Nógrád, 1983. január (39. évfolyam, 1-25. szám)

1983-01-15 / 12. szám

( Hé, beszélgessünk! Mam ti írtom hogy valiban nem 'Unom, szem-e a nagy emléék­­nagyanyámra, amint leültet a ház előtt maga mellé a sám­lira és mesélni kezd arról, amiről egy hat­vanéves egy-két évesnek mesélni szokott, vagy csak apám elbeszélése vált eleven kép­pé az emlékezetemben. Végül is mindegy. Látom a testes öregasszonyt, ősz haját ken­dő mögé rejti és a kisgyerek nyelvén be­szél. Miről? Nyilván olyasmiről, hogy kit kell szeretni, kit kell gyűlölni, mitől kell, s mitől nem szabad félni — hogyan kell élni? Lehet, hogy sárkányokról szóló mesébe oltva mondta el, vagy úgy, hogy a férjéről, az első világháború hősi halottjáról beszélt Esetleg a fiáról, akinek már csak mártí­­romság jutott a másodikban. Lehet, hogy a maga sorsáról zsolozsmázott. Az özvegyen fel­­nevelt hat gyerekről, az országúton húzoga­tott kézikocsiról, a menekülő lengyelek búj­tatásáról, az internálásról. Mindegy, miről. Az apró gyermek ugy­arnis inkább a hangsúlyokból érti meg a törté­net igazságát és nem a történetből az igaz­ság hangsúlyait De miért látom mostanában egyre gyak­rabban ezt a képet: a nagyanyámat meg a sámlit a ház előtt? Öregszem, nosztalgia vonz? Ugyan! Most hagytam el az emberélet útjának felét. Hiányzik a nagyanyám? Mi­ért most? Több mint harminc éve halott. És mégis: ülök a televízió előtt a fiaim­mal, pereg az esti film, könnyű, mint a ho­moki bor, de a héten már a harmadik­­ liternyi. Sok. Pusztul az agy szürkeállomá­nya. Érzem. És akkor a lankadó figyelem egyik megváltó pillanatában ismét a látomás a nagyanyámról. A lelkiismeret vetítőgépe berreg? Az per­­geti e régi, kopott filmet újra? A bűntudat, hogy tizedannyit sem beszélgetek a gyere­kekkel, mint amennyi időt a vibráló tejüveg előtt töltök. De hát a televízióban, a homoki borok mellett annyi érdekes és okos prog­ram van — harcolok az önvád ellen —, fil­mek, játékok, ismeretterjesztő műsorok. Ho­gyan tudnám én azokkal felvenni a versenyt tudásban és érdekességben? „Ugyan, ugyan — legyint nagyanyám a messzeségből, miközben a ruhákat teregeti az udvaron — hogyan hasonlíthatod össze okos, de személytelen műsorokkal az egy­szerű, de emberi szót?" ___ _ _. „Hogyne hasonlíthatná*»? — _ dörm­ogwe szemtelen unokaként mellette botladozva. Mit tudok én a haza és a világ bölcseihez képest, akik a képernyőről szólnak hozzánk­­ , „Keveset — mondom nagyanyámként ma­gamnak —, de ez a kevés megszázszorozódik, ha a gyerekeiddel, vagy a barátaiddal be­szélsz. Mert a hozzájuk tartozás (szeretetet mondanék, de tudom: a te korodban ezt a szót nemigen használják), a kötődés hite­lesíti a­»* ami a televízióból szürke objekti­vitással gomolyog elő. Amik«r én veled be­szélgettem 1949 tavaszá», egy teljes «et­te­__szivárgott át a* óroebnefe csatár­keresztül egy beteljesülés«: vágyó élet­be. Ebet és ezer éve fe? Vagyonoémyogódfc •«nínfaj és élettelimre*. közösségi érzés és ér­ték embertől emberig. Mit példálózol te itt ezzel a lélektelen fadobozai? Ami abból árad, as legfeljebb magocska az emberben. Mag, amely sohasem szökken szárba, hanem süt rá a közösség napja, ha nem éltetik ér­telmező szavak”. Micsoda képzelődés! A nagyanyám soha­sem beszélt ilyen patetikusan. Bennem csu­pán a népművelő deklamál. ő csap össze a mihaszna apával. Ő tudja, hiszen az a szakmája, hogy a világból érkező informá­ciókat, de még az érzelmeket se csak a meg­tartó közösség hitelesítheti. Mondhat a rá­dió akármit, ha holnap a kedvesünk, vagy a barátaink az ellenkezőjét állítják. Láthatunk a televízióban bármit, ha szeretett