1981. december (37. évfolyam. 281-305. szám)
1981-12-31 / 305. szám
Szakonyi Károly:« Az eső még esett, de im Tímár el akarta érni a délutáni gyorsvonatot, nem várhatta tovább a presszóban a vihar elvonulását; a pultnál kapta el a pincért, fizetett; • az üzlet ajtajában egy pillanatra megtorpant, hogy felmérje a helyzetet, aztán táskáját a feje fölé tartva átfutott az úttesten a buszmegállóhoz. Abban a percben csitult az eső, az ég is világosodni kezdett. Behúzódott az eresz alá. Hárman álltak a közelében, ernyő alatt , egy idős házaspár meg egy fiatal nő. Helyi lakosok lehettek, vasárnapi öltözékben; a férfi talán a vasgyár munkása volt, kis termetű, és az a fajta, aki, ha teheti, műszak után elegáns; szürke nyári öltönyt visel, sárga cipőt és színes inget nyakkendővel. A kissé testes asszonyon kosztüm feszült, frizurája egyszerű volt, hajtűkkel feltűzött konty. Mindketten kedvesen társalogtak a nővel. Tímárnak feltűnt, hogy bár hallja, mégsem érti a szavakat, valami felismerhetetlen, idegen nyelven diskuráltak. A lány, olajzöld, puha bőrkabátjában karcsúnak, csaknem soványnak látszott, csak a haja volt dús és sötét, s a válláig omló. Az arca azonban közönségesnek tűnt, egyáltalán nem volt szép, de kreolos. Tímárnak azonnal megtetszett a széles pofacsont, a duzzadt száj és az árnyékos szempár, meg a lány ajka körül, főleg beszéd közben vékony ívben futó két, keserű, mégis bájos vonás. A busz késett, az eresz alatt meghúzódva közel kerültek egymáshoz. A házaspár háttal állt, Tímár pedig szembe került a nővel. Leplezetlenül nézte, érdekelte ez az arc; a mélybarna szempár egyszercsak csodálkozva és kissé rendreutasítóan villant feléje, de ő kivédte ezt a pillanatot, s makacs kitartással elérte, hogy a nő, miközben fesztelenséget mímelve folytatta a beszélgetést a házaspárral, mind többet tekintett rá, sőt már a figyelme is elkalandozott; kétségtelen, hogy a férfi némileg a hatalmába kerítette. Tímárt bosszantotta, hogy nem érti, mit beszélnek, hogy nem képes megállapítani, milyen kapcsolatban vannak azok hárman. Az elegáns kis munkásember szinte rajongva és megállás nélkül magyarázott valamit, az asszony pedig csak bólogatva mosolygott. Észre sem vették, hogy társuk nem is figyel rájuk. • Szakonyi Károly írása a Központi Sajtószolgálat 1981. M elbeszéléspályázatán III. díjat nyert. A busz végre feltűnt a főutca kanyarulatában. Már alig szemerkélt, Tímár kilépett az eresz alól. Amazok is becsukták az ernyőt, s nevetgélve, szakadatlanul csevegve húzódtak a járdaszélre. A kocsiból két Tímár korú, negyven körüli férfi szállt le, megbámulták a nőt, de az feléjük sem nézett. Csak a hátsó ajtó nyílott ki, mindannyiuknak ott kellett felszállni. Tímár előreengedte a társaságot. A szürke öltönyös emberke is előzékenykedett, de még a felesége is: túlzott kedvességgel segítették fel a hágcsóra a lányt. Már indult a busz, amikor Tímár is felugrott. A csaknem üres kocsiban, miközben kilyukasztotta a jegyét, kíváncsiéin leste, hova ülnek. Az asszony az ablak mellé telepedett, külön, s hagyta, hogy a férje szorosan a fiatal nő mellett foglaljon helyet. Tímár a lány mögé ült. A társalgás azon a furcsa, szerb vagy miféle