szüleink vagy testvéreink véleménye eltér tőle. Ha nem így lenne, akkor tíz-húsz évnyi tele­­víziónézés, rádióhallgatás, újságolvasás­­ után professzorokkal telne meg az ország. Hiszen több diplomára való tudásmennyiséget sugá­roznak szét ennyi idő alatt a képek, a sza­vak és a betűk csatornái: a tévé, a rádió és a sajtó. Mégsem leszünk tőlük akadémi­kusok. Mi az, hogy akadémikusok?! Egy idő után lélekölő tompultság, fáradtság figyelhe­tő meg azokon, akik társaság híján nem tudják megemészteni a tömegével rájuk zú­duló élményeket. Mintha a feldolgozatlan in­gerek még a meglevő tudást, a személyisé­get is megnyomorítanák. Mintha a folyto­nosan áradó benyomások a megszerzett és meggyökeresedett ismeretek helyére tolakod­nának önző kakukkfiókaként. Hányszor láttam kamaszodó gyerekeket, amint üres szemmel téblábolnak az üdülők­ben — várják a tévéműsor kezdetét. Mint a kábítószeresek, akik látomásaiktól eltom­pulva és kimerülve a következő adag hero­inra várnak. De mit beszélek én általános­ságokban? Talán a gyerekeim másképpen fognak nézni a tévé emlőjén nevelkedve né­hány év után­? Nézem velük a könnyű filmet, s gyűlik lassan bennem a bűntudat, mint az iszap a folyó kanyarulatában. Hányszor beszélgettem velük az életemről tévénézés helyett? S hány­szor beszéltem meg a műsorokat tévénézés után? Elmaradtak a régi mesék is, mióta ol­vasni tudnak, s a régi játékok ugyanúgy, mióta egymással eljátszanak. Úgy hullik ki belőlük a művészi élmény, mint az amné­­ziás beteg emlékezetéből életének mozzana­tai. S belőlem, a felnőttből talán nem? Szá­momra ki hitelesíti a rám zúduló ingereket? Élek­ egy lakótelep tízszintes házának első emeletén. Hol a társaság, hol a közösség, amellyel leülhetek a kapu elé? Hazug háború dúl a tévénézést ellenzők és igenlők között.­ Kételkedem annak igaz­ságában, aki a tömegkommunikációs eszkö­zöket a kultúra felszabadító seregének tartja, de ugyanígy tévúton szédelgőnek látom azt is, aki szer­írt a tévé, a rádió, az újság csak altató mákony. Közösségben élő embert nem lehet olyan könnyen elaltatni. Társai felráz­zák, kinyitják a szemét, megtartják, megóv­ják. A közösség nélkül élőt pedig felszaba­dítani nem lehet. Lehúzza a magány és az ember (tehát önmaga) iránt érzett közönye is. Könnyű lenne most arról mennydörögni, hogy a művelődési házak alakítsák ki terei­ket — büfével, játékokkal, kényelemmel — a spontán módon összeverő­dő beszélgető cso­portok számára. Hogy nyissunk olcsó kávé­házakat, klubokat, ahol az egyedi élmény közösségivé válhat és így valóban beépül­het a személyiségbe. Hogy az iskolákban az esti tévéműsorokat is beszéljék meg a gye­rekekkel, ne csak a tananyagot. Bizony ki en­­­nyis lenne —, de nincs jogom vizet prédikál­ni, amikor én is ezt a könnyű homoki bort Vég< a filmnek, fiaim kába tétovaság­gal pislognak erre-arra, „no, kap­csoljátok le — mondom —, gyertek, eszem­be jutott valami”, s már ülnek is körén, én meg mesélni kezdem, hogy a nagyanyám harminc-egynéhány évvel ezelőtt kiültetett maga mellé a ház előtt, s mesélt... Nógrádi Gábor Reich Károly rajzai Kétséges képesség­vizsgálatok Világszerte divatossá vált a „tesztológia”, vagyis az olyan különleges fizikai és pszicho­lógiai vizsgálat, amely az em­ber képességeit és személyisé­gének vonásait bizonyos pró­bák — idegen szóval — tesz­tek alapján deríti fel. Kérdés, mennyire bízhatunk az ilyen vizsgálatok eredm­ényeiben ? Több teszt együttesen szolgál bizonyos képességek kimutatá­sára. De ezek együtt sem nyújtanak garanciát arra, hogy a tesztelt ember minden gya­korlati körülmény közt meg­állja majd a helyét. Az egyik legnagyobb gond az, hogy a pszichológiai mérések — például az érzékelés, az emlékezés mérése, a különfé­le ingerek megkülönböztetése — belátható időn belül nem éri el a fizikai mérések pon­tosságát. Az emberi magatar­tásnak különben sincsenek nemzetközileg elfogadott mér­tékegységei. A jó teszt a hozzáértő szak­ember kezében tehát hasznos eszköz. A teszt nem pótolja a pszichológust, vagy az or­vost, de bizonyos területeken többet nyújt a szokványos em­berismeretnél. Az viszont na­gyon veszélyes, ha kritika és szakértelem nélkül tesztelnek, vagy ún. ál teszteket alkalmaz­nak. A másik veszély a tesz­tekre való túlzó hagyatkozás, ami elterelheti a figyelmet az emberi kapcsolatok fontossá­gáról. iinwiniimmmmnmimmunmiiii»niiiiiiiiiniiiiinni»nHiiiiiiiiiinniiiniinniiiiiii>iniimiiimhmiiiiiiiMiiBimmiiiimmMiiininiiiiranmimiHninmmiiimii / (Végtelenített, egy*« gyorsuló szalag, a lá­nyos apáknak, és Lázár Ervinnek ajánlva.) — Gizi néni hol van? — Anyukád? Anyukád nincs itthon. — Ez nekem nem itthon. — Hogy mondhatsz ilyet? — És a Gizi néni nekem nem anyukám. . —■ Ugyanúgy, ahogy a Zoli bácsi is apukád, a Gizi néni is anyukád. — Az én anyukám otthon van, Siófokon. — Zoli bácsit hogy hívod? — Apunak. — És őt miért? — Mert megengedte, hogy így hívhassam. — Most akkor én kid va­gyok neked? — Apukám, de nem szeret­lek téged. — Elfelejtettem. — Ha szeretnél engem, úgy mint régen, akkor bizto­san nem felejtetted volna el. De így én se szeretlek, mert te nem szeretsz. — Ne butoskodj. Ha nem szeretnélek, nem hoztalak volna magammal. — Ha szeretnél, nem hagy­tál volna minket egyedül. — Ezt anyád mondta? — Igen, de én is tudom. — Az a fontos, hogy van már új apukád. — Nem is az a fontos, mert kaptam tőle egy játékrádiót, és mégis a te hangodat hal­lom belőle. — Talán magnót kaptál, nem? — Nem, játékrádiót kap­tam, és ha esténként bekap­csolom, akkor te mesélsz be­lőle, mert másképp már úgy­se mesélsz nekem. — Nincs miről mesélnem, kislányom. — Régebben se volt, még­is mindig kitaláltál nekem egyet.­­ — A­z régen volt. — Anyu azt mondta, hogy te rossz ember vagy. — És mit mondott még? — Hogy te már senkinek nem tudnál mesélni. — Hát ezt meg honnan vette anyád? — Onnan hogy sokat iszol, és aki sokat iszik, az nem lehet tiszta, és aki nem tisz­ta, az nem tud már mesélni. — És? Elhitted? — Nem, még nem, mert a rádióból mindig mesélsz ne­kem. — És miről mesélek? — Arról, hogy egyszer majd ott fogsz állni az ifi előtt és hazaviszel. — Nem vagy éhes? * Deák Mór írása a központi sajtószolgálat 1982. évi novella- és tárcapályázatán tárca kategóriá­ban i­ v díjat nyert. — Meg arról, hogy a tör­pét enyht Jázminkának hívják, és karácsonykor mindig el­jön látogatóba hozzánk, mint egy régi, jó barát. — Ki­csípi magát, feldíszíti a ruháját, és egyszeresük ké­­zenfogja anyut, hogy hoz­zánk vezesse. — Igen. És az csak úgy látszik, hogy anyu hozza, iga­zándiból mindig előreszalad, mert már nagyon szeretne nálunk lenni. — És most hogy hívjátok a törpefenyőt? — Már nincs neki neve. — Na, na, na, Dóra. Egy ekkora kislány nem sír. — De a rádió sem Ordi­­benkó Zdenkó már, csak rá­dió! — És? A játékrádiódnak biztosan van neve? — Igen. ö Szegedi Gábor. — Szegedi Gábor én va­gyok, Dóra. — Meg a rádióm. — Nem vagy éhes? — Nem, inkább mesélj ne­kem. — Miért, a Zoli bácsi nem szokott? — Nem. Szerintem ő is iszik, mert ő sem tud mesél­ni. — Butus vagy. Nem min­denki iszik, aki nem tud. — Nektek van karácsony­kor Jázmunkátok? — Mindenkinek van, Dóra. — Régen Punilla Bigybigy­nek szólítottál. — Mindenkinek van Jáz­­munkája. Punilla Bigybigy. — A