nyelven zökkenő nélkül folyt tovább. Csendesen, csaknem diszkréten beszéltek, nevetésük is halk volt, meghitt. A férfit ez bosszantotta. Kizártak valamiből. De miből? Hiszen még tíz perce sincs, hogy beléjük botlott, ők meg, ki tudja, mióta ismerik egymást. Megtehette volna, hogy velük szemben helyezkedik el, de kihívásnál többre becsülte a próbatételt, ha amaz így is érzi jelenlétét, nyert ügye van. A buszmegállóban annyira magába itta a lány arcát, hogy most amint a támlába kapaszkodva mögötte ült, szinte látta. A nő dús, sötétbarna haja a kezét érte. Mozdulatlanul hagyta, hogy a hajszálak a bőrét simogassák. A kapcsolatra várt; valami jelre, amiből megtudhatja, a másik tudomást vett-e róla? A jel meg is érkezett: egy lassú, óvatos fejmozdulat, és ezzel a jobbrabalra ringatott hajzuhatag szelíd, mégis áramütéssel felérő cirógatása. Tímár beszippantotta az erős, édeskés parfőm illatát Nem ismerte ezt a parfőmöt, közelebb hajolt be a kezét a támlán, hagyta. És a fejmozdulat néhányszor megismétlődött, s egyidejűleg mintha a nő hangja is megváltozott volna — átföltöttebb, rekedtes lett. Már ez a hang is erotikus hatással volt rá. Arra gondolt, nem bánja a vonatot; ha ezek hárman leszállnak, ő sem megy ki a pályaudvarra. Meg kell ismerkedniük. Szentül hitte, hogy a nő is így akarja. Már csak a kellő alkalomra van szükség. Tímár féltékenyen leste a szürke öltönyös kis alakot, talán csak nem szerelmes ebbe a fiatal teremtésbe? Vajon a felesége tisztában van-e a viszonyukkal, és csak színleli, hogy nem sejt semmit, vagy be tudják csapni? De kell-e ennek a nőnek ez az öregedő ember? Minden megállóban résen volt, hogy leszállhasson velük, de amazok nem is figyelték az állomásokat. Tímár egy ízben kísértést érzett, hogy érintéssel, vagy simogatással a nő tudomására hozza, mennyire kívánja, de különös, sejtelmes kapcsolatuk így most olyan harmonikus volt, hogy azon minden mozdulat csak ronthatott volna. Ilyen buja vágyódás talán csak kamaszkorában fogta el, amikor sóvárogva megkívánta a szerelmet. Bizonyára az volt mindebben a legizgatóbb, amit a kölyök is tudhatott annak idején, hogy nemigen történhet semmi. Alig lehet rá esélye, hogy a lányt elszakítsa a társaságtól és valahol kettesben lehessenek. Képtelenség, hogy ilyen rövid időn belül ez megtörténhessék. Másra pedig nincs idő, sem szükség: hosszadalmas ismerkedésre, együttlétekre, újbóli találkákra, levelezésekre, szeretgetésre, gondokra — hónapokig vagy évekig. Felneszett: a busz lassított és ők hárman felálltak. Kétségbeesve tekintett ki az ablakon: vajon most velük tartson-e? A busz azonban már a város pályaudvara elé kanyarodott. Követni őket most nem ugyanolyan volt, mint lett volna • néhány megállóval előbb. Az azonos úticél semlegesítette a cselekvés jellegét Újra szemerkélt az eső, s bár a kocsi ajtajában ismét közel kerültek egymáshoz, s a lány egy kicsit neki is dőlt a férfi mellének, sőt a hajával Tímár arcába csapta az édeskés parfüm illatát, mégis: a pályaudvari téren pillanatok alatt elszakadtak egymástól. Az eső miatt a házaspár biztatására futásnak eredt. Tímár hiába leste féltékenyen, hogy beváltja őt, nem így történt Beszaladtak a váróterembe. Nem