Gizi néni is Nagybi­­gyinek hív téged, apu? — Nem. Csak anyukád ne­vezett engem Nagybigyinek. — És Nagybigyi vagy még? — Nem tudom. De hiszem. — Ha visszajönnél, vissza­kapnád a nevedet. — Azt már soha nem kap­hatom vissza, Dóra. — Figyusz! Az előbb ha­zudtam ám. A rádiót nem is Szegedi Gábornak hívják. — Hanem? — Nagybigyinek. — Miket találsz ki! — Most mért nevetsz? — Mert te még legalább Punilla Bigybrigy maradtál. — És mesélsz nekem? — Mesélek. — Mondjuk arról, hogy Gi­zi néni hol van. — Anyukád? Anyukád nincs itthon. — Ez nekem nem itthon. — Most akkor én kid va­gyok n­eked? — És a játékrádiót hogy hí­vod? . — Egy ekkora kislány már nem sír. — Régen Punilla Bigybigy­­nek szólítottál. — Ha visszajönnél, vissza­kapnád a nevedet. — Miket találsz ki! — Most mért nevetsz? DEÁK MÓR: Játékrádió Emlékmúzeum Jerevánban Jereván egyik legforgalma­sabb utcájában áll egy fres­kóval díszített ház. Az örmény fővárosban mindenki ismeri: itt élt a híres szovjet festő­művész, az 1880-ban született Martirosz Szárján. A tíz éve még lakott házban ma múzeumot rendeztek be. Valamennyi berendezési tárgy ott áll, ahol a mester életé­ben, csak a falakat borítják most a művész alkotásai. Az itt kiállított mintegy 600 fest­mény a termékeny festő élet­művének töredéke. Alkotásai szerte az országban megtalál­hatók. A Szárján-képek sajátossá­ga, hogy festményei napfényt, életerőt sugároznak, legyen az tájkép, csendélet, vagy élet­kép. A nézőt megragadja a képekből áradó harmónia, tel­jesség, nyugalom. Minden al­kotása három nagy mondani­valót tükröz. Ezek a föld, a természet, az ember. A mű­vész sajátos látásmóddal örö­kítette meg a valószínűtlenül szép örmény hegyvidéket, érezteti a nézővel a paraszti és munkáséletritmust, meg­mutatja hazája sokszínűségét. Martit­esz Szárjánról így írt a fiatal szovjethatalom első kulturális népbiztosa, a kiváló esztéta, Lunacsarszkij: „Csak Örményországban jártamkor jöttem rá valójában, hogy Szárján realista festő... Mikor órákon át a színes kővel bo­rított vidéken, az Ararát szi­gorú védőszárnya alatt jár­tam, s a tűző napon láttam, hogyan születik az árnyék, ho­gyan nőnek a fák, hogy mo­zog és tér nyugovóra az em­ber, s minden élőlény, felfe­deztem, hogy a szárjáni fes­tészet magát az élő valóságot festi meg.” Szárján magáról így beszélt: „Festő vagyok, azt adom vis­­­­sza, amit látok, de előbb min­dent a magam érzésein, alkotó gondolatain szűrök át — enél­kül nincs művészet.” Műter­mében egy festőállványon utolsó munkája, a félig elké­szült Föld című képe, mely befejezetlenségében is sugároz­­za emberszeretetét, az életörö­mét, hitet, mindazt, ami mű­­­vészi hitvallása volt. Gevork Oganeszján BOKRON GÁBOR Ilonának Gyermekként kérdezz ki bántott, s milyen volt pietás lázutam S féltem e tegnap mert fákon hintázott éjfélt­ rémisztő szél futam Homlokom a fel nem táltolt szög fogta fel kiömlő véremet s bár kékülő-halkan a semmibe tűnnék szívemig nőtt már gyökered Bennem vagy egyre így húsomra sincs­e­z egyedül fogom Ha elmennék benned forgatná szarvát az ökörpofájú fájdalom TAMÁS ISTVÁN: Vízöntő jeleket ejt, s fest a nyomolvasó Akaratunk óvatlan peremén, Nádasokban huny a kiolvasó — Unszolt gebe baktat, időnk e mén. Árvaságunk nagy rákszemeiben Rakódik le és válik ki a gaz, Szántalp nyiszog, ló prüszköl szelíden — Pödört hívságban múltunk csak igaz?... Fagyorgonán felbúgó vízkereszt Röpirata szállingózik, s beföd Mindent, mintha borotválna­­ a köd. Szú igyekvés derék fát, vén ereszt Ront, s létünkből míg percet mér ki, s rág: Adakozó markunkban jégvirág. NÓGRÁD - 1983. január 15., szombat

Next