loholhatott utánuk. Csak sietett, de mire fedél alá ért, már nem találta őket. Tömeg volt az állomáson. Bömbölt a megafonázott emberek, madzaggal átkötött kofferjaikkal, amikben az egész heti tiszta fehérneműt cipelték magukkal a munkásszállásokra, a hét végi zsíros étkektől meg a pimpás boroktól kótyagosan szorongtak a peron ajtajában. Tímár az állomás órájára nézett , negyed óra múlva indul a vonata. Átvágott a tömegen a restibe, aztán végigkutatta a várótermeket. Nem találta őket. De ha megtalálja is a lányt? Mi történhet? Mégis az utolsó percekig kereste, egyre keserűbben, egyre kedvetlenebbül. Már a szerelvény mellett járt, a kocsik számozását böngészte, amikor meglátta őket. A szomszédos sínpáron veszteglő ellenvonat mellett álltak, a házaspár búcsúztatta a lányt. Mire Tímár elfoglalta a helyét a vagonban, a nő is ott állt a maga fülkéjében az ablaknál. Kísérői éppen sietősen távoztak, mintha egyszercsak eszükbe jutott volna, hogy sürgős dolguk akadt. Tímár átpillantott a nőhöz, nem húzta le az ablakot, csak a maszatos üvegen keresztül nézték egymást Kitartóan álltak az ablakoknál, a helyzet már kissé feszélyezett volt, s a vonatok még mindig nem indultak. Emberek nyüzsögtek odalenn a peronon, a kocsikban csapdosták az ajtókat, vasutasok füttyögtek, a büfés kávét kínált, újságos rikoltotta a szenzációs elmeket. Egyikük sem mozdult el a helyéről. Tímár állta a lány árnyékos, sötét szemének a tekintetét De az a boldog érzés, amit a nő hajának érintésére a buszban érzett, már semmivé foszlott Szeretett volna felfedezni magában valami izgalmat, sóvárgást, de csak szomorúság szállta meg, s nem bánta volna, ha van bátorsága elfordulni az ablaktól. Nem lehetett érezni a vonat indulását. Tímár hamarjában azt sem tudta, hogy az ő szerelvényük indult-e el vagy a másiké? Távolodtak. Fellélegzett, amikor a nő eltűnt Véget ért az ostoba semmittevés. Megkönnyebbülten ült a helyére, de nemsokára azon kapta magát, hogy felidézi a nő arcát. A szemét. A száj szegletében azokat a keserű-bájos vonásokat A pillanatot, amikor. Amikor? Véletlen is lehetett Talán semmit sem tudott arról a lány, hogy a haja Timár kezét éri. És csak óvatlanságból dőlt a mellének. Csak kíváncsiságból viszonozta a tekintetét. De ha nem? Később, mint egy jóvátehetetlen vétségre, riadalommal gondolt rá, hogy még csak egy halvány mosollyal sem biztatta. Egy intéssel sem bátorította. Úgy bánt vele, mint egy idegennel. Pedig érezték egymást. Soha nem látom többé, gondolta kétségbeesve. POLNER ZOLTÁN Karonülő gyereksirást cipelgetünk hóesésben. Kalapunkat, deres kucsmát fejedelemként viseljük. Koszorúslány-asszonyaink mögöttünk ott bukdácsolnak. Balzsamozzuk kék homállyal glóriás, városi arcunk. Adjon isten, pogány urak, kis bugyikban, apró szentek! Mi csak itt-itt, szerencsésen, hát a böllért hol dugdossák? Kupicákkal megtámasztva asztat forog, sikált asztal. Virágom, jaj, el ne sápadj, örült hegedűs az ajtón. Gyűrűink a kicsik tíjján, arcunk helyén gyertyacsonkok Ássátok föl a szobát is, ne tapossunk szivárványon, szűz havakon ne tapossunk vérrel kilakkozott télben! De azért is tüzes táncszók, csak azért is mindhalálig. Farsangoló NÓGRÁD - 1981. december 31., csütörtök § Bizonyára nem tévedek sokat, amikor azt állítom, Nógrád megye az Irodalomban közismertebb, mint az, hogy van-e és milyen irodalmi élet van ma Nógrádban? Természetesen, ez a megállapítás az ország más szögleteiben is érvényes lehet, hiszen a helyi könyvkiadás termése legtöbb esetben még nem válik azonnal közkinccsé az adott tájegység határain túl, kritikai visszhangja nem rendszeres. Kétségtelen persze, hogy erre a visszhangra e kiadványok egy része nem is tart igényt. Az is bizonyos azonban, hogy másik részük a vállalkozás igényességét és a megvalósulás színvonalát tekintve már megérdemelné a szélesebb körű figyelmet. Időnként élvezik Visszatérve a nógrádi tájakra, Mikszáth Kálmán és Madách Imre nevét hallva, mindenütt az országban a palóc földre gondolnak. Az országjárók a balassagyarmati Palóc Múzeum emlékszobáiban, Csesztvén és Horpácson áhítattal időznek az emléküket idéző tárgyak előtt. Salgó várának romjainál Petőfi Sándor Salgó című versének sorait idézik emlékezetükbe: „Nógrád, s Gömör közt hosszan nyúlik el ! A Mátra egyik erdősége* ága, Miként sörényes, elfáradt oroszlán ! Nézvén sötéten messze tájakig... ” És még sorolhatnánk a példákat. Lengyel Dénes Irodalmi kirándulások című népszerű könyvében (Tankönyvkiadó, 1974) Nógrád megyéről megjegyzi: „A régi hagyományok elsősorban Balassagyarmathoz fűződnek, ahol a megyeháza nemcsak közigazgatási, hanem művelődési központ is volt, az újabbak Salgótarjánhoz kapcsolódnak.E hagyományokra joggal büszkék az itt élők, helyi feldolgozásuk közül két művet említünk: Leblancz Zsoltné: Irodalmi emlékek nyomában Nógrád megyében 1—4. Salgótarján, 1966—1970. és dr. Szabó Károly Balassagyarmat az irodalomban. Balassagyarmat, 1972. című kiadványsorozatot, illetve könyvet. Az előbbi sorozat anyagának összegyűjtésében a salgótarjáni Madách Imre Gimnázium irodalmi szakkörének és honismereti körének diákjai működtek közre. Nógrád megye felszabadulás utáni Irodalmi életének áttekintése még várat magára, jóllehet néhány cikk és résztanulmány a korábbiakban megjelent. E feladat elvégzése az elkövetkezendőkben mindinkább időszerűnek látszik, annál is inkább, mert újabb kori irodalmi hagyományaink feltárása nélkül itt is nehezebb lehet az előbbrelépés. Vannak-e ilyen hagyományok? Természetesen, vannak. Csak példaként említve, 1948 centenáriumán a „Kultúrnapok” keretében jelent meg Vándortűz címmel a Magyar Irodalmi Társaságok időszaki értesítője Salgótarjánban, a Magyar—Szovjet Művelődési Társaság kiadásában, amint arról Leblancz Zsoltné rövid cikke tudósít 1970-ben a már említett kiadványsorozat negyedik kötetében. A város íróinak és művészeinek összefogásával 1954-ben látott napvilágot a Palócföld, vékony kis füzet formájában. Ez a hatvanas években évi négy alkalommal jelent meg, 1973-tól pedig évi hatszor! megjelenéssel folyóiratként lát napvilágot. Napjainkról szólva, különösen az utóbbi időben az irodalmi élet örvendetes pezsdülésének lehetünk részesei Nógrádban. Ha tisztában vagyunk azzal, hogy mindez természetesen csak a folyamat kezdetét jelentheti, akkor a következő években művészeti, szellemi életünk további gazdagodásának lehetünk majd részesei. Érzékelve azt az erjedési folyamatot, amely a Nógrádban élő fiatal írók, kör jegy zők egy részének országos lapokban történő publikációi nyomán is megindult, pár éve lapunk hasábjain is élénk visszhangot kiváltó eszmecserét folytattunk művészeti életünkről. Azóta az úgynevezett alulról jövő kezdeményezések tovább erősödtek, s az utóbbi időben — remélhetőleg nem átmenetileg — a helyi mecenatúra ösztönzését is érzékeljük. Salgótarjánban 1979-ben a Palócföld Könyvek első köteteként megjelent az Ébresztő idő című antológia, 1981- ben pedig Laczkó Pál Szalmakomiszár és Kelemen Gábor Bakszekér című novellásilletve riportkönyve. Az Ébresztő időnek kedvező országos visszhangja is támadt, az utóbbi két kötet szintén bizonyára megkapja majd ezt a figyelmet. Most az látszik szükségesnek, hogy a sorozat kiadása tovább folytatódjék, a kezdeti lendületet ne kövesse megtorpanás. Maga a Palócföld című folyóirat kéthavonkénti megjelenésével a magyar folyóiratstruktúrában némileg kedvezőtlenebb helyzetben van, mint havonta megjelenő társai. Érdemes lenne gondolkodni a havi megjelentetés várható hasznán. Persze, szüle et séges lenne, hogy olvasottsága kiteljesedjen. Jelenleg a helyi értelmiség köreiben sincs olyan tekintélye, amint az elvárható volna. Elsősorban szociografikus karakterű lap lévén nemcsak a humán értelmiség érdeklődését hiányoljuk. A folyóirat szerzőgárdája egyébként évek óta jelen van megyénk kulturális életében, író-olvasó találkozókon vesz részt, fórumokat szervez és így tovább. Két intézmény, a salgótarjáni Nógrádi Sándor Múzeum, a megyei Balassi Bálint Könyvtár és a Palócföld kezdeményezte azokat az emlékesteket, amelyek célja irodalmi hagyományaink megismertetése. A múzeumban idén Gerelyes Endrére és Paróczai Gergelyre emlékeztek. • A könyvtár bibliográfiákat ad ki ezekre az alkalmakra, az emlékesteken elhangzottak bekerülnek a múzeum adattárába. Tervezik, hogy a jövőben a jelenleg Nógrádban élő írókat, költőket is bemutatják. Lapunk — szélesebb olvasóközönséghez szólva — szintén mellékleteket jelentet meg a szóban forgó írók munkásságáról. Nógrádi iosarok címmel pedig külön rovatot indítottunk az Itt élő szerzők bemutatására. Jegyzetünkben távolról sem törekedtünk a teljességre, csupán jelezni kívántuk, hogy a jövőben érdemes foglalkozni a támogatás további kiteljesítésének gondolatával, már az eddigi eredmények alapján is. írók, költők, szociográfusok szocialista szerződéseket köthetnének üzemekkel, vállalatokkal, gazdagítani lehetne a helyi ösztöndíjrendszert stb. Legfontosabb azonban az, hogy a jelenlegi folyamatok kiteljesedéséhez, a kedvező, energiákat felszabadító légkör megmaradjon. Az irodalmi tevékenység jellegéből fakad, hogy eredményei lassabban érnek, mint más művészeti ágakban, a figyelmet és a türelmes gondoskodást is éppen ezért fokozottan igényli. A cél, természetesen, nem valamiféle „nógrádi irodalom” létrehozása, hanem az irodalmi alkotó munka nógrádi feltételeinek gazdagítása, hiszen egyetlen magyar irodalom van, amelyet — megfelelő színvonal esetén — esetleg gazdagíthatnak majd olyan művek, amelyek az országnak ezen a táján jöhetnek létre. Tóth Elemér Iroda! mi \